A közelmúltban egy magyar kutató a Budapest Farkasrétről származó honfoglalás kori tarsoly pontos párhuzamára bukkant Nyugat-Mongóliában, az ott élő „mazsar” (magyar) törzs szállásterületén.

Benkő Mihály 1989-2001 között folytatott terepkutatást Mongólia legnyugatibb tartományában, Bajan Ölgijben. A megye lakosságának 90%-a a kazak kisebbséghez, azon belül a különböző eredetű törzsekből álló kereit törzsszövetséghez tartozik. Bajan Ölgij tartomány átlagos tengerszint feletti magassága 1710 méter, többezer méteres hegycsúcsokkal. Itt található Mongólia legmagasabb pontja, a Hujtun-csúcs (vagy Hüjten-csúcs, mongol nyelven: Хүйтэн оргил, 4374 m), a Tavan Bogd (Таван Богд) masszívum öt legmagasabb csúcsának egyike. További legmagasabb hegyek a tartomány területén: Caszt (Цаст уул, 4208 m), Cambagarav (Цамбагарав уул, 4163 m), Turgen (Тургэн уул, 4029 m), Cengelhajrhan (3943 m).Ezen a távoli, nehezen megközelíthető területen a lakosság ma is a hajdan az Eurázsiai sztyeppeövezet egészére jellemző lovas-nomád életmódot folytatja. A terepkutatás célja kezdetben a honfoglalás kori temetkezési szokások keleti párhuzamainak megismerése volt. A helyiek azt mondják: „Aki először jön, az ellenség, aki másodszor, az vendég, aki harmadszor, az barát.” A kutatás első szakaszában Benkő Mihály megismerkedett a nomád pásztorkodó életformával. Megírta fotókkal gazdagon illusztrált könyvét Nomád világ Belső-Ázsiában címmel. A mű ajánlását László Gyula régész professzor írta. [Benkő 1998] Ölgijben több alkalommal is fotózott a helyi antropológiai átlagtól kifejezetten eltérő, világos hajú, kék szemű, europid arculatú személyeket. Ötödik útja során, 1998-ban kísérője, Edge Toletaj meglepő kijelentést tett rábökve az egyik fényképre: „Ezek itt mazsarok.” A magyarul kiválóan tudó, korábban Budapesten egyetemi tanulmányokat folytató Edge a kérdésre, hogy ezt eddig miért nem mondta, szűkszavúan azt válaszolta: „Nem kérdezted.” Ezt követően fordult Benkő Mihály figyelme a kazakok között élő mazsar törzs felé. Először a Turán című újság 2000. évi október-novemberi számában adott hírt felfedezéséről. [Benkő 2000] Benkő Mihály ezt követően készítette el Julianus barát nyomdokain Ázsiában című, fotókkal gazdagon illusztrált könyvét, melynek előszavát Harmatta János írta. A könyvben egy fejezet foglalkozik a Bajan Ölgijben élő mazsarokkal. Láthatók a róluk készült fotók, hagyományos öltözetük, a körükben gyűjtött eredetmondák és a pusztulóban lévő magyar temető sajátos, kopjafás-kopjás sírokkal. A könyv bemutatóján Harmatta János így nyilatkozott: „Ünnepnapja ez a magyar tudománynak”. Benkő Mihály ezt követően több helyszínen is felkereste a hajdani hatalmas Mongol Birodalom különböző pontjaira szétszóródott magyar törzsek, nemzetségek szállásterületeit. 2002-ben az észak-kazakisztáni Torgaj vidéken, 2003-ban 2005-ben és 2007-ben a nyugat-szibériai Kara Tal aulban járt. Kutatóútjainak újabb szakaszairól is fotókkal illusztrált könyveket jelentetett meg, majd 2020-ban publikálta a 18 évig tartó terepkutatás eredményeinek összefoglalását „Őseink nyomában Ázsiában” címmel.

Benkő Mihály a magyarországi honfoglalás kori veretes tarsolyok pontos párhuzamát a Bajan Ölgijben élő mazsarok között folytatott terepkutatása során találta meg, és első alkalommal a fentebb említett „Julianus barát nyomdokain Ázsiában” című könyvében publikálta. Saját bevallása szerint kezdetben nem ismerte fel a felfedezés jelentőségét (kutatási témája más volt: a honfoglalás kori magyar temetkezési szokások keleti párhuzamai), arra csak régészekkel történt konzultáció után döbben rá. Veretes övek használata Bajan Ölgij tartományban általános, azonban veretes tarsolyt csak a Cengelhajrhan járás térségében élő mazsar törzs szállásterületén látott. Ez a viselet tehát nomád magyar etnikai jellemzőként értékelhető.

A Budapesti-- Farkasréti tarsolyról Soós Rita, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa a következőket írja: „A honfoglalás korából ránk maradt tárgyak közül talán a tarsolyok a legközismertebbek. Ezek a bőrből készült, korabeli „táskák” az övről lógtak le, és tulajdonosaik a tűzgyújtáshoz szükséges szerszámokat (csiholóvas, kovakő, tapló) tartották bennük. Az évszázadok alatt a szerves anyagból készült, fémdíszek nélküli tarsolyok csak ritkán őrződnek meg a talajban, de a lényegesen tartósabb anyagból készült nemesfém veretekkel vagy lemezekkel ékesített példányok is ritkaságszámba mennek. Utóbbiért azonban nem a Kárpát-medence talajtani viszonyait okolhatjuk: ezek a tárgyak ugyanis méltóságjelvények voltak, vagyis viselésükre nem mindenki volt jogosult.

A veretes tarsolyok a honfoglaló magyarság legritkább rangjelző tárgyai közé tartoznak, két kivétellel mindegyik a Felső-Tisza-vidéken került elő. A kivételek egyike a képen látható budapesti-farkasréti darab, melynek széleire és közepére egykor aranyozott ezüst, növényi mintával (ún. palmettával) és ékkővel vagy üveggel díszített vereteket helyeztek.

A tárgy a Farkasréti temető területén, minden bizonnyal egy modern sír megásásakor látott napvilágot, ám előkerülési körülményeiről pontosabbat nem tudunk. A leletet egyéb, szintén a temetőben talált avar és honfoglalás kori tárgyakkal – lószerszám veretek, veretes öv – együtt a Magyar Nemzeti Múzeum 30 koronáért vásárolta meg. Bár a múzeumi leltárkönyvbe már 1909. szeptemberében bekerült, igazi jelentőségét csak jóval később ismerték fel. Rekonstrukcióját 1973-ban Dienes István készítette el, aki megállapította, hogy mivel a díszítmények szinte az egész tárgy fedőlapját beborították, a farkasréti lelet egyfajta átmenetet képez a néhány verettel és az összefüggő fémlemezzel díszített tarsolyok között. Tarsolylemezeink egy részén megfigyelhetőek olyan minták, melyek a veretes tarsolyok szerkezetére (pl. a szíjra) utalnak, így az utóbbi tárgytípus archaikus volta nem kérdés. Az újabb feltárások eredményei azonban arra világítottak rá, hogy a lemezes tarsolyok nem szorították ki a honfoglaló magyarok között a végérvényesen a veretes „elődjeiket”, hiszen a két típust a honfoglaló magyar férfiak azonos időbszakban is használták.” [Soós 2020]

Dienes István régész történeti-régészeti kutatómunkája során néhány honfoglalás kori tárgytípust rekonstruált, köztük az előkelő harcosok által használt veretes fegyverövet és az arra függesztett veretes tarsolyt is. Benkő Mihály belső-ázsiai terepkutatásai során rábukkant ezeknek a – nálunk már a honfoglalás kor óta használatban nem lévő, és másutt is múzeumok féltett kincseként őrzött – tárgyaknak a napi használatban lévő pontos párhuzamaira.

A következőket írja: „Itt meg kell jegyeznem, hogy az arany-ezüst veretes öveknek, tarsolyoknak és ezüstveretes nyergeknek a néprajzi párhuzamait régészeink, így Dienes István is keresték, azonban ők ezt a finnugor eredet elmélete alapján, az Ob-vidéken és az Urál-vidék középső és északi területein tették (például a mordvinoknál; Dienes: a krjukovói öv rekonstrukciója), így nem is találtak semmit. Egyedül Mándoky Kongur Istvánnak – és az ő útmutatásai alapján nekem jutott eszembe, hogy ilyen párhuzamokat ott keressek, ahol valóban megtalálhatók, ahol a veretes öv, tarsoly és nyereg szinte napjainkig használatban volt: a belső- és közép-ázsiai török világban. Szerencsémre minderről fényképeket is készíthettem.”

Őseink egyik legfontosabb rangjelzője, nemzetségjele volt a veretes öv. [László 1988. 67.] A veretek formája, mérete nemzetségenként eltérhetett egymástól.

a Mongol Altaj kazakjai a múlt század 90-es éveiben még viseltek olyan típusú veretes fegyveröveket (és használtak olyan ezüstveretes lószerszámokat), mint amilyeneket a népvándorlás korában a török kultúrájú népek, többek között a honfoglaló magyarok is. Valószínű, hogy ezek készítési módja sem változhatott sokat a kora középkor óta eltelt évszázadok során. A Mongol Altaj kazakjai között olyan dísztárgyakkal lehetett találkozni még használatban, amilyenek napjainkban a múzeumok féltett kincsei közé tartoznak vagy tartoznának. [Vö.: Benkő 1998, 100 skk.]

Minden nomád ezermester. Szerviz nincs a pusztán, ami ott elromlik, azt csak használója maga javíthatja meg. A hagyományok szerint a türk birodalom i. sz. 6. századi megalakulása előtt az altaji türkök az avarok kovácsmesterei voltak. A kovácsmesterségben, ötvösmesterségben ma is minden altaji kazak pásztorember járatos, szívesen is űzik ezeket az iparokat. A különösen tehetséges mesterekből lesznek a nemzetségek, törzsek kovácsai, ötvösei.

A „műhelyt” a jurtában tartják, a szerszámok, a bőrből és fából készült fújtató és az anyag nagyon kis helyen elfér. A kazak ötvös egész felszerelését fel tudja málházni egyetlen ló hátára. [Révész 1999, 107.] A jurtában a mesterek a vaskályha közelében dolgoznak, itt olvasztják a munkához szükséges vasat, rezet, ólmot, ezüstöt. A tűz, de annak parazsa, hamuja is szent, a jurta védőszellemének lakóhelye. Ha valaki rálép vagy átlépi, súlyos károkat okozhat a jurtában élőknek az ottaniak hite szerint.

Az öv-, lószerszámdíszek készítési módja alig változott ezer év alatt. [Révész 1999, uo.] Folyékony ezüstöt öntenek a verőtő mintáiba, beleverik, és a kialakuló vékony ezüstréteget ólommal töltik ki. Ebbe még lehűlése előtt acélszeget helyeznek, majd az így elkészült veretet átdöfik a vastag marhabőr övön, lószerszámon. A szeget kis rézlemezzel rögzítik és lelapítják. Nagyon fontos a veretek mintázata, amely mutatja, hogy a nomád pásztor melyik törzshöz, nemzetséghez tartozik.

Kép: Veretes fegyveröv tarsollyal. (Mongólia, Bajan Ölgij provincia, Cengelhajrhan járás).

Kép: Veretes övkészítő műhely (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Kép: Verőtő és övveret (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Kép: Veretes fegyverövkészítő szerszámok (Mongólia, Bajan Ölgij provincia).

Benkő Mihály a helyszínen az övről lecsüngő bújtatót rejtő gyönyörű, arany- és ezüstveretekkel díszített szíjat külön is lefényképezte. Amint néhány évvel később megtudta, ezt a palmettás veretekkel díszített övet az altaji kazakok között élő mazsar (magyar) nemzetség egyik tagja viselte. A honfoglalás kori veretes tarsolyok párhuzamaival is találkozott.

Kép: Kazak-magyar övveretek a Mongol Altajból (Bajan Ölgij provincia).

Az ölgiji kazak és mazsar veretes öveket – ellentétben őseink, a honfoglaló magyarok fegyveröveinek hajdani felkötési módjával – nem vékony belső szíjjal és csattal, hanem kampóval erősítik a derékra. Ezt a kampót egy lyukas veretbe kapcsolják be. Feltételezhető azonban, hogy hasonlóan az ölgiji kazakok, mazsarok öveihez, honfoglaló őseink díszes fegyverövén sem a bal, hanem a jobb oldalon volt a leeresztett bújtatót rejtő szíj. Erre a szíjra erősíthették fel a veretes bőrtarsolyt vagy a díszes ezüstlemezzel fedett tarsolyt. A veretes fegyveröv egy része az ezüst szíjvéggel a lecsüngő szíjba rejtett bújtatón keresztülhúzva ferdén ívelhetett lefelé a deréktól a jobb combig, kifordulás nélkül. Az öv jobb oldalán kellett lennie a nyílvesszőket rejtő tegeznek is. Bal oldalt kapott helyet az övön a szablya, a tőr és a díszes íjtegez. [Vö.: Révész 1999,121.]

Benkő Mihály írja: „Az ölgiji kazak és mazsar övek segítségével, Dienes István tanácsai alapján hozzájárulhattam az ő nagy jelentőségű munkájához: a honfoglaló magyarok veretes fegyverövének és az arra függesztett veretes tarsoly rekonstrukciójához. A rekonstruálási problémának az ölgiji fegyverövek segítségével történő megoldását ő már nem publikálta, azonban felhívta a kérdésre a figyelmemet, és megállapítását fel is jegyezte számomra. Tervei között szerepelt a kérdésre vonatkozó tanulmányainak kiegészítése, és engem is biztatott, hogy írjak erről a kérdésről. A nagy tudósra emlékezve ezt most megtettem.”

Kép: Budapest-farkasréti veretes tarsoly rekonstrukciója (Forrás: Dienes, 1973.)

Kép: Karos-Eperjesszög II. 41. sír, veretes tarsoly rekonstrukciós rajza (Forrás: Révész László: Honfoglalás kori veretes tarsolyok Karosról, 8. kép, 295.)

Kép: Honfoglalás kori veretes tarsolyok néprajzi párhuzama Bajan-Ölgijből (Nyugat-Mongólia, Altaj hegység)

Összegezve:

A tarsolylemezek a honfoglalás kori ötvösművészet kiemelkedő alkotásai, melyek elsősorban a 10. századi előkelők sírjainak mellékleteiként kerültek elő a Kárpát-medencében. Ezeknek sem korábbi helyi, sem nagyobb számú keleti előzményei nincsenek. Ezért fordult a figyelem a veretes tarsolyok mint a tarsolylemezek előzményei felé. Veretes tarsolyok ugyanis nagyobb számban fordulnak elő a magyarok korábbi szállásterületein. Benkő Mihály belső-ázsiai terepkutatása során a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek (nyereg, veretes fegyveröv, veretes tarsoly) néprajzi párhuzamait találta meg és fotózta le a Mongol Altajban élő, és ma is nomád pásztorkodást folytató kazakok és keleti magyarok (helyi kazak nevükön: mazsarok) között. A terepkutatás eredményeként megismert közös népnév, a környezetüktől eltérő, europid antropológiai arculat, a kopjafás-kopjás magyar temető, a veretes fegyveröv és a gyűjtött mondák mellett a veretes tarsoly egyaránt a két néprész közös eredetére utal.

Forrás:

Benkő 2000: Benkő M., Julianus nyomdokain Belső-Ázsiában. Turán (XXX.) Új 3. évfolyam, 5. szám (2000 október-november), 57–63Benkő 2001: Benkő M., Julianus nyomdokain Ázsiában - Harmatta János előszavával. Budapest, 2001;

Benkő 2003: Benkő M., A Torgaji Madiarok - Erdélyi István előszavával. Budapest, 2003.

Benkő-Khinayat 2007: Benkő M.- Khinayat B.: A keleti magyarság írott emlékeiből. Budapest, 2007.

Benkő 2008: Benkő M., Magyar-kipcsakok. Budapest, 2008.

Benkő 2020: Benkő M., Őseink nyomában Ázsiában, Barót, 2020.

Dienes 1972: Dienes, I., A honfoglaló magyarok. Budapest 1972.

Dienes 1973: Dienes, I., Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről. – Beschlagverzierte landnahmezeitliche Tasche von Budapest-Farkasrét. Folia Archaeologica 24, 1973, 177–217.

László 1988: László Gyula, Árpád népe, Budapest, Helikon Kiadó, 1988.

Mesterházy 1996: Mesterházy, K., Budapest-Farkasrét. In: Fodor, I.-Révész, L.-Wolf, M.-M.Nepper, I. (szerk.): “Őseinket felhozád…” A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest 1996, 367–368.

Révész 1996: Révész, L., A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza vidék X. századi történetéhez – Die Gräberfelder von Karos aus der Landnahmezeit. Archäologische Angaben zur Geschichte des oberen Theißgebietesim 10. Jahrhundert. [MHKÁS 1.] Miskolc 1996.”

Révész 1999: Révész László, Emlékezzetek utatok kezdetére. Régészeti kalandozás a magyar honfoglalás és államalapítás korában, Timp Kiadó, Budapest, 1999.

Soós 2020: Soós R., Hiányzó láncszem budapesti farkasréti tarsoly, 2020/06/15, https://mnm.hu/hu/cikk/hianyzo-lancszem-budapesti-farkasreti-tarsoly, hozzáférés: 2021-03-22