Magyar őstörténet

Julianus barátai

Benkő Mihály - Benkő István: SZÉKELYEK EGY CSALÁDTÖRTÉNETI KUTATÁS TÜKRÉBEN

2018. február 11.

2018. február 11. - Benkő István

Bevezetés

Az emberiség népekből, a népek pedig családokból állnak. A családi hagyományoknak etnikai identitásképző jelentősége van. A családtörténeti kutatás vitás történeti kérdésekre is választ adhat. Ez a körülmény késztetett arra, hogy utánanézzek családom - és ehhez kapcsolódóan a székelység - történetének. Ebben nagy segítségemre volt az internet, illetőleg az internet útján felvett kapcsolatok, elsősorban Benkő Lázár atomfizikus, Kocs János genealogus és Kisgyörgy Zoltán újságíró támogatása, amiért ezúton is köszönetet mondok.

Ezt a tanulmányt előzetes véleményezésre megküldtem Egyed Ákos erdélyi történész tudósnak, az MTA külső tagjának, akitől a következő levelet kaptam:

"Kedves Benkő István! Immár harmadszor olvastam el tanulmányodat. Érdekelt a kérdésfelvetés, és a kifejtés módszere, valamint a következtetések is természetesen. Véleményem szerint nagy munka és merész is egyben. Azért tartom kivételesen érdekesnek a tanulmányt, mert ilyenszerű írást még talán nem is olvastam: nemzetségi láncolatokból, családnévből országos történelmet botani ki. És olyan jelentős következtetésekhez jutni, amelyeket közölsz. Amelyek persze hatalmas tudományos érdeklődére tarthatnak számot."

1-kep.JPG

Kép: A legrégebbi adatolt székely címer 1480-ból, Beszterce város lutheránus templomának poltáléjáról (Beszterce-Naszód vármegye).

1. Nemzetségnév, családnév

Az itt használt alapvető jelentőségű fogalmak:

A Wikipédia szerint: nemzetség általában férfiágú leszármazáson alapuló, rokonsági, vagy más összetartozási viszonyt tartalmazó társadalmi csoport. Ezalatt a köznyelvben elsősorban egy törzsatyától, a nemzetség alapítójától származó, a történeti múltban szereplő jeles és nagyszámú rokon családok összességét értjük.

A nemzetség – a családdal ellentétben – nem képez gazdasági egységet, nem feltétel az együttlakás vagy a közös gazdálkodás. Ugyanakkor fontos a közös családnév (ezért kiemelt a férfiág) és az együvé tartozás érzése. Ez utóbbi miatt viszont a férfiágon kívül a nemzetségbe tartoznak az esetleges oldalágon meghalt ősök is.

Nézzük meg ugyanezt a fogalmat a Pallas Nagylexikona szerint:

A Nemzetség a régi magyaroknál, u. m. minden hunn-szkiítha népnél a köz- és magánjogi rendelkezésnek alapja. A politikai és társadalmi jogok teljében csak azok részesültek, kik valamely N.-hez tartoztak. Ilyen N. (generatio v. genus) a honfoglalás idejében 108 volt, mely szám természetesen csakhamar szaporodott, és pedig a hazának ama régibb lakosaival is, kik a honfoglaló magyarokhoz barátilag csatlakozván, jutalmul a nemzet kapcsolatába felvétettek, s N.-ek alapítására jogot nyertek. A N.-ek minden tagja nemes volt, a N.-i jogon kívül állók lehettek ugyan szabadok, de nemességgel nem bírtak. Most N. egy törzsatyától származó rokon családok összessége. A leszármazás feltüntetésére az u. n. leszármazó-táblák és családfák szolgálnak.

Egyes családnevek nemzetségnévből történő kialakulásának folyamatát a következők szerint foglalhatjuk össze /egy családnevekkel foglalkozó internetes feldolgozás alapján/:

Bár adatok vannak róla, hogy a honfoglalás kori magyar társadalom nemzetségenként és törzsenként szerveződött, de mégsem bizonyított tény, hogy a 13. századi nemzetségek ezek egyenes utódai. Oklevelekben az első hiteles előfordulásuk 1208-ból való, s a században folyamatosan bukkannak fel. Körülbelül 200 nemzetség nevét ismerjük. Fénykorukat a 13. században élték, majd családnevekké alakultak át. Nevüket a legelső ismert ősről, birtokukról, vagy a legjelentősebb tagról vették. [Erdélyi László: A magyar lovagkor nemzetségei 1200-1408]

A Benkő név eredetéről a Révai Lexikon a következőket írja:

Bánk (Banko). Árpád-kori személynév, amely a Benedek név délszlávos kicsinyítéséből, a Benko-ből van magyarosítva a Benkő névvel együtt.”

(Révai Lexikon, 2. köt )(Arány-Beke), 547 o.)

Hasonló - és szintén a bibliai eredetű - szlávos név pl. a Márk/Marko/Markovics vagy a János/Janko/Jankovics. A Benkő névnek is előfordul Benko/Benkovics változata, továbbá különböző régies írású változatok is fennmaradta, mint pl.: Benkoe, Benkeo, valamint ugyanezen név változatai: Benke, Benk, Benkó, Bence, Benkö.

A Benedek, Benkő és Bánk név tehát közös gyökerekre vezethető vissza. 

  1. A honfoglalás előtt

A név Bánk változata első előfordulását a Csiki Székely Krónika tartalmazza.

A krónika ad egy hosszú névsort, amely a székelyek főrabonbájait Attila fia Irniktől vezeti le Zandirhamig, Árpád kortársáig: „A nagyobb Rabanbánok lehetnek vala Nemzet fővezérei, milyenek voltak: Uopoulet, Zandir Hám, Boud Hám, Khán Ursulczon, Honat, Csolha, Zeke, Nüros, Nüroi, Asmindios, Trokhinos, Bauda, Khio Baudara, Igio adectos, Norokhilikos, Nypapharis, Düdoreküni, Admesada, Yas, Ustulu, Uopour, Apa, Bank, Halab Irnák, Ez az utosó Halab Irnák jöve az apja birodalmának felfordulása után az Havasos Daciába…”

Az itt említett Bank lehetett az első ismert ős, vagy jelentős tag, akiről a nemzetség nevét kapta.

A Benkő név másik lehetséges forrása a latin kereszténységhez köthető benedictus (áldott) szó, melynek felvételére Frank uralom alatt kerülhetett sor. A Frank Birodalom határain belül 805-ben Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján létrehozott avar enklávéban a székelyek, ezen belül pedig a Benkő nemzetség jelenlétét mutathatja Szentbenedek (ma Sveta Benedict) járás és Benko település elnevezése.

Avaria kialakításáról Hováth Lajos: Észrevételek az avar főhatalom hanyatlásához 795-822. c. cikkében (Eleink IX. évf. 3. szám (19.) 2010. 5-6. o. a következőket írja:

Theodorus kapkán, akit jó kereszténynek neveztek „a szlávok zalatásai elől menekülő avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta Theodorus kapkánt, aki hazaérve rövidesen elhunyt.” (Szadeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Bp., 1998., 306-307.)

„Tehát Theodorus kapkán az, aki egy szorongatott avar néprésszel a frank birodalom határára, a Rába mellé telepedve létrehozta ezt az avar enklávét 805-ben. Még ebben az évben elhunyt, ekkor a császár felújította a kagáni tisztséget, nagy valószínűséggel csakis erre a kis terülere, melyet Avariának is neveztek. Ennek a zárt avar területnek a saját főméltóságai, a kagán, a kanizsauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyűléseken. II. Jenő pápa (824-826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria Dicuntur.” Vagyis ezekben az években Avaria még ezen a néven egzisztált. A 830-as évek elején élére frank őrgrófot neveztek ki és betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána frank grófok ügyeltek rá. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.” Az avarok (székelyek) keleti irányban kivonulhattak a Frank Birodalom területéről és felvehették a kapcsolatot az akkor már Etel-közbe költözött magyarokkal.

  1. A honfoglalás kora, a gyepüterületek kijelölése

Az alábbiakban ismertetem, hogy egyes – a Benkő névhez vagy családhoz kapcsolható - településekre vonatkozó földrajzi, településtörténeti adatok milyen módon támasztják alá Anonymus Gesta Hungarorumának a gyepüterületek (határőrvidékek) kialakítására vonatkozó részeit. 

A Középiskolai történelmi atlasz (Budapest, 2003., Cartographia Kft.) 21. oldalán található egy térkép, mely a honfoglalás eseményeit ábrázolja.

honfoglalas-letelepedes1.JPG

E szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségében volt a 894-ben Pannoniára támadó magyarok visszavonulási területe. Ez egy a honfoglalást megelőző felderítő támadás lehetett. A visszavonulási területet jelző körben "kabarok, székelyek" megjelölés szerepel.

 Ugyanezen térkép szerint a honfoglalást követően - már 900 körül - kialakításra kerültek az ország határait jelző legfontosabb gyepüterületek. A térképen Nyitra, Bécsi-medence, Barcaság térségében "székely gyepüőrök" megjegyzés szerepel.

Anonymus Gesta Hungarorumában is említésre kerül az ország határainak kijelölése. Először Böngér fia Bors az "ott lakók" intelmeire, közös elhatározással, gyepüakadályokkal erősítette meg az ország határát a lengyelek földje felé, majd Árpád fia Zolta határozta meg az ország déli, nyugati és északi határait. Zolta megerősítette a korábban Böngér fia Bors által kijelölt északi gyepüterületet. Böngér a gesta szerint a Kiev mellett magyarokhoz csatlakozott egyik kun vezér volt. Talán ők vettek részt a Pannónia elleni felderítő jellegű támadásban és ők találkoztak először az "ott lakók"-ként jelölt székelyekkel.

A székelyek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei jelenlétét jelzi Benk község neve. A név feltételezhetően a hajdan ott élő Benkő családtól származhat, de a korabeli latin betűs írás nem ismerte az "ő" betűt. Így válhatott a Benkőből Benk. Az első feljegyzések a településről 1297-ben kerültek rögzítésre, ekkor itt már székelyek nem voltak, a település földesura Apaj fia Apaj a Gutkeled nemzetségből.

Az előzőekben említett lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva, jelenleg Benkovce település, mely 1920. előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott. Ez nem azonos az Árpád fia Zolta által kijelölt gyepüterülettel, mely ettől nyugatra, Szepesi (kabar) lándzsás szék néven vált kiváltságos területté. „Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta. Az első információk már a település elnéptelenedéséről szólnak: „1491-1492-ben a lengyel hadsereg e területre való behatolásával befolyásolta az itteni települési és demográfiai viszonyokat. A Budai Káptalan 1493-as összeírása szerint a porták több, mint fele üresen állt. Az 1585. évi urbárium szerint ruszin lakosságú pásztorfalu. A pásztor- és ruszin lakosság a XVI. század első felében telepedett le a nagyrészt elhagyatott faluba.” /Pallas/

Az említett atlasz 28. oldalán található a Tatárjárás és új honalapítás Magyarországon című térkép, mely szerint a XIII. század második felében székelyek voltak a Dél-nyugati határ mellett, a Mura-vidéken és Somogy déli felében is (Lindva és Váty térségében).

Ugyancsak a székelység jelenlétét jelzi a hajdani Vas vármegye Ausztriához csatolt részén található Felsőőr (ma Oberwart) település. Erről a Vas megye nemesi családjai c. könyv a következőket írja: "Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó-Felső-Eőrre adományt nyertek." Az adományt nyert családok között található a Benkő család is.

Érdekes összefüggés állapítható meg a Bereg-megyei Mátyus, a Nyitra megyei Mátyusföld, és a Székelyföldi Mátyusfalva között. A Bereg-megyei Mátyus közvetlenül Benk mellett, a Tisza túloldalán található. (Nem messze innen található Székely település is.) A Nyitra-megyei gyepüterület már Mátyusföldként lett megjelölve. A székelyföldi Mátyusfalván 1602-ben a Basta féle lustra szerint primor nobilisként (székely főnemesi rang) Benkő Mihály lett katonai nyilvántartásba véve. Talán a matyók nevének eredete is összefüggésbe hozható ezekkel a településnevekkel. A matyók, akár a székelyek Attila népének tartják magukat.

A Gesta Hungarorum következő részei utalnak kifejezetten a székelyekre.

Anonymus: Gesta Hungarorum, fordította: Pais Dezső (Részlet)

„….  Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. (Kiemelés: a szerk.) A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.

Mikor Mén-Marót meghallotta, hogy Árpád vezér legjelesebb vitézei: Ösbő meg Velek erős csapattal, elöljáróban a székelyekkel, ellene vonulnak, kelleténél jobban megrémült, és nem mert ellenük menni, mivel hallotta, hogy Árpád vezér és vitézei erősebbek a harcban, meg hogy a rómaiakat Pannóniából elkergették, a murai karantánok határait elpusztították, a kardjuk élétől sok ezer ember elhullott, a pannónok országát elfoglalták, és ellenségeik még a színük elől is megfutottak. Hanem Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette át lakását. Ösbő meg Velek, valamint egész seregük most Bihar vára ellen kezdett lovagolni, és a Jószás vize mellett ütött tábort. Harmadnap pedig elrendezték seregeiket, s aztán hadakozva a vár felé indultak. Viszont szintén harcolni kezdtek a különböző nemzetekből összegyülekezett katonái Ösbő meg vitézei ellen. A székelyek és magyarok sok embert lenyilaztak. Ösbő meg Velek hajítógépeikkel százhuszonöt katonát megöltek. Folyt a harc köztük tizenkét napig, és Ösbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik napon pedig, amikor a magyarok és székelyek a vár árkait behányták, s a hágcsókat oda akarták támasztani a falhoz, Mén-Marót vezér katonái a magyarok merészségének láttára elkezdték kérlelni a seregnek szóban levő két kapitányát, majd a várat megnyitva, mezítláb, könyörögve Ösbő meg Velek színe elé jöttek. Ösbő meg Velek őrizet alá vetették őket, maguk pedig bevonultak Bihar várába, és sok becses jószágot találtak ott, ami azoké a katonáké volt. ..”

Kórógy-ér Szentes mellett van, ott ömlik a Kurca patakba. Bő rév pedig ma Szentes egyik városrészének neve. Más források (Kézai) szerint a székelyek a Csigla mezején várták meg a magyarokat. A Kórógy-értől nem messze nyugatra van Csengele település, melynek neve Csigla mezejével hozható összefüggésbe.

A gesta szerint Velek és Ösbő is az - Árpád népéhez csatlakozott „ott lakók” közé tartozott:

"Követségbe két igen derék vitézt küldtek, Szalók apját, Ösbőt és Veleket, akinek utódaitól származik Torda püspök. A követek nemzetségükre nézve a legkiválóbbak közé tartoztak, hasonlóan azokhoz, akik Szkítia földjéről keltek útra, s Álmos fejedelmet népeik sokaságával követék." /Anonymus G.H. 19. fejezet/

Ezek szerint Ö. és V. - akik a Ménmarót elleni hadjáratot is vezették, és akikhez a székelyek Kórógy érnél (Szentes mellett, Csengele közelében) csatlakoztak - Árpád seregével együttműködő helyi (avar v. székely) előkelőségek lehettek.

A székelyek Bihar megyei jelenlétét igazolja Székelyhíd település neve. A településről készített helytörténeti leírás szerint első lakói székelyek voltak, akik - bár vitéz nép - a kunok elől a mocsárba húzódtak úgy, hogy pallókat fektettek le, melyeket maguk után felszedtek, így nem érték el őket a kunok nyilai. Később a székelyeket más állomáshelyre küldték. A település a Gutkeled nemzetség birtoka lett. Nem messze ettől a helységtől, Érdmindszenten született a Gutkeled nemzetség egyik leszármazottja, Ady Endre. 

  1. A székelyek honalapító nemessége

Magyarországon, történeti szemszögből nézve, megkülönböztetjük

- a honalapító nemességet

- a későbbi, középkori nemességtől.

Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. 

Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet (és rendszerint címert is). Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a címer adományozása vagy birtoklása még egymagában nem utalt a nemesség voltára. 

Erdélyben viszont - történeti és geopolitikai okokból eredően - a székelyek közül mindenki nemes és ezáltal hadköteles volt. A székely nemesség három osztályra osztódott: a főnemesek (primores) a XVI. században a gazdagabb lófők közül váltak ki és alkottak külön osztályt. A lófők, lófőnemesek (equites, primipilii) a lovasságot alkották a háborús időben, végül a gyalogságot kitevő közszékelyek (pedites, pixidarii). 

A birtokadományozás a király elhatározására alapján, illetve egyes személyek kérelmére történt. Egy éven belül az adományost bevezették, beiktatták a birtokába (introductio). A beiktatást a király személyes kiküldöttje végezte el az adományozott birtokhoz legközelebb lévő hiteleshely, káptalan, konvent képviselőjének jelenlétében. A címereslevél által történt nemesítés esetében azt egy éven belül ki kellett hirdetni annak a megyének a közgyűlésén, ahol a nemes lakott, így szerezvén érvényességet a nemesítésnek. 

A birtokjogot illetőleg különbség volt a székely birtok v. székely örökség (haereditas siculica) mint első foglalásu jószágok (bona primaeveae occupationis) s a fejedelmi adomány mellett birt javak között. Az elsőben királyi jognak nem volt helye és igy az sem háramlásnak, sem adományozásnak tárgyát nem tette. De úgy élők közti átruházásoknál, mint örökösödés alkalmával a rokonoknak és a szomszédoknak nevezetes jogaik voltak. Nevezetesen élők közti átruházásnál elővételi joguk volt és pedig első sorban a rokonoknak, ezek után a szomszédoknak, kiket ily sorban megkinálni kellett, s a jószágot csak akkor lehetett másnak eladni, ha ezek azt megvenni nem akarták. Sőt a régibb időben, ami azonban már 1848 előtt szokásilag mellőztetett, a székely katona földét örökáron egyáltalán el nem adhatta, 500 forint pénzbüntetés terhe alatt; az elővételi jogot az 1853-iki (máj. 29.) ősiségi pátens szüntette meg. 

Az örökjogban az alpelv az, hogy a fitestvérek a nőtestvéreket kizárják, de ezeknek az u. n. hajadoni joggal (tartás, kiházasítás) tartoznak. A leány csak figyermek hiányában örököl, az ily leány neve «fiu-leány» (naturaliter praefecta); fi- és leányleszármazók hiányában a legközelebb álló firokonokat s ilyeneknek teljes hiányában (ha t. i. fiu-leány sincs), a legközelebb álló nőrokonokat illeti az örökség. Ilyeneknek is hiányában a birtok nem a fiskusra, hanem a legközelebbi szomszédokra száll. Arra nézve, hogy ki a legközelebbi szomszéd, a belső telek az irányadó. 

  1. A székelyek eredetének és megtelepedésének folyamata /Egyed Ákos tanulmánya, részlet/

a) A katonai szolgálat: a székely szabadság jogforrása és záloga. A székely hadszervezet a Hunyadiak koráig

A székelység középkori történetéből világosan kiderül, hogy szabadságának jogforrása és záloga a katonai szolgálat volt. Addig őrizhette meg kollektív szabadságjogait, ameddig teljesíteni tudta a hadi kötelezettségeit, illetve ameddig az államnak szüksége volt a székelyek fejenkénti általános katonáskodására. Ennek a székelység teljesen tudatában volt, ezért az egyének hadi kötelezettségének teljesítésére féltő módon vigyázott, s az ellene vétőket a legszigorúbban büntették a belső törvények, de a közösség is. A házrombolásokat és száműzetéseket, ami nem volt ritka dolog, a legtöbb esetben a katonai kötelezettségek elmulasztása váltotta ki.

A középkori Magyarország katonai szempontból három részre tagolódott: 1. a nyugati rész, azaz Magyarország, amelynek haderejét a nádor vezette; 2. a keleti rész, Erdély, amelyet a vajda igazgatott; és 3. az Erdély délkeleti csücskében kialakult Székelyföld hadereje, amely a székely ispán hatósága alatt állt. Mindhárom említett vezető egymástól független királyi tisztségviselő, királyi zászlósúr volt. Később az erdélyi vajda és a székely ispán tisztségét általában ugyanaz a személy töltötte be. A székely ispán hatásköre a Székelyföldön levő királyi várakra, valamint a régi Fehér megye idejéből fennmaradt településekre, kistérségekre nem terjedt ki.

[…]

A székely katonai rendszer és társadalom történetében négy eléggé elhatárolódó szakaszt különböztetünk meg, amelyek egyébként nem mindig esnek egybe a magyar történelmi korszakolással. Az első időszak a székelységnek a magyarság történetében való feltűnésével kezdődik, s nagyjából a Hunyadiak uralmáig tartott. A második szakasz ettől az 1562-es nagy felkelésig, a harmadik pedig a felkeléstől az önálló erdélyi fejedelemség fennállásáig, pontosabban a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leveréséig számítható, míg a negyedik a Habsburg-kort ölelte fel 1848-ig.

Az első szakaszban a székelység még törzsi-nemzetségi szerveződésben élt, s haderejét a könnyűlovasság alkotta. Katonai szerepének köszönhetően a központi hatalom nem avatkozott be a belső társadalmi szerkezetébe. Az első időszak végére azonban határozott jelei mutatkoztak a nemzetségi társadalom átalakulásának s a vagyoni rétegződésnek, és létrejött a székely társadalom három rendje, a trium generum Siculorum (1339), amely a rendi differenciálódást is elősegítette, s egyben világosan jelzi a székely rendek kialakulását: a lovasokból lófőrend, a szegényebb családok tagjaiból a gyalogrend alakult, 1407-től említik a főrendet, a primorokat is. Az előkelő s a lófőrend tehetősebbjei viselték a székely nemzetségi szervezet tisztségeit, a hadnagyságot és a bíróságot. A társadalmi rétegződés már a 15. század elejére nagyobb méreteket öltött, mint általában tudott; erre vall az is, hogy 1437-ben a székelység mint nemzet (natio) vett részt a Kápolnai unióként emlegetett szövetségben a magyar nemesek és szászok mellett. A primori rend megkísérelte tőle függő helyzetbe hozni a vármegyei példa szerint a székely katonai rendeket, de a központi hatalom közbelépett, s védelmébe vette ezeket.

[…]

b) A hadrendszer

A falurendszer kialakulása után a hadszervezet a korábbi nemzetségi forma helyett a faluszervezetbe épült bele. A falvakat tízes részekre osztották eredetileg, kétségkívül katonai szempontokat követve. A falvanként egy-egy tizedből való harcosok alkották a hadszervezetben a tizedeket, amelyek falvak vagy falucsoportok szerint századokba szerveződtek; ezt nevezték ,,székely száz”-nak. Egy-egy nagyobb egységet a hadnagy (eredetileg had nagyja, a had vezetője értelmében) vezetett. A székek külön alakították hadseregüket. A hadnagy a szék első tisztségviselője volt, és ez mindennél világosabban kifejezte, hogy a székely társadalom alapjában katonai szervezettségben élt. Az 1307-es és 1309-es oklevelek a székely katonai vezetőt primipilusnak nevezték, de már 1320-ban feltűnt a hadnagy, majd a kapitány kifejezés; utóbbi a széki had főparancsnoka volt. Az egész székely hadnak, amint láttuk, a székely ispán volt a vezetője.

A székelyeknek saját, önálló hadi vállalkozásokra is képes hadseregük volt, amellyel a tatárok ellen a 13–14. században többször is hadjáratot indítottak. A királyi haderőhöz való csatlakozást viszont hadi törvény szabályozta, Zsigmond király 1429-i honvédelmi szabályzata szerint a székely ispánnak a török ellen két bandériumot kellett kiállítania, akár az erdélyi vajdának. Amennyiben közvetlenül Erdélyt érte támadás, a székelyek és szászok négyezer fős haderőt állítottak ki. Ebből 3500 főt adott a székelység. Zsigmond király rendeletét Mátyás megerősítette s kiegészítette. Mátyás király idején még pontosabban meghatározták a hadrendszert. 1473-ban a király külön lajstromba íratta fel a gyalogokat, illetve lóval szolgálókat, s elrendelte katonai szemle tartását. Aztán II. Ulászló (1490–1516) adott ki részletes hadiszabályzatot. II. Ulászló hadiszabályzata régi szokásokra emlékeztetve írja, hogy amikor a királyi had kelet felé vagy Havasalföld felé indul, a székely lovasok és gyalogok kötelesek a király vagy képviselőjének hada előtt menni, s visszatérőben a király seregét hátul követni. Ez a szabályzat pontosította azt is, hogy amikor szükség van rájuk, a székelyeknek fejenként, tehát minden fegyverképes férfinak kötelessége bevonulni, illetve azt, hogy mikor kell csak a felének vagy a harmadának hadba menni. Keletre s délre a fejenkénti hadra kelést írta elő, de ha a király nyugati irányba hadakozott, akkor tíz telek után egy, északi hadjárat esetén pedig minden húsz telek után állítottak ki egy harcost.

A székely hadszervezet sajátos társadalomfejlődést eredményezett. A katonáskodás feltételeit az egyes családok teremtették meg; gazdaságuk főként az állattenyésztésre, kisebb részben földművelésre épült. Ezek egyéni gazdaságok voltak. A falu élete és szokásrendje a katonai rendszer követelményei szerint alakultak. Ezt látjuk a faluhatár földjének használati szokásában. A közös faluhatárt időnként kiosztották. A lovasok több ,,nyílföldet” kaptak, mint a gyalogok, s a vezetőknek mindenkinél nagyobb rész járt. (…)

c) A hadba hívás

Fontos mozzanata volt a székely felkelésnek a hadba hívás. Erről az 1463-as rendelet a már régóta létező gyakorlat alapján a következőket írta elő: az összehívás történhetett véres kard körülhordozásával, a székely ispán levelével vagy a vajda levelével, ha ő egyszersmind székely ispán is volt. Más forrásokból további részleteket ismerhetünk meg. A jól informált Kállai erről ezeket írta: ,,Hogyha a felkelésnek hirtelen kellett megesni, lármatűz gyújtatott, és lármafák állíttattak fel minden székben. (…) Mikor a szükség hirtelen felkelést parancsol, minden széknek kapitányai dobokkal és dobosokkal (Zaldobonibus, innen Száldobos helység neve Erdővidéken) lármáztasson, meggyújtatván egyszersmind az esmeretes tűzhalmokon nagy rakás fákat, és aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Az 1463-as hadiszabályzat ezt is pontosan rögzítette. (…) 

A hadi szolgálat teljesítését valóban a legalaposabban ellenőrizték, azért is, mert ennek teljesítésétől függött a székely szabadságjogok megtartása, a székely alkotmány, amely, ismételjük, gyakorlati szokásokat gyűjtött össze, ezeket írta a hadba hívásról: ,,Aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Álljunk meg ennél a szokásnál, amelynek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Oláh Miklós, az erdélyi származású esztergomi érsek és Verancsics Antal, aki szintén betöltötte ezt az egyházi méltóságot, a 16. század közepén keletkezett krónikáiban leírja, hogy ha a gyűlésen bárki a székely szabadság elleni javaslattal áll elő, vagy pedig a hadba hívó parancsnak nem engedelmeskedik, az egész közösség csoportosan az illető házára ront, azt lerombolja, s a vétkest megöli. Tegyük ehhez hozzá, hogy ez a szokás még évszázadok múltán sem veszett feledésbe. 1848. november 28-án az árulással vádolt Balázs őrnagyot a felháborodott nép Sepsiszentgyörgy főterén kivégezte.

5. Török idők /XV-XVII. század/

A székelyföldi Benkő családra vonatkozó első adatok a XV-XVI. század fordulójából származnak. Ekkor a család egyes tagjai a székely előkelőkhöz (primorok) tartoztak. Míg székely előkelők között a lófő rang elsősorban azt jelentette, hogy viselőjüknek lovas katonaként kell hadba vonulnia, az előkelők egy szűk rétegét, akik közül a vezető tisztségviselők, a kapitányok és bírók kerültek ki, primornak (főember, előljáró) neveztek. 

1500-ban az árkosi családból származó Benkő György Háromszék főkapitánya volt, egy ugyancsak 1500- ban keltezett iratban Mathizfalvi Benkő bíróról van szó. A XVI. század közepéig ritkán adtak nemességet székelynek, mivel az egész székely közösség helyi nemességgel rendelkezett. Ez katonáskodási kötelezettségükből adódott. A székelyek kiváltságainak János Zsigmond által 1562-ben történt eltörlése után viszont az erdélyi fejedelmek nemességet adtak a háborúkban kitűnt székely katonáiknak. 

Az árkosi Benkő család egyes ágai, így különösen a középajtai, köpeczi, lukafalvi ága nemességét az 1614-es árkosi lustrában nemesként szereplő Benkő Jánosra vezeti vissza, aki a családi hagyomány szerint Bátori Zsigmond (1581-1602) katonája volt. A királyi könyvek alapján 1611-ben szerzett Benkő János, Bátori Gábor testőreként címereslevelet. 1616-ban Bethlen Gábor testőre – talán ugyanez a Benkő János – címereslevelet és birtokot szerzett. 1624-ben Bethlen Gábor nemességet és Maksán két jobbágyot adományozott Benkő Balázsnak. Az 1602-3., 1614., 1619., és 1624. évi lustrákban 7 különböző településen 11 Benkő szerepel primor nobilisként. Pálmay József székely családok történetét feldolgozó művében így ír: „Tekintve a Benkő család birtokviszonyait, az egyes községek földrajzi fekvését, a Benkő családokat két részre kellett osztanom, egyik részének Árkos lehetett bölcsője, míg a másik részének Mátisfalván keresendő közös törzse. Úgy az árkosi, valamint a mátisfalvi Benkő-család multja 1500-ig vezethető vissza, hogy már most e két családnak törzsük közös volt-e? azt megállapítani nem lehetett.” 

6. A Benkő család (nemzetség) megtelepedése, négy ága

A Benkő családról elnevezett helységek, a család birtokai és címerlevelei alapján a család nyugati, keleti, északi és déli ága különböztethető meg.

A címerek a XVI-XIX. században keletkeztek, de korábbi, X-XV. századi eseményekre is utalnak. Ebből a szempontból először Felső- és Alsó-Eőr (Vas vármegye, ma Oberwart, Ausztria) alapítását említem meg, melyet Róbert Károly csapatösszevonásának tulajdonítanak. A csapatok tagjairól azt írja a Vas vármegye nemes családjairól szóló könyv [15], hogy „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:

  1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő, 11. Bertha, 12. Berthók, 13. Dongó, 14. Eördögh, 15. Fábián, 16. Fajt, 17. Farkas, 18. Filep, 19. Finta, 20. Folta, 21. Gáll, 22. Gángol, 23. Geörögh, 24. Gerötz, 25. Hágen, 26. Hegedős, 27. Hegyi, 28. Heöbök, 29. Imre, 30. Jáky, 31. Jost, 32. Kántor, 33. Kázmér, 34. Kelemen, 35. Kiss (máskép Steft), 36. Kondor, 37. Kollár, 38. Leeb, 39. Magyar, 40. Merth, 41. Miklós, 42. Müer, 43. Nagy, 44. Orbán, 45. Oswalth, 46. Otth, 47. Pajor, 48. Pált, 49. Patyi, 50. Pongrácz, 51. Pyerker, 52. Seyper, 53. Simon, 54. Siskó, 55. Stelcser, 56. Steft, 57. Thisba, 58. Tóth, 59. Török, 60. Tornyos, 61. Varga, 62. Vas, 63. Zabó, 64. Zámbó, 65. Zarka. Az adománylevél 1611. február 16-án ujból megerősíttetett”

Felsőőrről Fényes Elek a következőket írja:

" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest: Fényes Elek. 1851.]

Az osztrák, magyar, szlovén hármashatár szlovéniai oldalán található Benedikt járás, melyben az egyik település neve Benko. Ez azért különösen érdekes, mert a Benkő nevet a Benedek (Benedikt) névből származtatják. 

A legnagyobb Benkő népesség a történelmi Magyarország keleti határvidékén, Háromszék (ma Kovászna, Románia) vármegyében található. Háromszék vármegye az újkorban Kézdi-, Sepsi- és Orbaiszékből, valamint a negyedik Miklósvárszékből kialakított közigazgatási egység. Ezen belül található az Erdővidék nevű református egyházkerület, melynek egyik települése Középajta. 

Háromszék vármegye és a Benkő család kapcsolatának jellemzéseként a következőket emelem ki:

  • 1500-ban Benkő György volt Háromszék főkapitánya,
  • a XVI-XVII. század fordulóján a katonai összeírások 7 településen 11 Benkőt jegyeztek fel primor nobilisként,
  • Háromszék megye Erdővidék református egyházkerületének esperese a XVIII. század folyamán középajtai Benkő Mihály, majd fia, középajtai és árkosi Benkő József volt,
  • a következőkben bemutatásra kerülő összesen 22 címer közül 8-at adományoztak háromszék-megyei Benkőnek.
  • a címerleírásokban és a nemesi családokat ismertető könyvekben a Benkő-családdal kapcsolatosan megjelölt 32 település közül 22 található Erdélyben, ezek közül 19 Háromszék megyében,
  • van olyan helység, ahol szinte csak Benkő, Benedek és Boda nevű székely családok élnek (Kisbacon)

A harmadik szóbanforgó terület az északi határvidék, Nyitra, a régi Zemplén és Ung vármegye. 1363-ban történik először említés a Zemplén vármegye Varannói járásában található Benkőfalva (Benkócz, Benkovce, ma Szlovákia) településről, melyet a hajdan ott élt Benkő családról neveztek el. A címerek a Benkő-család Nyitra, Zemplén és Ung és Nógrád vármegyei jelenlétét jelzik.

A család déli ágáról nevezték el a Horvátországi Benkovác helységet, mivel az ott található várat a nemes Benkovich család építette, és a helységet is ők alapították. Az alapítás pontos időpontjára nem találtam adatot, de ez is legfeljebb a XV. század elején történt. A címerleírásokban szerepel Zágráb (Agram) várának Benkovich nevű hadnagya, valamint az ősnemes Benkovich de Plavno család. Valószínűleg Horvátországból települt át Benkovich Ágoston pálos szerzetes, aki 1675-től magyarországi tartományfőnök, 1681-től leleszi prépost. 1681. december 28-án nevezték ki nagyváradi püspökké, 1688. február 24-től pedig bihari főispánná, mely tisztet 1702-ben bekövetkezett haláláig töltött be.

A Benkő-család négy ágának letelepedési helye, valamint a címerekben található ábrázolások között több párhuzam állapítható meg, melyek egy régebbi közös törzsre/nemzetségre utalnak. A nemzetség együttélésének időpontját talán a honfoglalás idejére tehetjük. Mind a négy terület címereinek nagy része katonai érdemeket jelez. Mindenhol határőrvidékre telepített csapatok tagjairól lehet szó. A 65 katona-családnak, közöttük a Benkő-családnak adományozott felső-eőri címerben szereplő jelképek - a csillag illetőleg a félhold - megtalálhatók a szintén vasvármegyei Szombathely, Erdély valamint a székely címerben, továbbá az egyes magyarországi és horvátországi Benkő címerekben is. A csapatmozgásokat - melyek során a Benkő nemzetség egyes tagjai különböző szolgálati helyekre kerültek - először a nyugati védelmi vonal kiépítése, majd a keletről (kunok, tatárok) illetőleg északról (lengyelek) és a délről (Bizánc, törökök) támadt fenyegetés indokolhatta. 

A címerek legnagyobb részének adományozása a török időkből származik és az előbb említett mind a négy határőrvidékről származó személyeket érint. 

Mindezek alapján megállapítható, hogy a Benkő család különböző ágai a székelység egyik régi, vezető, jellemzően határőrfeladatokat ellátó nemzetségéből származnak. Helyi nemességgel rendelkeztek, de közülük többen kaptak országos, illetőleg birodalmi nemességet. 

A Benkő család története valószínűsíti azt a feltételezést, hogy a honfoglalás idején közös, nemzetségi, törzsi keretek között tevékenykedő, különböző etnikai eredetű, elő- és utóvéd feladatokat ellátó harci egységeket először a magyar királyok a határvidékekre telepítették, majd a korábban határvidékekre rendelt csapatok jelentős részét a kun majd a tatár fenyegetés miatt keletre csoportosították át. A XIII. század elején a mai Székelyföldre áthelyezett csapatok a már ott lévő besenyőkel együtt (Csikszék, csik besenyő nyelven határt jelent) eredményezték a székely székek, a sajátos határőr közigazgatási egységek kialakulását. Ugyanakkor a székelyek egy része - köztük Benkők is - a korábbi telepítéseknek megfelelő nyugati, északi és déli határvidékeken maradt. Az előbbiek – elszigeteltségük és sajátos közigazgatási szervezetük miatt megőrizték nevüket és részben kultúrájukat, míg az utóbbiak az őket körülvevő népek, elsősorban a magyarok, horvátok közé olvadtak be. 

7. Thököly, Rákóczi kora

Egy rövid mondat Nagy Iván Magyarország családai … c. könyvéből az árkosi és közép-ajtai Benkő család címszónál:

„Közpályán találjuk … Mihályt, ki 1673-ban sepsi szék jegyzője, eleintén Thököly híve, majd a forradalom elleni hivatalnok, miért Rákóczytól elfogatott."

A kor jól megérthető a következő nagyajtai Cserei Mihály történetíróról írt tanulmányból, mely bár csak egy utalást tartalmaz Benkő Mihályra, de értelemszerűen a történet fontos szereplője lehetett. 

 „Abban a korszakban, mikor minden nemes ember született katona volt, Cserei sem kerülhette ki a háborús élet viszontagságait. Már 1686-ban, a Budavára visszavétele által halhatatlan emlékű esztendőben, egyrészt a Hunyadmegyébe betört Thököly Imre, másrészt a már Kolozsvárig vonult német hadak ellen, »épen pünkösd első napján a szebeni mezőn«, táborba szállott erdélyi hadak között jelen volt az »igen ifjacska*: Cserei is. A hadak egyrésze Thökölyt kiűzte Hunyadból, a másik portyázni ment a német ellen, de Szeben falai alatt szétveretett, a főhad Bethlen Gergely »commendója alatt« Harságon szállt táborba, de innen a szebeni vereség után, a nélkül, hogy, tekintve a megváltozott politikai helyzetet, a némettel csatába bocsátkozott volna, a Székelyföldre vonult. Itt a köznép haza szökdösvén, a tisztek és nemesek, köztük Cserei is térítvény mellett, hogy szükség esetén újra bevonulni készek, haza bocsáttattak. Ezen táborozás alatt az ifjú Cserei ütközetben nem vett részt. x)…

1689-ben ismét táborban látjuk Csereit, ezúttal Macskási Boldizsár vezérlete alatt a Bodzán, hol a nyár és ősz folytán »az Erdélyben levő német és ugyan az erdélyi hadak . . . táborban lőnek, hogy Havasalyfölde felől valami non putaram ne következzék ; akkor nem is lőn semmi, de elkövetkezék a jövő esztendőben.« *) Ekkor ismét, az öreg fejedelem halála után, Erdély elfoglalására betörni készülő Thököly ellen őrt álló bodzái táborban Teleki Mihály generálissága alatt jelen volt Cserei is. Ezen táborozásnak s különösen a zernyesti csatának rendkívül élénk, szemléletes leírása fénypontját képezi Cserei Históriájának.5) Thököly hadvezéri lángesze teljes diadalt aratott a.német taktika felett.

Szétverettek a német és erdélyi hadak, Hájszler és Dória fogságba estek, Teleki »Kálmán paripája elbotolván egy búzakalangyában«, holtan maradt a csatatéren. A székelység »rettenetes zúgással megszalada« s kénytelen volt a nemesség; közte Cserei is. A jó Cserei menekülését csodával haláros körülménynek köszönheti. Beérték már az üldöző török és kurucz lovasok, de ő a kendőt balkarján, mely azokat a magyarokat jeleié, kik a némettel voltak, elledé farkasbőrével s mintha kurucz volna *űzőleg viszi vala a hegyes tőrt a német után.«

A szerencsés megmenekülés után o is felesküdött Thököly hűségére s talán nem is oly igen kedve ellenére, mint azt 1709. után, elkeseredett labancz korában írta.

Jelen volt azután 1691. szept. 21-én a diadalmas Thököly fényes keresztényszigeti inauguráltatásán.1) Thököly fejedelemsége csak pünkösdi királyság volt; még az őszön ki kellé vonulnia Moldovába, hová Cserei is követte őt kénytelen-kelletlen több száz erdélyi nemessel.

Míg az ősz derűit napjai tartottak, tűrhető volt sorsuk ott a plojesti mezőn, hol negyedlél hétig táborozlak; de majd oly szörnyű hidegre fordult az idő, hogy majd »meg nem ölte magukat és lovaikat; « hiányzott az elegendő élelmiszer is, »a fák alatt megfagyott vadalmát szedték ki a hó alól s jóízűen megették. < 2) Az idő és táborozás viszontagságainál még törhetetlenebb volt ezen önérzetes nemes urak előtt Thökölynek vérig sértő gyanakodása, ki szavaival s intézkedéseivel világos jelét adta annak, hogy nem bízik »bot-csinálta<- kuruczaiban. Azt is láták szegény erdélyiek, hogy Thököly fejedelemségének napjai már megvannak számlálva s bizony nem nagy kedvük volt a sülyedező hajóval együtt elveszniök. így hát »mintegy háromszázan, sok becsületes főemberek és nemesek . . . egyben végezének, hogy Erdélybe bemenjenek s jó hajnalban meginduljanak.« 3) Másnap ötvenen, a többi visszariadván a veszedelmes merénylettől, megindultak be Erdély felé. A mint a Csiga-hágójánál mentek volna, ím az őrként hátrahagyott kurucz csapat szembe jő velük. Isteni sugallatképen eszébe jut Csereinek egy mentő gondolat. Leszállanak lovaikról s hozzá látnak nagy-serényen Benkő Mihály holtan az útfélen fekvő szolgájának eltemeíéséhez. «Szöktök ti most hazafelé ilyen s ilyen teremtették, de majd megtanítunk.* «Hazudtok ilyen s ilyen fiai, hiszen látjátok, ezt a szegény legény holttestét akarjuk eltemetni.» A kuruczok elhiszik, tovább lovagolnak, az erdélyiek szerencsésen hazajutnak, «hol beesküsznek a császár hűségére.

Rövid kurucz bujdosásából azt a tanúiságot meríté Cseréink, hogy soha többet hazáját el ne hagyja, »mert könnyű a hazából kimenni, de nehéz visszajönni."

[SZIGETHY LAJOS, Erdélyi Múzeum XI. 23 ]

8. Produkcionális (nemességigazoló) perek:

A nemességigazoló perek előzményei közé tartozott a "Neoaquistica Comissio", az un. Újszerzeményi Bizottság működése. 

A 150 éves török uralom alatt, a hódoltsági területek birtokoviszonyai rendezetlenek voltak. A korábbi urak - arisztokrácia - elmenekültek, a magánirattárak jó része megsemmisült, birtoklevelek alig maradtak. A törököt nem érdekelte a földhasználat jogszerűsége. Ha befolyt az adó minden rendben volt.  Buda visszafoglalása - 1686 - után helyre kellett állítani akorábbi jogrendet, a tulajdonviszonyokkal együtt.Iratok hijján megyénként bizottságokat állítottak fel a török alatt kialakult földhasználat jogosságának tisztázására. Ez volt az Újszereményi Bizottság.

A feudalizmusban csak a nemeseknek és részben a felszabadított jobbágynak volt földtulajdona. Tehát a Bizottság előtt azt kellett bizonyítani, hogy az illető vagy nemes, vagy felszabadított jobbágy, és így jutott földhöz.  Okiratok hiján hosszadalmas ejárás, tanúkihallgatások során tisztázódtak a dolgok, ha egyáltalán, mindenki megelégedésére tisztázódhattak. 

Az adófizetés megállapítása céljából végrehajtott összeírás következtében a nemesek panaszt emeltek s ezért Mária Terézia 1750. ok. 1-én kiadott leiratában azt parancsolta, hogy azok a nemesek, kik az adófizetés alóli mentességet követelik, az arra vonatkozó leveleiket a királyi helytartótanácsnak adják be, okt. 8-iki leiratában pedig kinyilatkoztatta, hogy a producens azon leveleit is mutassa be, melyekkel nemes és birtokos ősöktől való származását bizonyítja. Továbbá 1753. febr. 15-én kiadott leiratában elrendelte, hogy azon egyházi és armalista nemesek, kik 1753 előtt nyertek nemességet és legalább 2 adózó jobbággyal bírnak, azok mentesek legyenek. Ellenben azok, a kik 1753 után nyertek nemességet, csak abban az esetben élvezzenek mentességet, ha legalább 10 adózó jobbággyal bírnak. 

A nemességigazoló perek intézményét (processus legitimatorius v. productionalis), Mária Terézia 1769-1771-ig kibocsátott rendeleteivel hozta be az addig divatozott nemesség általános vizsgálata helyébe. A pert a megyei tiszti ügyész indította az ellen, akinek nemessége kétes volt, vagy pedig a tiszti ügyész ellen az, aki nemesnek állította magát, de nem volt a nemesség gyakorlatában. A bizonyítási teher mindig azt illette, akinek nemességéről szó volt. A bizonyítás kétféle volt: vagy gyökeres (proba radicalis), mellyel az illető magát a nemesi jogot bizonyította, ami nem volt könnyü dolog, mert a gyökeres bizonyításhoz szükséges volt a nemességnek alapul szolgáló privilégiumnak, tehát adománylevélnek, címeres levélnek vagy honfiusítási oklevélnek előmutatása és a nemesség első szerzőjétől való törvényes származásnak bizonyítása. Bizonyos esetekben azonban kevesebbel is beérték. A bizonyítás második és könnyebb módja az volt, midőn az illető nem magát a nemesi jogot, hanem csak a nemsség gyakorlatát bizonyította. Ennek bizonyítására a vármegye bizonyítványa elegendő volt, de más módon is lehetett biznyítani, p. ha valaki bebizonyította, hogy 1844 előtt nemesi hivatalt viselt (mert általános hivatalképességgel a nem nemeseket csak az 1844. V. t.-c. ruházta fel). A pernek illetékes birája a megyei törvényszék volt, másodfokban a helytartó tanács, legfelsőbb fokban az udvari kancellária útján a király döntött. Ez tehát közigazgatási per volt. Az ügy végleges eldöntéséig a status quo fenmaradt. 

Pálmay József [5, 66. o.] a Benkő családdal kapcsolatos productionalis perekről a következőket írja: E család nemessége kétszer nyert megerősítést: „egy ízben 1786. junius 19-én Benkő József, Pál és János (Dr. Illésy és Pettkó KK.), másod ízben 1798. október 12-én Benkő de Középajta et Köpetz-család nemesíttetett meg (u.o.), illetve utóbbi két ág a család "árkosi" származása és nemessége igazolása végett hosszadalmas igazolási pert folytatott, a perben II-ik Ferencz császár és király 1798. év okt. 12-ről 2988. udvari szám alatt kelt határozatával döntött s a Közép-Ajtán és Köpeczen lakó s névszerint megnevezett Benkőket Árkosról származó nemeseknek nyilvánította.” 

benko-cimer-16-kicsi.JPG

Kép: A középajtai és köpeczi (árkosi) Benkő család címere. Forrás: Béldi féle címertár, OSZK Kézirattár.

9. Kecskeméti ág XVIII-XX. század

Családom őseinek kutatását a kecskeméti anyakönyvekben még nagyapám, Benkő Ede kezdte el a második világháború előtt.

A családunkra vonatkozó információ, amit nagyapámtól, Benkő Edétől kaptam, annyi volt, hogy mi Középajtáról, Székelyföldról száramazunk. Azt is elmondta, hogy az ő nagyapja, Benkő Sándor, Baranyában, Kákicson volt református lelkész, apja, Benkő Kálmán pedig az első magyar-olasz szótár szerkesztőjeként tett szert némi hírnévre. Apjának testvére, Benkő Gyula ügyvéd volt, és Pécs közelében, Szentlőrincen élt. Nagyapám érdekességként megjegyezte, hogy ennek az ügyvédnek három lánya, Benkő Ilona, Benkő Margit és Benkő Jolán a Baranya vármegyében jelentős szerepet játszó köznemesi család, a Sey család három férfitagjához ment férjhez a XIX. század vége felé.

A középajtai Benkő családon belül a mi águnkkal kapcsolatban kutatásaim során a következőket tudtam meg: A XVII. század második felében élt középajtai Benkő István primipiláris székely, akinek apja “Nagy Benkő János volt, a Nemzeti Fejedelmek és a Nationalis Insurrectiok alatt Székelyek Hadnagyja”[1]. Benkő Istvánnak még három testvérét: Benkő Jánost, Benkő Györgyöt és Benkő Lászlót írták össze lovasként (lófőként) az 1680 április 20-i nagybölöni lustrán, Középajtáról, és egy negyediket Mártont gyalogosként, Köpecről.[2] Benkő László egy 1793-as, nemességigazolással kapcsolatos okirat szerint magtalanul halt el,  Benkő Györgynek csak lányai voltak.[3] Benkő Istvánnak és Benkő Jánosnak azonban bőven voltak utódaik.

A tudós Benkő József az erdővidéki református egyház történetéről szóló művében, a „Filius posthumus”-ban írta le családágának történetét. Nagyapja, Benkő István családja a Rákóczi szabadságharc idején “a sok revolutiokban, mint mások is nem kevesen” annyira elszegényedett, hogy - második feleségétől, Orbán Annától származó – Mihály nevű fiukat nem taníttathatták. Amikor Benkő Mihály egy alkalommal – az igavonók elkobzása miatt – kénytelen volt maga kocsit húzni, a szokatlan munkától nagyon elment a kedve. Inkább a tanulást választotta. Isten csodálatos segedelmével - szülei segítsége nélkül - folytatott tanulmányai befejezése után református papként tevékenykedett, erdővidéki esperes lett.[4] Az ő harmadik életben maradt fia volt a nagy középajtai tudós, Benkő József.

Benkő Mihály négy testvére közül István Kutyfalván, majd Süllyén, Herepén lett református pap. Két másik testvére: Benkő Sámuel, és Benkő Márton Középajtán maradtak. István legkisebb fiát, Benkő Jánost a családfa említi, azonban sem utódairól, sem sorsáról nem tud. Valószínűnek látszik, hogy a középajtai Benkők közül éppen ő az, aki Mihály nevű unokatestvérével együtt Kecskemétre költözött, és tőle származik a mi águnk. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következők jutottak tudomásunkra:

1720-tól kezdődtek meg a Rákóczi szabadságharc utáni nagy elvándorlások Erdélyből. Ahogy fentebb említettük, a Háromszékből kapott családfa alapján a középajtai Benkőknek azon a két ágán, amelyből a család ma Középajtán élő tagjai származnak: a családfa készítői Benkő István ágán egy János nevű fiúnak, Benkő János primipiláris székely ágán pedig egy Mihály nevű fiúnak sem helyben, sem másutt nem ismerték az utódait. Viszont abban az időben, amikor a családfa szerint a két fiú élhetett: a XVIII. század első évtizedeiben, pontosabban az 1730-as évek második felében jelenik meg egy Benkő János és egy Benkő Mihály a kecskeméti anyakönyvekben, majd egymás után jönnek fiú-és lány utódaik. A kecskeméti Benkő család jellegzetes fiúnevei a Benkők már Erdélyben is évszázadok óta használt nevei: pl. Mihály, István, János, József. Leánynevek: Júlia, Erzsébet, Judit, Ilona, Anna, Mária. A keresztelési adatok alapján az 1730-as években Kecskemétre érkezett Benkők jól beágyazódtak a város református közösségébe. A következő évtizedekben tősgyökeres helyi magyar és kiskun családok kérték őket fel gyermekeik keresztszüleinek. A család állattenyésztéssel is foglalkozhatott. Erre utaló adat, hogy az 1770-es évek közepén egy Benkő Mihályt kint a pusztán agyonvertek a gulyások, eltemettetett Kecskeméten.

Benkő Pál, Benkő Mihály szépapánknak az apja 1759 júliusában született Kecskeméten, Apjaként az anyakönyv Benkő Jánost jelzi, ugyanazt a Benkő Jánost, aki Középajtáról feltehetőleg Kecskemétre költözött. Benkő Pál édesanyjának nevét a keresztelési bejegyzésben nem olvashatjuk. A Benkő Pálról szóló következő adattal a a kecskeméti református anyakönyvben leírt  házasságkötések között találkozunk. 1783 január 3–án vette feleségül Benkő Pál Kovács Csoma Ferenc lányát, Zsuzsannát (Kecskeméten sok lehetett a szülőföldjéről elvándorolt székely. A Csoma név is háromszéki származásra utal).

Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna gyermekeiről vonatkozó adatok találhatók a kecskeméti református anyakönyvben:

  1. július 21-n keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Jánost
  2. február 10-én keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Pált.
  3. május 2-án keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Mihályt, szépapánkat.
  4. november 7-én keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Sándort.

Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna harmadik fiának, Mihálynak és feltehetőleg helyi származású feleségének, Német Sárának 1812. december 1-én született az első fia, akit Sándornak kereszteltek. Ez a gyerek feltehetőleg az akkoriban igen gyakori gyermekhalál áldozata lett. Ugyanis Benkő Mihálynak és Német Sárának 1814. április 14-én született kisfiát szintén Sándornak keresztelték, Ősi erdélyi (és magyarországi) szokás szerint, a házaspár azért nevezte el újszülöttjét ugyanúgy, mint elsőszülött, elhunyt gyermekét, hogy szeretett kisfiuk képzeletükben „újraszülethessen”.

Benkő Mihály és Németh Sára második Sándor névre keresztelt kisfia élve maradt. Baranya vármegyében, Okorágon lett református segédlelkész, majd Kákicson lelkész. Ő a mi ükapánk.

Megjegyeznénk, hogy a Benkő családnak azok a tagjai és leszármazottaik, akiknek árkosi nemességét a XVIII századi és XIX század eleji produkcionális eljárások során igazolták – így a továbbra is Háromszékben, Középajtán élő, „középajtai” előnevű Benkők is – a XIX. század első felében az „árkosi” nemesi előnevet kezdték használni. A mi águnk leszármazottainak kapcsolatai a Háromszékben maradtakkal megszakadtak (ez nem csoda, hiszen Erdély a XVIII. század elejétől – 1848-49-ben rövid megszakítás után - 1867-ig külön fejedelemség volt), így az elvándorlásuk után több évtizeddel lezajló, Benkőkre vonatkozó produkcionális eljárásokról és azok pozitív eredményéről, vagyis Árkosi „Nagy” Benkő János Árkosról elkerült utódai: a középajtai, köpeci és lukafalvi Benkők nemességének igazolásáról bizonyára nem szereztek tudomást. Magukat  középajtai Benkőnek, és székely lófő származásúnak vallották.

 

Következtetések

Az ismertetett történelem-földrajzi adatok, dokumentumok alapján megállapítható:

- a székelyek a honfoglalás előtt már itt voltak a Kárpát-medencében, Árpád népe a Kárpát-medencében magyarul beszélő, keresztény hitre tért lakosságot (is) talált,

- a KM-ben már itt élő, Anonymus megfogalmazásában "ott lakó", magyarul értő népek csatlakoztak Árpád népéhez,

- az "ott lakók" (avarok, hunok, besenyők) a bolgár, frank és szláv támadások miatt felszabadítóként fogadhatták Árpád népét és szövetkeztek velük, ezáltal a honfoglaló nemzetségek közé számlálták őket, határőrfeladatokat kaptak.

- az „ott lakók”  ősi nemzetségi szervezetüket Székelyföldön őrizték meg, mindenhol máshol beolvadtak a magyar nemességbe.

benko4.JPG

Kép: Avar - székely kapcsolatot jeleznek a különböző nemesi előnevű Benkő családok címerei, illetőleg az előnév - adományozott birtokok helyét jelző - településnevei.

benkocimerek1.JPG

 

[1] Benkő Ferenc: Közép Ajtai és Árkosi Nemes Benkő József biográfiája. Kolozsvár, 1822. In: Benkő Mihály (szerk.), Hunok és székelyek. Barót, 2014, 129. 

[2] Székely Oklevéltár V. (Új sorozat), Kolozsvát 2004, 303, 349.

[3] Benkő Mihály: Hunok és székelyek, Sepsiszentgyörgy, 2014. 99.

[4] Benkő József, Filius posthumus. Kolozsvár, 2004, 87 sk.

Kapcsolódó cikkek:

ANONYMUS ÉS A SZÉKELYEK CSATLAKOZÁSA

ATTILA HÁRMAS KOPORSÓJÁNAK BELSŐ-ÁZSIAI PÁRHUZAMAI

A SZÉKELY JELKÉPEK HUN EREDETRE UTALNAK

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr9313655352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zoltanh721 2018.02.15. 04:22:11

Fura, de nagyon jó. Ugyanilyen módszerrel derült ki, hogy apai ágról az én családom is betelepült, még angliából...

Filep Kálmán Csaba 2018.02.17. 16:21:01

Mióta nem spekulálhatók a család nevek, előszór adománylevelekben és peres íratokban kerülnek leírásra majd . XVIII sz-ban. amikor a lelkészek elkezdik a templomi nyilvántartást majd a XIX. sz. hivatalos nyilvántartás. A neves elírása félre írása egy egységesített helyesírás nélkül bizony rengeteg kételyt és munkát igényel a valóság megállapításához.Ugyan azzal a névvel futnak nemzetségek 500-600 km távolságban és a pár betűs néven kívül semmi közük egymáshoz Van származási genetikai nemzetség "vérvonal" apai ? ??, de van műveltségi kulturális nemzetség amely életforma és viselkedés elfogadását jelent. és nem származást..A kutakodóknak ezeket bizony érdemes mindig figyelembe venni.

Benkő István 2018.02.17. 23:09:50

@Filep Kálmán Csaba: Kedves Filep Kálmán Csaba! Köszönöm a hozzászólást, de azzal nem értek egyet. Az írás változásának kutatása is éppen a történelem-tudomány része. A történelem események sorozatának leírása, amelynek kutatását több segédtudomány segíti. Ezek közül csak az egyik az írások tanulmányozása. A feladat az ok-okozati összefüggések feltárása, amelyet ezen kiívül a régészet, antropológia, néprajz, genetika stb. segít.