Magyar őstörténet

Julianus barátai

A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADALRA EMLÉKEZIK A NEMZET ÉS A KERESZTÉNY VILÁG

Magyar Idők 2017. július 22. szombat 14:00 2017. 07. 22. 11:01

2017. december 04. - Benkő István

MTI: 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.

nandorf-01.JPG

Fotó: hirado.hu

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, és minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról.

Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok, Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok, Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán – Hunyadi szövetségesének – serege.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közötti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

nandorf-02.JPG

Fotó: MTI

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett.

A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

Forrás: http://magyaridok.hu/belfold/nandorfehervari-diadalra-emlekezik-nemzet-es-kereszteny-vilag-1985491/

hunyad07.jpg

Kép: "Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál ... Hunyadi ő, az ősz vitéz, Hazáját most nem éri vész..." /Czuczor Gergely/ Vajdahunyad várának egyik tornya. Fotó: Benkő Mihály.

Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

 

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

 

Julier Ferenc ezredes Hunyadi János hadvezetéséről:

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokaban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgratzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

00_1.JPG

Kép: Vajdahunyad, a várak királya. Hunyadi János kormányzósága idején építette.

 

 

 

Bánlaky József: A TATÁROK BETÖRÉSE 1285-BEN

in: A magyar nemzet hadtörténelme, Digitális kiadás: Arcanum Adatbázis Kft. 2001.

iv-laz.JPG 

A hódmezei csata után az országból futni kényszerült Oldamér addig nem nyugodott, amíg a tatárokat rá nem bírta a Magyarországba való betörésre. A tatárok hatalmas birodalma Batu khán halála után megoszolva, annak unokáira szállott, akik közül a legkiválóbb Telebuga volt, aki az alsó Dnjeper mentén székelt. Tőle nyugatra, a Bugtól két oldalt, tovább nyugat felé egészen a Dnjeszterig terjeszkedve,[1] Batu öccsének unokája, Nogáj, alapított törzsével egy a többiektől független, hatalmas birodalmat, amelyet az ő nevéről a nogáji tatárok országának neveztek el. Az említett két törzs hatalmas had élén felkerekedve s útjokban a halicsi és ladoméri orosz fejedelmeket, köztük Danilovics Leót, IV. Béla vejét is kényszerítve, hogy hozzájuk csatlakozzanak, 1285. elején, talán február első napjaiban, a Vereckei szoroson át betörtek Magyarországba, amelynek északkeleti részét, rohanó árként lepték el. Számukat a mindent nagyító rettegés 200.000-re tette, az őket kisérő nőket és gyeremekeket nem is számítva s táboruk széltében hat, hosszában pedig tiz mérföldet foglalt el. Főszlopuk Borsodon, Hevesen át hihetetlen gyorsasággal Pestig nyomult előre, útközben gyilkolva, rabolva, fosztogatva és temérdek férfit, nőt és gyermeket összefogdosva. A megriadt nép ellenállni nem mert, hanem mindenki vagy elbújt, vagy eszeveszetten futott, hogy minél előbb a Dunántúlra juthasson; a fáma azt tartja, hogy a pesti révészek a menekülők átszállításából meggazdagodtak. IV. László király a betörés alkalmával a felvidéken tartózkodott. Az ifju Erzsébet királyné pedig a budai várba zárkózott és onnan szemlélte a pusztulást és a menekülők átszállítását a Dunán, de azt is látta, mint csaptak össze az innenső parton rekedtek a tatárokkal.

Egyes vidékeken, ahol nem volt oly számos a tatárok és kúnok pusztító hada, – így Hontban, Abaujban, Sárosban – a felfegyverkezett nép felvette a küzdelmet az ellenséggel s főleg az Abák szálltak vitézül szembe a dúló haddal. Igy többek között Dávidfia Amadé, Finta öccse csapatjával sok tatárt levágott és sok kiszabadított rabnak adta vissza szabadságát s győzedelme jeléül, tiz tatár fejét mutatta be László királynak. Sárosban a hires Baksa Simonfia György mester, aki sok vitéz tettéért nem rég kapta Sóvárt és környékét a királytól ajándékba, a Tarkői tetőt szemelte ki magának várhelyül és a maga köré gyüjtött rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal ismételten és eredménnyel rohanta meg a tatárokat. Egy ilyen rohama közben Regécz alatt lebukott lováról, de hű szolgája Tamás a maga lovát adta neki és úgy mentette meg a haláltól. Dávidfia Amadéhoz hasonlóan ő is sok embert szabadított ki a tatárok fogságából s ő is rendre küldözgette a tatár fejeket a királynak mutatóba. A krónikák, persze túlzottan mintegy 26.000-re teszik ama tatárok számát, “akiket a magyarok és mások, házi tüzhelyüket védve, agyonvertek”.

Néhány heti kalandozás után a tatárok március közepe táján miután Danilovics Leót már előbb hazabocsátották, hogy országát a lengyelek ellen megvédje, megkezdték a visszavonulást, de nem azon az úton, amerre jöttek, hanem Erdélyen át. Itt aztán már nemcsak a lakósság, amely, ahol csak lehetett, hol nyiltan, hol lesállásokból rájuk támadt, hanem a rossz esős időjárás is ellenük szegődött. Erdélyben kivált Besztrercze és Torda vidéke sinylette meg átvonulásukat, míg egy nagy csapatjukat Toroczkó vidékének lakóssága, az aranyosmelléki székhelyek, “hazájuk és nemzetük szabadulásáért” ugyancsak sarokba szorították, mely alkalommal több mint 1000 ember szabadult ki siralmas rabságából. Ezen és egyéb hasonló kisebb sikereken felbuzdúlva és az erdélyi vajda, Barsa Lóránt útmutatásai szerint útjukat állva, a felfegyverkezett székely, oláh és szász nép, legkivált pedig a felette kedvezőtlen időjárás még sok ezer tatárt tett tönkre, úgy hogy a hagyomány szerint maga “Telebuga is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. A menekülőket a magyarok még jó messze a határon túl is üzték.[2]

IV. László az elvonuló tatárok nyomában szintén Erdélybe sietett és maga is megelégedéssel tapasztalhatta, hogy az istentelen ellenséges hordák drágán fizették meg vakmerő rablási kalandvágyukat.

Az orosz krónikák némi eltéréssel emlékeznek meg a tatárok legyőzéséről. Szerintük, mihelyt hire jött, hogy a tatárok be szándékoznak törni Magyarországba, László király a nagy tatárjárás emlékének hatása alatt segítséget két Rómától és Konstantinápolytól is. Ennek eredményeként különösen nagyszámú oláh jött át Konstantinápoly környékéről, akik a magyarokkal egyesülve, kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, ahol a tatárokat legyőzték. IV. László király, hogy kimutassa háláját az oláhok iránt, meghívta őket, telepedjenek le az ő országában és ne menjenek vissza Konstatinápoly vidékére, ahol az ő távollétük alatt feleségeiket és családjaikat úgyis a római katholikus hitre térítették. Miután az oláhok ez állítás igazságáról meggyőződtek, az ittmaradás mellett döntöttek, feltéve, hogy nem kényszerítik őket a görög ritus elhagyására. László király teljesítette kérelmüket, földet adott nekik Mármarosban, a Maros és a Tisza között, ahol magyar nőket véve feleségül, azokat a maguk óhitére téritették és velük békességben élve, új családot alapítottak.[3]

[1] Lásd a 19. sz. mellékletet.

[2] Bécsi Képes Krónika 208. – Ann. Vindob. Cont. M. G. Scr. IX. 713. – Lengyel évkönyvek u. o. XIX. 648. – Knauz, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis II. 199. – Fejér, Cod. Dipl. V/3. 287. – Pauler id. m. II. 388. – Thuróczy, II. 79. – Hammer-Purgastall, Geschichte der Goldenen Horde in Kiptschak, 263.

[3] Szilágyi István, Kirándulás 19. (Századok 1889.)

 

NAGYON MEGBÁNTÁK, HOGY KI AKARTÁK IRTANI A MAGYAROKAT

Bihari Dániel tudományos újságíró cikke a 24.hu hírportálon, 2016. 07. 05.

Forrás: https://24.hu/tudomany/2016/07/05/nagyon-megbantak-hogy-ki-akartak-irtani-a-magyarokat/

pozsonyi-csata.JPG

Bárhogy is zajlott le a magyar állam Kárpát-medencébe költözése, azaz a honfoglalásnak nevezett folyamat, annyi tény, hogy a környező nagyhatalmaknak nagyon nem tetszett. Árpádék aktív és nagyon is sikeres “külpolitikájának” eredményeként viszont mindenkinek le kellett nyelnie a békát: érdekszférájukat egy új, erős hatalom szállta meg.

Egyedül a Keleti Frank Királyság nem nyugodott ebbe bele. A Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta állam az akkori Európa egyik legnagyobb hatalma volt, nem tűrte a konkurenciát a térségben. Több összecsapásról is tudunk a X. század elejéről, mígnem IV. (Gyermek) Lajos 907-ben úgy döntött, a magyarokat is az Avar Birodalom sorsára juttatja.

Szándékát elég érthető parancsban fejezte ki: „decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis  „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.

Súlyos hiba volt

Nem ismerjük a Kárpát-medencére törő had méreteit, a források eltérőek és nyilván túlzók. Történészek viszont annyiban egyetértenek, hogy 907 nyarán a korabeli Európa egyik legnagyobb létszámú, és legjobban felszerelt hadserege indult kelet felé.

"A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona Sighard"

– írja a korábbi forrásokból dolgozó Aventinus, bajor történetíró a XVI. század elején.

Később kiderült, végzetes hiba volt a hatalmas, nehézkesen mozgó sereget így megosztani – főleg a magyarok közismerten gyors, robbanékony hadviselést gyakorló magyarokkal szemben. Először hagyták az ellenséget előre nyomulni, majd július 4-én Pozsony környékén megsemmisítették a déli hadoszlopot. Ezután felgyújtották a Dunán lassan csordogáló, hadtápot szállító hajókat, és még az éjjel könnyedén átúsztattak a folyó északi partjára.

Tiporják, gyilkolják a bajorokat

Július 5-én pedig döntő csapást mértek a frank sereg északi szárnyára is. Végzetes vereség volt ez, elestek a vezérek mind, a király is épphogy megmenekült – aki életben maradt, fejvesztve futott visszafelé. A siker titka pedig a magyarok számára hagyományos, pusztai harcmodor volt, amivel a modern, Európai hadviselés nem tudott mit kezdeni.

Aventinus:

"Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…"

E hadviselés lényege, hogy a sereget több részre bontják, jó részét az ellenségtől távol elrejtik. A “maradék” indul támadásba, kisebb csetepatékkal, sűrű nyilazással, de a keményebb összecsapás elől megfut, csak húzza magára az ellent. Az pedig egyre diadalittasabban, egyre vakmerőbben, sokszor soraiban is megbomolva üldözi, mígnem besétál a csapdába, a távolabb várakozó magyar csapatok harapófogójába. Ekkor megfordulnak az addigi menekülők is, és a legjobb esetben is három oldalról támadva mérik ki a döntő csapást.

Sorsfordító győzelem

Magát a pozsonyi csatát történelmünk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb győzelmeként értékelhetjük. Nevezhetjük Mohács pozitív párjának, jelentőségében talán a nándorfehérvári diadal ér fel vele. A magyar állam nemcsak megvédte magát egy nagyhatalom ellen, de súlyos csapást mért annak hadseregére. Olyan súlyosat, hogy német földről több mint egy évszázadig, 1030-ig nem indult támadás a Kárpát-medencébe.

A csúnya vereséget egyébként a németek is elismerték: „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál (Pozsony) július 4-én” – írja a Salzburgi Évkönyv. A Sváb Évkönyv pedig:

"A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok."

***

TÓTH TIBOR ÉS BENKŐ MIHÁLY BARÁTAI JEGYZETE

A magyar sereg felszereltsége, harcedzettsége felülhaladta a támadókét:

RÉSZLET BÖLCS LEO BIZÁNCI CSÁSZÁR TAKTIKA C. MŰVÉBŐL
"....A szkíta népeknek tehát, mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak, és a dolgokkal szemben közönyösek; általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök (A bizánci szerzők így hívták a MAGYAROK-at, mivel az összeomló Türk Birodalomból jöttek ki.) népe fordít gondot hadirendre, mely hasonló náluk, s így a többi szkíta népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak. (Kiemelések tőlem - B. I.)

... szólni fogunk a türkök szervezetéről és hadirendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól: hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, s egyéb pompát és bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben
Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép ...

Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján. Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt. De nemcsak ők maguk viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is.Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett.
Nem ütnek körülárkolt tábort, mint a rómaiak, hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve, télen-nyáron folyvást legeltetik lovaikat; háború idején pedig a szükséges lovakat maguk mellet tartva és béklyóba verve őrzik türk sátraik közelében a csatarendbe állás idejéig; s a csatarendbe álláshoz éjnek idején kezdenek...."

Ibn Ruszta 870 körül a következőket írja a magyar haderő létszámáról, szervezetéről:

[A magyarok főnöke] "20,000 lovassal vonul ki, neve: kende. Ez azonban csak névleges címe a királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, dzsilának hívják. (gyula)."

 

 

 

A HONFOGLALÁS ÉS ELŐZMÉNYEI

Bihari Dániel tudományos újságíró sorozata a 24.hu hírportálon

A 24.hu hírportál – a Sanoma Media Kiadó Best of 1990-2009. emlékkönyvének aktuális számából merítve – 2011-ben vizsgálta a hun-magyar kapcsolat kérdését, majd Szabados György történésszel, az MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársával készített interjúk segítségével sorozatot indított az őstörténet-kutatással kapcsolatos tudománytörténeti helyzet és a jövő feladatainak feltárása érdekében. A 2011. V. – X. hónap között megjelent sorozatot - HUNOK ÉS MAGYAROK - FORDULAT AZ ŐSTÖRTÉNETKUTATÁSBAN I. rész, illetőleg HUNOK ÉS MAGYAROK – FORDULAT AZ ŐSTÖRTÉNETKUTATÁSBAN II. rész  – címmel korábban ismertettük. A sorozat további részeit az alábbiak szerint közöljük.

TARTALOM

1. Magyar állam a Kárpátokon kívül, Bihari Dániel, tud újságíró. 2011. 11. 20. 10:00
https://24.hu/belfold/2011/11/20/magyar-allam-a-karpatokon-kivul/

2. Vérrel írták első „alkotmányunkat”, Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 04. 08:00
https://24.hu/belfold/2011/12/04/verrel-irtak-elso-alkotmanyunkat/

3. Magyarok várták a magyarokat?, Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 18. 08:00
https://24.hu/belfold/2011/12/18/magyarok-vartak-a-magyarokat/

4. Etelközi menekültből Európa félelme? Bihari Dániel tud újságíró. 2011. 12. 28. 15:00
https://24.hu/belfold/2011/12/28/etelkozi-menekultbol-europa-felelme/

5. Álmosnak köszönhetjük Magyarországot Bihari Dániel tud újságíró. 2012. 01. 22. 14:00
https://24.hu/belfold/2012/01/22/almosnak-koszonhetjuk-magyarorszagot/

6. Múlt időbe tettük a „nagymorvákat”, Bihari Dániel tud újságíró. 2012. 02. 05. 08:00
https://24.hu/belfold/2012/02/05/mult-idobe-tettuk-a-nagymorvakat/

7. Maugerisz leszármazottja lehetett Álmos nagyfejedelem Bihari Dániel tud újságíró. 2017. 02. 20. 13:46
https://24.hu/elet-stilus/2017/02/20/maugerisz-leszarmazottja-lehetett-almos-nagyfejedelem/

 

1. Magyar állam a Kárpátokon kívül

Szent István csak királyként volt első: Levedi évszázaddal korábban a magyarok független „elő-államának” első vajdája volt, míg István őse, Álmos a IX. század derekán Etelközben már ténylegesen állami keretek közé szervezte meg a magyarságot.

A történelmi köztudat Szent Istvánt tartja államalapítónak, ami után logikus, hogy 1000-re, István megkoronázásának időpontjára teszi a magyar állam megszületését. Felmerül viszont a kérdés, hogy ez esetben minek nevezhetjük azt a szervezeti formát, amelyben őseink több mint száz évig irányították életüket a Kárpát-medencében? Méghozzá olyan sikeresen, hogy eredményeikre alapozva a szent király keresztény állama rövid idő alatt Európa egyik legstabilabb és legerősebb országává fejlődött.

Állam: hatalom és függetlenség

Állam volt ez a szervezeti forma, bár nem keresztény típusú állam. Sőt, talán meghökkentő, de az első magyar államot nem is a Kárpátok közt, hanem azon túl, az Etelköznek (Folyóköz) nevezett területen, valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén kell keresnünk – mondja az FN24-nek Szabados György történész. Mindenekelőtt azonban az állam fogalmát kell tisztáznunk, ami nem is olyan egyszerű feladat. Az állam Paczolay Péter szavaival „a fogalmak azon kellemetlen fajtájába tartozik, mely a szaktudományok képviselőit szüntelen és szüntelen újraelemzésre és újraértelmezésre ingerli… az állam olyan történeti kategória, melynek leírni kívánt és remélt tárgya, az állam mint intézmény folyamatosan változik”

Néhány fogódzó azért mégis van, amelyek mentén megállapíthatjuk, hogy egy képződményt tekinthetünk-e államnak. Ezek a hatalom, a terület és a lakosság, azaz defníciószerűen: adott terület lakosai felett gyakorolt tartós, független, intézményes teljhatalom – fogalmazza meg az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. A magyarság minden mástól elkülönülő entitásként a IX. században jelent meg az írott történelemben. Az ezt megelőző állapotokra Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár X. században készült államkormányzati műve ad betekintést, aki türknek (régebbi nevükön pedig erős szabirnak) nevezi a magyarokat.

A magyar szövetségi elő-állam

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták… De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünek nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.” A szávartü ászfalü erős, vagy rendíthetetlen szabirokat jelent, erről bővebben ide kattintva olvashat.

01_2.JPG

Fejedelmi személyek – Juhos Kiss-Sándor festőművész alkotása

Ez egyfajta elő-államot, vagyis egy független, szövetségi rendszert takarhat, amit „vajdák” kormányoztak. Közülük, mint első az egyenlők közt kiemelkedik Levedi, aki viszont nem volt még fejedelem, vagyis egyeduralkodó. Azért érdemes elő-államnak tartani ezt a képződményt, mert igazából nem tudni, hogy a monarchikus teljhatalmat nem birtokló Levedi első vajda befolyása meddig terjedt ki. Azt sem tudjuk pontosan, mikor állt fenn ez az állapot, a császár előadása ugyanis a datálás szempontjából annyira bizonytalan, hogy okkal merült fel: Levedi nem volt kortársa Álmosnak, Árpádnak, hanem sokkal előbb élt, és csak utólag csúsztatta össze a császár a két időszak szereplőit.

Két végpont létezik, amelyek tág keretei között elhelyezhetjük Levedi életidejét. A kazár birodalom a VII. században emelkedett fel, és Konstantin szerint a magyarok velük szövetségben harcoltak. Álmos fejedelem a IX. század elején született, az ő személye pedig már az etelközi tartózkodáshoz köthető. Vagyis a Levedi nevével fémjelzett „magyar szövetségi elő-állam” valamikor a VII. és a IX. század között állhatott fenn.

Nem volt kazár fennhatóság

Sok történész úgy véli, hogy Levédiában a magyarok a Kazár Kaganátus fennhatósága alatt éltek, ám azon vita folyik, hogy ez három, harminc, vagy sokkal több, akár 300 évig tartott-e. A források azonban ezt a függést korántsem erősítik meg, sőt, ahogy Szabados György fogalmaz: az általunk bizánci és muszlim kútfők által elérhetővé tett történelemben a magyarság mindig függetlenül élt a kazárok mellett. Az alávetettség elleni érveket a helyhiány miatt nem tudjuk mind felsorolni, de álljon itt három tény.

Az első, hogy megbízható források szerint a kazár uralkodó központi hadserege – a kisegítő és segédcsapatok nélkül – 10–12 ezer főt számlált, míg ugyanebben az időben a magyaroké kétszer annyit, 20 ezer harcost. Ugye nem kell feltenni a költői kérdést, hogy ilyen erőviszonyok mellett ki kit vonhat az uralma alá? Főleg úgy, hogy – második tényként említendő – a kazárok a magyarok ellen sáncrendszerrel, erőddel védekeztek. És a harmadik, a kabarok ügye. magyarokhoz egy jelentősebb kazár népesség (a kabarok) is csatlakozott, amit a Kazár Birodalom uralkodója sem megakadályozni, sem megbosszulni nem tudott.

Az első magyar állam: Álmos monarchiája

Sokkal tisztább a kép Álmos idején, a IX. század derekán, amikor a magyarság Etelközben élt, egy fejedelem által irányított monarchiában. Muszlim írásos emlékek szerint a főhatalmat a kende viselte, mellette működött a hadvezéri és bírói feladatokat ellátó gyula. Más források azonban nem említik, hogy a fejedelem tisztségneve kende lett volna. Mint Bíborbanszületett Konstantin, aki arkhónnak nevezi a magyarok vezetőjét, ami egyeduralkodót jelent, fejedelmet. Sőt, Árpádra a nagyfejedelem megjelölést is használja. Mégis, hogyan működött és hogyan épült fel a Magyar Nagyfejedelemség intézményrendszere a IX. század közepén? Talán már nem meglepő, ha a korszakot jellemző kínzó forráshiányra hivatkozva a válasz: nem tudjuk.

Konstantin X. századra vonatkozó leírásából feltételezhetjük, hogy a főhatalmat a fejedelem birtokolta, a hatalom második szintjén két főméltóság, a gyula és a horka állt. (Láttuk, a gyuláról a muszlim írók is tudnak, de a horkáról nem.) Ők működtek hadvezérként és látták el a bírói feladatokat. A harmadik szinten a hét vagy nyolc nemzetség (törzs?) vezetőjét találjuk. Ennél több részletet azonban nem ismerünk. Kanyarodjunk vissza az alapkérdéshez, államnak tekinthejük-e az etelközi nagyfejedelemséget? Röviden, igen. Részletezve pedig feleltessük meg a cikk elején az államról felállított „alapdefiníciónak”. Az intézményes főhatalom adott, élén a nagyfejedelemmel. Az uralkodó után következő gyula és horka intézményrendszere is tartósnak tekinthető, mert a méltóságok túlélték viselőjüket, magyarul egymás után több személy is viselte a horka, illetve a gyula címet.

Nem tudjuk azonban, mennyi ideig állt fenn a magyar állam Etelközben, Szabados György szerint körülbelül „két nemzedéknyit”, azaz valamivel több, mint fél évszázadot. Ez idő alatt azonban teljesült a függetlenség kritériuma is, hiszen a magyar nagyfejedelem egyetlen birodalomnak vagy uralkodónak sem volt alávetve. Sőt, igen erős támadó külpolitikát folytatott. Időről időre megtámadta és adóztatta az európai szláv népeket, hadjáratokat vezetett délre, a bolgárok ellen, és többek között a magyar veszély miatt emelte bizánci segítséggel Sarkel erődjét a Kazár Kaganátus. De a 860-as évektől nyugati kútfőkben is rendszeresen feltűntek támadó magyar hadseregek: 881-ben például kabarokkal karöltve Bécs alatt, a század végén pedig Észak-Itáliában.

A IX. században tehát magyarokat találunk Közép-, Dél- és Nyugat-Európa hadszínterein. Az expanzív, életerős külpolitika pedig az ezt éltető állami gépezet folytonosságát és sikeres működését jelenti. Sajnos nem tudjuk, volt-e adminisztráció; hogyan nézett ki a települések szerkezete; hogyan szabályozták a szokásjogot, stb. Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy bizonyos „államjelenségekre” utaló közvetlen és közvetett forrásnyomok alapján Álmos erős etelközi monarchiája a szűk források dacára is az állam ismérveit mutatja. Épen ezért jó lenne, ha a történelmi köztudat Álmos nagyfejedelmet érdemei szerint, mint az első magyar államalapítót tisztelné – fogalmaz Szabados György.

Hogyan emelkedett fel Álmos? Ez az erős állam végül miért hagyta el Etelközt? Kényszerből, vagy saját elhatározásból költözött be a Kárpát-medencébe? Az erre adható lehetséges válasz a korai történelmünk kérdéseit feszegető sorozatunk következő részének témája lesz.

2. Vérrel írták első „alkotmányunkat”

Álmos nagyfejedelem a IX. század derekán szervezte meg a magyarok első államát, amikor hét fejedelmi személy vérrel pecsételte meg a szerződést: Álmos örökletes vezetésével új hazát keresnek, és átköltöznek a Kárpát-medencébe. Nem űzte senki, a „történelem fizikája” vonzotta ide őket.

 „A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Választásuk Pannónia földjére esett, amelyről az a hír járta, hogy annak az Attila királynak a földje, akitől Álmos fejedelem, Árpád apja származott Akkor a hét fejedelmi személy közös és végérvényes döntésre jutott, miszerint a megkezdett utat csak úgy tudják véghezvinni, hogy ha fejedelmet és parancsolót választanak…”

„Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották a következők szerint. Az eskü első pontja úgy hangzott, hogy hogy maguk és utódaik fejedelme mindenkor Álmos nemzetségéből származzék…” – idézi Anonymust sorozatunk állandó szakértője, Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

03-verszerzodes.JPG

Esküjüket halálukig megtartották. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Csak Attila örökéért jöttek?

Ez volt a vérszerződés, az etelközi államalapítási aktus, a főszereplők nevét mindenki ismeri: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, az időpont pedig valamikor a IX. század közepe. Álmos elsőségét feltételezhetően saját rátermettségének és származásának köszönheti, nemzetsége ugyanis a hun Attila királytól származtatta magát, ami akár még történetileg is megállja a helyét.

Őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunk korábbi részét ott hagytuk abba, hogy az etelközi állam független volt, életerős, aktív külpolitikájával pedig a térség egyik fontos szereplőjének számított. Ha azonban ilyen stabil és erős volt a fejedelemség, vajon miért döntöttek őseink mégis úgy, hogy elhagyják területüket, és még nyugatabbra költöznek? Zárójelben jegyezzük meg: Etelközt nem adták fel, újabban előkerültek olyan régészeti leletek, amelyek a magyarság X. századi jelenlétét bizonyítják a térségben – de erről későbbi cikkünkben esik majd szó.

III. Béla jegyzője a miértre nem ad ellenőrizhető választ. Nem valószínű, hogy „Attila örökét” jöttek volna „visszavenni”, még ha Álmosban élt is a leszármazás tudata, csak ezért egy egész népet átköltöztetni enyhén szólva is túlzás lett volna. Az sem bizonyítható, hogy a „hely szűke” lett volna az ok, hiszen nem ismerjük Etelköz kiterjedését. Szabados György szerint az okok egy részét Közép- és Kelet-Európa domborzati térképére pillantva érthetjük meg.

A honfoglalásról

A ma honfoglalásnak ismert aktus a valóságban a magyar állam évtizedekig elnyúló súlypontáthelyezése volt. Jóval bonyolultabb és összetettebb annál, hogy egy cikkben összefoglalhassuk. Ezért őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat itt felaprózzuk, hogy megértsük: miért indult Álmos népe a Kárpát-medencébe, és hogyan foglalta el a földet, amit azóta is úgy hívunk, Magyarország. Elöljáróban: nem a besenyők kergették idáig…

Biztonságos otthon

Etelköz valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén feküdt, a végtelen steppe határán, a Kelet-Európai Síkvidék délnyugati csücskén. A kulcsszó ez utóbbi elnevezés, a minden oldalról nyitott és támadható síkság. Álmos megválasztásával ugyanis a magyarság az állami lét olyan minőségi fokára jutott, amelynek fennmaradásához hosszabb távon már jól védhető, stabil természeti határokra volt szükség. Épp olyanra, mint amit szomszédos Kárpát-medence nyújthatott.

Mai országunk területén minden adott volt, ami Etelközben: bőséges vízforrások, növénytermesztésre és állattenyésztésre alkalmas területek, és mindez a Kárpátok védelmét élvezte. Léteztek persze birodalmak a pusztán is, erősek, évszázadokig fennállók, de ne felejtsük el, hogy a ma ismert több tucatnyi „steppei nép” közül egyedül a magyarságnak sikerült tartós, keresztény államot alkotnia, sőt egyáltalán fennmaradnia Európában. És ebben volt döntő szerepe az új haza természeti adottságainak.

A történelem fizikája

A természetföldrajzi vonzerő mellett az átköltözés másik fő indokát a „történelemben lévő fizika” magyarázza. Eszerint ha bármely területen széttagoltság uralkodik, politikai, hatalmi űr keletkezik, az mágnesként vonzza a szomszédos, hódításra képes közösségeket. Márpedig a IX. században a Kárpát-medence épp ilyen, állam nélküli korszakát élte. Iskolapéldája ez annak, hogy egy térség etnikai és állami története sokszor egymástól teljesen független – jegyzi meg Szabados György.

04-ujhazaban.JPG

Az új hazában. Részlet Munkácsy MIhály Honfoglalás című festményéből

Nézzük, miről is van szó. A IX. század elején a belviszály, valamint a szomszédos frankok és bolgárok támadásai miatt a medencét tartósan, majdnem negyed évezredig birtokló avar állam széthullott. A környező hatalmak azonban még együtt sem voltak annyira erősek, hogy kitöltsék az így keletkezett űrt. A Dunántúl egy részét a Keleti Frank Birodalom ellenőrizte, Dél-Erdélyre és a Temesközre a bolgárok igyekezték kiterjeszteni fennhatóságukat: telepeket hoztak létre, ellenőrizték a sóbányákat, katonai előörsöket telepítettek, de megerősödni nem tudtak a vidéken. Délen, a Száván túl létezett még egy erőtér, Horvátország, továbbá tőle keletre Ómorávia (tévesen: Nagymorva Birodalom): e két utóbbi képlet azonban nem befolyásolta a Kárpát-medence történelmét.

Bár kívülről többen „csipegették”, a későbbi Magyar Királyság legnagyobb területe a IX. században mégis politikai senki földjének számított. De Erdély és a Felvidék magas hegységei kivételével korántsem volt lakatlan! A medencét nagy tömegben az egykori avar állam lakosainak leszármazottai – főleg steppei népelemek – töltötték ki.

Adott tehát egy földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó, katonailag erős közösség, amely Álmos megválasztásával végérvényesen az államiság útjára lépett. Jelen cikkünk címébe ezért vettük fel ezt a sarkos megfogalmazást, hiszen a vérszerződésbe foglalt vállalás évszázadok távlatából visszatekintve is sikeresnek bizonyult: erős monarchia, dinasztikus állam született Etelköz földjén. Adott másfelől a szomszédságban egy természeti kincsekkel bővelkedő, politikailag széttagolt terület, amely a hegykoszorúnak köszönhetően kiválóan védhető egységet alkot, a törzsterület avar lakossága pedig egyáltalán nem ellenséges a magyarokkal. Ebben a helyzetben az lett volna furcsa, ha Álmos Etelközben marad a népével – fogalja össze a választ a cikkünk elején feltett kérdésre Szabados György.

Miért fogadták az avarok „barátsággal” a magyarságot? Mit jelent a kettős honfoglalás elmélete? Miért nem igaz, hogy az egész honfoglalásnak nevezett folyamat a besenyők előli fejvesztett menekülés volt? Ezekről lesz szó sorozatunk következő részeiben.

3. Magyarok várták a magyarokat?

A honfoglalás alkalmából őseink tönkreverték a Kárpát-medence felé nyújtózó szomszédos hatalmakat. Megtehették, a hátországban béke honolt: nem ellenségek várták itt őket.

Az Etelközben élő magyarok valamikor a IX. század derekán választották vezérükké Álmost, esküjüket vérrel pecsételték meg. Az így megszülető Magyar Nagyfejedelemség rövidesen megkezdte súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben gazdag és éppen politikai senkiföldjének számító Kárpát-medencébe. A korszakból fennmaradt gyér forrásadatok alapján úgy tűnik, meglepően könnyű dolguk volt, ami a kettős honfoglalás elméletét veti fel – ezzel folytatjuk az FN24 őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatát.

Nincs egyenes vonalú etnogenezis

Amióta létezik magyar történetírás, nyomon követhető benne a többszöri honfoglalás elmélete, azaz hogy a Kárpát-medencében Árpád előtt is élhettek magyarok. Írott forrásaink – persze kicsit leegyszerűsítve – úgy kötik össze a két markáns, ám egymástól távol eső Kárpát-medencei magyar jelenlétet, hogy Attila, hun király halála után fia, Csaba vezetésével eleink visszatértek Szkítiába. Ott aztán sokasodtak, megerősödtek, majd Árpád vezetésével elindultak átvenni Attila örökségét – ismerteti a kezdeteket Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A honfoglaláskor

A ma honfoglalásnak ismert aktus a valóságban a magyar állam évtizedekig elnyúló súlypontáthelyezése volt. Jóval bonyolultabb és összetettebb annál, hogy egy cikkben összefoglalhassuk. Ezért őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunkat itt felaprózzuk, hogy megértsük: miért indult Álmos népe a Kárpát-medencébe, és hogyan foglalta el a földet, amit azóta is úgy hívunk, Magyarország. Elöljáróban: nem a besenyők kergették idáig…

Kettős, hármas, egyes honfoglalás-szemléletek

A „kettős honfoglalás” elméletének, ha úgy teszik, legtávolabbi előképe a hun–magyar őstörténeti kettősség volt, ami az Árpád-kor óta nyomon követhető íráshagyományunkban. Krónikaíróinkat monarchikus érdeklődés jellemezte, céljuk az államtörténet, az uralkodóház és az előkelők történetének megírása volt. Feltehetően ezért nem ejtenek szót arról az Avar Birodalomról, amely a „közbülső idő” jó részében kitöltötte a Kárpát-medencét. Az Árpádok Attila-hagyományára ugyanis nem fűzték fel az avar kagánokat, ezért nem is említették őket a folytonosságot hangsúlyozó írásaikban – véli a történész.

Az avarokra Mátyás király itáliai humanista történetírója, a nyugati krónikákat is jól ismerő Bonfini figyelt fel, és munkásságának nyomán jutott történetírásunkba a hun–avar–magyar folytonosság tudata a XVIII. századig. Ekkor Pray György jezsuita tudós, a magyar kritikai történetírás atyja ezt a hármasra bővített őstörténeti elgondolást új történelemszemlélettel értelmezte át. Szakított az egyenes vonalú etnogenezissel és a magyar nép születését több irányból táplálkozó, egymás mellett párhuzamosan futó szálak összefonódásaként írta le. Eszerint rokon népek más és más helyeken lejátszódó története együtt adja a magyarság történetét.

A XVIII. század közepén azonban jött az „anonymusi fordulat”, azaz ekkor fedezték fel a Gesta Hungarorumot, III. Béla király Névtelen Jegyzőjének művét. Az érdeklődés ettől fogva az Álmos-Árpád vonalra irányult, a korábbi idők háttérbe szorultak. Majd miután a XIX. században a nyelvészek kizárólagos érvényre törekedve kapcsolódtak be az őstörténet kutatásába, a Pray által helyesen felismert előidő-szemlélet elsikkadt.

Kettős honfoglalás a mai értelemben

A mai értelemben vett kettős honfoglalás a XIX. század végének szülötte, és már korántsem a hun–magyar kettősségről szól: „Árpád nemcsak idegeneket, nemcsak rokon népeket, hanem magyarokat is talált e hazában” – idézi Szabados az elméletet először megfogalmazó Nagy Géza történészt.

A kettős honfoglalás kimunkálója László Gyula volt, és az ő munkásságának köszönhetően terjedt el a köztudatban is. Eszerint már Álmos és Árpád népének bejövetele előtt éltek magyarok a Kárpát-medencében: 670 tájékán költözött be ide az a régészeti leletek alapján griffes-indás kultúrájú népcsoport, amely valójában onogur magyarokat rejthet. Erre azonban csak nagyon csekély számú és elszórt adat utal: nyelvemlékek, írott források nincsenek, a régészeti leletek alapján pedig nem mindig lehet megállapítani, hogy egy-egy tárgy alapján felismerhető kultúra milyen identitással rendelkezett. A közvetlen bizonyítás igencsak gyenge lábakon áll, ami azonban nem a nemlét bizonyítéka, hanem a bizonyíték nemléte.

Az avarok pusztáin békésen kóboroltak, míg másfelé…

Szabados György szerint valószínű a feltételezés, hogy a honfoglalást megelőzően a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő közösség élhetett a Kárpát-medencében az Avar Birodalom részeként. És hogyan kerültek ide? Sorozatunk korábbi részében már beszéltünk a magyarság három részre szakadásáról. Semmi nem cáfolja azt a lehetőséget, hogy lehetett akár egy negyedik, más néven lappangó „magyar” etnikai egység is, amely történetesen eljutott a Kárpát-medencébe még Árpád előtt. Évszázadokig megőrizhették nyelvüket, miként a XIII. században Julianus és Ottó által megtalált baskír és szavárd magyarok is megértették a közös nyelvet. Források hiányában azonban fenti gondolatmenet nem több, mint életszerű feltételezés – figyelmeztet a történész.

Ha emlékszünk még a több szálon futó etnogenezis tételére, akkor fentiek szempontjából fontos, hogy az érkező magyarság igencsak jó kapcsolatot ápolt az itt talált népességgel. Ma már történelmi tény, hogy ezek steppei népelemek voltak, az egykori Avar Birodalom lakosainak leszármazottai, akik kitöltötték a Kárpát-medence törzsterületét. Az avar–magyar kapcsolatokról is igencsak szűkös információkkal rendelkezünk, leginkább másodlagos források és „ráutaló magatartás” alapján tudunk következtetni.

A magyarok „Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani.” – írja Regino prümi apát.

Tehát a magyarok békésen jönnek-mennek az avarok területén, miközben kőkemény támadásokat intéznek a szomszédos területek ellen. Az „avarok pusztái” kifejezés ugyanis itt nem az egykor avarok által birtokolt, de már lakatlan területet jelenti, hanem a síkvidéken honos avar közösségekre utal. A IX–X. (!) századi avar továbbélést ezen kívül más feljegyzések, valamint régészeti leletek is bizonyítják.

Barátságos fogadtatás

Tudni való: a Magyar Nagyfejedelemség szállásváltása folyamatos, kifelé irányuló támadások közt történt valamikor a IX. század utolsó negyedében. Magyar hadak 881-ben Bécs alatt harcoltak, 899-900 telét pedig egy nagyobb katonai kontingens Észak-Itáliában töltötte. Ez pedig azt jelenti, hogy őseink tökéletes biztonságban érezték magukat a Kárpát-medencében: nemcsak az állítólagos besenyő támadás ellen nem kellett védekezniük, de a hátország katonai biztosítására sem volt szükségük.

A magyar és az avarnak nevezett társadalom békésen, harmonikusan olvadt össze, vagyis a IX. század végére az avarok – nyelvüktől, nyelveiktől függetlenül – a magyar etnogenezis részévé váltak. A „sok lúd disznót győz” elve alapján valószínűsíthető, hogy éltek közöttük magyarok Árpád előtt is, ám nem tudjuk, hányan voltak a helyben lakók és milyen létszámban érkeztek ide magyarok. Mint ahogy azt sem, ki milyen nyelven beszélt. Annyi bizonyos, hogy az első, reprezentatív magyar nyelvemlék, a tihanyi apátság alapítólevelének születésekor, 1055-ben már megtörtént az összeolvadás. A kettős honfoglalás elmélete tehát gyakorlatilag megerősíti a több szálon futó etnogenezist – vonja le a végső tanulságot Szabados György.

Sorozatunk következő részében még maradunk a honfoglalásnál, a fókuszban Árpád népét a Kárpátok mögé pofozó, állítólagos besenyő támadás áll majd.

4. Etelközi menekültből Európa félelme?

Egyes híradások arról számolnak be, hogy a magyarokat a besenyőktől elszenvedett katonai csapás kényszerítette a Kárpát-medencébe. Csakhogy a honfoglalást előidéző katasztrofális vereség után őseink nem a sebeiket nyalogatták, hanem inkább végigverték fél Nyugat-Európát. Ez hogy lehet? Talán úgy, hogy nem volt vereség, de még besenyő támadás sem.

Az etelközi Magyar Nagyfejedelemség a IX. század második felében olyan szintre fejlődött, hogy megindította súlypontjának áthelyezését a jól védhető, természeti kincsekben bővelkedő Kárpát-medencébe. Az itt élő avar – és elképzelhető, hogy részben magyar – lakosság nem fogadta ellenségesen Árpád népét, biztosítva ezzel a békés hátországot a szomszédos hatalmak elleni, a magyar igényeket tudatosítani hivatott „bemutatkozó” hadjáratokhoz.

E két mozzanatot boncolgattuk sorozatunk előző két részében. Ám ami a honfoglalásnak nevezett szűk témát illeti, adósok vagyunk még egy kérdés megválaszolásával: valóban egy elsöprő erejű besenyő támadás űzte, taszította a magyar népet Etelközből a Kárpátok közé?

Az „etelközi vész”

A bevett válasz erre ma határozott igen, amit három adat felemlítésével szokás alátámasztani. Az egyik Regino trieri apát krónikája a X. század elejéről, a másik Bíborbanszületett Konstantin államkormányzati műve a X. század közepéről, a harmadik pedig a XI. századi elemeket is tartalmazó magyar krónikás hagyomány – mondja az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

A magyarokat „… saját szállásaikból kiűzték a szomszédos népek, akiket besenyőknek hívnak, mivel számban és vitézségben felülmúlták őket… Elmenekülvén tehát ezek erőszakossága elől, búcsút mondtak hazájuknak, s elindultak, hogy olyan vidéket és helyet keressenek, ahol lakhatnak és megtelepedhetnek” – írja Regino. Konstantin is hasonlóan fogalmaz: „És amikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.”

06-besenyok.JPG

Besenyők. Számban és vitézségben is felülmúlták a magyarokat?

A Képes Krónika szerint „(a magyarok) átvonultak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdalon és a Kijev nevű városon, majd átkeltek a Havasokon egy tartományba, ahol megszámlálhatatlan sast láttak, és ott a sasok miatt nem maradhattak, mert azok a fákról legyek módjára szálltak alá, és elfogyasztva megsemmisítették nyájaikat és lovaikat. Azt akarta ugyanis Isten, hogy gyorsabban érkezzenek meg Magyarországra. Ezután a hegyekből három hónap alatt leereszkedtek, és Magyarország szélére értek, tudniillik Erdélybe…” Többen úgy vélik, a régi magyar nyelvben a bese sast jelentett, így a magyar hagyomány ebben a stilizált formában őrizte meg a besenyő támadás tényét.

A két külföldi történetíró munkájából tehát egy messzi keletről kiinduló népvándorlási hullám rajzolódik ki. Egy katonai csapás keletre mozdította az úzokat, akik ugyancsak kelet felé mozdulva elfoglalták a besenyők szállásterületeit, ezek pedig a magyarokat üldözték nyugat felé. A magyar forrás pedig – látszólag – ezt megerősíti. No, de akkor miért írunk minderről cikket? Azért, mert a rendelkezésre álló igen kevés információ ellenére is úgy tűnik, fenti elmélet nem állja ki sem a történeti forráskritika, sem a józan ész próbáját. Menjünk sorban.

Népvándorlási hullámok az íróasztal mellől

Az idézetteken kívül sem más külhoni, sem hazai forrás nem említ grandiózus vereséget, menekülést, de még besenyő támadást sem. Sőt, Anonymus egyenesen dicsőséges bevonulásról, a Kárpát-medence meghódításáról írt. A modern régészet ráadásul kimutatta, hogy teljes családok érkeztek az új hazába, férfiak és nők nagyjából azonos arányban. A „honfoglalók” tehát nem családjukat vesztett özvegy férfiak voltak, akik esetleg itt talált asszonyokkal kötöttek új házasságot, ami megcáfolja a Konstantin által leírt vérengzést.

Az úzoktól induló és a Kárpát-medencében lecsapódó népvándorlás a bizánci császárnál nem több, mint egy mechanikus modell, Hérodotosztól átvett toposz. Az ókori görög historiográfus ugyanis egy, a ión természetfilozófusoktól kölcsönzött modellt alkalmazott a „barbár” népek szállásváltásainak magyarázatára. A vándorló népeket sorba rendezett biliárdgolyókként értelmezi: ha meglökjük őket, mindegyik eggyel „arrébb taszítja” a szomszédját – magyarázza Szabados György. Meglehetősen életszerűtlen, hogy egy négyelemű láncreakcióban a keleti fél még megvertségében is „számban és vitézségben mindig felülmúlja” nyugati szomszédját.

A valóság feltehetően az, hogy Konstantin születése előtt Etelközben még magyarok éltek, az írói jelen idején pedig itt már a besenyőket, a magyarokat pedig a Kárpátok közt találta. Magyarázatként csakis a harc merülhetett fel benne, érthető módon nyúlt Hérodotosz „bevett” modelljéhez. No, de mi a helyzet Reginóval, aki hasonló történetet ad elő? A trieri apátnál a besenyők neve görögös írásmódban jelenik meg, ami azt feltételezi, hogy görög forrásokból dolgozott, ugyanabból, amiből Konstantin. Hozzá azonban csak a fenti népvándorlási lánc utolsó szeme jutott el – véli a történész.

Ha pedig a Képes Krónikát vesszük vizsgálat alá, ott is könnyen találunk fogást. Egyrészt a bese ismert jelentése „ragadozó madár”, szűkebben kánya, de semmiképpen sem sas. A forrás latin szövege pedig meg sem próbálja éreztetni a magyar szót, hanem „megszámlálhatatlan sasokat” („aquilas innumerabiles”) említ. Másrészt az idézett szövegben azt találjuk, hogy a magyarok kétszer keltek át a Kárpátokon, míg Erdélybe eljutottak – ez földrajzilag lehetetlen. A krónikás itt nem történelmi tényekről írt, hanem mintegy kötelező elemként isteni közbelépéssel „költöztette be” a magyarságot új hazájába, ahol a nép kereszténnyé lehetett.

Sorozatunkban lépten-nyomon hangsúlyozzuk a korszakra jellemző égető forráshiányt, ami miatt a történész a meglévő adatok szűrésén és újraértelmezésén túl komolyan támaszkodik a logikára. Nézzük most, a fellelhető tényeket a józan ész tükrében. Árpád és Taksony uralkodása alatt a fejedelmi nemzetség szállásterülete a Felső-Tisza vidékén lehetett, majd az uralkodói központot Székesfehérvárra helyezték át. Elképzelhető, hogy a tönkrevert, kirabolt, megfélemlített nép vezetői az észak-keleti határhoz közel, a „számban és vitézségben” is kiválóbb besenyő ellenség szomszédságában telepedjen le? Sokkal kevésbé valószínű mint az, hogy nem űzte, nem verte meg őket senki, nem volt besenyő támadás.

Így harcol a „béna”?

Más szempontból: ha elfogadjuk, hogy 895-ben katasztrofális vereség után egy számbelileg megfogyatkozott, javaitól megfosztott nép érkezett a Kárpát-medencébe, akkor hogyan magyarázzuk, hogy ez a társaság a következő években tönkreverte fél Európát? A 895-ös bolgár-magyar háború ugyanis még egy erős döntetlennel végződött. De ezzel egy időben a magyarok felszámolták Ómoráviát, és egy 898-as előkészítő hadjárat után 899–900 között Észak-Itáliában hadakozott egy különítmény, amely 899 szeptemberében a Brenta folyó mellett szétverte Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét.

902-ben az északi Moráviát győzték le eleink, 903-ben pedig Kusál vezér meggyilkolásáért vezettek bosszúhadjáratot Bajorországba. A következő két évben Észak-Itália hadszínterein, immár Berengár szövetségében találunk magyar haderőt, 906-ban pedig Szászországban két magyar sereg hadakozott. A 907-es pozsonyi csatában – ennek később külön cikket szentelünk – a korszak egyik legnagyobb ütközetében verték meg a Keleti Frank Királyságot, véglegesen helyet biztosítva ezzel Magyarország számára Európa közepén.

08-vegigpofoztak.JPG

Végigpofozták fél Nyugat-Európát. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Nem akarjuk túlmagyarázni: elég furcsa, hogy egy félig kipusztított, menekülő társaság jelentős haderőket köt le – akár hosszú időre is – távoli hadszíntereken ahelyett, hogy a megmaradt javait védené otthon. Az pedig már egyenesen érthetetlen, hogy nem a sebeit nyalogatja, nem megerősödni igyekszik, hanem szó szerint végigpofozza a kontinens legerősebb hatalmait – mindezt a szállásváltás előtt, alatt és után.

Tudatos, stratégiai döntés volt

Szabados György szerint kizárható, hogy a ma honfoglalásnak ismert mozzanatot besenyők vagy bármely más nép támadása indította volna el. Korábbi cikkeinkben részleteztük már az indokokat, de nem lehet eleget hangsúlyozni: a „honfoglalás” az első magyar állam tudatos, külső kényszertől mentes, akár évtizedekig elhúzódó áthelyezése volt a Kárpát-medencébe. Mint a történelmi folyamatoknál általában, itt sem lehet pontos kezdő és befejező dátumot megadni. Nem mondhatjuk azt, hogy ezen és ezen a napon 16 óra 30 perckor Álmos kiadta a parancsot: csomagolni, indulunk, majd másnap 14:10-kor megérkeztek és azóta boldogan élnek az új hazában – sarkít a történész.

Annyit tudunk, hogy például 881-ben jelentős magyar katonai egység harcolt Bécs alatt, de hogy hova tértek haza, Etelközbe, vagy csak a „szomszédba”, azt már nem ismerjük. Az is biztos, hogy Etelközből – valahol a mai Ukrajna, Románia, Moldova helyén elterülő vidék – újabban egyre több, a magyarság X. századi jelenlétét bizonyító lelet bukkan fel.

Sorozatunk folytatásában a Kárpát-medencei berendezkedésről lesz szó, de megemlítjük Szvatopluk legendás „Nagymorva Birodalmát” is, hosszabb távon pedig a X. század magyar történelmét igyekszünk friss információk, új szempontok alapján bemutatni.

5. Álmosnak köszönhetjük Magyarországot

Álmos nagyfejedelem szervezte meg az első magyar államot, az ő vezetésével vonult be népünk a Kárpát-medencébe. Ehhez képest az utókor nagyon mostohán bánik emlékezetével. Ennek oka az, hogy igazából nagyon keveset írnak róla régi kútfőink.

De miért épp Álmosra esett a választás? Az idő igazolta históriásaink magyarázatát, miszerint uralkodói rátermettsége okán, de kortársai szemében erős indok lehetett a nemzetségében erősen élő Attila-hagyomány is. A fejedelemválasztással pedig megszületett a már említett monarchikus magyar állam, amely történelmünk máig egyik legnagyobb jelentőségű döntését hozta meg.

A IX. század végén a Magyar Nagyfejedelemség, az első magyar állam megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe. Tette mindezt saját, jól felfogott érdekéből, külső kényszer nélkül. Az Etelközzel szomszédos Kárpát-medence hegyeinek védelmében ugyanis egyrészt nagyobb esély mutatkozott a fennmaradásra, mint a síkságon. Másrészt Álmos tisztában volt azzal, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben.

A köztudattal ellentétben nem volt besenyő támadás, Álmos népe nem menekült a hegyek védelmébe, hanem hosszú, éveken keresztül elhúzódó folyamatot kezdett meg – hangsúlyozza Szabados.

Lemondott vagy megöletett?

Az sincs a köztudatban, pedig a források ritka egyöntetűséggel vallják, hogy a magyarokat Álmos, és nem Árpád vezette be a Kárpát-medencébe. Anonymus szerint Vereckén keresztül, a krónikák elbeszélése alapján Erdélyen át. Álmos volt az első magyar uralkodó az új hazában is. Itt érte őt a vég, de már nem újdonság, hogy erre is két variáció ismert. Anonymus változata szerint miután behódoltatták a vidéket, a magyarok három napig mulattak Ung várában. Itt Álmos fiát, Árpádot tette meg utódjául, majd egész egyszerűen eltűnt. A névtelen jegyző a továbbiakban nem szerepelteti.

Krónikáink sötétebb képet festenek. Mind mondják, Erdélyben a magyarok hét kapitányt választottak maguknak, majd a mind közül legvitézebb Árpádot urukká választották. Álmos pedig megöltetett, nem léphetett ugyanis Pannónia földjére. Az erőszakos halál tényén túl az okról nem esik szó, így marad a találgatás. Biblikus ihletésű szöveghely? A Szentírásban ugyanis Mózes még láthatta az Ígéret Földjét, ám oda nem tehette be a lábát… Rituális gyilkosság kazár módra? Ez sem biztos, hiszen nem volt etelközi vereség, ami miatt így kellett volna bűnhődnie az égiek kegyét vesztett uralkodónak. Egyáltalán: miért kell kazár hatást, kazár szokást feltételezni ott, ahol más államszervezési vonatkozásban is alapvető eltérések vannak a kazár és a magyar példa között?

Nem tudjuk, mi az igazság, mint ahogy azt sem, az oldalági öröklés korában mit szóltak a fiú hatalomátvételéhez a fejedelem rokonai. Vagy Árpád testvérei, már ha voltak. A magyar hagyomány mindenesetre egységes abban, hogy Árpád a hatalmat már a Kárpát-medencében vette át, a „honfoglaló” fejedelem pedig Álmos volt.

Miért nem Álmos-ház az Árpád-ház?

Ha így tekintünk Álmos fejedelemre, érthetetlen, hogy a közgondolkodás miért „párducos” Árpádot tekintette a magyarság ősapjának? Miért szorította ki atyját a dicső nemzeti múlt nagyjai közül? Miért nem Álmos-házinak neveztük el az Európa közepén négy évszázadig uralkodó dinasztiát?

A mai közfelfogást Anonymus gestája alapozta meg, amely csak 1746-ban jelent meg először. Az első magyar dinasztiát jelölő praktikus történelmi szakkifejezés, az „Árpád-ház” 1779-től terjedt el. A szemléletformáló hatást Vörösmarty Mihály romantikus eposza, a Zalán futása fejtette ki, amit a költő 1823-ban kezdett el írni. Ezen adatok mögött az alábbi gondolat húzódhat meg: a megszakítatlan magyar megtelepedést vezérlő két fejedelem közül hiába fűződött Álmoshoz a mitikus születés regéje, hiába hallgatta el Anonymus az apafejedelem krónikákból ismert gyászos végét, nemzeti történelmünk új kezdőalakja a sikeres Árpád lett, a diadalmas országfoglalás betetőzője, a szeri gyűlés uralkodója.

Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy bár nem ismerjük Álmos cselekedeteit, de azok hatásait már annál inkább. A tények alapján pedig kijelenthetjük, hogy első fejedelmünk sokkal több volt, mint „honfoglaló Árpád” apja, puszta történelmi előzménye, egy „bevezető mondat” a történelemkönyvek elején. Ezt nem belátni a társadalom részéről hálátlanság, míg a tudomány szempontjából hiba.

6. Múlt időbe tettük a „nagymorvákat”,

A Szvatopluk vezette, a Dunántúlt is magába foglaló Nagymorva Birodalom csak a soviniszta pánszláv álmokban létezik. Feltehetően volt azonban két „morvának” nevezett terület: az egyiket Árpád magyarjai letörölték a térképről, a másikat „csak” csúnyán elverték. És birtokba vették a Kárpát-medencét.

A ma honfoglalásként ismert aktus hosszú, évtizedekig elnyúló folyamat volt, amelyet képtelenség időben egy kezdő- és egy végpont közé szorítani. Nem tudjuk például, hogy a 881-ben Bécs alatt küzdő magyar seregek hova tértek haza? A mai Ukrajna, Moldova és Románia területén fekvő Etelközbe vagy a Kárpát-medencébe? A Folyóközben újabban feltárt X. századi régészeti emlékek ugyanakkor a magyar népesség tartós továbbéléséről tanúskodnak.

Immár látszik, hogy nem volt besenyő támadás, ami a magyarokat fejvesztett menekülésre késztette volna, a magyar állam súlypontjának áthelyezése a Kárpát-medencébe tudatos, jól előkészített politikai döntés volt. Sorozatunk korábbi részeiben mindezeket részletesen kifejtettük, lépjünk most tovább: bármilyen ütemben érkeztek is a magyarok hazánk mai területére, a földet birtokba kellett venniük.

Sorsdöntő elhatározás

„Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet”. Anonymus, Gesta Hungarorum

Haddal, fegyverrel?

A Kárpát-medence legnagyobb, központi területén hatalmi űr tátongott a IX. század utolsó negyedében, ám korántsem volt lakatlan. A keleti frankok által megdöntött egykori Avar Birodalom helyben maradó lakossága élt itt, steppei népelemek – akár magyarok is – és kis részben szlávok, akik minden jel szerint nem fogadták ellenségesen Álmos és Árpád népét.

A ma Felvidéknek nevezett terület, mint ahogy Erdély nagy része is gyéren lakott terület volt, mindenféle hatalmi alakulat nélkül a keresztény Európa „perifériáján.” Délről és nyugatról azonban a szomszédos hatalmi központok igyekeztek minél messzebbre kiterjeszteni fennhatóságukat. Dél-Erdélyben a bolgár állam felügyelte a sóbányászatot, katonai és népi telepeket létesített, de nem volt elég ereje, hogy tartósan megvesse a lábát. A mai Szerbia-Horvátország területén állhatott Ómorávia, a Dunántúl nyugati sávját pedig a Keleti Frank Birodalom tartotta ellenőrzése alatt.

Velük a magyarok karddal és nyíllal közölték érkezésük célját. „(a magyarok) Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani” – ad helyzetjelentést Regino prümi apát a IX. század végéről.

07-sasok.JPG

A fehér ló mondája a morvák elleni cselről szól

Szavaiból két fontos tanulság adódik. Egyrészt a magyarok másként viselkedtek a Kárpát-medence törzsterületének lakóival, mint az azt körülvevő politikai képződményekkel. Másrészt a felsorolás logikus rendet ad: nyugatról tart keletre, de mindvégig a Kárpát-medencétől délre (délnyugatra, délkeletre) lakosok népneveit említi.

Hol volt Szvatopluk országa?

Kezdjük a legérdekesebbel, a morvákkal. A tévhitek ebben a kérdésben messze túllépik a tudomány határait: a Nagymorva Birodalom úgy, ahogy ma a legtöbben ismerni vélik, nem létezett. Az egész a XIX. században szárba szökő, pánszláv nacionalista álomkép – fogalmaz az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője. A korszakra jellemző forráshiány pedig kedvező környezetet kínál a találgatásokra, „dicső nemzeti múlt” fabrikálására.

Az igazság néhány csírája persze itt is megtalálható, a továbbiakban ezeket igyekszünk kihámozni a rárakódott elméletekből. Biztosan ismerünk egy Moráviát, ami a Cseh-Morva-medencében fekszik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár X. században írt állambölcseleti műve ugyanakkor „megzavarja” a képet.

A magyarokkal délről határos „Megale Moravia (Nagy Morávia), azaz Szvatopluk országa, melyet ezek a türkök (magyarok) végigpusztítottak és elfoglaltak … Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkia kezdődik, Trajanusz császár hídja, azután még három napi útra ettől a hídtól Belgrád… és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Szirmium … és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvjatopluk uralkodott.”

A császár történetileg kissé ingatag, ám saját jelenének aktuálpolitikájában megbízható leírása alapján tehát Szvatopluk „Nagy Moráviáját” valahol a Száva és az Al-Duna folyásánál kell keresnünk. Tegyünk itt egy gyors kitérőt, tekintve, hogy a Nagy Morávia megnevezés a pánszláv nacionalizmus szemében önmagában bizonyítja, hogy Szvatopluk birodalma a Cseh-Morva-medencétől az Al-Dunáig terjedt. Hiszen nagy… Csakhogy Szabados szerint a Konstantin által használt Megale Moravia nem nagyot, hanem régit jelent.

Épp úgy, mint Magna Hungariát Régi Magyarországként és nem Nagy Magyarországként értelmezzük. Ráadásul, ha egy képződményt jelzővel látunk el, az józan paraszti ésszel is azt feltételezi, hogy adott képződményből létezik egy másik is, ezért kell attól jelzővel megkülönböztetni. Esetünkben tehát a déli Régi Morávia vagy Ómorávia és az északi Morávia két külön egységet képez, a bíborban született szövegéből nem lehet egy birodalmat gerjeszteni – emeli ki a történész.

Így viszont mi is tartozunk egy magyarázattal, mégpedig ha a két képződmény földrajzilag nem érintkezett, hogy kerül mindkettő élére egyetlen uralkodó Szvatopluk személyében? Úgy, hogy mint arról Regino krónikája beszámol, a frank király hűbérbe adta neki a csehek dukátusát. Vagyis: Szvatopluk 871 és 894 között uralkodott Ómoráviában, aztán Arnulf keleti frank uralkodótól hűbérként megkapta az északi Morávia irányítását is (amit aztán lázadással „hálált meg”) – egyenesíti ki az egyre bonyolultabb tézist Szabados György.

09-arpad-pusztaszer.JPG

Árpád fejedelem Ópusztaszeren

Letöröltük a térképről

Sem tárgyi, sem szöveges emlékek nem utalnak arra, hogy a két Morávia a Dunántúlon összekapcsolódott volna, de még arra sem, hogy átjárás lett volna a két terület között. Sőt, az sem egyértelmű, mit értünk azon, hogy morva. Bőven lehetne, de itt és most nem érdemes tovább sorolni a Nagymorva Birodalom létezése ellen szóló tényeket. Nézzük inkább, milyen volt a magyarok kapcsolata az őket körülvevő politikai képződményekkel?

Ami a déli szomszédokat illeti, nehéz lényegretörőbben fogalmazni, mint hogy egyikük sem volt ellenfél. Árpádék megjelenése után Szvatopluk legkisebb gondja lehetett, hogy két országát hogyan tudná földrajzilag összekötni: 894-ben meghalt, örökségén egymásnak eső fiait könnyűszerrel győzték le a magyarok. A lényeg, hogy – Szabados György szavaival élve – rövid úton „múlt időbe” tették Szvatopluk államát, az északi morvákra pedig 902-ben olyan súlyos vereséget mértek, hogy többé nem lehetett beleszólásuk a Kárpát-medence „ügyeibe”. Igaz, korábban sem volt.

A bolgár államot ugyan mindenképp komolyabb ellenfélnek kell tekintenünk, ám hogy hogyan és mikor sikerült őket kiszorítani Dél-Erdélyből, nem tudjuk. Mivel a bolgár fennhatóság nem jelentett komoly és népes jelenlétet, ezért ez sem lehetett valami nehéz feladat a magyarok számára.

Az biztos, hogy a magyar vezető elit megtervezett úton haladt célja, a Kárpát-medence teljes birtokbavétele felé. Felismerték és tétovázás nélkül ki is használták az adódó lehetőségeket. Hátra volt ugyanakkor a legerősebb ellenfél, az európai nagyhatalomnak számító Keleti Frank Királyság. Velük szemben Árpád (vagy utóda) ügyes taktikát alkalmazott: a korszak egyik legjelentősebb ütközetében sorsdöntő győzelmet aratott. Erről lesz szó sorozatunk következő részében.

 

7. Maugerisz leszármazottja lehetett Álmos nagyfejedelem

Álmos napján mi mást tehetnénk, mint összegyűjtjük azt a kevés biztosat és sok feltételezést, amit az első magyar állam megalapítójáról ismerünk.

A magyarság korai történetével kapcsolatban olyan kínzó forráshiánnyal küzdünk, ami a legtöbb kérdés megválaszolását szinte lehetetlenné teszi. A Volga mentén folyó kutatások reményt keltőek, de ma még nem tudjuk, honnan indultunk, kik voltunk, egyáltalán mikor jelent meg a magyar etnikai tudat.

Bár már rég nem gáncs nélküli, de a finnugor eredet a legelfogadottabb, a Jézus leszármazottai vagy földön kívüli gyökerekkel dolgozó vad elméletek pedig mindig is lesznek. Érdekes a hun-magyar rokonság is, amelyet már első krónikásaink is tényként közöltek, de egész a legutóbbi századokig teljes körben elfogadott volt.

A magyar szó jelentése

Ide (is) tartozik a magyar népnév, ami vitán felül népünk önmagára használt elnevezése. A leggyakoribb magyarázat szerint a szó finnugor magy (ember) és a hasonló jelentésű ar összeolvadásából származik, de utóbbi rejtheti az er népnevet is. Mások a “mansi ember” szóösszetételből eredeztetik. A latin Hungarust pedig bármennyire is szeretnék sokan hunnak értelmezni, a legelfogadottabb történészi álláspont szerint az onogur népnév módosult alakja.

De elgondolkodtató a hun eredet is, amiről korábban Szabados György történésszel beszélgettünk, az elmélet levezetését itt olvashatja. Történeti források támasztják alá, hogy a Fekete-tenger környékén élő kutrigur hunok felett 528-ban egy Muagerisz nevű uralkodó vette át a főhatalmat. Többen gondolják úgy, e személynév válhatott a IX-X. századra népnévvé. Akárcsak az Oszmán birodalom a dinasztialapító I. Oszmán után.

Innentől hatalmas fehér folt virít az erős “Attila-tudattal” rendelkező Álmos színre lépéséig. Nem tudni azt sem, hogy a későbbi nagyfejedelem saját, Muagerisz után magyarnak nevezett nemzetségével, hadseregével kívülről hódította meg, vagy kíséretével belülről szervezte meg a Bizáncban erős szabirokként ismert konglomerátumot, a későbbi “magyarokat”. Továbbra is hangsúlyozzuk, Álmos létező történelmi személyén kívül minden más feltételezés. De erre is van analógia: a dunai bolgárok az általuk meghódított szláv lakossággal szerveztek államot. A bolgár-török nyelv idővel kikopott, a nép elnevezése viszont maradt bolgár.

Álmos az első magyar nagyfejedelem

Mindez persze egyáltalán nem jelenti a hun-magyar rokonságot, még azt sem tudjuk, Álmos egyáltalán ugyanazt a nyelvet beszélte-e, mint az erős szabiroknak nevezett népe. Eredetünkkel kapcsolatban egyetlen egyben lehetünk biztosak: magyarok vagyunk. Egy olyan közösség, ami így, ezzel a névvel már a IX. században megjelent az írott forrásokban, és egyetlen sztyeppei népként megőrizte függetlenségét, sikerrel betagozódott a keresztény Európába.

Rátérve tehát Álmosra, annak ellenére, hogy a mai Magyarország egyik alapítóját tisztelhetjük benne, igen kevés konkrétum maradt fenn róla. Anonymus szerint 819-ben született, nagyra hivatottságáról pedig a Turul-monda árulkodik. Talány, a Névtelen honnan vette az évszámot, de nagyságrendileg helyes lehet.

Mai tudásunk szerint ő volt az, akinek nagyfejedelemmé válásával megszületett a monarchikus magyar állam, és az ő vezetésével született meg történelmünk máig egyik legnagyobb jelentőségű döntése: a Magyar Nagyfejedelemség megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe.

Álmos megválasztásáról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár hagyott ránk egy több sebből vérző közlést, amivel itt foglalkoztunk bővebben. Anonymus változata hazai hagyományokra épít, ez a jól ismert vérszerződés:

A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották…

Miért épp ő? Rátermettsége utólag nem szorul magyarázatra, nyilvánvalóan kortársai is tehetségesnek tartották, de szemükben erős szempont lehetett Álmos és családjának Attila-hagyománya is.

10-almos2.JPG

Álmos a Képes Krónikában (Wikipedia)

Ő volt a “honfoglaló” fejedelem

Legnagyobb tette a magyar állam átköltöztetése volt a Kárpát-medencébe – nem menekülésképp, külső kényszerből, hanem saját, jól felfogott érdekből. A hegyek által közrefogott terület vízben, legelőben, termőföldben gazdag, kiváló környezeti adottságokkal bír, természetes védelmében pedig sokkal nagyobb esély nyílt a hosszú távú fennmaradásra, mint a síkságon. Álmos nyilvánvalóan tisztában volt azzal is, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben.

Ami a köztudatban máig elterjedt besenyő támadást illeti, ha volt is fenyegetés, megsemmisítő vereségről, menekülésszerű “honfoglalásról” szó sem volt – itt elmagyarázzuk, miért.

Ugyancsak elterjedt nézet, miszerint Álmos műve betetőzése előtt szakrális gyilkosság áldozata lett, mert “nem léphetett Pannónia földjére”. Nem tudjuk, hogy miért ne léphetett volna, és nincs okunk azt hinni, hogy ne tette volna meg. Sőt, a források ritka egyöntetűséggel vallják, hogy a magyarokat Álmos, és nem Árpád vezette be a Kárpát-medencébe – Vereckén vagy Erdélyen át.

Álmos volt az első magyar uralkodó az új hazában is, itt érte őt a vég. Hogyan, miként, és mikor, azt nem tudjuk. Mindenesetre a magyar hagyomány egységes abban, hogy Árpád már a Kárpát-medencében vette át a hatalmat, a „honfoglaló” fejedelem pedig Álmos volt.

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

Tudomány és politika

x01.JPG

Kép: Sírkő a Kara-Tal-i (Nyugat-Szibéria) magyar temetőből. Fotó: Benkő Mihály

Mielőtt Obrusánszky Borbála az alábbiakban ismertetésre kerülő véleményét megírta, "Csőrösi Koma" néven aáb (Apatóczky Ákos Bertalan egyetemi oktató) gondozásában, és bizonyára nem a saját költségére, blog indult, melynek indító cikke - a blogcímhez hasonlóan gúnyos hangvételű – Baski Imre turkológus egyetemi tanár által írt Madjar vagyok turista c. cikk volt. A becsmérlő, személyes támadásoktól sem mentes cikk mutatta egyes akadémiai és egyetemi körök negatív hozzáállását Tóth Tibor antropológus 1967-ben, Benkő Mihály történész, keletkutató 2001-ben publikált – keleti magyarokkal kapcsolatos -  felfedezéseihez, és Bíró András Zsolt humánbiológus ezekhez kapcsolódó 2009-ben publikált genetikai vizsgálati eredményéhez.

Obrusánszky Borbála a blog indító cikkére reagált, ami a blog szerkesztőinek és eszmetársaiknak heves személyeskedő támadását váltotta ki. Obrusánszky Borbála  gondolatait azért adom ismételten közre, mert 2009. óta sem történt semmi a kutatások szervezett, erre létrehozott állami intézmények keretében történő folytatása ügyében. Történik ez annak ellenére, hogy az idő múlásával egyre kevesebb történeti, néprajzi adat összegyűjtésére van remény,  Az idő vészesen fogy, a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk. Rövidesen nem lesz rá remény, hogy olyan emberekkel lehessen beszélni, akik még közvetlen kapcsolatban voltak a drámai változásokat hozó szovjet rendszert megelőző időszakot ismerő személyekkel. Először idézem O. B. 2009-es blogbejegyzését, majd a Magyar Tudományos Akadémia BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja hivatalos kiadványának a témával kapcsolatos 2015-ben kiadott megállapítását, melynek lényege: „a kazakisztáni madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg". Ezt tehát éppen az a szervezet állítja, amelynek a feldolgozás lenne a feladata. Tehát a kompetens szervezet saját mulasztására mutat rá annak ellenére, hogy Tóth Tibor és Benkő Mihály felfedezése óta már igencsak hosszú idő telt el. Tóth Tibort a munkába már nem lehet bevonni - a rendszerváltáskor halt meg - Benkő Mihályt, aki most 77 éves  sem kereste meg senki az MTA részéről a gyászos emlékezetű 2006-2010. év között zajló lejárató kampány (lásd: Keleti magyarok - ellenszélben, http://www.eco-invest.hu/Keleti.pdf) után sem. Ezekről lásd még: KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY .

Tóth Tibor torgaji magyarokkal kapcsolatos felfedezésének 1967-es publikálásától a rendszerváltásig 32 év telt el. Közben Tóth Tibor el nem ismert felfedezőként már meg is halt.

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

Benkő Mihály nyugat-mongóliai magyarokkal kapcsolatos felfedezése publikációjától (2001) az ellene indított lejárató kampányig (2006-2010) öt év, az MTA képviselőinek idézett hivatalosnak tekinthető, a lehetőséget elismerő, de a mulasztás tekintetében önkritikát nélkülöző 2015-ös állásfoglalásáig - a publikációtól számítva - tizennégy év, azóta újabb két év telt el az MTA szervei részéről tétlenségben. Meddig várjunk, mig az MTA megmozdul?.

Obrusánszky Borbála 2009-es blogbejegyzése:

'Nemrégen (a hozzászólás 2009 elején készült - B. I.) kaptam az iwiw-es címemre egy felhívást, hogy indul egy új blog, ahol először Baski Imre, az MTA Közép-Ázsiai Kutatócsoportjának főmunkatársa írt egy összefoglaló cikket a kazakisztáni madjarokról. Először azt hittem, hogy végre a turkológusok közül valaki rászánta magát, és elment a helyszínre, hogy saját maga is meggyőződjön az adatokról, konzultáljon kazak kutatókkal, és levéltári forrásokat gyűjtsön, ahogyan azt szokás tudományos körökben. (Kiemelés tőlem - B. I.) Ehelyett egy összetákolt, csúsztatásokkal teli cikket olvastam végig, amely minden, az interneten keringő adatot összehozott annak érdekében, hogy Bíró András kutatását nevetségessé tegye. Íme néhány szarvashiba. Először Baski tudományos adatok helyett a különböző kulturális programajánlókra, majd Benkő Mihály által gyűjtött folklór adatokra hivatkozik, mintha azt a humán-biológus doktor gyűjtötte volna össze. Ha egyszer végighallgatta volna Bíró András tudományos beszámolóját, akkor abból megtudhatta volna, hogy a kutató csak konkrét, bizonyított adatokra támaszkodott, és alaposan összegyűjtötte a történeti adatokat is, felelőtlen kijelentéseket pedig nem tett. Érdemes lett volna talán Baski Imrének is elmenni egy ilyen előadásra, vagy esetleg meghívni a kutatót a Közép-Ázsiai Kutatócsoportba, hogy ott számoljon be eredményeiről. Tudományos körökben ezt így szokás. Magam is egy ilyen szakmai rendezvényen értesültem a eredményekről.

Baski láthatóan bajban van a természettudományokkal, nem érti a Bíró által elvégzett kutatások lényegét sem, és olyan, nem tudományos kutatókra hivatkozik, mint Czeizel. Mindenképpen szakszerűbb lett volna kikérni egy olyan akadémikus szakvéleményét, aki ért is a témához. Szabó István Mihály biológus-akadémikus például nagyra méltatta a munkát, és nem talált benne szakmai kifogást. De gondolom, az MTA keretein belül több kiváló szakember is található, akik szívesen segítenének egy szakvélemény elkészítésében, ha már az Igazságügyi és Orvosszakértői Labor véleménye számára nem elegendő.

Ahogyan már fent utaltam rá, a szerző összekeveri Benkő Mihály ismeretterjesztő művét és Bíró András kutatási eredményét. Benkő Mihály volt az, aki leírta a szarvasüldözési mondát, és aki Julianus magyarjainak tartotta a torgáji madjarokat. Viszont egy tagadhatatlan tény van Benkő Mihály részéről, ő volt az, aki felfigyelt Tóth Tibor antropológus kutatásaira, és Ő Baskival ellentétben elutazott a helyszínre és kiválóan dokumentálta útját, amiről egy könyv is megjelent. Természetesen, akadhatnak hibák benne, de az értéke az, hogy felhívta a figyelmet egy új kutatási területre.

A nyelvészeti bűvészkedésbe azért nem mennék bele, mert a nyelvészet önmagában semmit sem bizonyít, csak kiegészítő tudományág lehet a történeti források, régészeti tárgyak és a természettudományos eredmények mellett. Egyre viszont érdemes felhívni a figyelmet. A szerző azzal sem mond újat, hogy a Madijar név személynév lehet, hiszen már Hérodotosz óta a történeti források leírják, hogy a törzs nevét általában vezetőjéről kapják.

Még egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"

Idézet az MTA BTK MÖT által kiadott "Magyarok a honfoglalás korában" c. könyvből:

"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]

Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]

A "MADYAR, MADIJAR, MAZSAR" névváltozatok (szinonimák) szerepelnek a Kazak értelmező szótárban. E szerint a közép-ázsiai magyar temetők sírfeliratain, valamint a magyar néptöredékek nemzetségtábláin szereplő etnikai név jelentése mindhárom esetben ugyanaz: Venger. Így hívnak az oroszok minket is. Mohamedjar-ról, Mohammadjar-ról nincs szó.

01-ertelmezo.JPG

Kép: A kazak értelmező szótár MADYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999. 447. o.]

A ma Belső- és Közép-Ázsiában található - magukat magyarnak nevező - néptöredékek Nagyobb Magyarországban (Riccardus: Ungaria Maior, Anonymus: Dentumoger, Kézai: Baskar, Dent és Mogoria) maradt testvéreink leszármazottai, akiket a mongol-tatár invázió után szétszórtak a hatalmas hajdani Mongol Birodalom különböző pontjaira, de származásuk tudatát és nevüket, egyes népszokásaikat, legendáikat - tömbben élő testvéreink a kazakoktól eltérő, europid  antropológiai arculatukat is - megőrizték. 043.jpgAhogy egy kedves ismerősöm mondta: "Aki akarja látja, aki nem akarja, nem látja."

Kapcsolódó cikkek:

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

Benkő Mihály: MÉG EGYSZER A KAZAK-MAGYAROKRÓL
Hozzászólás Baski Imre cikkéhez (Eleink 2009, VIII. évfolyam, 2. szám, 31-32, kiegészítve azóta szerzett adatokkal)

Benkő Mihály MADIJAR: KAZAK-MAGYAR VAGY MOHAMED PRÓFÉTA BARÁTJA?
Hozzászólás Baski Imre újabb tanulmányához

Benkő Mihály: VÁLASZ EGY ELFOGULT KRITIKÁRA

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

A CSODASZARVAS NYOMÁBAN - Bíró András Zsolt interjúja

JULIANUS MAGYARJAI

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

Nagy Iván: ADALÉKOK A MADJAR-MAGYAR KÉRDÉSHEZ

Benkő Mihály: JULIANUS MAGYARJAINAK UTÓDAI EURÓPA ÉS ÁZSIA HATÁRVIDÉKÉN.

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

KÉT HONFOGLALÁS
Magyarok a kazak és üzbég kánságok megalapításában

Válogatott irodalom:

Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6

Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

Ahmetov, B. A.: Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

Bendeffy László: Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936,

Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

Benkő M.: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

Benkő M.: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008. (2008.a.)

Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008. (2008.b.)

Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

Magauin, Muhtar: A kazah történelem ábécéje, ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Nagy Iván: Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966. (1966.b.)

Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

 

 

 

Obrusánszky Borbála: A SZOBÁK TUDORA

Nyilt levél Baski Imréhez - 2009. II. 25.

Obrusánszky Borbála - kazak magyarok kutatásával kapcsolatos - gondolatait azért adom közre, mert 2009. óta sem történt semmi a kutatások szervezett, erre létrehozott állami intézmények keretében történő folytatása ügyében. Történik ez annak ellenére, hogy az idő múlásával egyre kevesebb történeti, néprajzi adat összegyűjtésére van remény,  Az idő vészesen fogy, a 24. óra utolsó másodpercében vagyunk. Rövidesen nem lesz rá remény, hogy olyan emberekkel lehessen beszélni, akik még közvetlen kapcsolatban voltak a drámai változásokat hozó szovjet rendszert megelőző időszakot ismerő személyekkel. Először idézem O. B. blogbejegyzését, majd a Magyar Tudományos Akadémia BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja hivatalos kiadványának a témával kapcsolatos - - megállapítását. Utóbbiból kiderül, hogy a kazakisztáni "madjarok történetének feldolgozása eddig nem történt meg". Ezt tehát éppen az a szervezet állítja, amelynek a feldolgozás lenne a feladata. Tehát a kompetens szervezet saját mulasztására mutat rá annak ellenére, hogy Tóth Tibor és Benkő Mihály felfedezése óta már igencsak hosszú idő telt el. Tóth Tibort a munkába már nem lehet bevonni - a rendszerváltáskor halt meg - Benkő Mihályt sem kereste meg senki az MTA részéről a gyászos emlékezetű 2006-2010. év között zajló lejárató kampány után sem. Ezekről lásd még:KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

Obrusánszky Borbála 2009-es blogbejegyzése:

'Nemrégen (a hozzászólás 2009 elején készült - B. I.) kaptam az iwiw-es címemre egy felhívást, hogy indul egy új blog, ahol először Baski Imre, az MTA Közép-Ázsiai Kutatócsoportjának főmunkatársa írt egy összefoglaló cikket a kazakisztáni madjarokról. Először azt hittem, hogy végre a turkológusok közül valaki rászánta magát, és elment a helyszínre, hogy saját maga is meggyőződjön az adatokról, konzultáljon kazak kutatókkal, és levéltári forrásokat gyűjtsön, ahogyan azt szokás tudományos körökben. (Kiemelés tőlem - B. I.) Ehelyett egy összetákolt, csúsztatásokkal teli cikket olvastam végig, amely minden, az interneten keringő adatot összehozott annak érdekében, hogy Bíró András kutatását nevetségessé tegye. Íme néhány szarvashiba. Először Baski tudományos adatok helyett a különböző kulturális programajánlókra, majd Benkő Mihály által gyűjtött folklór adatokra hivatkozik, mintha azt a humán-biológus doktor gyűjtötte volna össze. Ha egyszer végighallgatta volna Bíró András tudományos beszámolóját, akkor abból megtudhatta volna, hogy a kutató csak konkrét, bizonyított adatokra támaszkodott, és alaposan összegyűjtötte a történeti adatokat is, felelőtlen kijelentéseket pedig nem tett. Érdemes lett volna talán Baski Imrének is elmenni egy ilyen előadásra, vagy esetleg meghívni a kutatót a Közép-Ázsiai Kutatócsoportba, hogy ott számoljon be eredményeiről. Tudományos körökben ezt így szokás. Magam is egy ilyen szakmai rendezvényen értesültem a eredményekről.

Baski láthatóan bajban van a természettudományokkal, nem érti a Bíró által elvégzett kutatások lényegét sem, és olyan, nem tudományos kutatókra hivatkozik, mint Czeizel. Mindenképpen szakszerűbb lett volna kikérni egy olyan akadémikus szakvéleményét, aki ért is a témához. Szabó István Mihály biológus-akadémikus például nagyra méltatta a munkát, és nem talált benne szakmai kifogást. De gondolom, az MTA keretein belül több kiváló szakember is található, akik szívesen segítenének egy szakvélemény elkészítésében, ha már az Igazságügyi és Orvosszakértői Labor véleménye számára nem elegendő.

Ahogyan már fent utaltam rá, a szerző összekeveri Benkő Mihály ismeretterjesztő művét és Bíró András kutatási eredményét. Benkő Mihály volt az, aki leírta a szarvasüldözési mondát, és aki Julianus magyarjainak tartotta a torgáji madjarokat. Viszont egy tagadhatatlan tény van Benkő Mihály részéről, ő volt az, aki felfigyelt Tóth Tibor antropológus kutatásaira, és Ő Baskival ellentétben elutazott a helyszínre és kiválóan dokumentálta útját, amiről egy könyv is megjelent. Természetesen, akadhatnak hibák benne, de az értéke az, hogy felhívta a figyelmet egy új kutatási területre.

A nyelvészeti bűvészkedésbe azért nem mennék bele, mert a nyelvészet önmagában semmit sem bizonyít, csak kiegészítő tudományág lehet a történeti források, régészeti tárgyak és a természettudományos eredmények mellett. Egyre viszont érdemes felhívni a figyelmet. A szerző azzal sem mond újat, hogy a Madijar név személynév lehet, hiszen már Hérodotosz óta a történeti források leírják, hogy a törzs nevét általában vezetőjéről kapják.

Még egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"

Idézet az MTA BTK MÖT által kiadott "Magyarok a honfoglalás korában" c. könyvból:

"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár András (szerk.: Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]

Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...(az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]

 

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

Az alábbi – itt kivonatosan közölt - cikk a „rénhírek”tudományos  weboldalon jelent meg a magukat magyarnak (Nyugat-Mongóliában mazsarnak) valló kazahsztáni, üzbegisztáni, nyugat-mongóliai, nyugat-szibériai törzsek, törzstöredékek felfedezése témájában, ami a 20. század magyarságtudományának legfontosabb eseményei közé tartozik.. [http://renhirek.blogspot.hu/2008/09/keleti-magyarok-nyomban-politika-s.html, hozzáférés: 2017-10-20] A 2008. szeptemberében megjelent cikk itt közölt része átpolitizált világunkban meglepő objektivitással mutatja be Benkő Mihály kutatómunkáját. Az objektivitás azért meglepő, mert 2006-2010 között egyes akadémiai és egyetemi tudományos körök Benkő Mihály személyének hiteltelenné tétele, kutatási eredményeinek anullálása érdekében koncentrált támadást indítottak, melyhez a cikk írója – ritka kivételként – nem csatlakozott. A koncentrált támadás részletei, módszerei és résztvevői a következő linken ismerhetők meg: http://www.eco-invest.hu/Keleti.pdf A cikkrészletet néhány képpel és a kapcsolódó cikkek jegyzékével egészítettük ki.

***

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN - POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

Rénhírek, 2008. szeptember 5., péntek

Kivonat

[...]

Benkő Mihály ... eddig három, nagyon szép kiállítású, rendkívüli fotóanyaggal kísért könyvet jelentetett meg a keleti magyarokról.

konyv-julianus.JPG

Benkő Mihály orientalista a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című fotóalbumát, Bp. 1998.), lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban a kazakok között él a mazsarok csoportja. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképezőgépes barangolások Mongóliában, Bp. 2001.) című albumában számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják mazsarságukat (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 33.). A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 38.). Amennyiben van valami valóságmagva gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar–besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300–1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.

konyv-torgaj.JPG

Benkő Mihály második könyve a keleti magyarságról A torgaji madiarok (Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban, Bp. 2003.) címen jelent meg. A kötetben először Tóth Tibor 1964–65-ös expedíciójáról olvashatunk. A magyar antropológus a szovjet bürokrácia hanyagsága folytán juthatott csak el erre a szigorúan zárt területre. A Torgaj-vidéki kazakok – és köztük a madijarok is (a kötetben így írva szerepel nevük) – már a cári időkben is ellenálltak az orosz terjeszkedésnek, és állítólag az 1950-es években is voltak még zavargások ezen a vidéken. Az 1910-es években kibontakozó kazak függetlenségi mozgalom, az Alas vezetője a Torgaj-vidékről származó Mirzsakip Dulatov költő, matematikus és újságíró volt, aki cikkeit gyakran csak Madijar álnéven jegyezte. Petőfihez hasonló nemzeti hős volt, csak nem a Kárpát-medencei, hanem a kazakisztáni magyarság szülötte. 1935-ben, Karéliában vesztette életét, ahol az Északi-tengeri csatorna építésén dolgozott (természetesen nem önszántából).
A torgaji sztyeppen élő magyarok ezt mesélték Benkő Mihálynak: „…van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madijar és Khudijar, akik a Volga mentén éltek, elindultak Nyugat felé. Madijar el is jutott oda, ahová indult, Hudiart útközben elfogták, megölték és kettőbe vágták…” (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 74.) E történet talán a Hunor–Magyar monda ázsiai változata lehet. Ha ezt a feltételezést sikerülne igazolni, akkor megdőlhet a tudományos publikációkban élő nézet arról, hogy a két vadásztestvér meséjét 13. századi krónikásunk, Kézai Simon ötlötte ki Jordanes, gót történetíró nyomán. A torgaji magyarok több évszázadra visszamenő geneológiai hagyománya, valamint 18. századi történeti munkák alapján kazak történészek úgy vélik, hogy a madijarok a Batu leszármazottai közé tartozó Abulhair kánnal (1412–1468) kerültek Közép-Ázsiába, az egykori Arany Horda területéről. Mai lakóhelyükre, a torgaji sztyeppre a 18. század elején költöztek délebbi szállásterületeikről (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 92–93.)
A kötet végén azt is megtudjuk Orazak Iszmagulov antropológustól, hogy Kazakisztán más területein is élnek madijarok.

konyv-magyar-kipcsakok_1.JPG

A keleti magyarok után folytatott további nyomozásairól Benkő Mihály a Magyar-kipcsakok című könyvében számol be (Bp. 2008. – Benkő Mihály idézett műveit a Timp Kiadó jelentette meg).
A magyar-kipcsakok (a Kazakisztánban szétszóródott néhány családot kivéve) a kazak sztyepp északi részén élnek. Lakóhelyük a Szovjetunió belső területi felosztása után nem a Kazah, hanem az Orosz SzSzK része lett, így napjainkban is Oroszországhoz tartozik, az Omszki Terület Russzkaja Poljana nevű járásában található. Útjai során Benkő Mihály megható kapcsolatokra tett szert, mint távoli rokont fogadták, megismerkedhetett életükkel, és kötetében publikálhatta is e madijarok geneológiai táblázatait, vagyis sezseréit. Míg a fentiekben ismertetett két kötet inkább képeskönyv jellegű, kevés szöveggel, e harmadik már tudományos kíváncsiságunkat is kielégíti, a jegyzetekben utalásokat találhatunk Benkő Mihály és kazak kollégáinak tudományos publikációira is.

(Benkő Mihály életrajza és munkásságjegyzéke: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/benko.html)

E kötet idézi Ajbolat Köskimbajev véleményét is, amely szerint a Volga vidéki őshazában maradt magyarok a 14. században tagozódtak be a mongol (tatár) sereg hadrendjébe, és ennek következtében a sztyeppi törzsek rendszerébe is (Benkő Mihály: Magyar… i. m. 43.). Így vettek részt a kipcsakok Bultun-féle ága, a kara-kipcsakok egyik törzseként a 15. századi kazak honfoglalásban (a kipcsakok a kazakokhoz tartoznak).

A mongóliai mazsarok és kazakisztáni madijarok természetesen már nem tudnak magyarul, ugyanúgy, ahogy a Kárpát-medencei kunok és jászok sem beszélik őseik nyelvét. Ők kazakok, ahogy a mi jászaink és kunjaink pedig magyarok. Történetük kapcsán eszünkbe juthat Illyés Gyula kérdése: Ki a magyar? A válasz persze bonyolult.

[...]

KÉPEK

Az alábbiakban közlünk néhány képet Benkő Mihály könyveiből. Ezeket a cikk nem tartalmazta:

x024.jpg

Kép: A mazsar törzs kopjafás, kopjás, síremlékei Nyugat-Mongóliában. Fotó: Benkő Mihály

x022.jpg

Kép: A mazsar törzs szőke, kékszemű (ez ott igencsak ritka) tagjai Nyugat-Mongóliában. Fotó: Benkő Mihály

x01.JPG

Kép: Sírkő a nyugat-szibériai Kara Tal aul magyar temetőjéből. A felirat: "MAGYAR TÖRZS". Fotó: Benkő Mihály

x02.JPG

Kép: Magyar család férfitagjai a Kara Tal aulban. Fotó: Benkő Mihály

047.jpg

Kép: Fa síremlék Madyar (magyar) törzs feliratú sírkővel a szagai (Torgaj medence, Kazahsztán) magyar temetőben. Fotó: Benkő Mihály

magyar05_1.jpg

Kép: Vadászsas és jurta. Az ősi életmód - keleti magyarok mindennapi életében megőrzött - emlékei Nyugat-Mongóliában. Fotó: Benkő Mihály

Kapcsolódó cikkek:

ISMERETLEN MAGYAR TÖRZSRE BUKKANT EGY BUDAPESTI TUDÓS
Aczél Kovách Tamás, Magyar Nemzet, Hétfő, 1967. november 6.

ÚJ MEGLEPŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK A MAGYAROK EREDETÉRŐL
A rejtélyes Kusán Birodalom, Magyar Nemzet 1968. november 7. Aczél Kovách Tamás

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL
Tóth Tibor publikációi és társainak visszaemlékezései

TÓTH TIBOR ÖRÖKSÉGE

TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

Benkő Mihály: MÉG EGYSZER A KAZAK-MAGYAROKRÓL
Hozzászólás Baski Imre cikkéhez (Eleink 2009, VIII. évfolyam, 2. szám, 31-32, kiegészítve azóta szerzett adatokkal)

Benkő Mihály MADIJAR: KAZAK-MAGYAR VAGY MOHAMED PRÓFÉTA BARÁTJA?
Hozzászólás Baski Imre újabb tanulmányához

Benkő Mihály: VÁLASZ EGY ELFOGULT KRITIKÁRA

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

A CSODASZARVAS NYOMÁBAN - Bíró András Zsolt interjúja

JULIANUS MAGYARJAI

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

Nagy Iván: ADALÉKOK A MADJAR-MAGYAR KÉRDÉSHEZ

Benkő Mihály: JULIANUS MAGYARJAINAK UTÓDAI EURÓPA ÉS ÁZSIA HATÁRVIDÉKÉN.

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

KÉT HONFOGLALÁS
Magyarok a kazak és üzbég kánságok megalapításában

 

 

 

A VAJDAHUNYADI VÁR - FOTÓK

00.JPG

Kép: A vajdahunyadi vár homlokzata (Fotó: Benkő Mihály 2017)

A történelmi Magyarország legnagyobb ép gótikus vára, amely a magyar történelem egyik legjelentősebb - ha nem a legnagyobb - hős hadvezérének, Hunyadi Jánosnak a székhelye volt. Ha valaki ezt a várat megnézi, el tudja képzelni a középkori Budát.
A vár autópályán – mely rövidesen a közeli Dévát is eléri – 5 óra alatt elérhető Budapestről. Déva és Vajdahunyad között található Csernakeresztúr, magyar panziókkal, így a Magyarországról érkező turisták nyelvi nehézség nélkül tudnak szállást foglalni.
A vár idegenforgalmi propagandáját és egyúttal vonzerejét tovább kellene fejleszteni.
Első a propaganda, utána kellene valamit tenni azért, közös magyar-román projektben (Hunyadi a román népnek is hőse), hogy a helyi kiállítások Hunyadi János tevékenységének történelmi jelentőségét is kiemeljék. és a magyar emberek figyelmét felhívják Vajdahunyadra, érdekessé téve számukra ezt ezt az oly kevés magyar által látogatott, pedig Budapesttől nem is olyan távoli helyet.
Fejlesztést igényel a vár környezete is.

hunyad13_1.jpg

Kép: A vár udvara (Fotó: Benkő Mihály 2017)

hunyad12.jpg

Kép: A lovagterem (Fotó: Benkő Mihály 2017)

hunyad14.jpg

Kép: A kápolna (Fotó: Benkő Mihály 2017)

hunyad17.jpg

Kép: A hálószoba (Fotó: Benkő Mihály 2017)

06_1.JPG

Kép: A festett torony (Fotó: Benkő Mihály 2017)

hunyad07.jpg

Kép: A páncélos vitéz - Hunyadi János - a festett torony tetején. (Fotó: Benkő Mihály 2017)

01_1.JPG

Kép: A vár messziről (Fotó: Benkő Mihály 2017)

ANGOL SZERZŐ HUNYADI JÁNOS JELENTŐSÉGÉRŐL

Megjelent Roger Crowley műve Bizánc bevételéről: 1453 - Konstantinápoly utolsó nagy ostroma, Park Kiadó, 2016

Az általános részben, az ostrom előzményei előtt írja:

"Mehmed a maga részéről (Brankovics) György közvetítését kérte egy, a magyarokkal való megállapodáshoz, akiknek zseniális hadvezére, Hunyadi János kormányzó jelentette a legkézzelfoghatóbb fenyegetést a keresztény Európa felől". [R. Crowley, 1453, Budapest, 2016. 71.]. Eszerint Nyugaton nagyon jól ismerik Hunyadi szerepét és jelentőségét az akkori eseményekben. A könyv utószavát Pálosfalvi Tamás írta: "1453-1456 - egy örök téma" címen. A következőket olvashatjuk benne: "Nándorfehérvár sikertelen ostroma jelentős mértékben lelassította és más utakra kényszerítette az oszmán terjeszkedést". (321.o.) "Hunyadi János kétségkívül a a legtöbbet tette azért, hogy az oszmán terjeszkedést még idejében fel lehessen tartóztatni a Balkánon". "Nemzetközi segítséggel, de ha lehet, úgy tűnik, akár ennek hiányában is képesnek tartotta magát döntő győzelem kivívására". V. Miklós pápának a következőket írta. 1448-ban kezdett, és Rigómezőnél végetért hadjáratáról: "Mindaddig nem tágítunk, amíg az ellenségnek Európából való kiűzése valóra nem váltott reményeinket". (324-328). Ez a hadjárat ugyan Rigómezőn ért véget, de... ...Nándorfehérvárról: "Nándorfehérvár megvédéséről sajnos, aligha lehet olyan hosszú könyvet írni, mint Konstantinápoly ostromáról, - legfeljebb regényes formában. Mégis, számunkra, itt a Kárpát medencében ez marad a "nagy ostrom", a középkori Magyar Királyság legnagyobb sikere az oszmán hódítókkal szemben. (331).

 

KURDOK ÉS MAGYAROK

A mai napon egy újsághír keltette fel a figyelmemet, mely az Iraki kurdok függetlenségi népszavazásáról szól (Index, 2017 szept. 24., Index): Lángra lobbanthatja a Közel-Keletet a kurd népszavazás

01-valasztas-illusztracio.JPG

Kép: A cikket illusztráló fotó

Ennek kapcsán csokorba szedtem azokat a rendelkezésemre álló adatokat, melyek szerint a kurdok elődeinek és a magyarok elődeinek közük lehetett egymáshoz.

„A huszonkétmillió kurd a világ egyik legnagyobb olyan nemzete, amely nem önálló állam keretei között él. Kurdisztánt jogilag nem ismerik el, politikai határai nem léteznek. Négyszázötvenezer négyzetkilométernyi területén a mai Törökország, Irak, Irán, Szíria, Libanon, Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán osztozik. Tíz–tizenkét millió kurd él Törökországban (az ottani népesség 20%-a), öt-hat millió Irán területén (10%), négymillió pedig Irakban (23%). A kurdok által lakott terület Törökországtól az Iráni-felföldig, az Araráttól a Tigris és az Eufrátesz közti területig, vagyis az ókori Mezopotámiáig húzódik.

A legtöbb történész egyetért azzal, hogy a médek, akik Kr. e. 612-ben legyőzték az asszírokat, s megalapították birodalmukat, a kurdok elődei.” [Husain Shorsh: A kurdok eredete, nyelve és vallása, http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=155&lap=0, hozzáférés: 2017-09-24]

Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következőket írja:

"Atyla rex hunorum, medorum …." azaz "Attila a hunok, médek … királya."

Kézai Simon Magyar krónikája szerint két testvér, Hunor és Magor egy szarvast követve talált a Meotis (Azovi tenger) vidékén új hazát.

Ugyanez a krónika Attila hun kírállyal kapcsolatban a következőket írja: Ethele király„A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

Kiss Bálint nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar név etimológiáját a következők szerint adja meg:

"Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső "a" betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a "dj"-t "gy"-nek szoktuk mondani” [Kiss Bálint, "Magyar régiségek, 1839, 10. o.]

A médek "Madaj" önelnevezését a Biblia is megőrizte [Szent Biblia, ford.: Károli Gáspár, Amszterdam 1685, Esa. XXI:2.: "... szálld meg te Madai Babilóniát.."]; az "-ar" második szótagot pedig a magyaron kívül a következő rokonnépek nevei is tartalmazzák: avar, bolgár, tatár, kazár, apar (pártus), kangar (besenyő), tokar (tadzsik), amire a neves orosz történész, A. H. Halikov hívta fel a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy ezeknek a népeknek a nemzeti színei is azonosak a magyar nemzeti színekkel. Az európában ismert görögös Media szó jelentése középső, ugyancsak középső(ország) a jelentése a sumer "Mada" szónak.

Diodorus Siculus (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) a következőket írta:

02-diodorosz.JPG

Kép: Diodorus a szarmaták eredetéről. Forrás: Lorenz Rhodoman szerk.: Diodori Siculi Bibliothecae Historicae libri; tom. I., Amszterdam, 1746, 155–156. o., Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből.

A szöveg magyar fordítása a következő: A szkíták egy kolóniát hoztak létére, melynek népét „Médiából szállították el a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [Diodorus Siculus/Diodórosz Szikeliotész: Bibliothéké cím művének II. könyve 43. fejezetéből, angol kiadás: Diodorus of Sicily in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, 1967 (The Loeb Classical Library). 28-29. o., Horváth Gábor fordítása, akinek segítségéért köszönetet mondok.]

Az alábbiakban látható Sarmatia térképe a hunok előtt:

03-sarmatia.JPG 

Kép: Sarmatia térképe i. sz. 370, a hunok hódítása előtt. Forrás: Map of Ancient Sarmatia (Sarmatia Antiqua), Rob. Wilkinson, 1 September 1801, London

… és a hunok európai hódítása után:

04-attila.JPG 

Kép: A hun Attila birodalma. Forrás: The Huns, in: History of the Later Roman Empire by J. B. Bury Published by Macmillan & Co., Ltd., 1923 , http://www.novaroma.org/nr/Attack_of_the_Huns, hozzáférés 2017-09-24

370-körül a hunok a Kada nemzetségéből származó Bendegúz (Muzduk) vezetésével átlépték a Volgát, meghódították Kelet-, és Közép-Európát, kiterjesztették uralmukat az ott élő népekre. 

A hunok 395. évi, a Kelet-Római Birodalom tartományai ellen - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról Horváth Gábor írt tanulmányt: Horváth Gábor: A HUNOK 395. ÉVI ÁZSIAI HADJÁRATA A RÓMAI BIRODALOM KELETI TARTOMÁNYAI ELLEN, http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/12/horvath_gabor_a_hunok_395_evi_azsiai_hadjarata_a_romai_birodalom_keleti_tartomanyai_ellen, hozzáférés: 2017-09-25.

„Az 5. század elején hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol meg is telepedtek. Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király fényes Kárpát-medencei udvaráról egykorú beszámoló is fennmaradt a bizánci követtől, Priszkosz rétortól.

A hunok Ruga, Bleda (Buda) és Attila vezetésével kezdetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségesei voltak, hadsereggel támogatva azt a Keletrómai Birodalommal szemben. A két birodalom között a keletrómaiak elleni két nagy hadjárat eredményeként egyensúly alakult ki. Ezt követően Attila király a nyugatrómaiak ellen fordult. 451-ben, a catalaunumi csata eldöntetlenül végződött. Bár magát Aetius győztesnek nevezte, a csatát ő hagyta el, és a Róma elleni hadjárat során semmilyen ellenállást nem tanúsított a hunokkal szemben.

452-ben Attila betört Itáliába, és Róma felé vonult. III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögé menekült, s a pápa tanácsadói is a menekülést javasolták Nagy Leó pápának. Ő azonban a legenda szerint egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a következőt mondta: „Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is.” Misszionárius munkát hirdetett a hunok között. Kíséretével Mantovánál találkozott Attilával, és sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Rómát, és békét kössenek a birodalommal. (Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy a hunok táborában járvány tört ki.)

453-ban, Attila új házassága nászéjszakáján hirtelen meghalt."

Attila halálával megszűnt a hunok közti összetartó erő, birodalmuk kisebb törzsszövetségi keretekre oszlott, amelyek vezetői Attila fiai leszármazottjai közül kerültek ki. Irnek hunjai visszavonultak a meotiszi őshazába. Scythia Minorban maradt hunok másik részét Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg leszármazottjai folytatták az uralkodást. Később a források néhol beszámolnak egy-egy hun uralkodóról, mint például a Morava folyó mellett élő Mundóról, aki az osztrogót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen. 682-ben egy Izrael nevű keresztény misszionárius püspök a Kaukázusban és Dagesztánban élő hunokról számol be. Izrael püspök leírja, hogy „keresztény templomok épültek a hunok országában”, beszámol a hunok Derbenttől északra fekvő fővárosáról, „a fénypompás Varachanról”, amelynek utcái, terei vannak, ahol „ügyes ácsok” dolgoznak, akik egy állatmotívumokkal díszített hatalmas keresztet is állítottak, ötvöseik pedig arany- és ezüstszobrokat készítenek.” [Wikipédia,Hunok szócikk, https://hu.wikipedia.org/wiki/Hunok, hozzáférés: 20017-09-24]

kaukazusi-invazio-07.JPG

Kép: Hunok a Kaukázus északi előterében i. sz. 565-ben, 100 évvel Attila halála, és 200 évvel Sarmatia területének a Hun Birodalomhoz csatolása után Forrás: A magyarság korai történetének sarokpontjai. Elméletek az újabb irodalom tükrében. Zimonyi István. Szeged. 2012 dc_500_12 ..., 114. o., http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

A médek „magyar” önelnevezése a hunok Kárpát-medencéből történt kivonulása után mintegy 100 évvel, a továbbra is hun uralom alatt maradt hajdani Sarmatia területén – egy uralkodó és egy város neveként - bukkant fel a történeti forrásokban. Malalas 6. századi bizánci szerzetes krónikájában a Fekete-tenger északi partvidékén élő kutigur-hunok uralkodójának személyneveként örökíti meg azt, a térség történetét leíró Derbendnáme nevű 11. századi forrás arról számol be, hogy a hunokkal együttműködő Szasszanida Birodalom sahja, I. Huszrau Anórsiván (501-579) megalapítja Kicsi Madzsar (Kiči Majar) és Ulu Madzsar városokat.

05-kurdzaszlo.JPG 

Kép: A kurd zászló – magyar színek, közepén a székely sugaras nap képével

A magyarság embertani arculatának kérdésével kapcsolatosan Dr. Tóth Tibor a következőket állapítja meg: "Összefoglalóan, a rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Ural melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe." [Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogeneziséne problémája, Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.]

’Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles”; (a szarmaták, mint hírlik, a médektől erednek). [Plinius Naturalis Historia, VI. 7,19]

A szkíta (szkíto-szarmata), hun, magyar folyamatosságot bizonyító ókori és középkori forrásokkal korábban foglalkoztam: SZKÍTA-HUN-AVAR-MAGYAR FOLYAMATOSSÁG KORABELI FORRÁSOK ALAPJÁN, TÉRKÉPEKKEL, http://julianusbaratai.blog.hu/2017/04/14/szkita-hun-avar-magyar_folyamatossag_korabeli_forrasok_alapjan_terkepekkel, hozzáférés: 2017-09-25.

EGÉSZ EURÓPA ZARÁNDOKHELYÉVÉ KELL FEJLESZTENI A VAJDAHUNYADI VÁRAT

hunyadvarszembol.JPG

Kép: A vajdahunyadi vár Foto: Benkő Mihály

A vajdahunyadi vár a mai napig méltó őrzője Hunyadi János dicsőségének. Hunyadi János kormányzósága (1446-1453) alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János ekkor építette ki rangjához méltó lovagvárrá. A várat Mikszáth Kálmán „a várak királyának” nevezte. Hunyadi János, Magyarország kormányzója, majd főkapitánya egész életét Európa védelmében vívott harcban töltötte, 1456-ban csodálatos győzelmet aratott Nándorfehérvárnál II. Mehmed szultán hatalmas túlerőben lévő seregeivel szemben. Az emlékét őrző vár egész Európa zarándokhelyévé kell, hogy váljon.

Ahhoz azonban, hogy a vár európai szintű turisztikai látványosság és méltó emlékhely legyen, jelentős turisztikai fejlesztéseket kellene végrehajtani mind a vár környékén, mind a vár belső tereiben. A várban látható kiállítást is meg kellene újítani. A vár környéke jelenleg egy romos iparterület. Az épület nem körbejárható. A kiállítás nem Hunyadi János személyére és pályafutására összpontosít, a feliratok csak román és angol nyelven tájékoztatnak. A fejlesztés lehetne közös magyar-román-európai uniós projekt. Itt meg kell említeni, hogy a nándorfehérvári diadal maga is európai összefogás eredménye volt, abban szerepet játszott Hunyadi János, barátja Kapisztrán Szent János, sógora Szilágyi Mihály és  többnemzetiségű seregük példamutató együttműködése.

hunyad0.jpg

Kép: A vajdahunyadi vár másik oldala. Foto: Benkő Mihály

A vár könnyen megközelíthető, az épülő autópálya már majdnem elérte Dévát, innen kb. 5 perces autóút Vajdahunyad. Déva és Vajdahunyad között található Csernakeresztúr, 100%-ig magyar település, ahol többen foglalkoznak falusi turizmussal.

A magyar király, majd német-római császár, Luxemburg Zsigmond által építtetett budai vár pompájában hasonló lehetett, de a vajdahunyadi vár ma is megtekinthető, míg a budai vár az 1686-os ostrom idején teljesen megsemmisült. Aki tehát Hunyadi János iránti tiszteletét akarja leróni, vagy szeretné tudni, hogy milyen lehetett a budai vár a 15. század közepén, annak feltétlenül el kell mennie Vajdahunyadra.

hunyad00.JPG

Kép: A lovagterem Foto:Benkő Mihály

"Magyarország Hunyadi korában a törökkel szemben politikai és a hadászati védekezés állapotában volt. Törökország terjeszkedett. Magyarország csak meglevő birtokállományát akarta délfelé megvédeni. Ezt a védelmet Hunyadi offenzív módon oldotta meg. Hadművészetének talán ez a legfigyelemreméltóbb sajátsága. Még ott is, ahol a török váratlan támadása, vagy semmi módon ki nem egyenlíthető túlereje folytán eleinte a védekezésre szorul, mint az 1442. évi (erdélyi) és az 1456. évi (nándorfehérvári) hadjáratokban, éles szemmel figyeli az alkalmat a védelemből a támadásra való átmenetre és hamarosan kezeibe ragadja az olyannyira fontos kezdeményezést.

Csatáiban a harcászati védelmet egyáltalában nem ismeri. Támadás és mindig támadás a jelszava, míg csak az ellenség valahol meg nem rendül, hogy ezt a kezdeti előnyt döntő sikerré fejleszthesse.

Hunyadi csatatervezésében megtaláljuk azokat a formákat, melyeket későbbi hadvezérek is sikeresen alkalmaztak. Így például a szentimrei csatában (1442) oly átkarolással idézi elő a döntést, mint Moltke a königgrätzi csaában, a Karánsebes és Hátszeg köztt vívott csatában (1442) kettős átkarolással semmisíti meg a törököt, miként Hindenburg Tannenbergnél az oroszokat, 1444-ben Kunovicánál – visszavonulás közben – azt a megrohanást alkalmazza, mint Napoleon 1813-ban Hanaunál stb.

A nándorfehérvári dicső győzelemhez hasonlót azonban a történelem alig ismer. Szinte meseszerű az, ahogyan az ostromolt és erőszakos rohammal már majdnem bevett vár kis helyőrségének kirohanása felmentéssé és döntő győzelemmé fejlődött. Ez már a hadvezetés művészetének felső fokán túlemelkedő haditény és egyben személyes hőstett. Ennek végrehajtásához a csapatával összeforrott és istenített, lángeszű és vakmerő vezér és oly csapat kellett, melynek harci erényei nem csupán a nevelésben, hanem a fajban (értsd: nemzeti karakterben – B. I.) gyökereznek.

[...]

Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibal és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napoleon sem vezetett.” [Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest 1930. (Reprint Bp. 1992.) 94-95. o.]

04_1.JPG

Kép: Páncélos vitéz a vajdahunyadi vár tornyának tetején. Foto: Benkő Mihály

VÁLOGATOTT FORRÁSOK

1. Czuczor Gergely: Hunyadi

Ki áll amott a szirttetőn.
    Hunyad magas falánál,
S körül tekint a sík mezőn
    Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
    Várába száll nyugonni.

De hírnök jő s pihegve szól:
    «Uram, hatalmad eldűlt,
Hazádon nem kormánykodol,
     A polcra már Ulrik ült.»
«Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.»
     Mond és marad nyugodtan.

Más hírnök is jő csakhamar:
     «Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
     Előlök, mint lehet, térj.»
«Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.»
     Mond és marad nyugodtan.

«Uram, hős vajda, véredet
     Szomjazza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
     Külföldre álnokul hív.»
«Rém célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál.»
     Mond és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
     Nyugalmasan szívében,
Habos lovon fut egy vitéz,
     S vérlobogó kezében,
S kiált: «édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada.
     Siet kivívni Nándort.»

«Pogány jő? hah! nem tűrhetem
     – Mond és tűnik nyugalma –
Magyar hazán és nemzeten,
     Nem dúl pogány hatalma!»
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
     S míg nem győz, nincs nyugalma.

06_1.JPG

Kép: A festett torony a páncélos vitézzel. Foto: Benkő Mihály

2. Arany János: Hunyadi csillaga*

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.

S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.

De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.

Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.

Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...

S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
„Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?

Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?

Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?

Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:

Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...

(1855)

* Előhang akart lenni a Hunyadi ballada-körhöz. A. J.

 3. Thuróczy János: Magyar Krónika (Részlet)

Az első krónika-részlet bemutatja, hogy a törökök annyira féltek Hunyaditól, hogy egy esetben elég volt a megfutamodásukhoz, hogy a köd felszállása után meglátták a Hunyadi zászlóit. Pedig a győzelmeitől elbizakodottá vált török II.  Murád és II. (Hódító) Mohamed szultánok idejében csak nagyon ritkán fordított hátat az ellenségnek. A második krónika-részlet Hunyadi János nándorfehérvári világraszóló győzelméről és haláláról tudósít.

"L. fejezet

A kormányzó úr csatájáról a rácországi Krusevácnál

Ebben az időben Amurat török császár rossz szemmel nézte, hogy szomszédságában György despota ura Rácországnak; váltig gyűlölte azért, amiért kiengedte a kormányzó urat. Népének nagy részét fegyverre szólította, és Feriz bég nevű vajdája - harcias ember - vezérletével Rácországba irányította. Szigorúan meghagyta a bégnek, hogy a Morava folyó partján fekvő s régebben leromlott Krusevác várát javítsa ki, s onnan támadja György despotát. Ennek hallatára a despota megrémült; töprengett, mit tegyen, sokáig hánytorgatta magában a dolgot. Tudta, ereje nem elég, hogy ellenálljon ily nagy ellenségnek, hamarosan megvezekelt a kormányzó úr ellen cselekedett sérelemért. Mikor azonban megértette, hogy e nagy veszedelemben nincs más választása: vagy meghódol az ellenségnek, vagy segítséget kér - nem tudta, kinek segítségéhez folyamodjék. Így szólt övéihez:

- Ha a kormányzó úr nem volna rossz szándékkal ellenem, ő lenne az az ember, aki megmenthetne veszedelmemben a nagy bajtól és romlástól.

Látta, hogy a kormányzó úron kívül senkitől sem kérhet segítséget, bár pironkodott váltig, őhozzá folyamodott. A kormányzó úr pedig jobban szeretett törökkel csatázni, mint kellemes táncot járni - nyomban összehívta seregének számos vitézét, fegyvert fogott, és saját személyében ment a despota segítségére. Tudták a törökök, hogy a despota a maga védelmében fegyverhez nyúl, azt azonban nem tudták, hogy a kormányzó úr segítséget hoz neki; nyugodt lélekkel várták hát a közelgő ellenséget.

A kormányzó úr pedig, hogy minél gyorsabban érhesse el az ellenséget, egész éjszaka haladt seregével és a rác nép csapataival. Az éjszaka folyamán meg is tette az utat; napkeltére a kormányzó úr elközelgett az ellenséghez. Eközben köd támadt, úgyhogy az ellenfelek nem láthatták egymást, kölcsönösen rejtve voltak egymás szeme elől. Midőn aztán a kelő nap sugaraiban a köd felszakadt, felvillantak a fegyveres hadsorok, a török csapatok pedig látták, hogy közel az ellenség, és közte a kormányzó úr zászlóit is azonnal megismerték - erre megfordultak, nem ütköztek meg, hanem gyors futásnak eredtek. A kormányzó úr egész könnyű lovassága üldözte a futamodókat, és mind az üldözők nagy hevesen szorongatták őket. Így éjszakáig igen sokat levágtak közülük; még több is így járt volna, ha az éj sötéte be nem köszönt, s a menekülőket el nem takarja.

Az említett Feriz bég vajda sok rábízott néppel és főemberrel fogságba esett; nagy örömmel és ünnepléssel vezették a kormányzó úr elé. Így hát a kormányzó úr győzelmet nyert; visszatértében felgyújtatta Viddin városát, Bulgária főhelyét. Végül diadalmasan jött meg Magyarországba, az összes foglyot a despotának engedte át….”

[...]

LV. fejezet

Nándorfejérvárnak a török császár által lett ostromlásáról

László király Buda várában időzött, és így telt el az Úr 1455. éve, ekkor a törökök császára, Mahomet, támadással fenyegette Magyarországot, és hírlett, hogy először Nándorfejérvárát akarja megvívni. Nagy gondba és töprengésbe sodorta ez a hír nemcsak Magyarország népét, de az összes szomszédos országot is, szinte az egész kereszténységet. Konstantinápoly kegyetlen megvétele lebegett a katolikus népek szeme előtt, és nem csekély volt mindnyájuk rémülete.

Maga a török császár szinte más ember lett, mióta Görögországon diadalt vett. Kívánságában és gőgjében fentebbre tört, s azt hitte, hogy általa megújulnak hajdani Nagy Sándor győzedelmes napjai. Mondják, így beszélt:

- Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!

Midőn ezek a híresztelések László királyhoz értek, a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett; nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát és sietvést Bécs városába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt félhónapnál is tovább. Napról napra nőtt a nagy ellenség közeledésének rettenetes híre, fegyverhez azonban senki sem nyúlt.

Végre elérkezett a nyárnak az a szaka, mikor a zöld kalászfejeknek szemei kibontakoznak és érni kezdenek, Phoebus szekere pedig az Ikrek mezején haladt, midőn a törökök császára rettenetes ostrommal szállotta meg Nándorfejérvárát. Szörnyű és nagyszámú hadi készülettel és négyszázezernél több törökkel. A magas várfalakról szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges sátrak orma: áttekinthetetlen volt az ellenség teméntelen száma. Ezenfelül maga a császár vezérelt számos hajót, melyeket tengeri hajók módjára készítettek; ezekkel annyira megszállta a vár alatt folyó Duna és Száva vizét, hogy víziúton senki sem vihetett segítséget a várba.

Nagy fáradsággal szállíttatta oda a császár a Krusevác vára körül csodás buzgalommal összegyűjtött hadi gépeket, ostromgépeket és ágyúkat. Azt hitték, ilyeneket és ilyen mennyiségben még sose hordtak össze semmilyen várostromhoz: a vár nagysága tette ezt szükségessé.

A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.

Az ország minden részébe híre szállt az elkeseredett, hatalmas ostromnak: Magyarország főurai azonban tunyán, mintha aludnának, nem küldtek fegyveres oltalmat a veszendő várnak.

Elérkezett végre a félelmetes ostromláshoz a besztercei gróf úr, eme virtusra és vitézkedésre termett férfiú. Csekély számú zsoldosa volt csak a nagy ellenséggel szemben. Magyarországbeli, keresztjelet viselő számos népek is verődtek össze Kapisztránói János fráter alatt, hogy harcoljanak Krisztus nevéért. Lengyelország tájairól is jött háromszáz keresztes. Noha a gróf úr - mint előbb már elmondottuk volt - letette a kormányzóság gondját, szokott serénysége és virtusa azonban most is ösztökélte, hogy az ellenségre támadjon.

Utat-módot keresett tehát, miként távolítsa el a nevezett folyók hátáról az ellenséges hajókat, hogy fegyveres segítséget vihessen a szorongatott várnak. Végül hajókat szedett össze, megrakta keresztes népségből való fegyveresekkel, leküldte a Duna folyón az ellenséges hajókkal szembe.

Az ellenfelek hajói összecsaptak. Lőn nagy riadás a töröknél; a magyarok is magas hangon hívták segítségül az Úr Jézust. Egyik félnek sem volt menekvésre útja. A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.

Midőn a török császár észrevette ezt, mondják, így szólt:

- Már ha nehezebben is, mégis betelik akaratunk!

A hajók csatáján győzelmet nyervén, a gróf úr nyomban átkelt a várba s így vigasztalta a csüggedt várkapitányokat, akik már csak a halált várták:

- Miért rémüldöztök? - mondotta. - Először láttok-e törököt? Jó néhányszor megszalasztottuk már őket, ha olykor magunk is futottunk előlük. Sokszor láttátok már őket, miért zavarodtok most meg tőlük? Nemde próbáltátok már fegyverüket, erejüket? Fiacskáim, bízzunk Krisztusban, kinek nevéért annyiszor ontottuk vérünket; harcoljunk bátran az Ő nevében ellenségünkkel. Nemde, meghalt Krisztus miérettünk? Haljunk meg mi is Őérette! Legyen tehát lelkünk állhatatos és vitézkedjünk a harcon. Tudjátok, hogy félénk az ellenség. Ha isten velünk, könnyen győzünk! Isten máskor meghátráltatta, megfutamította a törököt és futva űzte vissza hazájába. Kell-e még töprengenünk? Régen hadakoztok már vezérletem alatt: próbáljátok meg!

Ilyen és hasonló szavakkal és jelenléte által bátorságot öntött ismét beléjük a gróf úr. Új vitézekkel is erősítette a várat. Nagyszámú keresztest is vitt be oda: minthogy ezek közrendű népek voltak, fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr hadra szoktatta őket, amennyire lehetséges volt.

A török császár előzetesen már hallotta, hogy apja, Amurat, éltében ugyanezen Nándorfejérvára alatt hét hónapig vesztegelt ostrommal, de siker nélkül, és győzelem helyett szégyenszemre vonult el. Ezért ez a török császár hadnagyai előtt nem kicsinyég becsmérelte saját apját, és azt mondta, hogy ő ezt a várat tizenöt nap alatt veszi meg. Mikor vajdáinak legfőbbike, az anatóliai vajda, ezt a kérkedést hallotta, előbb engedelmet kért a szólásra, majd így válaszolt a császár beszédére:

- Nagy császár! Boldog vagyok, hogy szólhatok színed előtt! Félek mégis: az lesz a dolog vége, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet. Tudnunk kell azonban, hogy a magyarok keményebben védik váraikat mint a görögök.

Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását - felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.

Ott volt Kapisztránói János fráter is. Mintegy elragadtatásba esetten, a többi fráterek is vele a földre borultak, égi segítségért tárták elméjüket és karjukat, szemüket égre emelték és nyögdelve imádkoztak; elmondhatták volna a prófétával: Felemelem szememet a hegyekre, onnan jő a segítségem!

A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol intő szavakkal ösztökélte őket a harcra. Szilágyi Mihály kapitány, Kanizsai László, katonai virtusokban jeleskedő ifjak s a gróf úr magával hozott harcosainak sora, valamint a keresztesek hada is mind a vár falainak omladékain állva, keményen harcoltak. Többször kiverték már a városból a törököt, de ádáz küzdelem árán újra visszatért, mígnem a magyarok fölé kerekedett.

A várban több épület kigyulladt, hevesen csaptak föl a lángok. A győzelem jeléül a falakon már több császári zászlót tűztek ki. Megszűnt az ellenállás reménye, a magyarok már hátrálni kényszerültek - ha lett volna, hova. Kit-kit az elkerülhetetlen halál képe rémített. Végre megértették, hogy nincs mód futásban keresniök menedéküket. Szorongattatásukban egy válthatja meg őket csak, a halál. Ismét nagy hangon hívták az Úr Jézus nevét, megfogták fegyverüket, felvették pajzsukat, és tőlük telhető bátorsággal támadtak az ellenségre. Megújult a halálos küzdelem; mindkét részen sokan vesztették vérüket, lelküket. De nem maradt el isten segedelme.

A magyarok vitéz, lelkes támadása hamar megzavarta az összes török csapatot, s hátat adva megfutottak. A magyarok pedig az ég segedelmével újra fellélegzettek és új erőre kaptak; kard élével üldözték őket, mígnem a vár rombolására hozott összes hadigép és egyéb ágyú védők nélkül maradt. A törökök összes erődítésére a magyarok tüzet szórtak; a tűzvető gépek csöveit pedig vitézül beszögezték.

A harc nem ért véget a nappal. Ami előbb a vár szűk utcáin folyt, a tágas mezőn folytatódott nagy kegyetlenséggel, mígnem a leszálló éj homálya elválasztotta az ellenfeleket. Az éj sűrű sötétje alatt maga a császár is megfutott táborából, szót sem szólva erről senkinek. Isten dicsőségére és a császár zavarodására úgy történt, hogy visszamaradt mind a hadi készület; az összes gép és az ágyúk különb-különb nemei is, amelyeket ide hurcolt, zsákmányul estek. Tulajdon népe mérhetetlen sokaságának veszte után, megtért hazájába, de rossznéven vette, ha ezután bárki is emlegette előtte a vár nevét.

Némelyek így beszélték el a császár bukását: Midőn hevesen dúlt a csata, és maga a császár hajtotta harcba embereit, mellét nyíl sebezte, és félholtan zuhant le lováról. Övéi felragadták és sátrába vitték. Mikor aztán éjszaka lett, látták a törökök, hogy az anatóliai vajda meg összes főembere elesett a csatában, nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is szinte odavan, alig lélegzik. Megrémültek, hogy hajnalra a magyarok rájuk támadnak: megfutamodtak, és a császárt is magukkal vitték. Hogy pedig ez ne szenvedjen még inkább az úti fáradalmaktól, másfelé térve, Zsarnó nevezetű várukba szállottak be. Mikor a császár ott magához tért és megkérdezte, hol van, megmondták neki a helyet; ekkor a császár így szólt:

- Miért és miképpen kerültünk erre a helyre?

- A magyarok legyőztek, az anatóliai vajda és a seregnek majd minden hadnagyi elestek - felelték -, mi is nagy vereséget szenvedtünk, és ami ennél is több, fölségedet is inkább halva mintsem élve láttuk. Ezért futottunk idáig.

Ismét kérdezte a császár, ott maradtak-e az ágyúk és egyéb hadi szerszámok. Azt felelték neki, minden ott maradt. A császár erre szívének mélységes keserűségétől megkeseredve mondotta:

- Adjatok nekem mérget, hadd vegyem ezt magamhoz. Inkább meghalok, semhogy gyalázattal térjek meg országomba.

Így esett a török császárnak Nándorfejérvárnál a magyarokkal vívott csatája. Fennhéjázó elmével, gőgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s isten ítélete szerint paraszti kéztől vette vereségét, mely pedig inkább kapa- mint fegyverforgatásra való. Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett és csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében.

LVI. fejezet

Hunyadi János besztercei gróf úr haláláról

A besztercei gróf úr - aki kora ifjúsága óta annyi háborúk viszontagságait viselte - ezek után, ámbár az aggkor meg nem roskasztotta még, de a folytonos fegyverforgatásban s a kormányzás gondjaiban megfáradván erejét vesztette, betegségbe esett. Kevés napi kórság után Zimony városába szállították. Az említett Kapisztránói János fráter, isten embere, imádkozott mellette végóráján és így adta vissza lelkét Megváltójának.

Nagy siralom támadt egész Magyarországon. Szinte az egész kereszténységet felzavarta a nagy fájdalom, midőn meghallotta, hogy első harcosa befejezte életét. Fenn, a magas égboltozat csillagai is megjósolták halálát; ugyanis halála előtt a magas légben csodálatos üstökös csillag jelent meg. Maga Mahomet császár is, bár a gróf úr kevéssel halála előtt Nándorfejérvár alatt megfutamította, amikor György rác despota a császár vigasztalására megjelentette neki a gróf úr halálát, mondják, lehorgasztotta fejét, sokáig hallgatott, majd a követnek azt mondotta, hogy ámbár ellensége volt, fájlalja elmúlását, mert soha a világnak kezdetitől fogva ennek mása nem volt még a fejedelmi emberek között.

Krőzus, Lydia királya hajdan a leggazdagabb volt minden királyok között és mikor megkérdezte Solontól, ki a legboldogabb ember, Solon megmondotta neki, hogy nem ő. Hunyadi János azonban ez volt korunk összes halandói között. Mert akárcsak Tellust, aki Athén legderekabb embere volt, s akire Solon azt mondotta, hogy boldogabb, mint a kincsekkel bíró Krőzus - a Teremtő őt is megáldotta gyermekekkel, akik felől a legjobb reménységgel lehetett. Egész életében hír és dicsőség vette körül. Nagyszerűen halt meg, akárcsak Tellus. Legyőzte és megszalasztotta a nagy császárt. Hatalmas diadalt aratott, amire mindig úgy vágyakozott, és övéinek dicsérete és diadalkiáltásai között jó névvel végezte életét.

Testét övéinek nagy siralma közepette Gyulafehérvárra szállították és tisztességgel eltemették. A gróf úr az Úr megtestesülésének 1456. évében halt meg Kisasszony havában. Mondják, hogy midőn Kapisztránói János fráter észrevette, hogy végét járja, istennek ajánlotta, és ezt a sirató verset mondotta:

Üdv, mennyei ragyogás,
Ország koronája, lehulltál.
Földnek fényessége, kihunytál.
Hej, széttört a tükör, melybe tekinteni reméltünk.
Most, ellenséget legyőzve, országolsz istennel
S diadalmaskodol az angyalokkal,
Ó, derék János!

A gróf úr közepes termetű ember vala, nagyfejű, fodor és gesztenyeszínű hajú, nagy szemű, kegyes tekintetű, orcája pirosló, egyéb tagjai arányosak, szépek. Ezer közül is meglátszott, hogy ő a vezér.

Két fia volt, egész Magyarország nagy reménységgel tekintett reájuk. Már apjuk érdemeiért is szeretni kellett őket, de az is meglátszott rajtuk, hogy örökölték apjuk virtusát és természetét. Kettejük közül az idősebbik László volt, termetre apjához igen hasonló, az egykorú ifjak közül vitézségben, tisztes erkölcsökben, emberséges bőkezűségben is kivált. Az ifjabbik, Mátyás, atyja halála idején még nem nőtt ki a gyermeki sorból. Életében apja őt igen szerette. Fürgesége jó jel volt mindenek szemében: aki csak ismerte, előre sejthette már, hogy nagy ember lesz belőle.

LVII. fejezet

Kapisztránói János fráter haláláról

Akik Krisztus iránt való szeretetben társultak életükben, nem szakadtak el egymástól a kegyetlen halálban sem. Ugyanis Kapisztránói János fráter, ez a férfiú, aki méltó, hogy a szentek sorába iktattassék - őszinte szeretettel ragaszkodott a besztercei gróf úrhoz. S e gróf úr halála után nem sok napot töltött még a nap alatt; lelke földi hajlékok helyett inkább a mennybe kívánkozott, fel is szállt oda, elválva testétől, melyet a földön hagyott, amelyből vétetett. Eltemették Újlak városában alapított klastromában a regulát tartó kisebb testvéreknek, kiknek köntösét viselve maga is Szent Ferenc atya életét követte; ott számtalan csodával fényeskedett és e mai napig fényeskedni meg nem szűnik. "

[Thuróczi János: Magyar Krónika, ford.: Geréb László, , http://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm, hozzáférés: 2017-09-08]

Kiegészítés:

Thúróczi leírását a nándorfehérvári csatáról a következőkkel egészítjük ki:
A nagy ostrom utáni reggelen a török új rohamra szervezte erőit, a védők holtfáradtak voltak. Hunyadi parancsot adott, hogy semmilyen indokkal ne zavarják őt pihenésében, és senki ne merjen a törökre támadni az ő engedélye nélkül.
Kapisztrán keresztesei azonban nem bírtak magukkal. Nekitámadtak az ostromlóknak. Maga Kapisztrán János próbálta őket visszatartani, de amikor ez nem sikerült, maga állt az élükre. II. Mohamed a ruméliai lovasságot küldte a keresztesek ellen, azzal, hogy mészárolják le a kereszteseket. Ez valószínűleg rövidesen meg is történt volna, azonban ekkor váratlan esemény történt.
Hunyadit felébresztették azzal, hogy kint a török megsemmisíti a kereszteseket. A vezér a várfal maradványaihoz rohant, hogy megnézze, mi történik. Felmérte a helyzetet, és hirtelen észrevette, hogy az addig a török ágyúállásokat védő lovas csapatok is a kereszteseket támadják, és rés támadt az ostromágyúk védelmében. Elkiáltotta magát: –Lóra! – A vezérnek mindig engedelmeskedő, számtalan csatában edzett páncélos lovassága habozás nélkül lóra pattant, és Hunyadi vezetésével kitörtek a várból. Elfoglalták a török ágyúállásokat, és szétlőtték vele a török tábort. Hunyadi hatalmas harci tapasztalatának köszönhető helyzetfelismerése Nándorfehérvárt megmentette reménytelen helyzetéből a várható súlyos vereséget ragyogó győzelemmé változtatta. A török vezérkar elpusztult az ágyúik elvesztését követő csatában, maga a szultán megsebesült. Serege rémülten, felszerelése nélkül menekült Nándorfehérvár alól, a szultán életét mentendő.
Hódító Mohamed, amikor már útban hazafelé Konstantinápolyba értesült Hunyadi haláláról, sírva fakadt, hogy nem tud bosszút állni…