Magyar őstörténet

Julianus barátai

Benkő Mihály - Benkő István: SZÉKELYEK EGY CSALÁDTÖRTÉNETI KUTATÁS TÜKRÉBEN

2018. február 11.

2018. február 11. - Benkő István

Bevezetés

Az emberiség népekből, a népek pedig családokból állnak. A családi hagyományoknak etnikai identitásképző jelentősége van. A családtörténeti kutatás vitás történeti kérdésekre is választ adhat. Ez a körülmény késztetett arra, hogy utánanézzek családom - és ehhez kapcsolódóan a székelység - történetének. Ebben nagy segítségemre volt az internet, illetőleg az internet útján felvett kapcsolatok, elsősorban Benkő Lázár atomfizikus, Kocs János genealogus és Kisgyörgy Zoltán újságíró támogatása, amiért ezúton is köszönetet mondok.

Ezt a tanulmányt előzetes véleményezésre megküldtem Egyed Ákos erdélyi történész tudósnak, az MTA külső tagjának, akitől a következő levelet kaptam:

"Kedves Benkő István! Immár harmadszor olvastam el tanulmányodat. Érdekelt a kérdésfelvetés, és a kifejtés módszere, valamint a következtetések is természetesen. Véleményem szerint nagy munka és merész is egyben. Azért tartom kivételesen érdekesnek a tanulmányt, mert ilyenszerű írást még talán nem is olvastam: nemzetségi láncolatokból, családnévből országos történelmet botani ki. És olyan jelentős következtetésekhez jutni, amelyeket közölsz. Amelyek persze hatalmas tudományos érdeklődére tarthatnak számot."

1-kep.JPG

Kép: A legrégebbi adatolt székely címer 1480-ból, Beszterce város lutheránus templomának poltáléjáról (Beszterce-Naszód vármegye).

1. Nemzetségnév, családnév

Az itt használt alapvető jelentőségű fogalmak:

A Wikipédia szerint: nemzetség általában férfiágú leszármazáson alapuló, rokonsági, vagy más összetartozási viszonyt tartalmazó társadalmi csoport. Ezalatt a köznyelvben elsősorban egy törzsatyától, a nemzetség alapítójától származó, a történeti múltban szereplő jeles és nagyszámú rokon családok összességét értjük.

A nemzetség – a családdal ellentétben – nem képez gazdasági egységet, nem feltétel az együttlakás vagy a közös gazdálkodás. Ugyanakkor fontos a közös családnév (ezért kiemelt a férfiág) és az együvé tartozás érzése. Ez utóbbi miatt viszont a férfiágon kívül a nemzetségbe tartoznak az esetleges oldalágon meghalt ősök is.

Nézzük meg ugyanezt a fogalmat a Pallas Nagylexikona szerint:

A Nemzetség a régi magyaroknál, u. m. minden hunn-szkiítha népnél a köz- és magánjogi rendelkezésnek alapja. A politikai és társadalmi jogok teljében csak azok részesültek, kik valamely N.-hez tartoztak. Ilyen N. (generatio v. genus) a honfoglalás idejében 108 volt, mely szám természetesen csakhamar szaporodott, és pedig a hazának ama régibb lakosaival is, kik a honfoglaló magyarokhoz barátilag csatlakozván, jutalmul a nemzet kapcsolatába felvétettek, s N.-ek alapítására jogot nyertek. A N.-ek minden tagja nemes volt, a N.-i jogon kívül állók lehettek ugyan szabadok, de nemességgel nem bírtak. Most N. egy törzsatyától származó rokon családok összessége. A leszármazás feltüntetésére az u. n. leszármazó-táblák és családfák szolgálnak.

Egyes családnevek nemzetségnévből történő kialakulásának folyamatát a következők szerint foglalhatjuk össze /egy családnevekkel foglalkozó internetes feldolgozás alapján/:

Bár adatok vannak róla, hogy a honfoglalás kori magyar társadalom nemzetségenként és törzsenként szerveződött, de mégsem bizonyított tény, hogy a 13. századi nemzetségek ezek egyenes utódai. Oklevelekben az első hiteles előfordulásuk 1208-ból való, s a században folyamatosan bukkannak fel. Körülbelül 200 nemzetség nevét ismerjük. Fénykorukat a 13. században élték, majd családnevekké alakultak át. Nevüket a legelső ismert ősről, birtokukról, vagy a legjelentősebb tagról vették. [Erdélyi László: A magyar lovagkor nemzetségei 1200-1408]

A Benkő név eredetéről a Révai Lexikon a következőket írja:

Bánk (Banko). Árpád-kori személynév, amely a Benedek név délszlávos kicsinyítéséből, a Benko-ből van magyarosítva a Benkő névvel együtt.”

(Révai Lexikon, 2. köt )(Arány-Beke), 547 o.)

Hasonló - és szintén a bibliai eredetű - szlávos név pl. a Márk/Marko/Markovics vagy a János/Janko/Jankovics. A Benkő névnek is előfordul Benko/Benkovics változata, továbbá különböző régies írású változatok is fennmaradta, mint pl.: Benkoe, Benkeo, valamint ugyanezen név változatai: Benke, Benk, Benkó, Bence, Benkö.

A Benedek, Benkő és Bánk név tehát közös gyökerekre vezethető vissza. 

  1. A honfoglalás előtt

A név Bánk változata első előfordulását a Csiki Székely Krónika tartalmazza.

A krónika ad egy hosszú névsort, amely a székelyek főrabonbájait Attila fia Irniktől vezeti le Zandirhamig, Árpád kortársáig: „A nagyobb Rabanbánok lehetnek vala Nemzet fővezérei, milyenek voltak: Uopoulet, Zandir Hám, Boud Hám, Khán Ursulczon, Honat, Csolha, Zeke, Nüros, Nüroi, Asmindios, Trokhinos, Bauda, Khio Baudara, Igio adectos, Norokhilikos, Nypapharis, Düdoreküni, Admesada, Yas, Ustulu, Uopour, Apa, Bank, Halab Irnák, Ez az utosó Halab Irnák jöve az apja birodalmának felfordulása után az Havasos Daciába…”

Az itt említett Bank lehetett az első ismert ős, vagy jelentős tag, akiről a nemzetség nevét kapta.

A Benkő név másik lehetséges forrása a latin kereszténységhez köthető benedictus (áldott) szó, melynek felvételére Frank uralom alatt kerülhetett sor. A Frank Birodalom határain belül 805-ben Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján létrehozott avar enklávéban a székelyek, ezen belül pedig a Benkő nemzetség jelenlétét mutathatja Szentbenedek (ma Sveta Benedict) járás és Benko település elnevezése.

Avaria kialakításáról Hováth Lajos: Észrevételek az avar főhatalom hanyatlásához 795-822. c. cikkében (Eleink IX. évf. 3. szám (19.) 2010. 5-6. o. a következőket írja:

Theodorus kapkán, akit jó kereszténynek neveztek „a szlávok zalatásai elől menekülő avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta Theodorus kapkánt, aki hazaérve rövidesen elhunyt.” (Szadeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Bp., 1998., 306-307.)

„Tehát Theodorus kapkán az, aki egy szorongatott avar néprésszel a frank birodalom határára, a Rába mellé telepedve létrehozta ezt az avar enklávét 805-ben. Még ebben az évben elhunyt, ekkor a császár felújította a kagáni tisztséget, nagy valószínűséggel csakis erre a kis terülere, melyet Avariának is neveztek. Ennek a zárt avar területnek a saját főméltóságai, a kagán, a kanizsauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyűléseken. II. Jenő pápa (824-826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria Dicuntur.” Vagyis ezekben az években Avaria még ezen a néven egzisztált. A 830-as évek elején élére frank őrgrófot neveztek ki és betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána frank grófok ügyeltek rá. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.” Az avarok (székelyek) keleti irányban kivonulhattak a Frank Birodalom területéről és felvehették a kapcsolatot az akkor már Etel-közbe költözött magyarokkal.

  1. A honfoglalás kora, a gyepüterületek kijelölése

Az alábbiakban ismertetem, hogy egyes – a Benkő névhez vagy családhoz kapcsolható - településekre vonatkozó földrajzi, településtörténeti adatok milyen módon támasztják alá Anonymus Gesta Hungarorumának a gyepüterületek (határőrvidékek) kialakítására vonatkozó részeit. 

A Középiskolai történelmi atlasz (Budapest, 2003., Cartographia Kft.) 21. oldalán található egy térkép, mely a honfoglalás eseményeit ábrázolja.

honfoglalas-letelepedes1.JPG

E szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségében volt a 894-ben Pannoniára támadó magyarok visszavonulási területe. Ez egy a honfoglalást megelőző felderítő támadás lehetett. A visszavonulási területet jelző körben "kabarok, székelyek" megjelölés szerepel.

 Ugyanezen térkép szerint a honfoglalást követően - már 900 körül - kialakításra kerültek az ország határait jelző legfontosabb gyepüterületek. A térképen Nyitra, Bécsi-medence, Barcaság térségében "székely gyepüőrök" megjegyzés szerepel.

Anonymus Gesta Hungarorumában is említésre kerül az ország határainak kijelölése. Először Böngér fia Bors az "ott lakók" intelmeire, közös elhatározással, gyepüakadályokkal erősítette meg az ország határát a lengyelek földje felé, majd Árpád fia Zolta határozta meg az ország déli, nyugati és északi határait. Zolta megerősítette a korábban Böngér fia Bors által kijelölt északi gyepüterületet. Böngér a gesta szerint a Kiev mellett magyarokhoz csatlakozott egyik kun vezér volt. Talán ők vettek részt a Pannónia elleni felderítő jellegű támadásban és ők találkoztak először az "ott lakók"-ként jelölt székelyekkel.

A székelyek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei jelenlétét jelzi Benk község neve. A név feltételezhetően a hajdan ott élő Benkő családtól származhat, de a korabeli latin betűs írás nem ismerte az "ő" betűt. Így válhatott a Benkőből Benk. Az első feljegyzések a településről 1297-ben kerültek rögzítésre, ekkor itt már székelyek nem voltak, a település földesura Apaj fia Apaj a Gutkeled nemzetségből.

Az előzőekben említett lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva, jelenleg Benkovce település, mely 1920. előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott. Ez nem azonos az Árpád fia Zolta által kijelölt gyepüterülettel, mely ettől nyugatra, Szepesi (kabar) lándzsás szék néven vált kiváltságos területté. „Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta. Az első információk már a település elnéptelenedéséről szólnak: „1491-1492-ben a lengyel hadsereg e területre való behatolásával befolyásolta az itteni települési és demográfiai viszonyokat. A Budai Káptalan 1493-as összeírása szerint a porták több, mint fele üresen állt. Az 1585. évi urbárium szerint ruszin lakosságú pásztorfalu. A pásztor- és ruszin lakosság a XVI. század első felében telepedett le a nagyrészt elhagyatott faluba.” /Pallas/

Az említett atlasz 28. oldalán található a Tatárjárás és új honalapítás Magyarországon című térkép, mely szerint a XIII. század második felében székelyek voltak a Dél-nyugati határ mellett, a Mura-vidéken és Somogy déli felében is (Lindva és Váty térségében).

Ugyancsak a székelység jelenlétét jelzi a hajdani Vas vármegye Ausztriához csatolt részén található Felsőőr (ma Oberwart) település. Erről a Vas megye nemesi családjai c. könyv a következőket írja: "Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó-Felső-Eőrre adományt nyertek." Az adományt nyert családok között található a Benkő család is.

Érdekes összefüggés állapítható meg a Bereg-megyei Mátyus, a Nyitra megyei Mátyusföld, és a Székelyföldi Mátyusfalva között. A Bereg-megyei Mátyus közvetlenül Benk mellett, a Tisza túloldalán található. (Nem messze innen található Székely település is.) A Nyitra-megyei gyepüterület már Mátyusföldként lett megjelölve. A székelyföldi Mátyusfalván 1602-ben a Basta féle lustra szerint primor nobilisként (székely főnemesi rang) Benkő Mihály lett katonai nyilvántartásba véve. Talán a matyók nevének eredete is összefüggésbe hozható ezekkel a településnevekkel. A matyók, akár a székelyek Attila népének tartják magukat.

A Gesta Hungarorum következő részei utalnak kifejezetten a székelyekre.

Anonymus: Gesta Hungarorum, fordította: Pais Dezső (Részlet)

„….  Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. (Kiemelés: a szerk.) A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.

Mikor Mén-Marót meghallotta, hogy Árpád vezér legjelesebb vitézei: Ösbő meg Velek erős csapattal, elöljáróban a székelyekkel, ellene vonulnak, kelleténél jobban megrémült, és nem mert ellenük menni, mivel hallotta, hogy Árpád vezér és vitézei erősebbek a harcban, meg hogy a rómaiakat Pannóniából elkergették, a murai karantánok határait elpusztították, a kardjuk élétől sok ezer ember elhullott, a pannónok országát elfoglalták, és ellenségeik még a színük elől is megfutottak. Hanem Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette át lakását. Ösbő meg Velek, valamint egész seregük most Bihar vára ellen kezdett lovagolni, és a Jószás vize mellett ütött tábort. Harmadnap pedig elrendezték seregeiket, s aztán hadakozva a vár felé indultak. Viszont szintén harcolni kezdtek a különböző nemzetekből összegyülekezett katonái Ösbő meg vitézei ellen. A székelyek és magyarok sok embert lenyilaztak. Ösbő meg Velek hajítógépeikkel százhuszonöt katonát megöltek. Folyt a harc köztük tizenkét napig, és Ösbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik napon pedig, amikor a magyarok és székelyek a vár árkait behányták, s a hágcsókat oda akarták támasztani a falhoz, Mén-Marót vezér katonái a magyarok merészségének láttára elkezdték kérlelni a seregnek szóban levő két kapitányát, majd a várat megnyitva, mezítláb, könyörögve Ösbő meg Velek színe elé jöttek. Ösbő meg Velek őrizet alá vetették őket, maguk pedig bevonultak Bihar várába, és sok becses jószágot találtak ott, ami azoké a katonáké volt. ..”

Kórógy-ér Szentes mellett van, ott ömlik a Kurca patakba. Bő rév pedig ma Szentes egyik városrészének neve. Más források (Kézai) szerint a székelyek a Csigla mezején várták meg a magyarokat. A Kórógy-értől nem messze nyugatra van Csengele település, melynek neve Csigla mezejével hozható összefüggésbe.

A gesta szerint Velek és Ösbő is az - Árpád népéhez csatlakozott „ott lakók” közé tartozott:

"Követségbe két igen derék vitézt küldtek, Szalók apját, Ösbőt és Veleket, akinek utódaitól származik Torda püspök. A követek nemzetségükre nézve a legkiválóbbak közé tartoztak, hasonlóan azokhoz, akik Szkítia földjéről keltek útra, s Álmos fejedelmet népeik sokaságával követék." /Anonymus G.H. 19. fejezet/

Ezek szerint Ö. és V. - akik a Ménmarót elleni hadjáratot is vezették, és akikhez a székelyek Kórógy érnél (Szentes mellett, Csengele közelében) csatlakoztak - Árpád seregével együttműködő helyi (avar v. székely) előkelőségek lehettek.

A székelyek Bihar megyei jelenlétét igazolja Székelyhíd település neve. A településről készített helytörténeti leírás szerint első lakói székelyek voltak, akik - bár vitéz nép - a kunok elől a mocsárba húzódtak úgy, hogy pallókat fektettek le, melyeket maguk után felszedtek, így nem érték el őket a kunok nyilai. Később a székelyeket más állomáshelyre küldték. A település a Gutkeled nemzetség birtoka lett. Nem messze ettől a helységtől, Érdmindszenten született a Gutkeled nemzetség egyik leszármazottja, Ady Endre. 

  1. A székelyek honalapító nemessége

Magyarországon, történeti szemszögből nézve, megkülönböztetjük

- a honalapító nemességet

- a későbbi, középkori nemességtől.

Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. 

Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet (és rendszerint címert is). Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a címer adományozása vagy birtoklása még egymagában nem utalt a nemesség voltára. 

Erdélyben viszont - történeti és geopolitikai okokból eredően - a székelyek közül mindenki nemes és ezáltal hadköteles volt. A székely nemesség három osztályra osztódott: a főnemesek (primores) a XVI. században a gazdagabb lófők közül váltak ki és alkottak külön osztályt. A lófők, lófőnemesek (equites, primipilii) a lovasságot alkották a háborús időben, végül a gyalogságot kitevő közszékelyek (pedites, pixidarii). 

A birtokadományozás a király elhatározására alapján, illetve egyes személyek kérelmére történt. Egy éven belül az adományost bevezették, beiktatták a birtokába (introductio). A beiktatást a király személyes kiküldöttje végezte el az adományozott birtokhoz legközelebb lévő hiteleshely, káptalan, konvent képviselőjének jelenlétében. A címereslevél által történt nemesítés esetében azt egy éven belül ki kellett hirdetni annak a megyének a közgyűlésén, ahol a nemes lakott, így szerezvén érvényességet a nemesítésnek. 

A birtokjogot illetőleg különbség volt a székely birtok v. székely örökség (haereditas siculica) mint első foglalásu jószágok (bona primaeveae occupationis) s a fejedelmi adomány mellett birt javak között. Az elsőben királyi jognak nem volt helye és igy az sem háramlásnak, sem adományozásnak tárgyát nem tette. De úgy élők közti átruházásoknál, mint örökösödés alkalmával a rokonoknak és a szomszédoknak nevezetes jogaik voltak. Nevezetesen élők közti átruházásnál elővételi joguk volt és pedig első sorban a rokonoknak, ezek után a szomszédoknak, kiket ily sorban megkinálni kellett, s a jószágot csak akkor lehetett másnak eladni, ha ezek azt megvenni nem akarták. Sőt a régibb időben, ami azonban már 1848 előtt szokásilag mellőztetett, a székely katona földét örökáron egyáltalán el nem adhatta, 500 forint pénzbüntetés terhe alatt; az elővételi jogot az 1853-iki (máj. 29.) ősiségi pátens szüntette meg. 

Az örökjogban az alpelv az, hogy a fitestvérek a nőtestvéreket kizárják, de ezeknek az u. n. hajadoni joggal (tartás, kiházasítás) tartoznak. A leány csak figyermek hiányában örököl, az ily leány neve «fiu-leány» (naturaliter praefecta); fi- és leányleszármazók hiányában a legközelebb álló firokonokat s ilyeneknek teljes hiányában (ha t. i. fiu-leány sincs), a legközelebb álló nőrokonokat illeti az örökség. Ilyeneknek is hiányában a birtok nem a fiskusra, hanem a legközelebbi szomszédokra száll. Arra nézve, hogy ki a legközelebbi szomszéd, a belső telek az irányadó. 

  1. A székelyek eredetének és megtelepedésének folyamata /Egyed Ákos tanulmánya, részlet/

a) A katonai szolgálat: a székely szabadság jogforrása és záloga. A székely hadszervezet a Hunyadiak koráig

A székelység középkori történetéből világosan kiderül, hogy szabadságának jogforrása és záloga a katonai szolgálat volt. Addig őrizhette meg kollektív szabadságjogait, ameddig teljesíteni tudta a hadi kötelezettségeit, illetve ameddig az államnak szüksége volt a székelyek fejenkénti általános katonáskodására. Ennek a székelység teljesen tudatában volt, ezért az egyének hadi kötelezettségének teljesítésére féltő módon vigyázott, s az ellene vétőket a legszigorúbban büntették a belső törvények, de a közösség is. A házrombolásokat és száműzetéseket, ami nem volt ritka dolog, a legtöbb esetben a katonai kötelezettségek elmulasztása váltotta ki.

A középkori Magyarország katonai szempontból három részre tagolódott: 1. a nyugati rész, azaz Magyarország, amelynek haderejét a nádor vezette; 2. a keleti rész, Erdély, amelyet a vajda igazgatott; és 3. az Erdély délkeleti csücskében kialakult Székelyföld hadereje, amely a székely ispán hatósága alatt állt. Mindhárom említett vezető egymástól független királyi tisztségviselő, királyi zászlósúr volt. Később az erdélyi vajda és a székely ispán tisztségét általában ugyanaz a személy töltötte be. A székely ispán hatásköre a Székelyföldön levő királyi várakra, valamint a régi Fehér megye idejéből fennmaradt településekre, kistérségekre nem terjedt ki.

[…]

A székely katonai rendszer és társadalom történetében négy eléggé elhatárolódó szakaszt különböztetünk meg, amelyek egyébként nem mindig esnek egybe a magyar történelmi korszakolással. Az első időszak a székelységnek a magyarság történetében való feltűnésével kezdődik, s nagyjából a Hunyadiak uralmáig tartott. A második szakasz ettől az 1562-es nagy felkelésig, a harmadik pedig a felkeléstől az önálló erdélyi fejedelemség fennállásáig, pontosabban a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leveréséig számítható, míg a negyedik a Habsburg-kort ölelte fel 1848-ig.

Az első szakaszban a székelység még törzsi-nemzetségi szerveződésben élt, s haderejét a könnyűlovasság alkotta. Katonai szerepének köszönhetően a központi hatalom nem avatkozott be a belső társadalmi szerkezetébe. Az első időszak végére azonban határozott jelei mutatkoztak a nemzetségi társadalom átalakulásának s a vagyoni rétegződésnek, és létrejött a székely társadalom három rendje, a trium generum Siculorum (1339), amely a rendi differenciálódást is elősegítette, s egyben világosan jelzi a székely rendek kialakulását: a lovasokból lófőrend, a szegényebb családok tagjaiból a gyalogrend alakult, 1407-től említik a főrendet, a primorokat is. Az előkelő s a lófőrend tehetősebbjei viselték a székely nemzetségi szervezet tisztségeit, a hadnagyságot és a bíróságot. A társadalmi rétegződés már a 15. század elejére nagyobb méreteket öltött, mint általában tudott; erre vall az is, hogy 1437-ben a székelység mint nemzet (natio) vett részt a Kápolnai unióként emlegetett szövetségben a magyar nemesek és szászok mellett. A primori rend megkísérelte tőle függő helyzetbe hozni a vármegyei példa szerint a székely katonai rendeket, de a központi hatalom közbelépett, s védelmébe vette ezeket.

[…]

b) A hadrendszer

A falurendszer kialakulása után a hadszervezet a korábbi nemzetségi forma helyett a faluszervezetbe épült bele. A falvakat tízes részekre osztották eredetileg, kétségkívül katonai szempontokat követve. A falvanként egy-egy tizedből való harcosok alkották a hadszervezetben a tizedeket, amelyek falvak vagy falucsoportok szerint századokba szerveződtek; ezt nevezték ,,székely száz”-nak. Egy-egy nagyobb egységet a hadnagy (eredetileg had nagyja, a had vezetője értelmében) vezetett. A székek külön alakították hadseregüket. A hadnagy a szék első tisztségviselője volt, és ez mindennél világosabban kifejezte, hogy a székely társadalom alapjában katonai szervezettségben élt. Az 1307-es és 1309-es oklevelek a székely katonai vezetőt primipilusnak nevezték, de már 1320-ban feltűnt a hadnagy, majd a kapitány kifejezés; utóbbi a széki had főparancsnoka volt. Az egész székely hadnak, amint láttuk, a székely ispán volt a vezetője.

A székelyeknek saját, önálló hadi vállalkozásokra is képes hadseregük volt, amellyel a tatárok ellen a 13–14. században többször is hadjáratot indítottak. A királyi haderőhöz való csatlakozást viszont hadi törvény szabályozta, Zsigmond király 1429-i honvédelmi szabályzata szerint a székely ispánnak a török ellen két bandériumot kellett kiállítania, akár az erdélyi vajdának. Amennyiben közvetlenül Erdélyt érte támadás, a székelyek és szászok négyezer fős haderőt állítottak ki. Ebből 3500 főt adott a székelység. Zsigmond király rendeletét Mátyás megerősítette s kiegészítette. Mátyás király idején még pontosabban meghatározták a hadrendszert. 1473-ban a király külön lajstromba íratta fel a gyalogokat, illetve lóval szolgálókat, s elrendelte katonai szemle tartását. Aztán II. Ulászló (1490–1516) adott ki részletes hadiszabályzatot. II. Ulászló hadiszabályzata régi szokásokra emlékeztetve írja, hogy amikor a királyi had kelet felé vagy Havasalföld felé indul, a székely lovasok és gyalogok kötelesek a király vagy képviselőjének hada előtt menni, s visszatérőben a király seregét hátul követni. Ez a szabályzat pontosította azt is, hogy amikor szükség van rájuk, a székelyeknek fejenként, tehát minden fegyverképes férfinak kötelessége bevonulni, illetve azt, hogy mikor kell csak a felének vagy a harmadának hadba menni. Keletre s délre a fejenkénti hadra kelést írta elő, de ha a király nyugati irányba hadakozott, akkor tíz telek után egy, északi hadjárat esetén pedig minden húsz telek után állítottak ki egy harcost.

A székely hadszervezet sajátos társadalomfejlődést eredményezett. A katonáskodás feltételeit az egyes családok teremtették meg; gazdaságuk főként az állattenyésztésre, kisebb részben földművelésre épült. Ezek egyéni gazdaságok voltak. A falu élete és szokásrendje a katonai rendszer követelményei szerint alakultak. Ezt látjuk a faluhatár földjének használati szokásában. A közös faluhatárt időnként kiosztották. A lovasok több ,,nyílföldet” kaptak, mint a gyalogok, s a vezetőknek mindenkinél nagyobb rész járt. (…)

c) A hadba hívás

Fontos mozzanata volt a székely felkelésnek a hadba hívás. Erről az 1463-as rendelet a már régóta létező gyakorlat alapján a következőket írta elő: az összehívás történhetett véres kard körülhordozásával, a székely ispán levelével vagy a vajda levelével, ha ő egyszersmind székely ispán is volt. Más forrásokból további részleteket ismerhetünk meg. A jól informált Kállai erről ezeket írta: ,,Hogyha a felkelésnek hirtelen kellett megesni, lármatűz gyújtatott, és lármafák állíttattak fel minden székben. (…) Mikor a szükség hirtelen felkelést parancsol, minden széknek kapitányai dobokkal és dobosokkal (Zaldobonibus, innen Száldobos helység neve Erdővidéken) lármáztasson, meggyújtatván egyszersmind az esmeretes tűzhalmokon nagy rakás fákat, és aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Az 1463-as hadiszabályzat ezt is pontosan rögzítette. (…) 

A hadi szolgálat teljesítését valóban a legalaposabban ellenőrizték, azért is, mert ennek teljesítésétől függött a székely szabadságjogok megtartása, a székely alkotmány, amely, ismételjük, gyakorlati szokásokat gyűjtött össze, ezeket írta a hadba hívásról: ,,Aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Álljunk meg ennél a szokásnál, amelynek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Oláh Miklós, az erdélyi származású esztergomi érsek és Verancsics Antal, aki szintén betöltötte ezt az egyházi méltóságot, a 16. század közepén keletkezett krónikáiban leírja, hogy ha a gyűlésen bárki a székely szabadság elleni javaslattal áll elő, vagy pedig a hadba hívó parancsnak nem engedelmeskedik, az egész közösség csoportosan az illető házára ront, azt lerombolja, s a vétkest megöli. Tegyük ehhez hozzá, hogy ez a szokás még évszázadok múltán sem veszett feledésbe. 1848. november 28-án az árulással vádolt Balázs őrnagyot a felháborodott nép Sepsiszentgyörgy főterén kivégezte.

5. Török idők /XV-XVII. század/

A székelyföldi Benkő családra vonatkozó első adatok a XV-XVI. század fordulójából származnak. Ekkor a család egyes tagjai a székely előkelőkhöz (primorok) tartoztak. Míg székely előkelők között a lófő rang elsősorban azt jelentette, hogy viselőjüknek lovas katonaként kell hadba vonulnia, az előkelők egy szűk rétegét, akik közül a vezető tisztségviselők, a kapitányok és bírók kerültek ki, primornak (főember, előljáró) neveztek. 

1500-ban az árkosi családból származó Benkő György Háromszék főkapitánya volt, egy ugyancsak 1500- ban keltezett iratban Mathizfalvi Benkő bíróról van szó. A XVI. század közepéig ritkán adtak nemességet székelynek, mivel az egész székely közösség helyi nemességgel rendelkezett. Ez katonáskodási kötelezettségükből adódott. A székelyek kiváltságainak János Zsigmond által 1562-ben történt eltörlése után viszont az erdélyi fejedelmek nemességet adtak a háborúkban kitűnt székely katonáiknak. 

Az árkosi Benkő család egyes ágai, így különösen a középajtai, köpeczi, lukafalvi ága nemességét az 1614-es árkosi lustrában nemesként szereplő Benkő Jánosra vezeti vissza, aki a családi hagyomány szerint Bátori Zsigmond (1581-1602) katonája volt. A királyi könyvek alapján 1611-ben szerzett Benkő János, Bátori Gábor testőreként címereslevelet. 1616-ban Bethlen Gábor testőre – talán ugyanez a Benkő János – címereslevelet és birtokot szerzett. 1624-ben Bethlen Gábor nemességet és Maksán két jobbágyot adományozott Benkő Balázsnak. Az 1602-3., 1614., 1619., és 1624. évi lustrákban 7 különböző településen 11 Benkő szerepel primor nobilisként. Pálmay József székely családok történetét feldolgozó művében így ír: „Tekintve a Benkő család birtokviszonyait, az egyes községek földrajzi fekvését, a Benkő családokat két részre kellett osztanom, egyik részének Árkos lehetett bölcsője, míg a másik részének Mátisfalván keresendő közös törzse. Úgy az árkosi, valamint a mátisfalvi Benkő-család multja 1500-ig vezethető vissza, hogy már most e két családnak törzsük közös volt-e? azt megállapítani nem lehetett.” 

6. A Benkő család (nemzetség) megtelepedése, négy ága

A Benkő családról elnevezett helységek, a család birtokai és címerlevelei alapján a család nyugati, keleti, északi és déli ága különböztethető meg.

A címerek a XVI-XIX. században keletkeztek, de korábbi, X-XV. századi eseményekre is utalnak. Ebből a szempontból először Felső- és Alsó-Eőr (Vas vármegye, ma Oberwart, Ausztria) alapítását említem meg, melyet Róbert Károly csapatösszevonásának tulajdonítanak. A csapatok tagjairól azt írja a Vas vármegye nemes családjairól szóló könyv [15], hogy „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:

  1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő, 11. Bertha, 12. Berthók, 13. Dongó, 14. Eördögh, 15. Fábián, 16. Fajt, 17. Farkas, 18. Filep, 19. Finta, 20. Folta, 21. Gáll, 22. Gángol, 23. Geörögh, 24. Gerötz, 25. Hágen, 26. Hegedős, 27. Hegyi, 28. Heöbök, 29. Imre, 30. Jáky, 31. Jost, 32. Kántor, 33. Kázmér, 34. Kelemen, 35. Kiss (máskép Steft), 36. Kondor, 37. Kollár, 38. Leeb, 39. Magyar, 40. Merth, 41. Miklós, 42. Müer, 43. Nagy, 44. Orbán, 45. Oswalth, 46. Otth, 47. Pajor, 48. Pált, 49. Patyi, 50. Pongrácz, 51. Pyerker, 52. Seyper, 53. Simon, 54. Siskó, 55. Stelcser, 56. Steft, 57. Thisba, 58. Tóth, 59. Török, 60. Tornyos, 61. Varga, 62. Vas, 63. Zabó, 64. Zámbó, 65. Zarka. Az adománylevél 1611. február 16-án ujból megerősíttetett”

Felsőőrről Fényes Elek a következőket írja:

" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest: Fényes Elek. 1851.]

Az osztrák, magyar, szlovén hármashatár szlovéniai oldalán található Benedikt járás, melyben az egyik település neve Benko. Ez azért különösen érdekes, mert a Benkő nevet a Benedek (Benedikt) névből származtatják. 

A legnagyobb Benkő népesség a történelmi Magyarország keleti határvidékén, Háromszék (ma Kovászna, Románia) vármegyében található. Háromszék vármegye az újkorban Kézdi-, Sepsi- és Orbaiszékből, valamint a negyedik Miklósvárszékből kialakított közigazgatási egység. Ezen belül található az Erdővidék nevű református egyházkerület, melynek egyik települése Középajta. 

Háromszék vármegye és a Benkő család kapcsolatának jellemzéseként a következőket emelem ki:

  • 1500-ban Benkő György volt Háromszék főkapitánya,
  • a XVI-XVII. század fordulóján a katonai összeírások 7 településen 11 Benkőt jegyeztek fel primor nobilisként,
  • Háromszék megye Erdővidék református egyházkerületének esperese a XVIII. század folyamán középajtai Benkő Mihály, majd fia, középajtai és árkosi Benkő József volt,
  • a következőkben bemutatásra kerülő összesen 22 címer közül 8-at adományoztak háromszék-megyei Benkőnek.
  • a címerleírásokban és a nemesi családokat ismertető könyvekben a Benkő-családdal kapcsolatosan megjelölt 32 település közül 22 található Erdélyben, ezek közül 19 Háromszék megyében,
  • van olyan helység, ahol szinte csak Benkő, Benedek és Boda nevű székely családok élnek (Kisbacon)

A harmadik szóbanforgó terület az északi határvidék, Nyitra, a régi Zemplén és Ung vármegye. 1363-ban történik először említés a Zemplén vármegye Varannói járásában található Benkőfalva (Benkócz, Benkovce, ma Szlovákia) településről, melyet a hajdan ott élt Benkő családról neveztek el. A címerek a Benkő-család Nyitra, Zemplén és Ung és Nógrád vármegyei jelenlétét jelzik.

A család déli ágáról nevezték el a Horvátországi Benkovác helységet, mivel az ott található várat a nemes Benkovich család építette, és a helységet is ők alapították. Az alapítás pontos időpontjára nem találtam adatot, de ez is legfeljebb a XV. század elején történt. A címerleírásokban szerepel Zágráb (Agram) várának Benkovich nevű hadnagya, valamint az ősnemes Benkovich de Plavno család. Valószínűleg Horvátországból települt át Benkovich Ágoston pálos szerzetes, aki 1675-től magyarországi tartományfőnök, 1681-től leleszi prépost. 1681. december 28-án nevezték ki nagyváradi püspökké, 1688. február 24-től pedig bihari főispánná, mely tisztet 1702-ben bekövetkezett haláláig töltött be.

A Benkő-család négy ágának letelepedési helye, valamint a címerekben található ábrázolások között több párhuzam állapítható meg, melyek egy régebbi közös törzsre/nemzetségre utalnak. A nemzetség együttélésének időpontját talán a honfoglalás idejére tehetjük. Mind a négy terület címereinek nagy része katonai érdemeket jelez. Mindenhol határőrvidékre telepített csapatok tagjairól lehet szó. A 65 katona-családnak, közöttük a Benkő-családnak adományozott felső-eőri címerben szereplő jelképek - a csillag illetőleg a félhold - megtalálhatók a szintén vasvármegyei Szombathely, Erdély valamint a székely címerben, továbbá az egyes magyarországi és horvátországi Benkő címerekben is. A csapatmozgásokat - melyek során a Benkő nemzetség egyes tagjai különböző szolgálati helyekre kerültek - először a nyugati védelmi vonal kiépítése, majd a keletről (kunok, tatárok) illetőleg északról (lengyelek) és a délről (Bizánc, törökök) támadt fenyegetés indokolhatta. 

A címerek legnagyobb részének adományozása a török időkből származik és az előbb említett mind a négy határőrvidékről származó személyeket érint. 

Mindezek alapján megállapítható, hogy a Benkő család különböző ágai a székelység egyik régi, vezető, jellemzően határőrfeladatokat ellátó nemzetségéből származnak. Helyi nemességgel rendelkeztek, de közülük többen kaptak országos, illetőleg birodalmi nemességet. 

A Benkő család története valószínűsíti azt a feltételezést, hogy a honfoglalás idején közös, nemzetségi, törzsi keretek között tevékenykedő, különböző etnikai eredetű, elő- és utóvéd feladatokat ellátó harci egységeket először a magyar királyok a határvidékekre telepítették, majd a korábban határvidékekre rendelt csapatok jelentős részét a kun majd a tatár fenyegetés miatt keletre csoportosították át. A XIII. század elején a mai Székelyföldre áthelyezett csapatok a már ott lévő besenyőkel együtt (Csikszék, csik besenyő nyelven határt jelent) eredményezték a székely székek, a sajátos határőr közigazgatási egységek kialakulását. Ugyanakkor a székelyek egy része - köztük Benkők is - a korábbi telepítéseknek megfelelő nyugati, északi és déli határvidékeken maradt. Az előbbiek – elszigeteltségük és sajátos közigazgatási szervezetük miatt megőrizték nevüket és részben kultúrájukat, míg az utóbbiak az őket körülvevő népek, elsősorban a magyarok, horvátok közé olvadtak be. 

7. Thököly, Rákóczi kora

Egy rövid mondat Nagy Iván Magyarország családai … c. könyvéből az árkosi és közép-ajtai Benkő család címszónál:

„Közpályán találjuk … Mihályt, ki 1673-ban sepsi szék jegyzője, eleintén Thököly híve, majd a forradalom elleni hivatalnok, miért Rákóczytól elfogatott."

A kor jól megérthető a következő nagyajtai Cserei Mihály történetíróról írt tanulmányból, mely bár csak egy utalást tartalmaz Benkő Mihályra, de értelemszerűen a történet fontos szereplője lehetett. 

 „Abban a korszakban, mikor minden nemes ember született katona volt, Cserei sem kerülhette ki a háborús élet viszontagságait. Már 1686-ban, a Budavára visszavétele által halhatatlan emlékű esztendőben, egyrészt a Hunyadmegyébe betört Thököly Imre, másrészt a már Kolozsvárig vonult német hadak ellen, »épen pünkösd első napján a szebeni mezőn«, táborba szállott erdélyi hadak között jelen volt az »igen ifjacska*: Cserei is. A hadak egyrésze Thökölyt kiűzte Hunyadból, a másik portyázni ment a német ellen, de Szeben falai alatt szétveretett, a főhad Bethlen Gergely »commendója alatt« Harságon szállt táborba, de innen a szebeni vereség után, a nélkül, hogy, tekintve a megváltozott politikai helyzetet, a némettel csatába bocsátkozott volna, a Székelyföldre vonult. Itt a köznép haza szökdösvén, a tisztek és nemesek, köztük Cserei is térítvény mellett, hogy szükség esetén újra bevonulni készek, haza bocsáttattak. Ezen táborozás alatt az ifjú Cserei ütközetben nem vett részt. x)…

1689-ben ismét táborban látjuk Csereit, ezúttal Macskási Boldizsár vezérlete alatt a Bodzán, hol a nyár és ősz folytán »az Erdélyben levő német és ugyan az erdélyi hadak . . . táborban lőnek, hogy Havasalyfölde felől valami non putaram ne következzék ; akkor nem is lőn semmi, de elkövetkezék a jövő esztendőben.« *) Ekkor ismét, az öreg fejedelem halála után, Erdély elfoglalására betörni készülő Thököly ellen őrt álló bodzái táborban Teleki Mihály generálissága alatt jelen volt Cserei is. Ezen táborozásnak s különösen a zernyesti csatának rendkívül élénk, szemléletes leírása fénypontját képezi Cserei Históriájának.5) Thököly hadvezéri lángesze teljes diadalt aratott a.német taktika felett.

Szétverettek a német és erdélyi hadak, Hájszler és Dória fogságba estek, Teleki »Kálmán paripája elbotolván egy búzakalangyában«, holtan maradt a csatatéren. A székelység »rettenetes zúgással megszalada« s kénytelen volt a nemesség; közte Cserei is. A jó Cserei menekülését csodával haláros körülménynek köszönheti. Beérték már az üldöző török és kurucz lovasok, de ő a kendőt balkarján, mely azokat a magyarokat jeleié, kik a némettel voltak, elledé farkasbőrével s mintha kurucz volna *űzőleg viszi vala a hegyes tőrt a német után.«

A szerencsés megmenekülés után o is felesküdött Thököly hűségére s talán nem is oly igen kedve ellenére, mint azt 1709. után, elkeseredett labancz korában írta.

Jelen volt azután 1691. szept. 21-én a diadalmas Thököly fényes keresztényszigeti inauguráltatásán.1) Thököly fejedelemsége csak pünkösdi királyság volt; még az őszön ki kellé vonulnia Moldovába, hová Cserei is követte őt kénytelen-kelletlen több száz erdélyi nemessel.

Míg az ősz derűit napjai tartottak, tűrhető volt sorsuk ott a plojesti mezőn, hol negyedlél hétig táborozlak; de majd oly szörnyű hidegre fordult az idő, hogy majd »meg nem ölte magukat és lovaikat; « hiányzott az elegendő élelmiszer is, »a fák alatt megfagyott vadalmát szedték ki a hó alól s jóízűen megették. < 2) Az idő és táborozás viszontagságainál még törhetetlenebb volt ezen önérzetes nemes urak előtt Thökölynek vérig sértő gyanakodása, ki szavaival s intézkedéseivel világos jelét adta annak, hogy nem bízik »bot-csinálta<- kuruczaiban. Azt is láták szegény erdélyiek, hogy Thököly fejedelemségének napjai már megvannak számlálva s bizony nem nagy kedvük volt a sülyedező hajóval együtt elveszniök. így hát »mintegy háromszázan, sok becsületes főemberek és nemesek . . . egyben végezének, hogy Erdélybe bemenjenek s jó hajnalban meginduljanak.« 3) Másnap ötvenen, a többi visszariadván a veszedelmes merénylettől, megindultak be Erdély felé. A mint a Csiga-hágójánál mentek volna, ím az őrként hátrahagyott kurucz csapat szembe jő velük. Isteni sugallatképen eszébe jut Csereinek egy mentő gondolat. Leszállanak lovaikról s hozzá látnak nagy-serényen Benkő Mihály holtan az útfélen fekvő szolgájának eltemeíéséhez. «Szöktök ti most hazafelé ilyen s ilyen teremtették, de majd megtanítunk.* «Hazudtok ilyen s ilyen fiai, hiszen látjátok, ezt a szegény legény holttestét akarjuk eltemetni.» A kuruczok elhiszik, tovább lovagolnak, az erdélyiek szerencsésen hazajutnak, «hol beesküsznek a császár hűségére.

Rövid kurucz bujdosásából azt a tanúiságot meríté Cseréink, hogy soha többet hazáját el ne hagyja, »mert könnyű a hazából kimenni, de nehéz visszajönni."

[SZIGETHY LAJOS, Erdélyi Múzeum XI. 23 ]

8. Produkcionális (nemességigazoló) perek:

A nemességigazoló perek előzményei közé tartozott a "Neoaquistica Comissio", az un. Újszerzeményi Bizottság működése. 

A 150 éves török uralom alatt, a hódoltsági területek birtokoviszonyai rendezetlenek voltak. A korábbi urak - arisztokrácia - elmenekültek, a magánirattárak jó része megsemmisült, birtoklevelek alig maradtak. A törököt nem érdekelte a földhasználat jogszerűsége. Ha befolyt az adó minden rendben volt.  Buda visszafoglalása - 1686 - után helyre kellett állítani akorábbi jogrendet, a tulajdonviszonyokkal együtt.Iratok hijján megyénként bizottságokat állítottak fel a török alatt kialakult földhasználat jogosságának tisztázására. Ez volt az Újszereményi Bizottság.

A feudalizmusban csak a nemeseknek és részben a felszabadított jobbágynak volt földtulajdona. Tehát a Bizottság előtt azt kellett bizonyítani, hogy az illető vagy nemes, vagy felszabadított jobbágy, és így jutott földhöz.  Okiratok hiján hosszadalmas ejárás, tanúkihallgatások során tisztázódtak a dolgok, ha egyáltalán, mindenki megelégedésére tisztázódhattak. 

Az adófizetés megállapítása céljából végrehajtott összeírás következtében a nemesek panaszt emeltek s ezért Mária Terézia 1750. ok. 1-én kiadott leiratában azt parancsolta, hogy azok a nemesek, kik az adófizetés alóli mentességet követelik, az arra vonatkozó leveleiket a királyi helytartótanácsnak adják be, okt. 8-iki leiratában pedig kinyilatkoztatta, hogy a producens azon leveleit is mutassa be, melyekkel nemes és birtokos ősöktől való származását bizonyítja. Továbbá 1753. febr. 15-én kiadott leiratában elrendelte, hogy azon egyházi és armalista nemesek, kik 1753 előtt nyertek nemességet és legalább 2 adózó jobbággyal bírnak, azok mentesek legyenek. Ellenben azok, a kik 1753 után nyertek nemességet, csak abban az esetben élvezzenek mentességet, ha legalább 10 adózó jobbággyal bírnak. 

A nemességigazoló perek intézményét (processus legitimatorius v. productionalis), Mária Terézia 1769-1771-ig kibocsátott rendeleteivel hozta be az addig divatozott nemesség általános vizsgálata helyébe. A pert a megyei tiszti ügyész indította az ellen, akinek nemessége kétes volt, vagy pedig a tiszti ügyész ellen az, aki nemesnek állította magát, de nem volt a nemesség gyakorlatában. A bizonyítási teher mindig azt illette, akinek nemességéről szó volt. A bizonyítás kétféle volt: vagy gyökeres (proba radicalis), mellyel az illető magát a nemesi jogot bizonyította, ami nem volt könnyü dolog, mert a gyökeres bizonyításhoz szükséges volt a nemességnek alapul szolgáló privilégiumnak, tehát adománylevélnek, címeres levélnek vagy honfiusítási oklevélnek előmutatása és a nemesség első szerzőjétől való törvényes származásnak bizonyítása. Bizonyos esetekben azonban kevesebbel is beérték. A bizonyítás második és könnyebb módja az volt, midőn az illető nem magát a nemesi jogot, hanem csak a nemsség gyakorlatát bizonyította. Ennek bizonyítására a vármegye bizonyítványa elegendő volt, de más módon is lehetett biznyítani, p. ha valaki bebizonyította, hogy 1844 előtt nemesi hivatalt viselt (mert általános hivatalképességgel a nem nemeseket csak az 1844. V. t.-c. ruházta fel). A pernek illetékes birája a megyei törvényszék volt, másodfokban a helytartó tanács, legfelsőbb fokban az udvari kancellária útján a király döntött. Ez tehát közigazgatási per volt. Az ügy végleges eldöntéséig a status quo fenmaradt. 

Pálmay József [5, 66. o.] a Benkő családdal kapcsolatos productionalis perekről a következőket írja: E család nemessége kétszer nyert megerősítést: „egy ízben 1786. junius 19-én Benkő József, Pál és János (Dr. Illésy és Pettkó KK.), másod ízben 1798. október 12-én Benkő de Középajta et Köpetz-család nemesíttetett meg (u.o.), illetve utóbbi két ág a család "árkosi" származása és nemessége igazolása végett hosszadalmas igazolási pert folytatott, a perben II-ik Ferencz császár és király 1798. év okt. 12-ről 2988. udvari szám alatt kelt határozatával döntött s a Közép-Ajtán és Köpeczen lakó s névszerint megnevezett Benkőket Árkosról származó nemeseknek nyilvánította.” 

benko-cimer-16-kicsi.JPG

Kép: A középajtai és köpeczi (árkosi) Benkő család címere. Forrás: Béldi féle címertár, OSZK Kézirattár.

9. Kecskeméti ág XVIII-XX. század

Családom őseinek kutatását a kecskeméti anyakönyvekben még nagyapám, Benkő Ede kezdte el a második világháború előtt.

A családunkra vonatkozó információ, amit nagyapámtól, Benkő Edétől kaptam, annyi volt, hogy mi Középajtáról, Székelyföldról száramazunk. Azt is elmondta, hogy az ő nagyapja, Benkő Sándor, Baranyában, Kákicson volt református lelkész, apja, Benkő Kálmán pedig az első magyar-olasz szótár szerkesztőjeként tett szert némi hírnévre. Apjának testvére, Benkő Gyula ügyvéd volt, és Pécs közelében, Szentlőrincen élt. Nagyapám érdekességként megjegyezte, hogy ennek az ügyvédnek három lánya, Benkő Ilona, Benkő Margit és Benkő Jolán a Baranya vármegyében jelentős szerepet játszó köznemesi család, a Sey család három férfitagjához ment férjhez a XIX. század vége felé.

A középajtai Benkő családon belül a mi águnkkal kapcsolatban kutatásaim során a következőket tudtam meg: A XVII. század második felében élt középajtai Benkő István primipiláris székely, akinek apja “Nagy Benkő János volt, a Nemzeti Fejedelmek és a Nationalis Insurrectiok alatt Székelyek Hadnagyja”[1]. Benkő Istvánnak még három testvérét: Benkő Jánost, Benkő Györgyöt és Benkő Lászlót írták össze lovasként (lófőként) az 1680 április 20-i nagybölöni lustrán, Középajtáról, és egy negyediket Mártont gyalogosként, Köpecről.[2] Benkő László egy 1793-as, nemességigazolással kapcsolatos okirat szerint magtalanul halt el,  Benkő Györgynek csak lányai voltak.[3] Benkő Istvánnak és Benkő Jánosnak azonban bőven voltak utódaik.

A tudós Benkő József az erdővidéki református egyház történetéről szóló művében, a „Filius posthumus”-ban írta le családágának történetét. Nagyapja, Benkő István családja a Rákóczi szabadságharc idején “a sok revolutiokban, mint mások is nem kevesen” annyira elszegényedett, hogy - második feleségétől, Orbán Annától származó – Mihály nevű fiukat nem taníttathatták. Amikor Benkő Mihály egy alkalommal – az igavonók elkobzása miatt – kénytelen volt maga kocsit húzni, a szokatlan munkától nagyon elment a kedve. Inkább a tanulást választotta. Isten csodálatos segedelmével - szülei segítsége nélkül - folytatott tanulmányai befejezése után református papként tevékenykedett, erdővidéki esperes lett.[4] Az ő harmadik életben maradt fia volt a nagy középajtai tudós, Benkő József.

Benkő Mihály négy testvére közül István Kutyfalván, majd Süllyén, Herepén lett református pap. Két másik testvére: Benkő Sámuel, és Benkő Márton Középajtán maradtak. István legkisebb fiát, Benkő Jánost a családfa említi, azonban sem utódairól, sem sorsáról nem tud. Valószínűnek látszik, hogy a középajtai Benkők közül éppen ő az, aki Mihály nevű unokatestvérével együtt Kecskemétre költözött, és tőle származik a mi águnk. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következők jutottak tudomásunkra:

1720-tól kezdődtek meg a Rákóczi szabadságharc utáni nagy elvándorlások Erdélyből. Ahogy fentebb említettük, a Háromszékből kapott családfa alapján a középajtai Benkőknek azon a két ágán, amelyből a család ma Középajtán élő tagjai származnak: a családfa készítői Benkő István ágán egy János nevű fiúnak, Benkő János primipiláris székely ágán pedig egy Mihály nevű fiúnak sem helyben, sem másutt nem ismerték az utódait. Viszont abban az időben, amikor a családfa szerint a két fiú élhetett: a XVIII. század első évtizedeiben, pontosabban az 1730-as évek második felében jelenik meg egy Benkő János és egy Benkő Mihály a kecskeméti anyakönyvekben, majd egymás után jönnek fiú-és lány utódaik. A kecskeméti Benkő család jellegzetes fiúnevei a Benkők már Erdélyben is évszázadok óta használt nevei: pl. Mihály, István, János, József. Leánynevek: Júlia, Erzsébet, Judit, Ilona, Anna, Mária. A keresztelési adatok alapján az 1730-as években Kecskemétre érkezett Benkők jól beágyazódtak a város református közösségébe. A következő évtizedekben tősgyökeres helyi magyar és kiskun családok kérték őket fel gyermekeik keresztszüleinek. A család állattenyésztéssel is foglalkozhatott. Erre utaló adat, hogy az 1770-es évek közepén egy Benkő Mihályt kint a pusztán agyonvertek a gulyások, eltemettetett Kecskeméten.

Benkő Pál, Benkő Mihály szépapánknak az apja 1759 júliusában született Kecskeméten, Apjaként az anyakönyv Benkő Jánost jelzi, ugyanazt a Benkő Jánost, aki Középajtáról feltehetőleg Kecskemétre költözött. Benkő Pál édesanyjának nevét a keresztelési bejegyzésben nem olvashatjuk. A Benkő Pálról szóló következő adattal a a kecskeméti református anyakönyvben leírt  házasságkötések között találkozunk. 1783 január 3–án vette feleségül Benkő Pál Kovács Csoma Ferenc lányát, Zsuzsannát (Kecskeméten sok lehetett a szülőföldjéről elvándorolt székely. A Csoma név is háromszéki származásra utal).

Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna gyermekeiről vonatkozó adatok találhatók a kecskeméti református anyakönyvben:

  1. július 21-n keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Jánost
  2. február 10-én keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Pált.
  3. május 2-án keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Mihályt, szépapánkat.
  4. november 7-én keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Sándort.

Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna harmadik fiának, Mihálynak és feltehetőleg helyi származású feleségének, Német Sárának 1812. december 1-én született az első fia, akit Sándornak kereszteltek. Ez a gyerek feltehetőleg az akkoriban igen gyakori gyermekhalál áldozata lett. Ugyanis Benkő Mihálynak és Német Sárának 1814. április 14-én született kisfiát szintén Sándornak keresztelték, Ősi erdélyi (és magyarországi) szokás szerint, a házaspár azért nevezte el újszülöttjét ugyanúgy, mint elsőszülött, elhunyt gyermekét, hogy szeretett kisfiuk képzeletükben „újraszülethessen”.

Benkő Mihály és Németh Sára második Sándor névre keresztelt kisfia élve maradt. Baranya vármegyében, Okorágon lett református segédlelkész, majd Kákicson lelkész. Ő a mi ükapánk.

Megjegyeznénk, hogy a Benkő családnak azok a tagjai és leszármazottaik, akiknek árkosi nemességét a XVIII századi és XIX század eleji produkcionális eljárások során igazolták – így a továbbra is Háromszékben, Középajtán élő, „középajtai” előnevű Benkők is – a XIX. század első felében az „árkosi” nemesi előnevet kezdték használni. A mi águnk leszármazottainak kapcsolatai a Háromszékben maradtakkal megszakadtak (ez nem csoda, hiszen Erdély a XVIII. század elejétől – 1848-49-ben rövid megszakítás után - 1867-ig külön fejedelemség volt), így az elvándorlásuk után több évtizeddel lezajló, Benkőkre vonatkozó produkcionális eljárásokról és azok pozitív eredményéről, vagyis Árkosi „Nagy” Benkő János Árkosról elkerült utódai: a középajtai, köpeci és lukafalvi Benkők nemességének igazolásáról bizonyára nem szereztek tudomást. Magukat  középajtai Benkőnek, és székely lófő származásúnak vallották.

 

Következtetések

Az ismertetett történelem-földrajzi adatok, dokumentumok alapján megállapítható:

- a székelyek a honfoglalás előtt már itt voltak a Kárpát-medencében, Árpád népe a Kárpát-medencében magyarul beszélő, keresztény hitre tért lakosságot (is) talált,

- a KM-ben már itt élő, Anonymus megfogalmazásában "ott lakó", magyarul értő népek csatlakoztak Árpád népéhez,

- az "ott lakók" (avarok, hunok, besenyők) a bolgár, frank és szláv támadások miatt felszabadítóként fogadhatták Árpád népét és szövetkeztek velük, ezáltal a honfoglaló nemzetségek közé számlálták őket, határőrfeladatokat kaptak.

- az „ott lakók”  ősi nemzetségi szervezetüket Székelyföldön őrizték meg, mindenhol máshol beolvadtak a magyar nemességbe.

benko4.JPG

Kép: Avar - székely kapcsolatot jeleznek a különböző nemesi előnevű Benkő családok címerei, illetőleg az előnév - adományozott birtokok helyét jelző - településnevei.

benkocimerek1.JPG

 

[1] Benkő Ferenc: Közép Ajtai és Árkosi Nemes Benkő József biográfiája. Kolozsvár, 1822. In: Benkő Mihály (szerk.), Hunok és székelyek. Barót, 2014, 129. 

[2] Székely Oklevéltár V. (Új sorozat), Kolozsvát 2004, 303, 349.

[3] Benkő Mihály: Hunok és székelyek, Sepsiszentgyörgy, 2014. 99.

[4] Benkő József, Filius posthumus. Kolozsvár, 2004, 87 sk.

Kapcsolódó cikkek:

ANONYMUS ÉS A SZÉKELYEK CSATLAKOZÁSA

ATTILA HÁRMAS KOPORSÓJÁNAK BELSŐ-ÁZSIAI PÁRHUZAMAI

A SZÉKELY JELKÉPEK HUN EREDETRE UTALNAK

J. Harmatta: FRIAR JULIAN AND THE EASTERN MAGYARS

Preface to the book of Mihaly Benkő: On the Tracks of Friar Julian, Budapest 2001

x028.JPG

Picture: Hungarian graves. Mongolia, Bajn-Ölgly, Foto: Mihaly Benko

The title of Mihály Benkő’s book, facing the reader, refers to the Eastern journey of Julian Dominican friar three other members of the Dominican order. They set out discover the whereabouts of the Eastern Magyars in the spring of 1235. It was Prince Béla, the heir of the Hungarian throne, (Béla IV. Hungarian king from 14 October, 1235) who covered the costs of their journey and he also gave escort to the friars. First they travelled overland into Constantinople, there they embarked on a galley and sailed on the Black Sea to the Taman Peninsula where they disembarked in the port of Matrica (Matarcha). He antecedents of this journey were that a few years earlier, in 1232 an other group of Dominican friars set off in order to meet the Eastern Magyars. They were away for three years, but they couldn’t  reach their aim “because of the dangerous roads”. Only one of them, Friar Otto was successful. He travelled as a merchant, and found some Hungarian-speaking people “in a Pagan country”. He got to know from them the whereabouts of the Eastern Magyars. However, instead of visiting them he rather returned into the Hungarian Kingdom. He wished to go back to the East  with other friars of his order, to spread the Christian religion among the Eastern Magyars. Alas, only eight days remained from his life. He had just given a report before he died. Julian and the other three friars set off using the information got from his report.

Now we have a look at those  historical events which made this journey necessary. Having obtained the rule over all Mongolian tribes in 1206 Genghis Khan conquered the Asian countries one after the other. His campaign against Chwarism took place in 1219. This great Middle Asian empire collapsed under the strikes of the Mongolian army. Muhammad Xvarismsah himself was pursued by the Mongolian vanguard led by the two best  army-leaders of  Genghis Khan: Subotei  and Jebe. He fled to an island of the Caspian Sea, where he died. The Mongolian generals instead of  returning to the main army of  the Great Khan, continued their reconnaissance raid in East Europe. After ravaging  the Transcaucasia they broke through into  Ciscaucasia at Derbent, where they defeated the Alans and later also the Eastern Cumanian tribes. The Eastern Cumanians made an alliance with the southern Russian princes then, but the allied Cumanian-Russian army suffered a crushing defeat at the Khalkha River, in the neighbourhood of  Mariupol (northward of the Azovian Sea.) from the Mongols. Having heard these disquieting news the Western Cumanian tribes turned to the Hungarian King for protection. In 1227 Bars Cumanian ruling prince bapticized  and declared himself and his people to be subjects of the Hungarian Kingdom. The surrendered Cumania got under the reign of Prince Béla (the later King Béla IV.) in 1227. In 1229 the Archbishop of Esztergom established the Cumanian Episcopate, its centre was in  Southern Moldavia. This new situation necessitated the extension of the Hungarian intelligence towards the East. The danger of a Mongolian invasion got more and more threatening. At the same time, the influence of the Hungarian Kingdom increased significantly in the East because of the surrendering and bapticizing of the Western Cumanians. So, unexpectedly, an ancient tradition, preserved in the Gesta Hungarorum, got to new life. This tradition told that the Land-Conqueror Hungarians came from Scythia, bordered by the Don /Tanais/ River into the Carpathian Basin. There they converted to Christian religion, but their brothers, staying in the East, remained Pagans. After the surrender of the Western Cumanian tribes the Dnieper-Don river got into the sphere of the Hungarian Kingdom. So, it is understandable that the thought of visiting the Eastern Magyars in Scythia (the Dnieper-Don Region) and bapticizing them arose in the Hungarian royal court, especially because the conversion of the Eastern Magyars would have meant their political integration too, as it was in case of the Western Cumanians.

That’s why Prince Béla, the ruler of Eastern Hungary and the sovereign over the surrendered Cumanians supported the exploratory journey of the Dominican friars in 1232. The organisation of the Dominican Order began in Hungary only in 1221 but the members of this order had already proved that they are ready to endure all possible difficulties and even to give their lives for  their objectives. The so-called Riccardus report gives an account of the first journey of Friar Julian. According to this report Friar Otto and his three comrades  travelled “overland and on sea, going through a great deal”. We can conclude that the Julian and his company began their journey following the instructions of Friar Otto, so the initial route of the two journeys was about the same. There were two reasons, why they selected to sail to the northern coast of the Azovian Sea. Firstly, they were looking for the Eastern Magyars in the Scythia of the medieval geographic world concept. Secondly, the roads were dangerous on the East European steppes after the Battle at the Khalkha River. It was more secure to sail to the Taman Peninsula.

The last determined point of localisation of the Riccardus’s report about the journey of Friar Julian was the port of Matrica. So, we may conclude that the information got from Friar Otto about the location of the Eastern Magyars had to be uncertain, dim and quite unreliable. We can’t be surprised at this fact. How could have been marked a punctual route on a roadless steppe, extending to several hundred thousand miles without  maps, compass, or any fix points of  orientation?  Julian and his co-travellers did not know, how to continue their journey from Matrica. At the end their host, a  princess helped them. “They crossed a lowland plain without  people and houses in thirteen days’ time. Then they arrived to the land named Alania”.

The science of history gave much thoughts to the problem: which was the place where Friar Julian and his comrades arrived from Matrica, and where they tried to find the Eastern Magyars? The descendants of the Alans are the Ossetes, whose country and its centre, Dzauidzaku lays northward of  Georgia, in the Caucasus. So, according to a widely spread historical conception, Friar Julian endeavoured to find a people, named sevordi in Armenian, siyavardija in Persian language, which was living South of the Caucasian Mountains. Some researchers argue that they were the Hungarians who remained in the East before the Land Conquest. The source of this conception is the work of Constantine VII Porphyrogenitus: “The ruling of the Empire”, The Byzantine Emperor tells that when the Hungarians were in contact with the Khazars they were named  Sabartoi asphaloi (plural in Greek) and the Eastern Magyars, separated from the bulk of the Hungarian tribes by the Pechenegs preserved this name. The researchers of the history of the ancient Hungarians identified the Magyars,  named Sabartoi asphaloi with the sevordi-s of the Armenian chronicles and the siyavardiya of the Arabian sources. However, this conception is mistaken and unwarrantable. The sevordi-s or siyavardiya-s were the descendants of those Sabirs who were settled by the Byzantines at the Kura River in 574  A. D. As the events described by Constantine Porphyrogenetus took place in the last  third of the IX. Century A. D., we can conclude that neither the sevordi-s nor the siyavardiya were Hungarians. So, Friar Julian had no reason to look for the Eastern  Hungarians in Transcaucasia, especially because there are no references of their being there in the Hungarian historical tradition either. The source of this idea was an improper translation of the above mentioned report of Constantine Porphyrogenetus. According to this translation the Byzantine Emperor stated: “One part of them settled down Eastward, near to Persia”. However, the proper translation of this sentence is the following: “One part of then lived in the East, towards Persia”. So, Persia appeared as representative of the eastern direction in the text, because for the Byzantine Empire East and Persia was the same notion. By the way, the real living place of the sevordi-s did not belong to the Persian Empire at all. The Hungarians, separated by the  Pechenegs could remain only in the Volga Region.

We can draw the conclusions that Friar Julian couldn’t hope to find the Eastern Magyars in Trancaucasia. The Riccardus report doesn’t tell anything like this. True, “Alania” is mentioned in it, but this fact doesn’t mean that the route of Friar Julian touched the territory of  Ossetia. The territory ruled by the Alans was quite large in the Middle Ages. For example their fortification, Sarkel controlled the communication across the Don River at the end of the 1st Millennium A. D. The description of Riccardus tells that Friar Julian passed through plains without houses and people. So, we can exclude the possibility that he approached even the foot-hills of the Caucasus.  Taking into account the road network of our days which most probably follows the track of the ancient caravan routes we see two possibilities for Friar Julian for the continuation of his journey. One of the roads led Northward to the mouth of the Don River. Had Friar Julian selected this road he would have got to the territory of the Cumanians and not into the Volga Region. The other possibility was for him to direct his way towards the East. Having travelled for thirteen days through the dry steppe region he could have reached into the town Stavropol  of our days. From there an important road starts in north-eastern direction through Stepnoj to Caricyn, where it turns northward. This road was certainly the most important long distance caravan route leading from the ports of the Taman Peninsula to the Caucasus Region to the Volga Bulgarians (Magna Bulgaria). It couldn’t happen by chance that Friar Otto travelled on this route in the disguise of  a trader.

According to an earlier interpretation of the route of Friar Julian in our historical literature, the original itinerary of the Dominican monks was to visit the Savard-Hungarians in Transcaucasia and they changed their plan only because of the danger of Mongolian raids. Apart from the fact that the Savard-Hungarians did not exist in the Transcaucasia there are no references of a possible modification of Julian’s itinerary in the Riccardus report. It mentions only  that “the monks could not find co-travellers (guides) for proceeding (procedendi) because of the fear from the Mongols”. The Mongols mentioned in the report could not be the troops of Cormayan army leader, fighting in Persia, because his troops stationed thousand kilometres southward from the lower riches of the Kura river in those years. However, the headquarters of  Genghis Khan’s eldest son, Juci were near to the Ural River that time (and to the Uralsk town of our days). His troops controlled the territory at least to the lower reaches of the Volga River, and he also ruled over those territories of the eastern Cumanian tribes which were conquered by Jebe and Subotei in 1222-1223. The route of Friar Julian went through these territories. So, the “fear from the Mongolians” was not without reason. After all, Friar Julian could recruit a few “Pagan” co-travellers and set off together with Friar Gerhardus, but the two other Dominican monks returned into Hungary. Enduring incredible hardships, they crossed “a plain without roads and tracks” in thirty seven days, and arrived into a town named Bundaz on a Muslim territory. Then they continued their journey up to a town, not named in the report, where Friar Gerhardus died. In thirty seven days’ time Julian could cover about 1100 kilometres distance and could get to the line between two towns of our days, Penza and Kuzneck  located on the left bank of the Volga River. But he did not find the Eastern Magyars. He stepped into the service of a mullah and travelled with him into Magna Bulgaria. At the end, he met a Magyar woman there who explained to him, how to get to the Magyars who were living in two days’ distance from them. So, Friar Julian arrived to the Eastern Magyars “at the Large Etil River”. As more then one river was named “Etil” in the Volga-Ural Region, there were many disputes, which river is the “Large Etil” mentioned in the report  However. this problem is settled without doubt by the epithet “”large” in the text. The “Large Etil River” can only be the Volga River, because this river was named Uluy Etil (Large Etil) in contrast with the Belaja River, the Aq Etil.

There is a striking common motif of journeys of the two groups of the Dominican friars, marked by the names of Friar Otto and Friar Julian, not noticed by the science of history up to now. Namely, that both groups found the Eastern Magyars by chance. However, important conclusions can be drawn from this fact. First of all, the political organisation of the Eastern Magyars was not independent on such a degree that that people living around the main caravan-routes or in the towns of East Europe would have known about them as about “Magyar” or Madzhar” ethnical entity . Both Otto and Julian found them incidentally: they met such persons who spoke Hungarian and so they could identify them as Magyars. Indeed, when Julian reached the Magyars of the Volga Region, he could give account only about their houses and about the settlements of their clans  (villa) Obviously, the Eastern Magyars lived in the frames of the political organisation of the Volga Bulgarians and they could be found and identified only on the basis of their Magyar language.

At the time when Friar Julian met the Volga Magyars they were already living in Mongolian political and military organisation. As the Riccardus report tells: The Tartars … suffered defeat in their first battle. (against the Volga Bulgarians) For this reason they recruited them (namely the Volga Magyars) as friends and comrades” The report tells about the events of the year 1223 here when the Mongolian vanguard  having defeated the Eastern Cumanians, on the way back to the Ural River invaded the Volga Bulgarians and suffered defeat. Then, using their usual dividing tactics, the Mongols induced the Eastern Magyars to form an alliance with them. The Volga Magyars joined the Mongolian military and political organisation and this fact determined their further fate. The Volga Magyars belonged to that part of the empire (ulus) where the ruler was Genghis khan’s eldest son, Djuci, followed by his son, Batu. A few decades later a complicated reorganisation of the Mongolian army and its allied troops took place in the course of the war for the complete conquest of China and of the feud between the four branches of the family of Great  Khan. For example even European Alan troops got into the élite body-guard troops of the Great Khan that time. The Volga Magyars were also dispersed in the Mongolian Empire. One part of them remained in the ulus and army of Batu Khan (the so-called Golden Horde). The relics of  these Magyars are the Mad’yar place-names and clan-names in Western Kazakistan. An other significant group of them got into the ulus of Cayatai. The Madzar clan, having appeared in the army of Seibani Üzbek khan who conquered Transoxania; the Üzbek people-group, named Madzar living between Bukhara and Samarkand,; and also the Madzar clan living among the Khivan Üzbeks were and are their descendants.

Now, when we try to value the exploratory expedition of Mihály Benkő led into the Mongolian Altai to the Mazsars and to compare it with the journey of  his foregoer, Julian (meantime considering the historical fate of the Volga Magyars remaining in the east), a common feature of these endeavours may immediately strike into our eyes. It is extremely difficult to find the Eastern Magyars. Practically it can happen only by chance. In the age of Friar Julian the fact that they preserved  the Hungarian mother tongue made their identification somewhat easier, but our former common language had already disappeared among them. Mihály Benkő made photos of the Mazsars of the Mongolian Altai without knowing whom  they are in the course of one of his earlier expedition. He needed long years to win their friendship and trust on such an extent that they uncovered themselves before him. Namely for this reason we cannot overvalue the fact that they could preserve their traditions, the relics of their ancient culture, their identity consciousness. Also, we cannot overvalue the fact that Mihály Benkő succeeded in finding them, recording their ancient genealogical legends, making photos of the relics of their ancient culture which bring our Land-Conqueror ancestors to new life.

043.jpg

Picture: Europian faces. Bajn-Ölgly, Mongolia. Foto: Mihaly Benko

Mihály Benkő succeeded in documenting the cultural inheritance of the ancient Hungarians as living tradition of the Altaian Magyars-Mazsars in three important spheres. The most ancient one of these strata is the Legend of the Miraculous Stag which has important role in the traditions of the Land-Conqueror Hungarians too. It is an interesting observation that this legend survived among the Altaian Magyars-Mazsars in a negative reflection: they ceased to follow the Miraculous Stag and returned into Asia. The same negative attitude is reflected in their other genealogical legend which seems have historical background. Maybe their fights in the army of Seibani Khan are preserved in their following tradition: when a great battle took place at the Syr Dar’ya River they were not willing to fight: they hid away. Having done so they lost their face, gave up their original name and from that time they named themselves as “mogd”. A Turkish text from Turfan throws light on the social-psychological roots of this experience. The Türkish “boyd” word, analogy of the Kipchak “moyd” word is put down in the given text: eski atin tegsilip yani boltun boydam atin tegsilip tatyílyí boltun  “your old name had changed, you became a new man; your stained name had changed, You became an acceptable man”. This way it gets understandable why they are unwilling to tell their “stained” name to anybody. However, they preserved their ancient culture. Their traditional belts and saddles fitted with palmetto-ornamented silver mounts might have been excavated from the graves of the Land-Conqueror Hungarians. Their horse sacrifices, their burials, the flagged spears on their graves are relics of the life and death of the ancient Magyar mounted warriors. Taking in our hand Mihály Benkő’s photo album the pompous richness of the ancient life of our Land-Conqueror ancestors  presents itself to our eyes.

magyar05_1.jpg

Picture: Hunting eagle. Bajn-Ölgly, Mongolia. Foto: Mihaly Benko

konyv-julianus.JPG

Balassa Zoltán: CZAKÓ GÁBOR A SZABÍR TITOKRÓL TARTOTT ELŐADÁST A ROVÁSBAN

2014. 05.26., http://felvidek.ma/2014/05/czako-gabor-a-szabir-titokrol-tartott-eloadast-a-rovasban/

czakogabor.jpg

Kép: Czakó Gábor Fotó: Magyar Hirlap

Czakó Gábor Kossuth-díjas író a Rovás Akadémia vendége volt másodszor. Ez alkalommal a szabír titokkal foglalkozott előadásában.

Az a nyelvészeti felfogás, amit Hunfalvy Pál kialakított, sok sebből vérzik – kezdte az előadó. – Úgy képzelték el, hogy pl. had szavunk a kikövetkeztetett ősfinnugor *kunta szóból ered. Hogyan, hogyan nem, a *kunta ősszó azonos a mai finn kuntával. Tehát 8000 éve nem változott. Hasonló „tudományos levezetéseket” tömegével találhatunk a mai hivatalos főszótárban, a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (TESz.)
A nyelvek életük során, különböző változásokat szenvednek el. Közéjük tartozik a p-f átmenet, miszerint finnugor pu, puu, stb. szavakból lett a magyar ‘fa’. A finnugor nyelvekben f hang nincs. A magyarban viszont számos az f-fel kezdődő szó. De akkor a magyar nem tartozik a finnugor nyelvek közé? Nem az-e a valószínűbb, hogy a magyar f alakult p-vé a finnugor nyelvekben? Vagy más olyan hanggá, ami létezik náluk? Ahogy a facebook Helsinkibe érkezve veispuukki lett.
Mi volt 8 ezer éve? Sejtelmünk sincs. Nézzük a kör-ker szócsaládot. E két gyök ugyanazt jelenti, de külön választották őket, mivel a finnugor nyelvekben nem tartoznak össze. A TESz. német kiadásában azonban ezt már nem merték megtenni, mert nemzetközi porondon lebuktak volna.
Az ugor kor emlékezete, írásos és régészeti emlékei délre utalnak az ún. andronovói kultúracsaládra, mely kiterjedt a Dél-Uralon túl, az Altáj és a Szaján vidékére. Valószínűleg az andronovóiak hátaltak először lovat, addig csak szekérbe fogták. A kengyel az ókor legnagyobb katonai találmánya, mely forradalmasította a harcot. Kialakult a lovasság: a katona kengyelben állva döfött, harcolt, sőt hátrafelé is nyilazhatott. A hunok és más népvándorlási népek éppen ennek köszönhetően értek el sikereket. A rómaiak a kengyelt nem ismerték.
A magyar és ugor között számos párhuzam figyelhető meg a zene és mitológia körében. A középkori oklevelek, örmény, arab és vatikáni források sokat beszélnek a magyarokról. Pais Dezső a szovárd szó és Csaba között kapcsolatot talált. Anonymus sobamogerok-jait Pais Csaba-magyaroknak fordítja. A lejegyzett szövegekkel persze óvatosan kell eljárni, mert a latin nyelv alig alkalmas arra, hogy pl. Csaba nevét leírja, mivel se a, se cs hang nincs a latinban. Így torzul a cs sz-é.
Czakó eddig 34 szabír-gyanús helynevet talált a történelmi Magyarország terültén. A Zobor helynév is nyilván a szabírra megy vissza. (Tehát nem szláv.)
Ahhoz hogy állattenyésztéssel foglalkozzon egy népesség, kiterjedt vidéket kell megszállnia. A magyarok két ágra szakadtak. Egy részük dél felé, Perzsia vidékére települt Bíborbanszületett Konstantin híradása szerint. Ez a vidék abban az időben a Kaukázus, a Kaspi- és Fekete-tenger közé esett. Erről később. A többiek nyugat felé tartottak. Belőlük lett Árpád népe.
A szabirokkal számos korabeli és újabb forrás foglalkozik. Sz. Patkanov szabír kutatásai derítettek rá fényt (Ethnographia, 1900. 9-10.), hogy a szabírokhoz igen közel lakó ugor népek az ezüstöt ‘szaber fém’-nek, ‘szabernek’ hívták. Róluk kapta nevét Szibéria. Csud földvárakat építettek a fémlelőhelyek mellé Kr. sz. e. 18. sz.-tól kezdve. A szabolcsi földvár hasonlít az elébb említett védművekre. Ez is háromszögletű földvár. Ezekben a várakban jellegzetes díszítésű cserépedényeket, valamint réz, bronz, később vasfeldolgozással kapcsolatos tárgyakat találtak. Ezek nyugat felé elterjedtek egészen a Lapp-földig, a Csud-tóig, s bizonyítják a szabírok kereskedelmi-kulturális hatását. A csud szóról a Czuczor-Fogarasi-szótár Hunfalvyra hivatkozva (!), azt írja, hogy – lapp értelmezése szerint – összefügg a magyar csatangol szóval, csatanépet jelent és végső fokon azonos a régi sküth, vagyis szittya névvel.
Ebben az időben arrafelé még nem léteztek államok. A szabiroknak sem volt államuk, mert nem volt ellenségük. Akkora műszaki fölénnyel rendelkeztek, hogy nem volt rá szükségük, hogy hatásukat érvényesítsék. Anonymus azt írja, akik ott laknak, azok dentü-mogyerok és nem viselnek más igát. Juliánusznak a keleten maradt magyarok egy szóval sem említették, hogy királyuk lenne.
Reguly Antal gyűjtésének szövegeit a manysi tolmács 4-5 évtizeddel később már alig értette. Ha egy nyelv nyelvjárásokra szakad, ezt a folyamatot nem lehet leállítani. Ezzel szemben Juliánus tökéletesen értette 1235-ben a Volga-Káma-Ural vidékén élő magyarokat, és ők is őt, mert „nyelvük teljességgel magyar volt” – olvassuk a Vatikáni levéltárban őrzött, 1236-ból származó Rogerius-Jelentésben. Tehát a magyar nyelv az állítólagos „ősmagyar korában” fél évezred alatt sem szakadt egymástól távolódó nyelvjárásokra – miként azt hivatalos nyelvtudományunk – a szó szoros értelmében alaptalanul – állítja.
Juliánus miről beszélgetett a keleti magyarokkal? Kik vagytok, mi a hitetek, hogyan, miből éltek? A Kárpát-haza és a Volga-Urál közti haza éghajlata, vallási-politikai, társadalmi, műszaki viszonyai gyökeresen különböztek. Mintha egy mai ember beszélgetne Dózsa Györggyel és Zápolya Jánossal…
Ott nem műveltek földet, mégis a szókincs alkalmas volt rá, hogy teljesen új jelenségekről lehetett beszélni. A szabírnak nevezett nép ivadékainak tartották magukat. A szabír szónak sok változata található a Reguly-féle gyűjteményben is. Sok szép éneke van a manysiknak. Az aranyfejedelem éneke az egyetlen mű, ami úgy-ahogy ismert Magyarországon. Kiderül belőle, hogy a manysi fejedelemnek szabír felesége van, az ő révén érkeznek jóféle ételek és mézsör a szabíroktól, akik olyan fegyvereket viseltek, mint a honfoglaló magyarok. Vasing átlövő nyilat használtak, lovon jártak stb.
Mondavilágunk Hunor és Magor (Magyar) az utolérhetetlen és sebezhetetlen csodaszarvas történetén alapul. A rege a manysiban alaposan átalakult. Az egyik vadász, a mós repülni tud, a másik, a pór, szegény gyalogos. Találkoznak egy szarvassal, üldözni kezdik. Ám ez a lény nem természetfölötti. A szárnyas mós utoléri, lelövi, a zsíros részét megeszi. Visszamegy társához, és eligazítja a dög maradékához. A pór ott alapít országot. A magas metafizikai üzenet, amelyet a hun és magyar monda őriz, náluk nagyon evilági történetté alakult.
Borsszem Jankó emléke is megtalálható náluk, mint mós ember, aki megküzd a népét gyilkoló Jalany szörnnyel. Legyőzi, és népe megszabadul az üldöztetéstől. A mi Borsszem Jankónk az alvilágot győzi le, amikor megküzd a sárkányokkal, tehát a világrendet állítja helyre. Más szellemi térben mozog, mint „Az asszony térdéből született mós ember”.
Érdemes arra is fölfigyelni, hogy a magyar sárkány emberszabású, és nyugatival ellentétben nem eszi meg az elrabolt lányt, hanem feleségül veszi. A Jalany szörny csak öl, válogatás nélkül.
A terülj-terülj asztalkám az ugoroknál mézsörös asztalka lett, mert a szesz az északi népek elsőrangú hiánycikke.
Összefoglalva: mivel az ugoroknál a magyar mondavilág töredékei megtalálhatók, a kapcsolat nyilvánvalóan létezett, ám fordított irányúnak kellett lennie az átadásnak. Inkább tőlünk vettek át, mint mi tőlük.
A szabír-magyarok az ugorokhoz fémtárgyakat vittek, prémeket vettek tőlük (Iordanes: Getica, 37). Az üzletelést régi falusi vásárként kell elképzelnünk, ahol nemcsak adtak–vettek, de érdekesebbnél érdekesebb történeteket meséltek egymásnak. A kereskedő addig maradt, amíg el nem kelt az áruja. Közben beszélgettek. Hol jártál? Mit láttál? A manysi szó egyik jelentése ‘mesélő’. Átvették magukra vonatkoztatva. Mi is magyarázunk. A kultúra áramlik.
Kodály és Bartók fölfedezték, az emberiség egyik zenei ősnyelve a magyar. Nagyjából 250 ezer magyar népdalt rögzítettek, ebből 60.000 önálló dallam, a többi variáns. A németek 7.000-et tudnak felmutatni. Juhász Zoltán matematikai elemzéssel forradalmasította a népzenekutatást, de a nyelvösszehasonlítást is. Márai Füveskönyvét vetette össze hasonló méretű latin, angol, török, lengyel és finn szövegekkel. A feladat az volt, hogy a program keresse ki az értelmes elemeket a szavakban. Márai szövegében 95 %-os biztonsággal megtalálta a gyököket. A magyar szövegben tehát van matematikailag értelmezhető rendszer, a többiben nincs. Később összefüggést talált a dakota és equadori indiánok zenéje között – ismét nagyszámú dal elemzése után.
A Bering-szoros egykor átjárható volt, át lehetett gyalogolni Amerikába. A dakoták átvitték az egykor közös kultúrából a „magyar” népdalt. A hantik és manysik is megőrizték, de csupán egy, esetleg két sort. A legközelebb az ugor zene áll a magyarhoz, de töredék, akár a nyelv és regevilág. Egy sorra éneklik reggelig a hosszú hősénekeket.
Az equadori indián esküvői szertartáson a leggyorsabban futó fiút szarvasnak öltöztetik be, s a többiek üldözik. Menekülnie kell. Ha bejut a várba, amelyet újasszony öle képvisel, akkor megmenekül. Ez sem azonos a magyar szellemiséggel, de közelebb áll hozzá, mint a manysi, ahol megeszik a szarvast.
A manysik és a hantik őszinte hálánkat érdemlik, hogy megőrizték a szabírokra vonatkozó emlékeket.
A régi örmények két fejedelmünkről tudtak. Egyik volt a tarkány/tárkány, aki a vasipari miniszter szerepét töltötte be. Emlékét több helynevünk őrzi.
Őseink a közelharcban a roppant hatékony, a hegyénél kétélű, ám mindössze 60-80 cm hosszú szablyát használták. A német lovagok kétszer ekkora és igen súlyos kardokkal hadakoztak. Így a csatában gyorsan elfáradtak. A tőlük zsákmányolt fegyvereket a mieink csak nyersanyagként tudták használni. Hasonló volt a helyzet a nyílhegyekkel, vértekkel, kengyelekkel is. A hegy nélküli füttyösnyilak hangjeleket adtak a távoli csapatoknak. Ez sokkal gyorsabb volt bármilyen futárnál. A sereghez tehát komoly „műszaki osztály” tartozott. Egy csata vas-szükséglete sok mázsára rúgott.
Bendefy László mérnök grúz, örmény, arab és vatikáni forrásokra támaszkodva, valamint helyszíni kutatással sokat megtudott a kaukázusi Kummagyariáról, a Kuma folyó menti régi Magyarországról, ahova a honfoglalás utáni időkben magyar követek jártak a Kárpát-medencéből Bíborbanszületett Konstantinnak a Bulcsútól és Tormás hercegtől szerzett értesülései szerint. Magyarváros alapításáról ír a Derbendnáme, Ibn Battúta. Létéről pápai bullák szólnak. A város romjait még a XIX. századi utazók is látták a Kuma folyó mellett. XXII. János pápa (1254-61) püspökség alapítását engedélyezte. Hat püspökének, két fejedelmének, néhány településének nevét ismerjük. Ferences kolostorok is álltak a fővárosban és a Kaukázusban. Kummagyariát Timur Lenk pusztította el 1395-ben.

madzsar_varos6.JPG

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

Szentkatolnai Bálint Gábor Zichy Jenő kaukázusi expedícióján megtanulta a kabard nyelvet és a magyarral rokonnak találta. Ezért kabard nyelvtant és kabard-magyar-latin szótárt is készített. Ez a nép genetikai térképünkön hozzánk közel állóként szerepel a csecsenek, azeriek és több kaukázusi nép társaságában, akik Kummagyaria bukása után föltehetően befogadtak onnan érkezett menekülteket. Bendefy Heinrich Julius Klaprothra, Nyikolaj Mihajlovics Karamzinra, Jerney Jánosra hivatkozva írja, hogy „Az abkházok és az oszétek hagyományaiban egyaránt él az a tudat, hogy ők hajdan Madzsarban laktak.”
E tények nem lépték át a hivatalos magyarságtudomány ingerküszöbét Szabados Györgynek az utóbbi években megjelent disszertációjáig.
Mindebből az következik, – fejezte be előadását Czakó – hogy az egész magyar őstörténetet újra át kell gondolni. Itt az ideje! – tegyük hozzá.

MAGYAROK A KAUKÁZUSBAN

Szkíta-hun-magyar

Nyelvészeti és régészeti adatok alátámasztják azt a megállapítást, hogy a magyarság legrégebbi őshazája, néppé alakulása összefügg a ló háziasításával, a küllős, kétkerekű, íjásszal felfegyverzett harci szekér felfedezésének magterületével, a magyarság útvonala pedig ezeknek elterjedésével. A harci szekér és a lovas-íjász hadviselés elterjedésének kérdésével korábban foglalkoztam. Ez a cikk a Kárpát-medencébe történt hun (IV. század), majd magyar (IX. század) bejövetel előtti fontos állomással, a Kaukázus térségével foglalkozik.

Rubruk francia szerzetes 1255-ben készült útleírásában a következőket írja: „„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus (kiemelés tőlem - B. I.) szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981, 95-100] Isidorus valójában – forrásmegjelölés nélkül - Hieronymus (347-420.) szavait idézte, aki a hunok 395. évi, a Római Birodalom keleti tartományai ellen - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról írt 77. levelében megemlíti a hunok egy korábbi hadjáratát is: „… Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...” [HORVÁTH 2013] Hieronymus közlése korrekcióra szorul. Hérodotosz szkítákról és Cyaxares méd királyról (i. e. 625-585) beszél és a Kaukázustól délre lévő területek megszállásának időtartamát 28 évben határozza meg. [HÉRODOTOSZ 2007.] Rubruk és Isidorus tehát evidenciának tekintette a szkíta-hun-magyar continuitást.

A hunok a történeti források szerint 370 körül keltek át a Volgán, ezt követte a hunok említett 395. évi hadjárata. A hadjárat hídfőállása értelemszerűen a Kaukázus északi előterében volt. A Kaukázuson – déli irányban – a Dariel hágón (Alán szoroson) keresztül keltek át, majd a Kaukázus és a Kaszpi tenger közötti keskeny folyósón, a későbbi Derbend átjárón keresztül tértek vissza. A Kaszpi tenger menti folyósó már a szkíták említett, Méd Birodalom elleni hadjárata idején is ismert volt, később Nagy Sándor épített itt erődítményrendszert az északi népek ellen (Nagy Sándor Vaskapuja), a hunok ezt lerombolták és a folyósót egészen az arab hódításig megszállva tartották. Joannes Malalas (491-578) bizánci krónikaíró Chronographia című műve szerint a hunok vezére 530 körül Muageris (ejtsd: Magyar) király volt, aki Meotisz (Azovi tenger) menti szállásterületét bizánci büntetőhadjárat miatt kénytelen volt elhagyni [MORAVCSIK 1927, 258–271.]. A Kaukázus északi előterének keleti oldalán ebben az időben építette meg I. Kavádh Szaszanida uralkodó (488-496 és 498-531) Derbend erődítményét, majd fia, I. Huszrau Anorsíván (531-579) több erődítményt, köztük Kici Madzsart és Ulu Madzsart. [DERBENT-NAMEH] Az erődítmények neve a helyőrség nemzetiségére utalhat. Muagerisz király népe ennek alapján a bizánciak vetélytársának, a Szasszanida Perzsa Birodalomnak a szolgálatába állhatott. Itt, a Kuma folyó partján adatolták Al-Madzsar várost a XIV. században, melyet 1396-ban Timur Lenk csapatai pusztítottak el.

derbent01.jpg

Kép: Derbend erődítménye

A hunok 370 körüli megjelenése előtt a Kaukázus északi előterének urai a szarmaták, előttük pedig a szkíták voltak. Ezeket a népeket a hunok birodalmukba integrálták. A magyar eredetmonda, a csodaszarvas legenda három nép, a magyarok, türkök és az alánok egyesülését írja le. Az eredetmonda szerint Hunor és Magor egy szarvast követve Perzsiából költözött a Meotisz (Azovi tenger) mocsarai közé, majd onnan Szkítiába. Közben Belár (bolgár) asszonyait, leányait rabolták el, akik között volt Dul király két leánya is (alánok). Ezt a két lányt Hunor és Magor vette el, és utódaik a hunok vagy magyarok. [KÉZAI]. A magyar eredetmondában szereplő Meotisz mocsarai a Don (az ókori forrásokban Tanaisz) torkolatvidékét jelentik. A magyar eredetmonda párhuzamát jegyezte le Prokopiosz, aki szerint két testvér, Utigur és Kutrigur szarvast követve a Kimmer Boszporuszon (keskeny tengerszoros a Krim-félszigeti Kercsnél) kelt át és tőlük származik a hunok két ága. [ERDÉLYI 2012, 45.] A magyarok kaukázusi tartózkodásának emléke a mai napig megmaradt az ott élő népek körében.

„Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Идрисов Ю. 2017] A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri [HASZONOV 2008.]

A magyar eredetmonda összhangban van Diodorus Siculus (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) feljegyzésével, mely szerint a szkíták a Kaukázus déli előterében található Ara(s) folyó mellől származtak, majd átkelve a Kaukázuson északi irányban, meghódították a Fekete-tenger északi partvidékét. A szkíták magukkal hozták a vasfeldolgozás tudományát. Keleti és nyugati irányban terjeszkedve az Eurázsiai sztyeppeövezet urai lettek. A szkíták Médiából (ókori neve: Madaj) telepítették a szarmatákat a Tanaisz (Don folyó) mellé. A szarmaták nyelve Herodotosz szerint a szkítáékhoz hasonló, bár kissé eltér, de megértik egymást. Az áttelepítésre a korábban említett méd-szkíta háború idején kerülhetett sor. Később a szarmaták elhatalmasodtak, és elfoglalták a korábbi szkíta területeket.

Diodorus Siculus (i. e. 90– i. e. 27 körül) a következőket írta: [a szkíták] „…Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: … Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig – B. I.), és a további területet egészen a Donig. … Nem sokkal később … meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkíták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. … alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriából … a másikhoz Médiából szállították el a népet a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967, 28-29. o.]

A magyarság embertani arculata kialakulásával kapcsolatosan Dr. Tóth Tibor a következőket állapítja meg: "Összefoglalóan, a rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Ural melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe." [TÓTH 1965, 139-149.]

A nyelvészeti adatok is a Kaukázus északi előterében való hosszabb tartózkodásra utalnak. Zimonyi István doktori disszertációjában a nyelvészeti adatok alapján idézi Róna-Tas András Kaukázus északi előterére utaló, növény és életföldrajzi adatokhoz kapcsolódó megállapításait: „A táblázat 14 növénynevéből kilenc esetében alán megfelelő is adatolható, ami arra utal, hogy az alán, a török és a magyar között szoros nyelvi érintkezés lehetett. Alán eredetű a magyarban a tölgy és alán eredetű török közvetítéssel a som, komló. Török eredetű a magyarban és az alánban a kőris, kökény, körte, gyékény,  mogyoró, komócsin. Végezetül török eredetű a magyarban a bükk, dió, gyűrű(fa), gyertyán, gyümölcsény. Mindez alapján egy viszonylag hosszan tartó érintkezést feltételezhetünk az alán, a nyugati-török és a magyar nyelvű csoportok között. Róna-Tas szerint az alánokra vonatkozó forrásokat is figyelembe véve az alánok lakhelye a Kaukázus–Don–Azovi-tenger keleti partja által határolt terület lehetett, de alánok éltek a Krím félszigeten is. .. az életföldrajzi adatok egyáltalán nem utalnak a Volga-vidékre, emellett az átvétel több generációs együttélést feltételez… Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a faneveink és más növényneveink, halneveink és szőlő- és borkultúránk arra utal, hogy a honfoglaló magyarság kialakulásában a Kaukázus előtere [Kiemelés tőlem – B. I.] fontos szerepet játszhatott” [ZIMONYI 2012., 93-94.]

Itt jegyzem meg, hogy ezzel a kérdéssel Veres Péter is foglalkozott több munkájában [VERES 1985, VERES 2009. 78. sk.].

Egy nép identitástudatának három legfőbb jellemzője: a közösen használt nyelv, az antropológiai arculat és a közösség önelnevezése. Őseink közösséggé alakulásuktól kezdődően a Kárpát-medencébe költözésig megőrizték katonai fölényüket, integritásukat. Ebben nagy szerepet játszott kezdeményező szerepük a ló háziasításában, a harci szekér alkalmazásában, a lovas-íjász harcmodor kifejlesztésében, ugyanakkor az iráni és türk nyelvi (kölcsön) hatások alapján megállapítható, hogy történelmük során jelentős idegen etnikumot tudtak integrálni. [VERES 2009 53. sk.]

Arendt és Zakharov „Studia Levedica” című alapvető munkájukban megállapították, hogy annak a területnek egy részét, amely a VII- IX. századok során a kazárok hatalma alatt állott, a IX. század első felében a magyarok lakták. Ez volt Levedia, amely valahol a Dnyeper és Don közötti pusztákon terült el [Arendt-Zakharov 1935,42.].  A magyarok valószínűleg már a IX. század elején a Fekete-tengernél voltak. A nyugati krónikák feljegyzése 839-ből jelzi, hogy nem sokkal az események feljegyzése előtt egy orosz követség nem érhetett vissza hazájába, mert az utat egy sztyeppei nép vágta el [Arendt–Zakharov 1935, 43.]. Ez a nép csak a magyar lehetett. A jelek arra mutatnak, hogy éppen a magyarság volt az a nép, amely a szablyákat, öv-, lószerszám-, tegez-vereteket Keleten korábban a türköktől átvette (szerintem fordítva volt - B. I.), a Kazár Birodalom területén használta, majd tovább vitte magával Nyugatra.[Arendt–Zakharov 1935, uo.].

A magyar tudományos érdeklődés a keleti magyarok keresése, és a honfoglaló magyarok útjának állomásai rekonstruálása terén már korán a Kaukázus és a hozzá kapcsolódó puszták területe felé irányult. Julianus a XIII. században ezen a területen átjutott el a Volga–vidékre, ahol a magyar nyelvet is beszélő keleti magyarokat is talált. [Harmatta  János: Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, 2001, 6.].  A XIX. Század első felében Jerney János bejárta Dél-Oroszországot, hogy a magyarság nyomait keresse. Az Első Világháború előtt Zichy Jenő gróf keleti expedíciójának tagjai: Posta Béla és Jankó János végeztek régészeti és néprajzi tanulmányokat Oroszország területén. Fettich Nándor 1926. évi oroszországi tanulmányútja a magyarok részéről megkezdett oroszföldi kutatások folytatása volt. [Zakharov-Arendt 1935, 5. .Zichy István gróf, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának  előszava a műhöz.]. Azonban ez a folyamat megszakadt a második világháború után, amikor Sztálin utasítására tilos lett a Szovjetunióban a kazárok – és velük együtt a Volga-Don-Kaukázus-Azovi Tenger-Fekete tenger északi partvidéke által határolt területen a IX. században állomásozó magyarok - emlékeinek kutatása is. [Benkő M, Erdélyi I, 83 sk.].  Így ezek a kutatások tudománypolitikai okokból hosszú időre megszakadtak. Jelenlegi megújulásuk arra vezethet, hogy a régészeti, történeti, néprajzi, nyelvi és antropológiai bizonyítékok alapján reálisabb kép alakulhat ki az ősmagyaroknak a Kárpát-Medence felé vezető délkelet-kelet- európai útja állomásairól, és ezen belül a Kaukázus és a tőle északra fekvő doni sztyeppék szerepéről.

madzsar-derbent-terkep.JPG

Kép: A Kaukázus északi és déli előtere Derbent és Madzsar városok megjelölésével Forrás: Google map

Irodalom:

AHARONI Y. et al.:
1999 Bibliai Atlasz, Budapest

BENKŐ Mihály
2001: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

BENKŐ M-ERDÉLYI I.
2003: Benkő Mihály, Erdélyi István, Néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. Eleink II/1, (2003),

BURY, J. B.:
1923 The Huns, in: History of the Later Roman Empire by J. B. Bury Published by Macmillan & Co., Ltd.

DERBEND-NAMEH
1853 Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg

DIODORUS of Sicily
1967 Bibliotheke in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, (The Loeb Classical Library).

ERDÉLYI István
2008: Schytia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó

ERDÉLYI István
2012 Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest,

GABUJEV, T. A. = ГАБУЕВ, Т. А.
2005 Аланский всадник. Сокровища князей I—XII веков: Каталог выставки. Участники выставки: Государственный музей Востока (Москва), Государственный исторический музей (Москва), Азовский историко-археологический и палеонтологический узейзаповедник (Азов), Северо-осетинский государственный объединенный музей истории, архитектуры и литературы (Владикавказ). Мocквa: ГМИНВ.

HASZANOV, H.:
2008 A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Európai Folklór Intézet Budapest,

HÉRODOTOSZ:
2007 A görög-perzsa háború, Osiris Kiadó

HORVÁTH Gábor:
2013: Invázió a közel-keleten 395-ben, hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

Идрисов Ю.
2009. Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009, 51, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2017-01-01 (ford.: Benkő Mihály)

KATONA T. (szerk):
1981 A tatárjárás emlékezete, Bp., 95-100. Fordította: Györffy Gy

KÉZAI Simon:
Magyar Krónika, (ford.: Szabó Károly), http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2017-11-07

KISS Bálint:
1839 Magyar régiségek, Pest

MÉSZÁROS Gyula:
1938 Chattiak és Skythak, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, letöltve: 2017-11-07

MORAVCSIK Gyula
1927 Muagerisz király, Magyar Nyelv, XXIII. (1927) 258–271.

MÜBARIZ Helilov – NYITRAY Szabolcs:
2008 Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Hun-idea Kiadó, Budapest 

SZERELMEY Miklós:
1847 Magyarok a Kaukázusban, Pest

SZULOVSZKY János:
2015 Régi problémák, új adatok, újragondolt magyar őstörténet, ETHNOGRAPHIA 126/2015. 4. sz., http://real.mtak.hu/31151/1/Szulovszky_2015_Regi%20problemak-uj%20adatok_Ethn_126_nr4_652-669.pdf, letöltve: 2017-11-08

TÓTH Tibor:
1965 A honfoglaló magyarság ethnogeneziséne problémája, in: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz.

VERES Péter:
1985 Magyarok a Kaukázus előterében. Újabb régészeti, nyelvészeti és növényföldrajzi eredmények az előmagyarok vándorlásának rekonstruálásához. Ethnographia XCVI. 1. 114–126.

VERES Péter:
2009 Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009.

VINOGRADOV, V. B.:
1983 Altungarische Paralellen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae Bd. 35. 211–220.

ZAKHAROV, Aleksei Alekseevich – ARENDT, V. V.:
1935 Studia Levedica. Régészeti adatok a magyarság IX. századi történetéhez. Budapest: Magyar Történeti Múzeum. /Archeologica Hungarica XVI.

ZIMONYI István:
2012 A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

Kapcsolódó cikkek:

AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA” ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS

Horváth Gábor: A HUNOK 395. ÉVI ÁZSIAI HADJÁRATA A RÓMAI BIRODALOM KELETI TARTOMÁNYAI ELLEN

DERBENT ÉS MADZSAR VÁROSOK

NAGY SÁNDOR KAPUJA

MADZSAR/MAGYAR VÁROS

ISTEN SZAVUNK EREDETE ÉS A SZKÍTÁK

Benkő Mihály: A TURGAJI MADIAR TÖRZS

A kazakisztáni keleti magyar néptöredékről, Valóság 2003. január XLVI. évfolyam 1. szám

(I.) A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete

A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete néhány évvel ezelőtt kezdődött. 1996–97 telén orosz nyelvből magyarra fordítottam Nurszultan Nazarbajev kazak elnök A XXI. század közepén című könyvét. Munkám befejezése után több alkalommal is meghívtak különféle budapesti kazak kulturális rendezvényekre és kazak küldöttségekkel való találkozásokra. Szinte valamennyi alkalommal előfordult, hogy a követség egy munkatársa vagy a küldöttség egy tagja ekképp fordult a magyarokhoz: szeretnénk felhívni figyelmüket arra, hogy Észak-Kazakisztánban él egy madiar népcsoport. Kétségtelenül az önök rokonai, a keleti magyarok leszármazottai. Jöjjenek, találkozzanak velük, kutassák múltjukat és néprajzukat! Mi szívesen látjuk önöket, szabad utat engedünk kutatásaiknak.

Ezekről a magyar tudománynak szóló kazak felhívásokról beszélgettem több alkalommal is a témához értő barátaimmal: Jaczkovits Miklóssal, hazánk jelenlegi kazakisztáni nagykövetével (akkoriban a Külügyminisztérium munkatársa volt) és Erdélyi István régésszel, akivel már több mint egy évtizede sokrétűen együtt dolgoztam a magyar őstörténet kutatásában. Elmondtam nekik azt az elképzelésemet, hogy szívesen elmennék Kazakisztánba. Nem forrásokat kutatnék ott, hanem magukat a madiarokat kérdezném meg arról, mit tudnak önmagukról: kik ők, honnan származnak? Régebbi, a mongóliai kazak nomádok között végzett kutatásaim többszörösen bizonyították, hogy a nomádok szájhagyományaiban több száz évvel ezelőtti események is elevenen élnek. Úgy véltem, bármit mondanak is magukról a kazakisztáni madiarok — akár a mongol vitte őket keletre a tatárjárás idején, akár az oszmán török vagy a krími tatár a XVI–XVII. században, ahogyan több tudósunk is feltételezte —, minden, amit megtudunk róluk, új adatnak tekinthető, hozzájárulás népünknek, a magyarságnak a történetéhez.

Barátaim helyeselték tervemet. Erdélyi István felhívta figyelmemet arra, hogy az 1960-as évek közepe táján már járt a kazakisztáni madiarok között egy magyar antropológus, Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tárának akkori vezetője, de eredményei és felfedezései valahogy elsikkadtak.

Tóth Tibor 1964 őszétől 1965 tavaszáig tartó féléves tanulmányútja során embertani vizsgálatokat folytatott a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Alma-Atában, amikor a Kazak Szovjet Köztársaság területén élő kipcsakokhoz készült, Szeitbek Nurhánov nyelvész, a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa tájékoztatta őt arról, hogy Kosztanáj városa környékén él egy magyar (madiar) népcsoport. 1965 áprilisában Tóth Tibor három hetet töltött a Kusztanáji Terület argün és kipcsak csoportjai között, antropológiai felméréseket végezve. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép középső és kis hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Felfedezését Tóth Tibor Budapesten és Alma-Atában egyaránt közölte tudományos folyóiratokban. Népszerű formában a Magyar Nemzetben írt róla Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Tóth Tibor azt remélte, hogy nagyobb nyelvészeti, régészeti és néprajzi expedícióval térhet vissza a színhelyre, s alapos kutatással meg tudják majd állapítani, milyen kapcsolatban állhatnak az argün-madiarok a magyarsággal. Jogos várakozásában azonban csalódnia kellett. Soha többé nem jutott vissza a kusztanáji madiarokhoz, vagyis ahhoz a keleti magyar néptöredékhez, amellyel hazánkból ő találkozott először (legalábbis a XX. században). Kőrösi Csoma Sándornak a keleti magyar testvéreket kereső álmaihoz mérhető felfedezése úgy elsikkadt, mintha sohasem lett volna. Emlékét mindössze néhány, szinte senki által sem olvasott oldal őrzi tudományos folyóiratokban és a Magyar Nemzetben.

Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.

Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: „A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus »nyet«.”

A mai Kazak Köztársaság földrajzát, középkori, újkori és legújabb kori történetét alig ismerjük. Pedig sok magyar kutató szerint Kazakisztán északi határvidékén és a hozzá közvetlenül kapcsolódó nyugat-szibériai területen, az Isim és a Tobol folyó közötti sztyeppeken zajlottak le a magyar őstörténet korai eseményei. A későbbi századok során is sok olyasmi történt Kazakisztánnak, ennek a több mint négy és fél millió négyzetkilométernyi országnak a területén, ami közvetlenül kapcsolódik a magyarság, különösen a keleti magyar töredékek történetéhez.

Az Észak-Kazakisztánban elterülő Turgaj sztyepp mintegy kétszázezer négyzetkilométer, vagyis kétszer akkora, mint Magyarország. Észak–déli irányban a Nyugat-szibériai Alföldtől az Aral-tó vidékének sivatagi zónájáig terjed hétszáz kilométeres hosszúságban, kelet–nyugati irányban pedig kétszázötven–négyszáz kilométernyi kiterjedésű. Száraz, mocsaras és szikes sztyeppek, tóvidékek váltogatják ott egymást. A terület kevés folyója meglehetősen bővizű. Az éghajlat szélsőségesen kontinentális: nyáron plusz harmincöt-negyven Celsius-fokig mehet fel, míg télen mínusz harmincöt-negyven Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet. A tavaszi olvadáskor és az őszi esőzések idején az egész vidéken áradások táplálják a nagy kiterjedésű mocsarakat. A vad- és halállomány bőséges. A vidék mindig is nagybani állattenyésztő terület volt. A XIX. században a helyiek mind az öt nomád állatfajtát tenyésztették: lovat, tevét, birkát, kecskét és szarvasmarhát. A turgaji kereskedők tevéikkel Taskentig és Szamarkandig jártak kereskedelmi útjaikon. Az orosz archívumok feljegyzései szerint 1869-ben 2212 család élt ott, s egyik senki sem volt szegénynek mondható. Turgaj városa kazak kulturális és iskolai központ volt. A cári rendszer mindenütt a letelepedést és a földművelést akarta a kazak nomádokra rákényszeríteni, akár alkalmas volt rá a terület, akár nem. Ebből a szempontból nem változott az 1917-es forradalmak utáni szovjet bel- és gazdaságpolitika sem. E problémák lehettek a fő okai annak, hogy a szabadságot és a nomád életet szerető turgaji kazakok alaposan kivették részüket valamennyi, a cári és a szovjethatalom elleni felkelésből.

A Keneszari Kaszimov, az utolsó dzsingiszida kazak kán által 1837–1847-ben az oroszok ellen vezetett szabadságharcnak a fő fészke éppen a Turgaj-vidék volt. Jórészt onnan indult ki az 1910-es évek kazak függetlenségi mozgalma, az Alas is. Ez a kezdetben békés mozgalom 1916-ban, az első világháború idején, amikor a cári hadsereg kazakokat akart sorozni hátországi szolgálatra, nyílt függetlenségi harcba ment át. A madiarok nagy számban vettek részt e harcokban. Emiatt az irtó hadjárattá váló cári büntetőexpedíciók, amelyek közül hármat is küldtek a Turgaj-medencébe, sokat megöltek közülük is. Az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Turgaj-vidéken független fejedelemség alakult, amely jó ideig tartotta magát, fehérek és vörösök ellen egyaránt.

Az Alas mozgalom ideológiai vezetője, az 1885-ben született Mir-Jakub Dulatov költő, író, matematikus és újságíró madiar származású volt, a középosztály felső rétegéből. Írásait gyakran írta alá Madiar álnéven. Az ő szellemi alkotása volt az Ébredj, kazak! című versgyűjtemény, amely a maga nemében nemcsak hasonlított Petőfi Sándor Talpra, magyar!-jához, hanem hatására nézve is a nagy magyar költő forradalmi verséhez volt mérhető kazak földön. A cári cenzúra betiltotta a verseskötetet, szerzőjét pedig három évre börtönbe zárták. Dulatov a szovjet időkben megpróbált beilleszkedni a rendszerbe, a bolsevik pártba azonban sohasem lépett be. Sorsa a kolhozosítás miatt újból kirobbanó kazak lázongások idején vált tragikussá: 1930-ban tizennégy vádlott-társával együtt a sztálini bíróság tíz év javító-nevelő munkára ítélte. Büntetését a fehér-tengeri csatorna munkálatain és a Szolovecki-szigeten levő táborban töltötte. Szülőhazájától távol, a közép-ázsiaiak számára nehezen elviselhető orosz északon a tábor gyorsan elemésztette. Karéliában temették el 1935-ben. Vele együtt a sztálini rendszer valamennyi argün-madiart „a nép ellenségé”-vé nyilvánította, éppúgy, mint később, a második világháború idején a krími tatárokat vagy a csecseneket. Hosszú ideig még Dulatov nevének kimondása is börtönnel fenyegette azokat, akik vissza mertek emlékezni rá. Végül 1990-ben rehabilitálták. Holttestét 1993-ban, a Kazak Köztársaság függetlenné válása után egy főként turgajiakból álló kazak küldöttség hantolta ki, helyezte koporsóba, s vitte vissza a Turgaj-medencébe, ahol mauzóleumot és múzeumot emeltek neki.

Mindezek a körülmények érthetővé teszik, miért „igazította ki” Moszkva, amilyen gyorsan csak lehetett, azt a „hibát”, hogy Tóth Tibor a Kazak Akadémia kutatási engedélyt adott a turgaji magyarok között. Az is világos, hogy ettől kezdve egészen a Szovjetunió bukásáig és a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig miért nem járhatott egyetlen magyar, még a Kazakisztánban oly alapos kutatásokat végző Mándoky Kongur István turkológus sem a Turgaj-vidéki magyaroknál.

(II.) Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Asztanában, Kazakisztán fővárosában kazak segítőmmel és útitársammal, Babakumar Kinayattal, a Kazak Nemzeti Múzeum és az almati Keletkutató Intézet munkatársával együtt turgaji utazásunk előtt meglátogattuk a hetvenöt éves Szeitbek Nurhánovot. A híres kazak nyelvész évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Annak idején ő kísérte el Tóth Tibort az argün-magyarokhoz. Szeitbek Nurhánov, aki napjainkban nyugdíjasként él Asztanában, felkészülten várta jövetelünket. Ahogy a tudós kiterítette jegyzeteit az asztalra, s beszélni kezdett, látszott, hogy az a harmincnyolc évvel azelőtti út élete legemlékezetesebb eseményei közé tartozik.

„Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, s ő válaszolni fog rájuk. Én két kérdést írtam fel neki:

  1. Hogy nevezik a különböző európai nyelveken Hungariannek, Ungarnak, vengrnek stb. nevezett magyarok saját magukat?
  2. Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Turgaj-medencében élő madiaroknak az önök népével?

Jómagam ugyanis a Turgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950–51-ben tanító voltam odahaza, s argün-madiar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdésre mindössze ennyit mondott: »Kérem, hogy aki ezt a kérdést feltette, maradjon még, hogy magunk között tudjunk beszélni.«

Az előadás végén odamentem hozzá. Izgatottan kérdezte, hogy hányan lehetnek az argün-madiarok a szülőföldemen. »Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren« — válaszoltam. »Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de a jövő évben, ha élek, visszatérek.«

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Turgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Várnunk kellett. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hívatott a Kazah Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állomású KGB-ezredes, származására nézve kazak. A következő kérdést tette fel: »Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanájba?« »Igen.« »Van önöknek közös kutatási témájuk?« »Nincs. Ha ez a kérdés így merül fel, már vissza is léptem az úttól.« »Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek el nyugodtan! Jó munkát kívánok önöknek!«

foto-tt.JPG

Kép: Balról jobrra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov, nyelvész, egy helyi tisztviselő 1965-ben.

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj–Turgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elől szigorúan elzárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, Tóth Tibor viszont épp Leningrádban készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy az akadémia elnöke is szilárdan mellettünk állt. Ezekben a napokban találkozott az akadémia tudományos titkárával, s azt mondta neki: »Segítsünk a vendégünknek!«

Végül április 7-én indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaji terület titkárához, s megtanácskoztuk vele a teendőket. A Turgaj-vidéken éppen olvadás és áradás volt, a területet nem lehetett autóval megközelíteni. Végül U2-es kis repülőn mentünk Turgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarükopa-tavak melletti központi helyiségbe, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, s ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madiar törzsbelit mért meg a Szarükopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrukat, leírta szemük vágását és színét, hajuk, szőrzetük színét és sűrűségét. Felhívta figyelmemet arra, hogy bizonyos ottani helyiség- és nemzetségnevek Magyarországon is léteznek. Ilyen a Sümegti és a Tomaj: Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madiar cseréptetős sírját, s a helyi mullahhal beszédet mondattunk felette. Sajnos, sem a jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt emberekről nem készíthettünk fényképeket, ugyanis a fényképezést megtiltották Tóth Tibornak.

A turgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondák, hogy ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Turgaj-vidéki kipcsakok között is, de körükben is akadt néhány madiar.

Ezután Kosztanajba utaztunk. A város körzetében élt néhány madiar Mir-Jakub Dulatov rokonságából. Tóth Tibor köztük is végzett méréseket. Egyikük arra kérte őt, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel rá ezzel a hatóságok figyelmét.

Mindezek ellenére úgy vélem, nem kis mértékben a Dulatov családdal való találkozás is oka lehetett annak, hogy a következő évben Tóth Tibor hiába repült Alma-atába, nem utazhattunk el Kosztanáj-Turgaj vidékére, sőt, később nekem is támadtak kellemetlenségeim. Ez nem a Kazak Akadémián múlott. Ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán élő madiar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét.”

Sajnos, Szeitbek Nurhánov gyenge egészségi állapota miatt nem tudott velünk utazni a Szarükopa vidékére. Szívesen jött volna, mert tizenhat éve nem járt odahaza. Összehozott viszont bennünket néhány Asztanában élő emberrel, például egy újságíróval Dulatov rokonságából, aki részt vett a kazak mártír holttestének hazavitelében, s könyvet is írt róla. A vele folytatott beszélgetés során határoztam el, hogy ha sikerül eljutnom a Szarükopára, feltétlenül meglátogatom az írásait Madiarként aláíró kazak nemzeti hős mauzóleumát és múzeumát.

(III.) Benkő Mihály 2001. szeptemberi kutatóútja a Turgaj medencébe

Argalyknál tért rá bérelt autónk a turgaji útra. A várost aszfaltozott út köti össze Turgajjal. Ez a tény némi csalódást, de megkönnyebbülést is okozott nekem. Úgy hallottam, hogy a Turgaj környéki puszta vad vidék. Mégis van kiépített útja, majdnem olyan hosszú, mint az általam annyira kedvelt nagy, belső-ázsiai nomád országnak, a másfél millió négyzetkilométernyi területű Mongóliának az összes kiépített útja. „Csalódásom” azonban még másnap elmúlt, amikor Turgajból a szarükopai madiarok zömének lakhelye, Szaga felé indultunk. Itt ugyanis aszfaltnak nyoma sem volt. Még a kijelölt út nyomvonalát is alig tudtuk követni. Mocsaras vidéket, madaraktól hemzsegő, nagy tavakat, a Szarükopa-tavakat láttuk az útnak nevezett csapás mentén. Változatosságként időnként szikes, száraz puszta is került a szemünk elé. Vadakban és halban végtelenül gazdag őspuszta ez, többek között háromszáznál több madárfajjal. Sofőrünktől azt az információt kaptuk, hogy a tavaszi és az őszi esők idején itt nincs közlekedés. Szerencsére szeptember közepe táján még száraz idő volt, a nyáron hemzsegő bögölyök és szúnyogok viszont már eltűntek. A hőmérő higanyszála nappal még a tizennyolc-húsz fokot is elérte, ám az őszi rossz idő bármikor megkezdődhetett. Sietni kellett kutatásainkkal.

Szain, Szaga elöljárója fogadott és látott vendégül minket. Igazi argün volt, csak nagyanyja volt madiar. Mégis örült annak, hogy megint jár egy magyar a Szarükopán. Tóth Tiborra mindenki jól emlékszik ott, tudják, merre, melyik családoknál járt, hol mérte meg az embereket, s hol vágott mintákat a nők hajából. Mondtam, hogy én nem mérek meg senkit. Engem csak a legendák érdekelnek: mit tudnak eredetükről, arról, hogy miként kerültek erre a vidékre? Szain a gyűjtésnek ezt a formáját jó elgondolásnak tartotta, s megígérte, hogy mindenben segít. Megnéztük Szaga múzeumát, s az iskolában lefényképeztem a madiar tanítókat és gyermekeket.

Amikor elindultunk Szain kocsiján Mir-Jakub Dulatov mauzóleumához, zömök, kajla bajuszú, kék szemű akszakal csatlakozott hozzánk: Musztafa Sahanbai, a helyi madiar közösség vezetője. Nagy örömmel üdvözölt engem és Babakumart. Elmondta, hogy jelenleg százötven madiar család él a körzetben. Kérdésemre, hogy ismer-e valamilyen legendát törzse vagy nemzetsége múltjáról, őszinte sajnálkozással válaszolt: „Ó, nem emlékszem én semmire. Apáink még ismerték ezeket a történeteket, de nekünk már nem adták őket tovább. Azt mondták nekem is: jobb, ha semmit sem tudsz minderről. De ma, ha időben hazaérünk, vagy holnap elviszlek titeket egy kilencvenhat éves madiar akszakalhoz. Ő biztosan emlékszik még, s mesél majd nektek.

Mir-Jakub Dulatov mauzóleuma Szagától mintegy harminc kilométernyire északra, egy volt kolhoz területén épült fel, régi muzulmán mauzóleumok mintájára. A mauzóleum őrét hamar megtaláltuk. Kinyitotta az ajtót, beléptünk, s az első magyarként ott álltam egy olyan kazak nemzeti hős sírjánál, aki „Dulatov, a madiar”-nak nevezte magát. Tehát a mi hősünk is. A magyar nép nevében letérdelve, fejemet a sírkőre helyezve tiszteletemet tettem előtte.

x052.jpg

A mauzóleumhoz múzeumot építettek. Érdeklődéssel néztem Dulatovnak és rokonainak, a Sztálin idején kiirtott madiar értelmiséget képviselő családnak a fényképeit. Szép emberek voltak, antropológiai szempontból hasonlónak látszottak a magyarsághoz. Láttam Dulatov Gulag-cellájának rekonstrukcióját és néhány, a KGB archívumából származó fényképet a fehér-tengeri csatorna építéséről. A nehéz körülmények ellenére is megpróbáltam mindezt fényképezőgépemmel rögzíteni. Ezután teáztunk a múzeumőr családjával. Ő is madiar volt, de őseiről semmit sem tudott, akárcsak az a néhány ottani madiar, akiket a helyi szokások szerint velünk együtt meghívott teázni.

Az éjszakát Szainnál töltöttük. Megismerkedtünk a Szaga és még három község felett őrködő rendőr öccsével, másnapi útitársunkkal is.

Reggel együtt indultunk a nevezetes kilencvenhat éves akszakalhoz. Útközben Szain megmutatta a madiar temetőt, de nem vállalta, hogy jó ötszáz méternél közelebb vigyen minket. A temető szent hely Kazakisztánban, a család, a nemzetség, a törzs tagjainak nyugvóhelye. Kívülálló a törzs engedélye nélkül nem zavarhatja nyugalmát, még helybéli kazak sem.
Musztafa akszakal öreg, legalább harmincéves Volgájával várt minket. Ő mutatta az utat remélt adatközlőnknek a Szarüüzeny partján álló házához. Az akszakal teával fogadott bennünket, de a legendákkal kapcsolatos kérdésünkre a következő választ kaptuk tőle: „Kezdek megsüketülni, s mindent elfelejtek.”

Az akszakal felesége, egy szibériai kazak asszony elmondta nekünk, hogy férje tizennyolc évet ült Sztálin idejében. A nő is fogoly volt, a lágerben ismerkedtek meg, és szabadulásuk után házasodtak össze. Fényképeket készítettünk a családról. Éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, s ezt az asszony is megerősítette: „Nálunk, kazakoknál búcsúzásnál nem szokás kezet fogni.”

Musztafa ezután elvitt minket egy nyolcvanéves madiar akszakalhoz is. Bár lefényképezhettük, ő sem akart semmit sem tudni a régi dolgokról. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy ismerik ők a legendáikat, csak nem akarják az első jöttment idegennek elmondani. Sejtésem rövidesen bizonyosságot nyert. Szainnál a búcsúebédünkön Musztafa akszakal, aki akkor már baráti érzéseket táplált irántunk, s nyilván nem akarta, hogy eredmény nélkül térjek haza a szarükopai ősmocsarakból, sóhajtozva jött oda hozzánk: „Eszembe jutott valami…”

Ő, aki egy nappal azelőtt még nem emlékezett semmire, elmondott egy szép kerek történetet Madiar vezérről és testvéréről, Aldiarról, aki feleségül vette bátyja szerelmét. Madiar később öccse fiának nevelőapja lett. A Dzsenibek nevű fiú a Középső Horda népi ünnepén legyőzte a Kis Horda legyőzhetetlennek vélt birkózóját.

Ezután Musztafa akszakallal már a temetőhöz is elmehettünk. Ő maga mutatta meg, melyik sírokat találja a legérdekesebbnek. Engem különösen egy, a téglasírok közepette fából épült sír érdekelt, amelynek pontos mását a Mongol-Altajban, a mazsarok temetőjében láttam. Az altaji temető egy fenyőerdő mellett áll, itt a legközelebbi erdő mintegy kétszázötven kilométernyire lehet. A sír építői tehát komolyan vették az ősi hagyományok betartását. A sírkövön ez áll: MADIAR. E szó kazak nyelven azt jelenti, s úgy is ejtik ki: MAGYAR.

Mielőtt Szainnal és öccsével Turgaj felé indultunk volna, még vagy hét sírkövet lefényképeztem a következő törzsi, nemzetségi megjelöléssel vagy annak valamilyen változatával: ARGÜN-MADIAR TÖRZSBÉLI, AZ AITKUL NEMZETSÉGBŐL. Alatta az elhunyt neve, neme, születésének és halálának ideje.

047.jpg

Kép: Sírkő a turgaj-vidéki Szaga magyar temetőjében. A sírfelirat első két szava: MADIAR RUÜ, magyar nemzetség

Az Aitkul egyike az argün-madiar törzs Tóth Tibor által gyűjtött hat nemzetségnevének (akbai, aitkul, boz, kalmambet, abüz, seru).

Elbúcsúztunk Musztafa akszakaltól, aki iránt nagy hálát éreztem. Még hogy nem foghattunk kezet! Sőt, lehetőség nyílt egy baráti ölelésre is. „Visszavárunk titeket jövőre — búcsúzott. — Addigra összegyűjtjük számotokra legendáinkat. Eddig nem fordítottunk figyelmet e témára, de most majd gondunk lesz rá.”

Szóval, emlékezni fognak. Akkor már nem leszünk többé idegenek.

Ezután Szain és öccse közölte, hogy Turgaj felé még útba ejtünk néhány adatközlőt. A két testvér ekkor már nagyon komolyan vette azt az önként vállalt feladatát, hogy segítsen nekünk. Átkeltünk a Szarüüzeny hídján, s nemsokára ismét egy faluban, Kumsiqban voltunk. Két öreghez vittek minket kísérőink. Kérdésünkre a következő választ kaptuk:

„Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madiar és Khudiar, akik a Volga mentén éltek, egy szarvast követve elindultak nyugat felé. Madiar el is jutott oda, ahová indult, Khudiart viszont útközben elfogták, megölték és kettévágták. de ez csak mese, s többet nem tudunk mondani.”

Babakumar arra hívta fel figyelmemet, hogy a kettévágott testvér a kazak nemzetiségi törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelzi: a szóban forgó törzs vagy nép kettévált.

Továbbindultunk. Észrevettem, hogy Szain egészen másfelé viszi az autót, mint amerre Szagába jöttünk. Az új utat csak a helyiek használták száraz időben. Legalább száz kilométerrel lerövidíti az utat Turgaj felé.

Rövidesen eltűntünk a sásban. Visszagondoltam a mongóliai terepen megtett autóútjaimra és a kiváló ottani sofőrökre. Egy fontos különbséget észleltem az ő vezetésük és Szainé között. A legjobb mongóliai sofőrrel is előfordult, hogy nem volt egészen bizonyos abban, merre kell menni. Szain azonban minden esetben gondolkodás nélkül fordult jobbra vagy balra a mély sásban, egészen addig, amíg el nem értük a betont, éppen Albarböjetnél, annál a telepnél, ahol a következő remélt adatközlőnk élt. Később térképen láttam, hogy a „rövidebb út” a Szarükopa-tavak két legnagyobbja közötti keskeny sávon vezetett, zsombékosok és lápok között. Itt csakugyan nem lehetett egy métert sem tévedni. Az is világossá vált számomra, hogy Oroszországban annak idején miért emelték meg a Zsigulik alvázát. Az eredeti Fiat 1200 vagy Fiat 1500 ezeken az utakon nem lett volna képes járni.

Kamal Dajirov madiar származású egykori nyelvtanár is azzal fogadott minket, hogy nem tud semmit. Amikor azonban még tíz perc múlva is egyedül ültünk a teázóban, megjegyeztem Babakumarnak, hogy Szain és öccse talán rábeszélik az öreget a megnyilatkozásra. E pillanatban be is léptek, az akszakal hóna alatt egy füzetköteggel. Úgy döntött, hogy elmond mindent, amit tud.

A kezében tartott füzeteken az 1953-as évszámot olvastam. Kamal Dajirov még fiatalkorában másolt le egy írásos törzsi-nemzetségi leszármazási táblázatot, egy úgynevezett sezserét, amelyet csaknem ötven évvel azelőtt titokban őrzött egy akszakal. Amikor vendéglátónk elkezdte felolvasni, felesége, aki a teát szolgálta fel nekünk, rászólt: „Mit meséled már megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget? Gondolod, hogy soha többé nem jönnek vissza?” „Elhallgass, asszony!” — intette le a férfi.

A cári elnyomás korszakát is beleszámítva majdnem kétszáz éves terror félelmeit nehéz leküzdeni. Nem könnyű megszokni a függetlenséget, azt, hogy a Kazak Köztársaságban ma már mindenki kimondhatja, amit gondol. Az asszony aggodalmának az is oka lehetett, hogy annak a Mir-Jakub Dulatovnak a neve is szerepelt a sezserén, aki miatt az argün-madiarok Sztálin idején a nép ellenségévé váltak. A cári és a szovjet rendszer ellen harcoló kazak hazafiak történetének kutatását a szovjet időkben csírájában nyomták el.

A táblázatban szerepelt a három kazak horda, a Nagy, a Középső és a Kis horda, valamint a Középső Hordának mind a hat törzsszövetsége is: a kipcsak, az argün, a kerei, a kongirat, az uak és a najman. Az argünök leszármazása végig követhető volt rajta. A szövegből az derült ki, hogy Argün leszármazottjának, Sarizsetinnek balkézről vett, harmadik feleségétől származó dédunokája volt a három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar.

Amikor fényképeztük Kamal Dajirov családját, odajött hozzánk még egy madiar férfi. „Befogadnának minket a Kárpát-medencében, ha odaköltöznénk?”

Így tehát végül is sikeresnek bizonyult a szarükopai vidék madiarjaihoz tett utazásunk. Turgajban forró kézfogással búcsúztunk helyi pártfogóinktól és segítőinktől, Szaintól és testvérétől.

Két nappal később Kamal Dajirov sezseréjének egy másik változatát és a Musztafától hallott legenda bővebb variációját olvasta fel nekünk most készülő, a turgaji kazakok leszármazásáról szóló művéből Orunbaszar Turasov, egy Turgaj vidékről származó asztanai történész, fél órával vonatunk Almatiba indulása előtt. Ebben a sezserében is Aldiar és Khudjiar volt Madiar két testvére, s a sezserében meg a hozzá fűzött legendákban is szó esett Madiar és Aldiar leszármazottainak szerepéről az orosz gyarmatosítással szembeni ellenállásban.

Ahogy vonatunk dél felé száguldott a kazak pusztákon keresztül, eszembe jutott az a naplemente, amelyet a Szarükopán fényképeztem le a Turgaj-vidéki utolsó estén. A vörösen a vízbe ereszkedő nap időváltozást jelzett.

Szeptember vége volt már. A szibériai jellegű tájon szokatlanul hosszú, száraz, meleg, szinte nyárias idő bizonyára nemsokára véget ér. Megkezdődik az ősz, az esők, a kemény fagyok. A szikes puszták száraz füvét hó, a mocsarakat, a tavakat jég borítja majd.

Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a szagaiak a kemény tél hosszú estéinek baráti, rokoni beszélgetései során nemegyszer emlegetik majd, hogy harmincnyolc évvel Tóth Tibor után ismét járt náluk vendég a távoli Magyarisztánból.

A beszélgetésekhez a pusztán süvöltő jeges szél és farkasüvöltés szolgáltatja majd a kísérőzenét…

(IV.) Madiar és Aldiar történetének két változata.

  1. Musztafa Sahanbai szagai lakos meséje

Két testvér élt a Szarükopa környékén: Madiar és Aldiar. Madiar volt az idősebb, vezíri (bírói) rangú. Az alábbi esemény nyári szállásra költözésükkor történt.

Volt egy szolganő az auljukban, aki valószínűleg hadifogolyként vagy hadizsákmányként került hozzájuk. Madiar feleségül akarta venni ezt a nőt, de a költözéskor öccse, Aldiar korábban indult el. Magával vitte a nőt, s asszonyává tette, még mielőtt Madiar a nyári szállásra ért volna népével és állataival. Ekkor Madiar így szólt testvéréhez:

— Jól kitoltál velem, Taz [tetves, sebes fejű)!

Mégis megmaradtak jó testvérnek. Aldiarnak a szolganőtől fia született, akit Dzsenibeknek neveztek el, s akit azután Madiar vezír nevelt tizenöt éves koráig.

Ekkor történt, hogy nagy ünnepet rendeztek, valószínűleg abban a törzsszövetségben, amelybe a madiarok tartoztak. Egy másik törzsből jött egy híres, nagy erejű birkózó, aki mindenkit legyőzött. Dzsenibek háromszor is kérte nevelőapját, Madiart, hadd küzdjön meg ezzel a harcossal. Madiar kétszer így válaszolt:

— Nem lehet, kisfiú vagy te még ehhez.

Harmadszor azonban megengedte neki a küzdelmet, s azt kívánta a fiúnak, hogy a szellemek neki juttassák a győzelmet. Az ünnep szervezője, akit szintén Dzsenibeknek hívtak, megkérdezte a fiút:

— Mivel bizonyítod, hogy elég erős vagy a harcra?

— A birka bokacsontjából zsírt tudok kicsavarni.

Megkezdődött a küzdelem. A nagy erejű birkózó kétszer is eldobta a fiút, de ő mind a kétszer talpra esett, tehát a harc döntetlenre állt. A harmadik összecsapáskor nagy port kavartak. Amikor a por leszállt, kiderült, hogy a fiú földhöz vágta híres ellenfelét. A nagy birkózó, amikor felkelt, meg akarta támadni a fiút, az életére tört, de ő Madiarhoz menekült, a köpenye alá bújt. A vezír megvédte a gyereket.

A fiú ezek után visszatért igazi apjához, Aldiarhoz. A mérkőzés óta Kara Balvannak (Erős Feketének) nevezték. Nagy hírű vitéz lett. Ivadékai Aldiarnak nevezték ősapjukat, s a geneaológiai táblázatban Aldiar vagy Taz néven szerepelnek. A nemzetségből sok híres ember és államférfi származik.

  1. Orunbaszar Turasov asztanai történész gyűjtése

Az argün madiarok az argün törzsszövetségbe tartoznak. Ősük, Argün százhat éves korában harmadik asszonyaként vette feleségül Ajnaközt (Holdas Szemet), akitől Tembiszopi nevű fia születetett. Utódaikat tokal-argünnek (szarvatlan, nem teljes jogú argünnek) nevezték. Hatodik nemzedékükbe tartozott három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar. Khudiarnak kevés leszármazottja volt, ők beolvadtak a magyar ágba. Aldiartól származott a taz törzs és nemzetség.

A három testvér közül Aldiar volt a legidősebb fiú, szorgalmas, ügyes állattenyésztő. Mindig elsőként költözött a téli és a nyári szállásra. Öccse, Madiar vezír, bíró lett a törzsben. Egyszer a két testvér auljában megjelent egy szegény nő, Karatölke, aki egy kulkainak nevezett nemzetségből származott. Első férje meghalt. Ekkor a nomád szokások szerint férje öccsének lett a felesége. Meghalt azonban a második férj is, ezért az asszonyt anyósa meggyűlölte és elzavarta. A nő Aldiar és Madiar auljába költözött, s ott élt szolganőként. Erős volt, szorgalmas és szép is, ezért mindkét testvér beleszeretett. Észrevették, hogy amikor pisilt, vizelete szétverte a talajt. A kazakok hite szerint ez azt jelentette, hogy az asszonynak erős méhe van. Ezért Madiar vezír nőül akarta őt venni, második vagy harmadik feleségként.

Egyszer Aldiar hamarább ment a nyári szállásra, mint Madiar vezír. A szolganő ezután többé nem ment Madiar jurtájához. A vezír megkérdezte feleségét, miért nem megy hozzá ez az asszony. Felesége azt felelte neki, hogy a rabszolganőt a sógor szertartásosan, esküvőn feleségül vette. Ekkor Madiar így szólt bátyjához:

— No, Sebes Fejű (Taz), sikerült megelőznöd engem, s elvenned ezt az asszonyt. Kívánom, hogy erős fiad szülessen tőle.

Valóban fiuk született Aldiaréknak, akit Zsanzaknak (hosszú életű) neveztek el. Ez volt a fiúnak a születéskor fülébe kiabált neve. Az is tény, hogy igen erős fiú lett belőle.

Egyszer Sakszak Zsenibek kán (turgaji, 1693-ban született) nagy ünnepet rendezett a Középső Hordában. Minthogy a Kis Horda birkózóját egyetlen alattvalója sem tudta legyőzni, így szólt a kán:

— Talán a Középső Horda asszonyai nem szültek fiút?

Ekkor felállt Zsanzak, s így szólt:

— Én legyőzöm a Kis Horda óriását!

A kánnak arra a kérdésére, hogy mivel bizonyítja erejét, így válaszolt:

— Három éve száradó sztyeppi szakszaulbokrot kitekerek, és zsírt préselek ki belőle.

Erre a fiú megkapta az engedélyt a harcra. Földijei nagy megelégedésére a Kis Horda birkózóját legyőzte, megsebesítette. Vitézi névként a Kara Balvan nevet kapta. Sok vitéz utódja született.

Az 1720-as években a kazak sztyeppről elkergették a kalmüköket. Ekkor, talán Madiar vezér korában a környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a terület elosztását. Aldiar és Madiar utódainak meg állatainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Turgaj-medencébe, ahol máig is élnek. Aldiar törzse, nemzetsége Kosztanaj megye Altin szarin járásában, az Obagan folyó vidékén nagy számban él. Sokan közülük művelt, értelmiségi emberek voltak, és sokan azok ma is. Például Dzsaz Zsanov, aki az omszki kadétiskolában tanult, a XIX. század elején befolyásos ember lett a környéken. Ő volt a kormányzóság határőrségének vezetője, s e minőségében is népe érdekében próbált tevékenykedni. Az Isim és a Tobol folyó mentén tizenöt kilométer hosszúságban dombokat emeltetett, s azookn túl nem engedélyezték az orosz parasztok letelepedését. Ezért az oroszok el akarták távolítani Dzsazt. Először börtönbe próbálták zárni. Egy határőrségi távcső nagy lencséjét betörték, s őt vádolták tönkretételével. Dzsaz érezte, hogy bajban van. Tanácskozott a többi aldiarral és madiarral arról, hogy mit tegyen. Kérdezték népüket: ki tudna távcsőlencsét készíteni? Jelentkezett egy Szüjündik nevű mester, aki azt mondta, hogy negyven zsák átlátszó kő összegyűjtése esetén tud lencsét készíteni a távcsőhöz. A népnek sikerült elegendő követ összegyűjtenie, a lencse elkészült, s Dzsaz megmenekült az orosz börtöntől. Ekkor az oroszok elhatározták, hogy megölik. Végül sikerült is nekik: kígyómérget kentek papucsára, s az végzett vele.

(V.) Visszatérés Almatiba

Almatiban még nyár volt, amikor visszaértünk. Az időjárás-jelentésekből azonban megtudtuk, hogy fenn, északon, Turgaj környékén valóban megkezdődött a hideg ősz.

Almati szállodámból, a Hotel Kazakisztánból ragyogó kilátás nyílt a Tien-sannak a város fölé emelkedő havas csúcsaira. Utazásom utolsó napjaiban arra is szakítottam időt, hogy kiránduljak a hegyekbe. Síliften feljutottam az Almati feletti havas régiókba. Megbámultam a csipkés ormokat és a gleccsereket. Kazak barátaimmal jártam a több száz méter mély, hajmeresztő Csarin-kanyonnál és az égre törő fenyőkkel övezett, gyönyörű, mélyzöld Kulszaj-tengerszemnél is.

A kínaiak és a nomádok nem véletlenül nevezték a sivár puszták között elterülő hatalmas, ezerötszáz kilométer hosszú és több mint hétezer-négyszáz méteres hegységet Tien-sannak, vagyis „Mennyei Hegyek”-nek. A Tien-san és a lábainál fekvő Hétfolyó-köz Közép-Ázsia legtermékenyebb, természeti szépségekben leggazdagabb vidéke. Nem csoda, hogy Almati, „Közép-Ázsia Svájca” is bővelkedik minden jóban. A kétmilliós város fölé magasodó hegyláncnak, az Ilintuli Alataunak huszonkét hegyorma éri el a négyezer-ötszáz métert. Legmagasabb csúcsa, a Talgar 4974 méteres.

Jártam Mándoky Kongur István sírjánál is. A fiatalon elhunyt nagy magyar turkológus a Kensai-temetőben, a kazak nép nevezetes művészei és tudósai között alussza örök álmát.

Utolsó kazakisztáni napjaim nagyobb részét azonban nem kirándulással, hanem Almatiban élő kutatóknak, így Babakumar Kinayatnak, Bolat Kumekovnak, a Kipcsak Kutatóintézet igazgatójának, Anuar Galijevnek és másoknak a társaságában töltöttem. Értékeltük az összegyűjtött anyagot, s közösen próbáltunk képet alkotni a kazakisztáni madiarok történetéről.

A kutatók elmondták nekem, hogy a madiarok a Batu kántól származó Abulhair kánnal érkeztek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről, a XV. század közepe táján. Az Abulhair kán által vezetett Fehér Hordában a három legerősebb csapat az orjátoké, a kipcsakoké és a madiaroké volt. Részt vettek a madiarok a későbbi, Sejbani kán által a mai Üzbekisztán területéért vezetett harcokban is. Északra, a Turgaj-vidékre valószínűleg 1723-ban vándorolhattak, a kalmükök legyőzése és távozása után. Ezeknek az adatoknak nem mond ellent az sem, amit Csingiz Baszilovtól, egy kipcsak-madiar akszakaltól hallottam még Asztanában. A kipcsak-madiarok szájhagyománya szerint a madiarok Turkesztán város környékéről, a Kara Tau-hegységből költöztek fel északra, ahol kipcsakok lányait vették feleségül. Testvéreik viszont nyugat felé vonultak. Így alakult ki a kipcsak törzsszövetség madiar törzse, amelyből már csak öt család él Asztana környékén. A többiek az Irtis partján, a Kazak Köztársaság és Nyugat-Szibéria határvidékén élnek.

A leszármazási táblázatokat elemezve a kutatók kiemelték azt a fontos tényt, hogy mindkét megismert kéziratos táblázatban és egy mondában is egymás mellett, testvérként szerepelt Khudiar és Madiar neve. Szerintük Khudiar ebben az esetben a magyarországi Hunor megfelelőjét, tehát a hunokat jelenti. Ez a magyarázat egyébként nyelvészeti szempontból nem okoz semmiféle nehézséget. A Khudiar név nyugodtan lehet nyelvi átváltozás a Hunyorból, de képződhetett a név a hun szóból is, a madiar mintájára.

Babakumarral együtt Almatiban Mir-Jakub Dulatov nyolcvanhét éves lánya, Gulnar Dulatova és családja is fogadott bennünket. Gulnar Dulatova is elmesélte nekünk, hogy apja szívesen írta alá cikkeit Madiar néven. Az idős hölgy nagyon örült annak, hogy végre találkozhat magyarországi magyarral. Apja rehabilitálása előtt ezt nem engedték meg neki, így nem találkozott a magyar kutatók közül sem Tóth Tiborral, sem Mándoky Kongur Istvánnal. Megkaptam apja két eredeti fényképét és a cikkeiről készült másolatokat, valamint a Mir-Jakub Dulatovnak és testvérének, Aszkar Dulatovnak a posztumusz rehabilitálásáról szóló igazolások másolatait.

Dulatova elmesélte nekünk, hogy 1930-ban, apja letartóztatása után kicsapták őt az orvosi egyetemről. A Kazah Szocialista Köztársaság akkori pártfőtitkárához, Mirzojanhoz fordult kérvényével, hogy folytathassa tanulmányait. A főtitkár így fogadta őt: „Éppen most olvastam kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben, s ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.”

Mirzojan vidékre küldte dolgozni Dulatovát, a Turkesztán–Szibéria Vasúti Igazgatósághoz. Másfél év múlva onnan ajánlották az egyetemre. A főtitkárt már rég kivégezték, amikor Gulnar Dulatova 1939-ben befejezte orvosi tanulmányait. A hasonló helyzetbe kerülők túlnyomó többségének nem volt ekkora szerencséje a sztálini rendszer idején. Dulatova lánya is orvosprofesszor lett, lányunokája menedzserképzőben tanul.

Közvetlenül hazautazásom előtt tanulságos beszélgetést folytattam Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral is. Minthogy most készíti elő a kazak nép antropológiai leírását tartalmazó könyvét, adatgyűjtés céljából a hetvenkét éves professzor nyaranként Kazakisztán más és más tájaira vezet expedíciót. Iszmagulov tájékoztatott arról, hogy nemcsak az argünöknek van madiar törzsük és nemzetségük, hanem a Középső Hordában a kipcsakok és az uakok, valamint Kelet-Kazakisztánban, a Zajszan-tó és az Irtis forrásvidéke környékén élő kereik között is élnek madiar törzsbeliek és nemzetségűek. Azt azonban nem tudta róluk a kutató, hogyan kerültek oda.

Az Iszmagulov professzortól kapott információ azért különösen fontos számomra, mert a Zajszan-tótól százötven kilométernyire levő Mongol-Altajban, Bayan Ölgiy megyében élő kereik között végzett kutatásaim során magam is találkoztam madiar-mazsarokkal. Feljegyeztem és könyvben is kiadtam gyűjtésemet legendáikról, életmódjukról, ősi mintájú, ezüstveretes, palmettás nyergeikről, öveikről és törzsi temetőjük fából készült sírjairól.

Ahogy tehát kiderült, sok rejtély, feltáratlan anyag és kutatnivaló maradt még Közép-Ázsiában az ott élő keleti madiar néptöredékek múltjával és jelenével kapcsolatban. A független Kazak Köztársaság és Magyarország baráti viszonya, valamint a hatalmas közép-ázsiai országban uralkodó békés viszonyok pedig — több száz év óta először — végre lehetővé teszik a kutatásokat.

Benkő Mihály 2002. évi Torgaji kutatásairól 2003-ban képes utikönyv jelent meg a Timp/Pillangó Kiadó gondozásában.

konyv-torgaj.JPG

Kép: Benkő Mihály Torgaji kutatásairól készült könyv címlapja. A könyv megrendelhető: http://www.pillangokiado.hu/konyv.php?id=52

Kapcsolódó cikkek:

DR. TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL

KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

 

Czakó Gábor: ATTILA ÉS ÁRPÁD NYELVE

Őstörténetünk vitatott kérdései, Magyar Idők 2017. december 26.

László Gyula (1910–1998) több okból lett a magyarságtudomány fekete báránya. Például túltanulta magát. Először szobrász lett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet következett, sőt bölcsészdoktori oklevelet is szerzett, és tanulmányutakat tett Angliától Görögországig. Mindebből művész volta a leglényegesebb. Műgyártó ugyanis bárki lehet, művész azonban csak az, aki a Teljességhez méri magát.

attila-solyommal.jpg

Kép: Attila hun király sólyommal, Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 49. oldal. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

http://magyaridok.hu/lugas/attila-es-arpad-nyelve-2393302/

Ebben különbözött kortársai zömétől, akik a szakemberséget választották a siker végett. A szakember a szakmához, mestersége szerinti szabványokhoz méri magát.

Nos, ezért mulatságos például az a többségi szaktudományos vélekedés László Gyula alapvető fölismeréséről, amit sokaktól idézhetnénk, de most éppen Györffy György (1917–2000) történésztől tesszük: „…a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”

Nos, ha a lényeget nézzük, akkor eme iskolapélda hangoztatói minden célszemélyüknél jobban tudják, hogy a magyarságtudományban Hunfalvy Pál uralkodása óta egyetlen alaptétel létezik, a magyar népnek, vagy ha ez nem megy, akkor a magyar nyelvnek, a finnugor származásába vetett hit. Ebben rejlik a „törvényszerűség”. Minden, ami erre árnyékot vet, netán bajuszát cibálja, az tudománytalan eretnekség. Sőt!

Engel Pál történész akadémikus (!) leszögezte a Népszabadságban (2001. május 12.): „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen a ponton túl van, az a szellemi és politikai alvilág.”

Természetesen Györffy Györgytől Engel Pálon át a Glatz Ferencig, s még rajtuk is túl, mindenki tudja, hogy a finnugor rokonságról „történeti és nyelvészeti forrásanyag” nem szól, mert ilyen, sajnos, lényegében nincsen. Ismétlem: sajnos.

Ami közösnek látszó mondamaradék fönnmaradt az ugoroknál, az jobbára magyar eredetű, ámde eredeti alakjából, világlátásából kiforgatott töredék. Lásd például: csodaszarvas-legenda. El kell olvasni a magyar és a manysi változatot, s meg kell nézni Jankovics Marcell finnugor szellemben készített filmjét. Hiteles. A finnugorok vették át a történet foszlányait, s a maguk képére formálták.

László Gyula válasza: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Igen finom fogalmazás!

*

Az igazság igazságos. Fölragyogtatja, ami már előbb is közkincs volt krónikáinkból. Például Anonymus (1200 körül) a Gesta Hungarorumban (50–51.) a székelyekről mint Attila király népéről írt.

Ennyi elég is lehetne, hiszen a székelyek Csaba – a Tarih-i Ün­gürüszben: Kaba – népének elvonulása után, a honfoglaláskor, a Névtelen idejében is ugyanúgy beszéltek, mint mindmáig: magyarul. Ahogy korábban is, amikor ők jöttek be a Kárpát-medencébe. A hunokkal vagy az avarokkal! Létük az Árpád előtti honfoglalás eleven bizonyítéka.

szekely-telepules.JPG

Kép: Székely község címere

Kézai Simon írja: „Az Úr megtestesülésétől számított 677-ben, száznégy évvel Attila magyar király halála után […] miként a rómaiak krónikájában meg van írva, a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából.” Tehát a honfoglalás most elfogadott idejénél több mint két évszázaddal korábban! Ám ekkor már „másodszor jöttek ki Scythiából”. A magyarok! Akiket a hatályos tudomány avarnak nevez.

*

A hunfalvyzmus szégyencsillagainak egyike a Tarih-i Üngürüsz – A magyarok története – című, talán éppen egy elveszett corvina fordításának elrejtése a magyar tudósok és az igényes közönség elől. A mű eredetijét Mahmud Temüdzsán, Nagy Szulejmán szultán (uralkodott: 1520–1566) főtolmácsa mentette meg a tűzhaláltól 1543-ban, amikor Székesfehérvár elfoglalásakor a törökök elégették a királyi könyvtárat.

Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintől Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tűzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek. Mahmud a könyvet latinból a szultáni udvarban divatozó úgynevezett „népi desztánok” – értsd: népi regények – cirkalmas török nyelvére fordította.

Vámbéry Ármin 1860-ban vásárolta Isztambulban, s hazajövet az Akadémiának ajándékozta. Hunfalvy Pál főkönyvtáros azonnal kiadta Budenz Józsefnek (1836–1892), aki 22 évesen, 1858 májusában érkezett Pestre, és három év alatt akadémiai levelező taggá érett! Természetesen lesújtó bírálatot írt róla. Bírálatot egy történelmi dokumentumról…

A művet Hunfalvy rögtön a zárt osztályra helyezte! Ott porladt 110 évig! 1971-ben (!) hazafiak kalandos körülmények között filmmásolatot készítettek róla, amelyet Prágába csempésztek a Károly Egyetem turkológusprofesszorához, Blaskovics Józsefhez, aki magyarra fordította. Az első kiadás 1982-ben, a Magvetőnél jelent meg.

Szalay Károly, a kötet szerkesztője több életveszélyes fenyegetést kapott! Később Hazai György akadémikus fordítását és kritikáját az Akadémiai Kiadó adta közre (1996).

*

A Tarih-i Üngürüsz 26. fejezetében olvasható: „Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.

Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

»Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?« – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált.”

A mű szerint ez volt a magyarok első bejövetele Pannóniába, ám mégsem, hiszen az itt lakók magyarul beszéltek! Óvatos kérdés: az avarok itt netán hun maradékot találtak?

A könyvben több helyen olvasható, hogy a Kárpát-medencében „az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

A Tarih-i Üngürüsz szerint egy bizonyos Kattar nevű fővezér alatt a hunok újra bejöttek. Majd a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött, és itt telepedett le.

A székelyek egyértelműen hunok, akik Erdélyben élnek – vallja e krónika szerzője is.

*

Érthető Hunfalvy Pál rettegése a könyvtől, hiszen ha Anonymus mellett más középkori írók is azt állítják, hogy Pannóniában már Árpádék bejövetele előtt magyarul beszélők, tehát magyarok éltek, akkor a finnugor tervnek lőttek – hogy közös hun–magyar szólással éljünk. (Lőttek neki – hun–magyar–ujgur–mongol szokás a koporsó lebocsátása előtt belelőni a sírba.)

Tökéletesen fölismerte, hogy a kétszeri, netán többes honfoglalás az ő finnugor elképzelését sírba döntötte volna, hiszen a Pamír környéki hunok és az Altaj térségében élő avarok aligha járogattak a finnugorok messze északnyugati honába nyelvórákat venni.

*

A hivatalosság gondjai időközben erősen megszaporodtak. Nem elég, hogy az avarok régészeti hagyatékából, az úgynevezett griffes-indás motívumokból László Gyula a mi magyar őseink kézművességének és szellemének nyomát olvasta ki.

Az úgynevezett írottasokat azért nevezik így, mert olvashatók! Éppenséggel László Gyula kiváló tanítványa, a hozzá hasonlóan sokoldalú Vékony Gábor turkológus, történész, régész, nyelvész, rovástudó jóvoltából, aki sorra fejtette meg az úgynevezett avar kori rovásírásokat. Magyarul!

Mi derült ki?

E nép valóban elődünk volt, hiszen magyarul beszélt. Ez egyértelmű a Vékony Gábor által elolvasott környei és szarvasi rovásokból, melyek jelenlegi legöregebb nyelvemlékeink, mégis csodálatosan üdék, és meglepően közel állnak mai beszédünkhöz. Rá­adásul annak is bizonyságai, hogy 670 után megszaporodtak az itteni magyarok!

*

Az igazi tudóst túlélik fölismerései. Király Péter (1917–2015) nyelvészprofesszor megállapította, hogy a VIII–X. századi nyugat-európai forrásokban (főleg a német nyelvterület kolostori névjegyzékeiben) előforduló mintegy hatvan (!) Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynév szintén a magyarok külső elnevezésére megy vissza, és nem valamely német köznévre.

Ez pedig azt jelenti, hogy már a honfoglalás előtt létezett nyugaton magyar „diaszpóra”! (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei – A kalandozások és a honfoglalás éve. Szerkesztette és az előszót írta: Udvari István. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2006)

(Német) Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében egy határhegy neve „marcha uengeriorium”; Widukind krónikájában (A szászok története): „Avares, quos modo Ungarios vocamus” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”) – idézi László­ Gyula. (Múltunkról utódainknak, Püski Kiadó, 1999., I. kötet)

A Szent Wandregisilius-kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” Tehát az avar kori krónikás e három név viselőit egy népnek tudta!

*

László Gyula látta, amit félénk vagy dogmatikus pályatársai nem mertek észrevenni, ennélfogva a haladás irányát is észlelte.

A 2000-ben történt Semino-vizsgálat óta fölélénkült a genetika iránti érdeklődés. Különösen, amikor kiderült, hogy hiányzik belőlünk az uráli népekre egyöntetűen jellemző TAT (EU13 + EU14) gén. Vajon származhattunk-e azoktól, akik nem lehetnek őseink? Ezt a kérdést senki nem tette föl.

Mismásolás kezdődött: ha nem biológiai, akkor nyelvi leszármazottai vagyunk a finnugoroknak. Hogyan? Bronzkori magaskultúra hordozójaként és művelőjeként, de némaként érkeztünk az andronovói kultúra térségébe, hogy ott végre megtanuljunk beszélni a derék kőkoriaktól?

Az idén fejeződött be az a kutatás, melynek során a karosi honfoglalás kori temetők teljes genetikai anyagát elemezte Neparáczki Endre doktorandusz.

Adjuk át a szót a fiatal tudósnak: „…a karosi honfoglalás kori temetők újabb, immár tán teljes genetikai elemzése során 89 mtDNS genom elemzésével megállapítottuk, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek 41,5%-a xiongnu (ázsiai hun), 42,7%-a skandináv-germán, 6,7%-a kaukázusi (közel-keleti), 2,2%-a szláv és 6,7%-a egyéb európai származású lehetett. Adatainkat egyéb genetikai, antropológiai történeti adatok is alátámasztják.” Tehát Árpáddal nem jöttek finnugorok!

Neparáczki Endre ezt is írja: „Eredményeink támogatják középkori krónikáink hitelét, miszerint a »honfoglalás« népünk második bejövetele, és Árpádék itt már magyar nyelvű népességet találtak. Adataink hihetővé teszik az eredetileg is magyar nyelvű székelyek hun hagyományát és a honfoglalást megelőző jelenlétüket a Kárpát-medencében.

Ezzel magyarázatot nyer a régészeti anyagból levont következtetés, miszerint a honfoglalás kori népesség régészeti hagyatékból becsült csekély létszáma alapján nem adhatta alapját a 11. századi, Árpád-kori tömbmagyarságnak (Kniezsa, 1993; Révész, 2016).

A finnugor–honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya arra utal, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem lehet a honfoglalókhoz kötni, ellenben a magyar nyelvben meglévő masszív török nyelvi réteget nagy valószínűséggel hun eredetűnek tekinthetjük. Ez újabb kérdéseket és kutatási irányokat nyit a magyar nyelv lehetséges eredetéről és rokonsági viszonyairól.”

Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gőzerővel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezető tanárát, Török Tibort, aki időközben a maga kutatását is megjelentette.

Néhány észrevétel kér szót: a nem finnugor Árpád-nép miként lett magyar ajkú?

A finnugorok – vagy legalább a hantik és a manysik – miért nem őrizték meg magyar nyelvüket és kultúrájukat?

A finnugor elem tán csak nem azért hiányzik teljes mértékben genetikai állományunkból, mert őseink valamilyen – milyen? – okból nem álltak szorosabb kapcsolatban a finnugorokkal?

Mikor és hol tanultak magyarul a finnugor népektől és tőlünk is roppant távolról érkező avarok és hunok?

arpad-cimer.JPG

Kép: Iniciálék a Képes krónikából.

*

Az utolsó szó legyen László Gyuláé: „A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.

A szerkesztő kiegészítése

A cikk elolvasása és utánközlése után a következő e-mail-t küldtem a szerzőnek, bízva abban, hogy a cikk a történelemkutatás és ezen belül az MTA tevékenységének megtisztulásához fog vezetni:

Kedves Czakó Gábor Úr! Olvastam az Attila és Árpád nyelve c. cikket a Magyaridok.hu weblapon, és a forrást megjelölve a saját blogomon is közzétettem: http://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/26/czako_gabor_attila_es_arpad_nyelve?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare
Megtisztelne, ha elolvasná a témához kapcsolódó cikkeimet, melyek megtalálhatók a blogomon
http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/01/az_aranyhorda_titka

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/a_hun-magyar_szarmazas_kutatasa_allitas_es_cafolat

Különös figyelmet érdemel Tóth Tibor antropológus és Benkő Mihály keletkutató felfedezéseinek elhalgat(tat)ása, továbbá az is, hogy az MTA BTK MÖT üléseit rendszeresen éppen az a Vásáry István vezeti, aki tudománytalannak minősítette a Magyar Nemzet 2015. február 18-i számában a hun-magyar kapcsolat kutatását, és aki korábban kijelentette, hogy a magyarok soha nem jártak sem az Uralon túl, sem a Kaukázus északi előterében.

A cikkében felvetett kérdésekre talán választ talál az őskor harci szekeréről írott cikkemben:

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis

 

Üdvözlettel: Benkő István

-----------------------

P. s.: Javasolom még a következő cikk elolvasását is:

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

Tudomány és politika

 

 

 

 

ANONYMUS ÉS A SZÉKELYEK CSATLAKOZÁSA

Ha Anonymus közléseit és a kapcsolódó földrajzi neveket, összevetjük, független és egybehangzó bizonyítékokat találunk a közlések valóságáról. Ugyancsak Anonymus hitelességét erősítik meg a székely jelképek is.

Személyes érintettség miatt - Anonymus székelyekről írt közléseit vizsgáltam:

1. A székelyek csatlakozása a Tisza középső folyásánál:

Anonymus közlése: „Árpád vezér és nemesei ... sereget küldtek Mén Marót BIHARI vezér ellen. ... Ezek ... BŐD-révnél áthajóztak a Tisza folyón. ... KORÓGY vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak... békés szándékkal elébük jöttek...Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba." (Kiemelés tőlem - B. I.)

A közlést igazoló földrajzi nevek: Korógy vize Szentes mellett ömlik a Kurcába. Bőd rév Szentes egyik kerülete. A székelyek BIHARI jelenlétét bizonyítják a székely eredetű bihari helynevek: Odurján keresztény változata Adorján, Ábrán mai alakja Vedresábrány, Adony, Halom, Székelyszáz, belőle lett Székelyhíd, Tulogd (Székelyhíd mellett volt), Véd (ma Védpuszta), Várcsehi, Csatár, Szántó, Kovácsi, Diószeg, Telegd, Székelytelek, Ártánd, Kereki és társaik. A keleti székekbe való áttelepedésük alkalmával magukkal vittek bihari helyneveket is.

2. Anonymus székelyek másik - északi - csoportjának csatlakozásáról is tudósít, azonban ebben az esetben „ott lakók”-ként említi őket. Földrajzi név ennek a közlésnek a valóságát is igazolja:

Anonymus közlése: „…az ott lakók intelmeire … kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a LENGYELEK FÖLDJE FELÉ, hogy … az ország határait… gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig,...”

A közlést igazoló földrajzi nevek:
Böngér fia Bors a székelyekkel a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén találkozott – itt található Székely, Benk(ő), Mátyus település, és az északi határt a közülük toborzott gyepüőrséggel erősítette meg.
A lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva, ma Benkovce település, mely 1920 előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott.

„..Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta...” (Pallas) Az ősi székely primor Benkő családról elnevezett település jelzi, hogy Böngér fia Bors a lengyelek földje felé elhelyezkedő gyepüterület őrségét a már korábban „ott lakó” székelyekből tobozozta.

BENKŐFALVA címere:

benkofalva-cimer.JPG

SZÉKELY KÖZSÉG CÍMERE (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye)

szekely-telepules.JPG

A címer álló, kerek talpú pajzs kék mezejében zöld talajra állított, jobbra fordult, felajzott ezüstíj, arany nyílvesszővel. A pajzs jobb felső sarkában arany Nap-arc, bal felső sarkában emberarcú, növekvő ezüst Hold lebeg. A sisak szembe fordult, arannyal ékített és vörössel bélelt pántos ezüstsisak, vörössel és kékkel ékített arany heraldikai koronával. A sisakdísz a sisakkoronán nyugvó arany heraldikai liliom. A foszlányok mindkét oldalon kék-arany színűek. A címer alatt lebegő, hármas tagolású, íves aranyszalagon feketével nagybetűs felirat: SZÉKELY. A településnév előtt és után egy-egy díszpont.

A címer úgynevezett "beszélő" címer, vagyis névcímer, amely a településnév képi megfelelője. A község az ide telepített íjjal, nyíllal felfegyverzett határőriző székelyekről kapta a nevét. Rájuk utal a felajzott íj, valamint a székelyek jelképe, a Nap és a Hold.

A heraldikai mázak - fémek és színek – jelentése:
Fémek:
Arany (Nap): értelem, ész, tekintély, hit, erény, erkölcsösség.
Ezüst (Hold): bölcsesség, tisztaság, ártatlanság, szemérmesség.
Színek:
Vörös (Mars): hazaszeretet, önfeláldozás, tenni akarás, nagylelkűség.
Zöld (Vénusz): szabadság, szeretet, szépség, örökkévalóság, egészség.
Kék (Jupiter): elvhűség, állhatatosság, ellenálló-képesség, bizalom.

3. Anonymus szerint a székelyek "előbb Attila király népe voltak", ami azt jelenti, hogy korábban a hunok soknemzetiségű politikai egységéhez tartoztak, akárcsak az avarok. A közlés megalapozottságát támasztja alá a székely jelképek vizsgálata.

A LEGRÉGEBBI ADATOLT SZÉKELY CÍMER 1480-BÓL

1-kep.JPG

A székelyek ősi címere 1480-ból. A Besztercei evangélikus templom (Beszterce-Naszód vármegye) portáléján látható.

A Nap és a Hold imádata a hun hitvilág legfontosabb eleme.

A Xiongnu Enciklopédia szerint:

„ A kőkorszaktól kezdve a bronzkorig és a korai vaskorig a régi népek hittek a Napban és a Holdban, és imádták is ezt a két égitestet. Számos kép van a mongóliai sziklarajzokon, amelyek embereket ábrázolnak a Nappal és a Holddal. Szintén elterjedt ábrázolás a napé, a holdé és a csillagoké, sőt, ami több, szarvasé, ököré lóé és jávorszarvasé Nap fejjel vagy Nap szarvakkal (kör sok sugárral) különböző mongóliai lelőhelyeken. A mongóliai szarvasos kövek tetejére rendszerint felvésték a Napot és a Holdat. Egy Gobi-Altaji lelőhelyen különös szikarajz figura került elő: egy ember, összekapcsolva a Nappal, a Holddal és egy csillaggal. A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”.

„A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[Encyclopaedia Xiongnu 2013 (Szerk: Ts. Turbat) Ulanbaatar: Inst. of Archaeology]

A mongóliai, egin goli  hun sírokból Napot és Holdat ábrázoló vas- és arany fejfedő díszek kerültek elő. A régészek rekonstruálása alapján az égitesteket ábrázoló jeleket – hatalmi jelképként – törzsi vagy közigazgatási vezetők varrták süvegükre. [Obrusánszky Borbála: 2011 Új hun leletek Mongóliából. Alfahír 2011. 08. 30. Weboldal: http://alfahir.hu/%C3%BAj_hun_leletek_mong%C3%B3li%C3%A1b%C3%B3l-20110830, Letöltve: 2016. január 10.]

Mindezek alapján megállapítható, hogy a székelyek által megőrzött Nap és Hold jelképek is megerősítik Anonymus közléseinek valóságát.

AZ ÓBOLGÁR FEJEDELMI NÉVSOR ÉS A MAGYAR ATTILA HAGYOMÁNY

DÜMMERTH DEZSŐ: ÁLMOS FEJEDELEM MÍTOSZA ÉS VALÓSÁGA, Részlet, in: Magyar Történelmi Szemle, IV. évf. 3. szám, Argentina, 1973.

arpad-cimer.JPG

Kép: Iniciálék a Képes Krónikából

Alig másfél évtizede Omeljan Pritsak rendkívül érdekes megállapításokat fűzött ahhoz az óbolgár fejedelmi névsorhoz, mely a húszas-harmincas években történetírásunk számára is elegendő alapnak kínálkozott az Attila — Álmos genealógia hagyományának elfogadására. Mint ismeretes, ez a kéziratos emlék, mely eredetileg hengeres oszlopra írt, görög nyelvű felirat volt, olyan névsort tartott fenn, mely a Dulo nevű bolgár dinasztia egyik őséül Attila fiát, a nemzetsége fényét fenntartó Imiket jelöli meg. Németh Gyula megállapításai szerint e Dulo-ház neve a magyar gyula méltóság révén Álmos családjával hozható kapcsolatba. Ezt a feltételezést Györffy azzal cáfolta, hogy az Irnik közvetlen elődjeként szereplő Avitochol nem azonosítható Attilával, s így e vélekedésnek nincs alapja. Nem sokkal később azonban Pritsak bebizonyította, hogy az óbolgár királylajstrom eleje nem ízről-ízre való nemzedékrendet ad, hanem Avitochol Imiknek egy 300 évvel korábban élt ázsiai hun uralkodó-őse, aki időszámítás után 153-ban élt. Attilát tehát a jegyzék meg sem említi, csupán Imiket. Hogy mégis az ő fiáról van szó, kétségtelenül mutatja az évszám; uralkodásának kezdete 453, mely pontosan Attila halála évének felel meg. Pritsak azonban meg azt is megállapította, hogy a jegyzék eddig mcgfejtetlen elnevezései azt árulják el, hogy a Dulo-dinasztia attól a Mao-tun királytól származik, aki időszámítás előtt 207-ben az ázsiai hun birodalmat alapította. Eszerint tehát Attila is tőle származott, s a dunai bolgárok, akik a feliratot készítették, a VIII. században ezzel még tisztában voltak. E bolgár dinasztia 721-ben halt ki. Tudjuk, hogy uralkodó őseik, Imik közvetlen utódai, előzőleg azon az onogur-bolgár birodalmon uralkodtak, melynek a honfoglaló magyarság elődei is alattvalói voltak. Azt is tudjuk, hogy a bizánci forrásban említett Muagerisz (Moger) onogur fejedelem is Attila és Imik leszármazottja volt, akinek neve kapcsolatba hozható a moger- magyar népnévvel, és Anonymus szkíta „Magóg” királyával is, aki szerinte Álmos őse volt, és akinek nevét tévesen a bibliai Magőggal azonosította. Ha a VIII. században élő bolgár kánok még az időszámítás előtti két évszázaddal korábbi ősükre, Maotunra is emlékeztek, abban sincs semmi hihetetlen, hogy a IX . században Almos és családja is számon tartotta még ősét, a szerte a világon ismert és nem felejtett Attilát. A steppe szigorú legalitásprincípiumait ismerve, nyilvánvaló, hogy a Turul-mondával összefonódva, ez az Attilától való leszármazás hagyománya is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar törzsfők éppen Álmost emelték fejedelmükké mint szakrális uralkodót. Míg a Turul-monda legrégibb írásos feljegyzése Anonymus művében maradt fenn a XIII. századból, Attila hagyományáról már a X I. századból vannak adataink Árpád családjában. Lambert hersfeldi bencés szerzetes, aki személyesen is járt Magyarországon, adja hírül 1077-ből, hogy I. Endre király özvegyének „Attila kardja” volt a birtokában, melyet Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozott. Későbbi, XIII. századi osztrák források arról értesítenek, hogy IV. Béla is őrizte még „Attila kincseit”, melyekkel Anna leánya, öccse haragjától félve, Prágába szökött. A XII. század első felében pedig Zsófia hercegnő, admonti bencés apáca úgy címezi egyik levelében bátyját, II. Géza magyar királyt, hogy „a hunok királya”. Felvetődik azonban a kérdés, van-e adatunk a Turul-monda és az Attila- hagyomány közötti összefüggésről a magyar hagyományból? Az adatot Kézai krónikájában találjuk meg, aki műve 10. szakaszában arról tudósít, hogy Attila címerpajzsán ugyanaz a koronás turulmadár volt látható, melynek képét a magyar fejedelmek is pajzsukon viselték Géza koráig. Ez a krónika-tudósítás a kutatókból, szemléletmódjuk szerint, különböző reakciókat váltott ki. A romantikus történetszemlélet, mint erre Thierry munkája a példa, ebben is a feltételezett és elveszettnek tartott naiv eposz nyomait kereste, és a turult, mint Attila reinkarnációját fogta fel. Györffy pedig egyszerűen Kézait is a feltételezett, XIII. századi tudatos ötletgyártók közé sorolja, aki ezzel igyekezett az Anonymus krónikájában „csak rosszul leplezett ellentmondást” elsimítani ami „a Turul-monda és az Attila-hagyomány között fellelhető." Az eddig elmondottak alapján úgy véljük, hogy egyik álláspontot sem fogadhatjuk el. Korunkban a romantikus történetszemléletet cáfolni már nem szükséges. Nem vethetjük el viszont a mítosz létezését. Kézai tudósításában, mely a „koronás turul”-t említi Attila pajzsán, valóban érezhetjük a tudákos igyekezetet, mely saját korának elképzelései szerint értelmez. A tudósítás lényege azonban, vagyis az a hagyomány, hogy a Turul ugyanannak a nemzetségnek volt az őse, melyből Attilával együtt Álmos is származott - azt bizonyítja, hogy valódi dinasztikus eredetmondával van dolgunk.

attilacimer.JPG

Kép: Attila zászlója. A zászló színe fehér, ahogy a Képes Krónikában Attila, Álmos és Árpád pajzsának színe is.

Jegyzet

Joánnész Málálász (+578) bizánci történész meséli el 18 kötetes Világtörténetében, hogy 527-ben vagy 528-ban a Krími félsziget keleti vidékén élő hun nép egyik vezére, Gordász Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Hazatérve tûzzel-vassal kezdte el Krisztus igájába téríteni a népét. Annak arany-bálványait beolvasztotta és bizánci pénzre cserélte fel. Alattvalói azonban - a pogány papok izgatására - fellázadtak ellene, megölték őt, és helyette testvérét, Mogyert (Muagerisz) választották meg uralkodónak. Mogyer megtámadta és lekaszabolta a boszporuszi helyőrséget. A bizánci császár bûntető-hadjárata csak nagy nehezen tudta Mogyert megverni és visszavonulásra kényszeríteni. [Moravcsik Gyula, A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység, in: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, Budapest, 1938. I, 192-195.]

Irodalom

Pritsak, Omeljan: Die bulgariscbe Fürstenliste nnd die Sprache der Protobulgaren. Wiesbaden, 1955. 39.

Pritsak: i. m. Az óbolgár királylajstromra vonatkozó korábbi irodalom fő munkái: Marquart, J.: Die Chronologie der alttürkiscben Inscbriften. Leipzig, 1898. 72 — 98.  Bury: The Chronological Cycle of the Bulgaríans. Byzantinische Zeitschrift, 1910. Jhg.  Mikkola, Jose.ph: Die Chronologie der türkiscben Donaubulgaren. Journal de la Societé Finno-Oug-rienne, XXX. 1918.  Gombocz Zoltán: A bolgár kérdés és a magyar hun-monda. Magyar Nyelv,  1921. évf. 15 — 21. Hóman BáliiU: A magyar hun-monda és hun-hagyomány. Bp. 1925.  49-50. Németh Gy. i. m. 45. Györffy: i. m. 126. Pritsak: i. m. Függelékben közli a lista teljes, német fordítását és megfejtését:  76-77.

 

A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADALRA EMLÉKEZIK A NEMZET ÉS A KERESZTÉNY VILÁG

Magyar Idők 2017. július 22. szombat 14:00 2017. 07. 22. 11:01

MTI: 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.

nandorf-01.JPG

Fotó: hirado.hu

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, és minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról.

Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok, Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok, Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán – Hunyadi szövetségesének – serege.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közötti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

nandorf-02.JPG

Fotó: MTI

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett.

A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

Forrás: http://magyaridok.hu/belfold/nandorfehervari-diadalra-emlekezik-nemzet-es-kereszteny-vilag-1985491/

hunyad07.jpg

Kép: "Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál ... Hunyadi ő, az ősz vitéz, Hazáját most nem éri vész..." /Czuczor Gergely/ Vajdahunyad várának egyik tornya. Fotó: Benkő Mihály.

Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

 

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

 

Julier Ferenc ezredes Hunyadi János hadvezetéséről:

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokaban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgratzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

00_1.JPG

Kép: Vajdahunyad, a várak királya. Hunyadi János kormányzósága idején építette.

 

 

 

Bánlaky József: A TATÁROK BETÖRÉSE 1285-BEN

in: A magyar nemzet hadtörténelme, Digitális kiadás: Arcanum Adatbázis Kft. 2001.

iv-laz.JPG 

A hódmezei csata után az országból futni kényszerült Oldamér addig nem nyugodott, amíg a tatárokat rá nem bírta a Magyarországba való betörésre. A tatárok hatalmas birodalma Batu khán halála után megoszolva, annak unokáira szállott, akik közül a legkiválóbb Telebuga volt, aki az alsó Dnjeper mentén székelt. Tőle nyugatra, a Bugtól két oldalt, tovább nyugat felé egészen a Dnjeszterig terjeszkedve,[1] Batu öccsének unokája, Nogáj, alapított törzsével egy a többiektől független, hatalmas birodalmat, amelyet az ő nevéről a nogáji tatárok országának neveztek el. Az említett két törzs hatalmas had élén felkerekedve s útjokban a halicsi és ladoméri orosz fejedelmeket, köztük Danilovics Leót, IV. Béla vejét is kényszerítve, hogy hozzájuk csatlakozzanak, 1285. elején, talán február első napjaiban, a Vereckei szoroson át betörtek Magyarországba, amelynek északkeleti részét, rohanó árként lepték el. Számukat a mindent nagyító rettegés 200.000-re tette, az őket kisérő nőket és gyeremekeket nem is számítva s táboruk széltében hat, hosszában pedig tiz mérföldet foglalt el. Főszlopuk Borsodon, Hevesen át hihetetlen gyorsasággal Pestig nyomult előre, útközben gyilkolva, rabolva, fosztogatva és temérdek férfit, nőt és gyermeket összefogdosva. A megriadt nép ellenállni nem mert, hanem mindenki vagy elbújt, vagy eszeveszetten futott, hogy minél előbb a Dunántúlra juthasson; a fáma azt tartja, hogy a pesti révészek a menekülők átszállításából meggazdagodtak. IV. László király a betörés alkalmával a felvidéken tartózkodott. Az ifju Erzsébet királyné pedig a budai várba zárkózott és onnan szemlélte a pusztulást és a menekülők átszállítását a Dunán, de azt is látta, mint csaptak össze az innenső parton rekedtek a tatárokkal.

Egyes vidékeken, ahol nem volt oly számos a tatárok és kúnok pusztító hada, – így Hontban, Abaujban, Sárosban – a felfegyverkezett nép felvette a küzdelmet az ellenséggel s főleg az Abák szálltak vitézül szembe a dúló haddal. Igy többek között Dávidfia Amadé, Finta öccse csapatjával sok tatárt levágott és sok kiszabadított rabnak adta vissza szabadságát s győzedelme jeléül, tiz tatár fejét mutatta be László királynak. Sárosban a hires Baksa Simonfia György mester, aki sok vitéz tettéért nem rég kapta Sóvárt és környékét a királytól ajándékba, a Tarkői tetőt szemelte ki magának várhelyül és a maga köré gyüjtött rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal ismételten és eredménnyel rohanta meg a tatárokat. Egy ilyen rohama közben Regécz alatt lebukott lováról, de hű szolgája Tamás a maga lovát adta neki és úgy mentette meg a haláltól. Dávidfia Amadéhoz hasonlóan ő is sok embert szabadított ki a tatárok fogságából s ő is rendre küldözgette a tatár fejeket a királynak mutatóba. A krónikák, persze túlzottan mintegy 26.000-re teszik ama tatárok számát, “akiket a magyarok és mások, házi tüzhelyüket védve, agyonvertek”.

Néhány heti kalandozás után a tatárok március közepe táján miután Danilovics Leót már előbb hazabocsátották, hogy országát a lengyelek ellen megvédje, megkezdték a visszavonulást, de nem azon az úton, amerre jöttek, hanem Erdélyen át. Itt aztán már nemcsak a lakósság, amely, ahol csak lehetett, hol nyiltan, hol lesállásokból rájuk támadt, hanem a rossz esős időjárás is ellenük szegődött. Erdélyben kivált Besztrercze és Torda vidéke sinylette meg átvonulásukat, míg egy nagy csapatjukat Toroczkó vidékének lakóssága, az aranyosmelléki székhelyek, “hazájuk és nemzetük szabadulásáért” ugyancsak sarokba szorították, mely alkalommal több mint 1000 ember szabadult ki siralmas rabságából. Ezen és egyéb hasonló kisebb sikereken felbuzdúlva és az erdélyi vajda, Barsa Lóránt útmutatásai szerint útjukat állva, a felfegyverkezett székely, oláh és szász nép, legkivált pedig a felette kedvezőtlen időjárás még sok ezer tatárt tett tönkre, úgy hogy a hagyomány szerint maga “Telebuga is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. A menekülőket a magyarok még jó messze a határon túl is üzték.[2]

IV. László az elvonuló tatárok nyomában szintén Erdélybe sietett és maga is megelégedéssel tapasztalhatta, hogy az istentelen ellenséges hordák drágán fizették meg vakmerő rablási kalandvágyukat.

Az orosz krónikák némi eltéréssel emlékeznek meg a tatárok legyőzéséről. Szerintük, mihelyt hire jött, hogy a tatárok be szándékoznak törni Magyarországba, László király a nagy tatárjárás emlékének hatása alatt segítséget két Rómától és Konstantinápolytól is. Ennek eredményeként különösen nagyszámú oláh jött át Konstantinápoly környékéről, akik a magyarokkal egyesülve, kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, ahol a tatárokat legyőzték. IV. László király, hogy kimutassa háláját az oláhok iránt, meghívta őket, telepedjenek le az ő országában és ne menjenek vissza Konstatinápoly vidékére, ahol az ő távollétük alatt feleségeiket és családjaikat úgyis a római katholikus hitre térítették. Miután az oláhok ez állítás igazságáról meggyőződtek, az ittmaradás mellett döntöttek, feltéve, hogy nem kényszerítik őket a görög ritus elhagyására. László király teljesítette kérelmüket, földet adott nekik Mármarosban, a Maros és a Tisza között, ahol magyar nőket véve feleségül, azokat a maguk óhitére téritették és velük békességben élve, új családot alapítottak.[3]

[1] Lásd a 19. sz. mellékletet.

[2] Bécsi Képes Krónika 208. – Ann. Vindob. Cont. M. G. Scr. IX. 713. – Lengyel évkönyvek u. o. XIX. 648. – Knauz, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis II. 199. – Fejér, Cod. Dipl. V/3. 287. – Pauler id. m. II. 388. – Thuróczy, II. 79. – Hammer-Purgastall, Geschichte der Goldenen Horde in Kiptschak, 263.

[3] Szilágyi István, Kirándulás 19. (Századok 1889.)