Magyar őstörténet

Julianus barátai

Benkő Mihály: MAGYAR KIPCSAKOK

Babakumar Khinayat bevezetője

2016. augusztus 22. - Benkő István

2008.07.25.

„Köztársaságunkban a polgárok többsége keveset tud Magyarországról. Pedig a kazakok és a magyarok rokonok, gyökereink közösek. Kazakisztán õslakosai között vannak magyar nemzetségek, elsõsorban a kipcsakok között, de más törzsekben is.” Amirzsanov Kaliakpar Köskimbajev akszakal, újságíró, az Almatiban és környékén élõ magyar kipcsak közösség egyik vezetõje, Magyarországot ismertetõ újságcikkében olyan információkat adott közre, amelyek újak a kazakok többsége számára is. Ugyanis a Kazak Köztársaságban elterjedt valamelyest a hír a Torgaj-vidéki argün-magyarokról, de a kipcsakok magyar törzsérõl, ráadásul arról, hogy ez lenne a kazakságba beolvadt legnagyobb létszámú keleti magyar (ahogy nálunk mondják: kazak-magyar) néptöredék, alig tud bárki is, a törzs tagjait kivéve.

konyv-magyar-kipcsakok.JPG

A közép-ázsiai török nyelvû törzsszövetségekbe betagozódott keleti magyarok története, így a magyar-kipcsakok története, is a XIII. századig, Dzsingisz kán hódításáig, majd az Aranyhorda kialakulásáig, illetve az Urál-vidéki Magna Hungária létezésének megszûntének idejéig nyúlik vissza.

Batu kán 1237-42-es hadjáratai nyomán kialakult minden idõk legnagyobb nomád birodalma, amely az Irtistõl, vagy inkább a Jeniszejtõl az uráli Volga-vidékig, a Kaukázus-vidéken és a mai ukrán sztyeppéken keresztül a Kárpát-medencéig terjedt. Ezt a birodalmat késõbb orosz források alapján, fõként Európában, Aranyhordának nevezték. A keletiek emlékezetében viszont inkább Dest-i Kipsakként maradt fenn. Batu kán és testvérei utódai, Dzsingisz kán elsõ fiának: Dzsucsi kánnak a leszármazottai uralkodtak ezen a hatalmas területen még a XIV-XV. századok során is, pedig addigra a birodalom egysége már felbomlott. Dest-i Kipcsak magába foglalt több, korábban önálló államot, így például az Urál-Volga vidéken az egykor nagyhatalmú Volgai Bulgáriát és a keleti magyarok államát, Magna Hungáriát is.

A XIV. század elejéig a Dzsucsida kánok vazallusa volt: Rusz valamennyi korábbi hercegsége, beleértve ebbe Kijevet, Novgorodot, Moszkvát.

A keleti magyarok számára Magna Hungária önállóságának megszûnte nem jelentette fizikai megsemmisülésüket. Egy nagy birodalomba kerültek be, és besorolták õket annak területi és katonai rendszerébe. A krónikák, számos napjainkig fennmaradt, a kazakság gerincét képezõ törzs, törzsszövetség mellett, – pl.: argün, dzsalair, kereit, kipcsak, kungrat, najman, stb. – a madzsarokat is említik a Dzsucsi Ulusz törzsei között. A „Muntakhab at-Tavarikh” címû középkori perzsa krónika a következõket írja: Toktaj kán uralkodása idején (1290-1312) az Aranyhordán belül a jobb szárnyhoz, vagyis Batu kán testvére, Sejbani utódainak, a Sejbanidáknak a toborzási területére (az ún. Keleti Dest–i Kipcsak) osztották be többek között a Madzsar. (magyar), Bular (bolgár), Basgird (baskír), Ász (jász) körzeteket, Ibir-Szibirt és a mai Asztrahany közelében Ak-szarajt is.

A XIV. század végén az Aranyhorda Timur Lenk pusztító csapásai alatt részeire bomlott. A következõ évtizedekben a Moszkvai Nagyfejedelemség vezetése alatt fokozatosan függetlenné váló oroszok nyomása is egyre erõsebb lett a Volga–Uráli vidékre. A Sejbanida kánok, a Keleti Dest-i Kipcsak urai érezték, hogy elõbb-utóbb elvesztik a Volga és az Urál folyó közötti füves pusztákat. Elhatározták, hogy visszahúzódnak Közép-Ázsiába, és az Amu-Darja Szir-Darja vidékén, valamint a Hétfolyó-közben keresnek más, vízzel szintén bõségesen ellátott, nomád életre alkalmas legelõket. Abulhair kán 1462–1468-as és Muhammad Sejbani kán 1500-as közép-ázsiai hadjárataiban, a keleti magyarok is részt vettek. A krónikák szerint a kazak nomád államot megalapító két kán seregének vezérei, hõsei kerültek ki közülük.

Így kerültek fel a keleti magyarok is a 92 honfoglaló kazak törzs listájára. Azonban a keleti magyarok rövidesen végképp elvesztették. Urál-Volga vidéki legeltetési területeiket. Északi csoportjuk behódolt az oroszoknak Kazany 1530-as bevétele után. Teljesen beolvadtak, nevüket csak néhány helység õrizte meg a Volga partvidékén (Mozsarovó, Mozsarszk a jobb parton, Madjar, Vjazma környékén.).

A keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.

A XVIII. század elején, miután a kalmükök elvonultak északi sztyeppéinkrõl, a kipcsakok és a hozzájuk csatlakozó magyarok a bõséges legelõket nyújtó északi kazak sztyeppékre költöztek. Egy részük a Tazok egy csoportjával együtt leszakadhatott a Torgaj-vidéken, csatlakozhatott az argün törzsszövetséghez, és ma is ott él a Szarükopán (A nomádok vonulásuk során gyakran hagynak maguk után törzseket, nemzetségeket, néptöredékeket). A többi kipcsak és magyar Észak- és Északkelet-Kazakisztánba, és az Irtis-vidékre költözött. Omszk környékén 1728-ban jelent meg a kipcsakok Bultun-féle, karakipcsak ága, köztük a Kulan-kipcsakok, Szagal-kipcsakok és a Magyar-kipcsakok. Maradékaik ma is ott élnek, és fontos szerepet töltenek be a kazakság múltja hagyományainak méltó ápolásában.

Szólnunk kell néhány szót Kazakföldrõl, errõl az Európát Ázsiával összekötõ hidat alkotó hatalmas területrõl, amelyen a kazak nép honfoglalása után élt és évszázadokon keresztül küzdött, a különféle hódítók és az orosz kolonizáció ellen, egészen addig, amíg végül 1992-ben elnyerhette teljes függetlenségét, szuverenitását.

A Kazak Köztársaság kétmillió-hétszáz-huszonnégyezer négyzetkilométernyi, javarészt sivatagokból, füves és erdõs sztyeppékbõl álló területe nyugat–keleti irányban az Urál keleti oldalától, a Kaszpi-tengertõl az Irtis folyóig terjed, észak-déli irányban pedig a Tien-San hegyvonulatától a szibériai tajgazónáig. Tizenötmillió lakosának több mint a fele kazak, de élnek kazakok nemzetiségként, mintegy másfél millióan, Kínai Turkesztánban, a Mongol Altajban és Délnyugat-, Nyugat-Szibériában is. Vannak olyan magyar kutatók, akik az északi kazak sztyeppékre, az Isim és a Tobol folyó közötti füves síkságokra képzelik a magyar õstörténet kezdetét. Kétségtelen, hogy a végtelen kazak pusztákon végigvonult a népvándorlás valamennyi hulláma, utoljára Dzsingisz kán és Batu kán hadserege is. A kazak nép három hordája: a „Kis Zsüsz, a Középsõ Zsüsz és a Nagy Zsüsz” a XV. századtól kezdve, a kazak honfoglalás után alakult ki ugyanezen a területen. Bonyolult, pusztító háborúk folytak arrafelé a XVII-XVIII. században, a dzsungáriaiak és a kalmükök ellen, majd XVIII. század közepétõl kezdve a cári kolonizációs törekvések ellen. Az orosz gyarmatosító hódítás nem ment könnyen. Lázadások, háborúk követték egymást az Uráltól az Irtisig terjedõ sztyeppéken a XIX. század során szinte végig, és a XX. század elsõ két évtizedében is. Az elsõ világháború idején a mai Kazakisztánt alkotó négy cári fõkormányzóság: az Asztrahanyi Fõkormányzóság, az Orenburgi Fõkormányzóság, a Sztyeppei Fõkormányzóság és a Turkesztáni Fõkormányzóság területén tulajdonképpen hadiállapot volt. Török nyelvet beszélõ népek laktak ezeken a tájakon. Törökország pedig Oroszország ellenfele volt az elsõ világháborúban. A javarészt nomád kazakok mindig is készek voltak felkelni a gyûlölt cári uralom ellen. Ezért az orosz birodalmi hadsereg fõparancsnoksága nem mert sorozni kazakokat fegyveres katonának. Munkaszolgálatra akarták õket behívni. Ezt a megalázást a büszke kazakok nem viselték el. 1916-ban a mai Kazakföldön általános felkelés tört ki, amelynek leverése során a cári büntetõexpedíciók egymillió kazakot öltek meg. A bolsevik forradalom után, a polgárháború során a kazakok végül is a nekik független államot ígérõ szovjetrendszer mellé álltak.

Az 1930-as években aztán a kolhozosítás és a kuláktalanítás, a sztálini terror elpusztított és emigrációba sodort még hárommillió kazakot. A nomád élet akkortájt szûnt meg végképp Kazakföldön. Ezzel vált teljessé az orosz cárok által a XVII. században kezdeményezett közép-ázsiai orosz hódítás és gyarmatosítás. A második világháborúban már nem munkaszolgálatosként, hanem fegyverrel harcoltak a kazakok a Szovjetunió védelmében. Hõstetteket hajtottak végre, többek között megvédték a hitleri hadsereg ellen Moszkvát. A fegyveres harcot külsõ ellenséggel szemben ez a harcias nép sohasem tartotta megalázónak. A kitüntetett világháborús veteránokat máig is nagy tisztelet övezi Kazakföldön.

A második világháború után szinte az egész Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság a külvilág elõl elzárt zárt hadiipari-katonai centrummá lett. Itt volt a szovjet „Gulag-ország” központja, ide szállították többek között a „számûzött népeket”: a volgai németeket, a háború idején a németek oldalán harcoló csecseneket, krími tatárokat, a háború során ejtett hadifoglyokat. Késõbb nálunk folytak a súlyos környezetszennyezést okozó szemipalatyinszki atomkísérletek és a bajkonuri ûrkísérletek. Már korábban is, a kolonizáció kezdete óta sok orosz települt át Kazakföldre. Hruscsov fõtitkársága során, a „szûzföldek feltörése” idején, az oroszok és más nemzetiségek száma még tovább növekedett. Jelenleg 130 nemzetiség él hazánkban. A független Kazak Köztársaság hivatalos nyelve a kazak, azonban a nemzetiségek közötti közvetítõ nyelv mindmáig az orosz maradt.

A független Kazak Köztársaságban szabad az utazás, a tudományos kutatás, ezen belül a történeti-néprajzi kutatás A fentebb leírt események magyarázatot adnak arra, hogy miért van számos olyan hely Észak-Kazakisztánban, ahol csak álom a találkozás a régi lakosságnak még a nyomaival is, és hogy a lehetséges adatközlõk megszólaltatása miért ütközik idõnként komoly nehézségekbe. Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi õsei nevét. Mára már sokan és sok helyen elfeledkeztek a hasonló adatokról, hiszen a kazakok többsége távol él azoktól a földektõl, ahol õsei születtek. Mások pedig nem szívesen beszélnek idegenek elõtt származásukról, hagyományaikról, múltjukról, hiszen ez még nem is olyan régen tilos volt, „nacionalizmusnak” minõsült, börtönbe lehetett kerülni érte. Céltudatos terep-, könyvtári és levéltári kutatásra, valamint szerencsére egyaránt szüksége van a kazak néprajz és történelem kutatójának, az „oral history” kutatójának ahhoz, hogy munkája sikerrel járjon.

2002-ben Benkõ Mihállyal együtt a Torgaj-vidéken, az argün törzsszövetség magyar törzsénél jártunk. A következõ években eljutottunk oda, ahol ma is él a magyar-kipcsakok magja: az Irtis partjára, az orosz–kazak határvidékre. Kutatásainkat Nyugat-Szibériában, közvetlenül az orosz–kazak határ közelében, de már Oroszország területén folytattuk. Az Irtis bal partján elterülõ síkság Omszktól délre, 150 kilométernyire úgynevezett „senki földje”, ahol idegen gyakorlatilag sohasem jár. Az Irtis folyó partvidékének története a régmúltba nyúlik vissza. A nagy folyam mentén már nagyon korán megtelepedtek az iráni és török eredetû nomád népek. Valaha éppen az Irtis középsõ folyása mentén és az Isim-Tobol vidéken volt a finnugornak tekintett szargatkai kultúra központja. Az i. sz. I. évezred elsõ felében a népvándorlás kezdetén a hunok talán éppen innen sodortak magukkal a Kárpát-medencébe finnugorokat is.

Az i. u. VI-VII. századok során az Irtis-vidéken volt a nyugati türk birodalom egyik központi szállásterülete. A XIII. század közepétõl pedig odáig terjedt ki az Urál-hegységtõl az Aranyhorda keleti szárnya: a Sejbanidák birodalma. Mintegy két évszázaddal a XV-XVI századi kazak honfoglalás után, a XVIII. század elsõ évtizedeiben a kazak Középsõ Horda kipcsak törzsszövetségének Bultun-ágához tartozó törzsei, a kara-kipcsakok telepedtek meg végig az Irtis két partja mentén, és Észak-Kazakisztán keleti területein. A kara-kipcsak törzsek, köztük a magyar-kipcsakok is, részt vettek valamennyi lázadásban az ellen a cári kolonizáció ellen, amelynek egyik irányító központja az 1716-ban közvetlen közelükben alapított Omszk volt.

A négy éven keresztül folytatott közös kazak-magyar expedíciók során a kipcsak-magyarok között folytatott történelmi-néprajzi kutatásainknak végül is bõséges volt az „aratása”. Így a kazak és magyar kutatók közül mi láttuk és fényképeztük elsõ alkalommal a Kara Tal-i magyar-kipcsak temetõt. Nagy fontosságú írásos dokumentumokat: genealógiai táblázatokat, ún. sezseréket gyûjthettünk az Omszk-vidéken, a Ruszkaja Poljana-i körzetben, a magyar-kipcsakok egykori központi területén. Ezeket, az írásos forrásokat mi láthattunk elõször, korábbi kutatók csak hallottak létezésükrõl. Van közöttük egy 1935 elõtt készült, még arab betûvel írott magyar-kipcsak törzsi sezsere is. Ez a dokumentum a kazak nomádkor végsõ alkonyán készült, feltehetõleg korábbi változatok alapján. További négy nagy terjedelmû cirill betûs sezserét fénymásoltunk. Olyan táblázatokat sikerült gyûjtenünk, amelyekben a Magyar név megjelenését követõen a táblázaton, vagyis a magyaroknak a kipcsakokhoz csatlakozásának és asszimilációjának valószínû ideje után, 13-14 nemzedék több száz – az egyikben több mint kilencszáz – férfi neve szerepel. Gyûjtött anyagunkban szerepel továbbá egy elbeszélõ költemény a magyar-kipcsakok XVIII. századi hõsérõl: Szarübáj vitézrõl.

A verset maga a költõ – Kudajbergen Ordabajev celinjei tanító –, adta át nekünk kazakisztáni megjelentetésre. A 150 szakaszos vers Almatiban a „Kazak batyrlari” (Kazak hõsök) címû újságban 2006 novemberében kazak nyelven megjelent. Magyar nyelven ebben a könyvben kerül az olvasók elé. Kutatásaink során az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok elmeséltek nekünk két olyan legendát is, amelyek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy hagyományaikban még napjainkban is élénken élnek az emlékek egykor Nyugatra távozott testvéreikrõl, a Kárpát-medencei magyarokról.

A kutatások eredményeit a Kazak Köztársaságban, a legmagasabb politikai szinten, is a magyar és kazak népet összekötõ kapocsként értékelik. Nurszultan Nazarbajev elnök 2007-es magyarországi látogatása során a következõképpen nyilatkozott:

„– Európában nincs a kazakokhoz közelebb álló nép a kultúrát és a hagyományokat tekintve, mint a magyar. Mint ismeretes, még a XIII. században a kipcsak törzsek egy része az Önök országában telepedett le, és jelentõsen hozzájárult annak fejlõdéséhez. Ma Magyarország mintegy 200 ezer lakosa kunnak vallja magát, vagyis a kipcsakok leszármazottjának. A kutatók pedig felállítottak egy hipotézist, amely szerint a magyar nemzetségbõl származó kazakok a magyarok közeli rokonainak bizonyulhatnak. Ez fontos alapja kulturális-humanitárius kapcsolataink további fejlõdésének.”

A magyar kutatótárs: Benkõ Mihály pompás színes képekkel illusztrált könyve a magyar-kipcsakok között folytatott, közös magyar-kazak expedíciók fordulatos történetével ismerteti meg az olvasót.

A bejegyzés trackback címe:

https://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr6211357542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.