Magyar őstörténet

Julianus barátai

Julianus barátai

BENKŐ MIHÁLY: ELHAGYOTT BENNÜNKET A KAZAK PETŐFI LÁNYA

Gulnar Dulatova (1915-2013) emlékére  

2023. június 11. - Benkő István

 

xbm839-kicsi.jpg

2013 február 18-án délelőtt, életének kilencvennyolcadik évében, elhunyt Gulnar Dulatova, a XX. század eleji kazakisztáni Alas függetlenségi mozgalom ideológiai vezetőjének, a kazak Petőfinek, Mirzsakip Dulatovnak a lánya, nagy idők egyik utolsó túlélője.

A kazakokat ás a magyarokat számos kulturális, történelmi kapocs fűzi egymáshoz. Időnként sorsunk is meglehetősen hasonló volt. Így például a XX. század elején az Alas Függetlenségi Pártot alapító fiatal kazak értelmiségiek a magyarországi 1848-as márciusi ifjakhoz hasonló szerepet játszottak népük történelmében. A kazakság beolvadása és nyelvvesztése ellen küzdő párt, amelyet Alasról, a kazak nép legendás őséről neveztek el, eleinte csupán autonómiát kért a cári hatalomtól. Azonban amikor 1916-ban, az első világháború idején a cári hatalom fegyvertelen munkaszolgálatra akarta küldeni a kazakokat, Turkesztánban általános lázadás tört ki. A cári büntetőexpedíciók mintegy egymillió kazakot semmisítettek meg, egyedül abban az évben. 1917-től, a polgári forradalom után, majd a bolsevik forradalmat követően, a polgárháború idején az ALAS Mozgalom tovább küzdött a kazak függetlenségért, fehér és vörös erők ellen egyaránt. Végül a mozgalom vezetői a szovjethatalom mellé álltak, mert a volt cári birodalom nemzetiségeinek önálló köztársaságokat ígérő vörösök győzelmét remélték kedvezőbbnek függetlenségi céljaik eléréséhez. Nem is sejtették, hogy ez a döntésük még a korábbiaknál is súlyosabb tragédiát hoz majd a kazak népre. A Szovjetunió létezése során az „önálló köztársaságok” népeinek valódi függetlenségre nemhogy törekedni, de még gondolni sem volt tanácsos. A kazakság végső megtörésére és betörésére több mint kétszáz éves harc nyomán, az 1929-1933-ban lezajlott kolhozosítás idején került sor, amikor újabb hárommillió kazak pusztult el, vagy vándorolt ki az ország területéről a „kulákok elleni harc”, az éhínség és a járványok következtében. Mártírsorsra jutott a kazakság vezető rétege; szinte valamennyi kazak értelmiségi: az ALAS Mozgalom hívei, és a bolsevik eszme harcosai egyaránt. A sztálini terror viharában többnyire elpusztultak a „nép ellenségeinek” családjai is. Ahogy Nurszultan Nazarbajev elnök mondta egy alkalommal. „Igen, volt a szovjet időkben fejlődés. Vannak útjaink, vasútjaink gyáraink, bányáink, szántóföldjeink. Azonban erre a fejlődésre ráment a népünk fele.”

Az ALAS Mozgalom hőseiről: Alinkhan Bukeikhanovról, Ahmed Bajturszunovról és Mirzsakip Dulatovról rehabilitációjukig még suttogva sem volt tanácsos beszélni. Azonban ma már úgy emlékeznek rájuk a független Kazak köztársaságban, mint ahogy mi, magyarok emlékszünk Petőfi Sándorra, Jókai Mórra, Vasvári Pálra, a márciusi ifjakra, 1848-49-es forradalmunk és szabadságharcunk hőseire. Különösen érdekes a hasonlóság Mirzsakip Dulatov költő, író, drámaíró, újságíró és matematikus (1886–1935), és a nagy magyar költő, Petőfi Sándor között. Petőfi a „Talpra Magyar című versével a magyar népet, Mirzsakip Dulatov pedig „Ébredj, Kazak!” című verseskötetével a kazak népet akarta felrázni. Mirzsakip Dulatov, a nagy kazak költő, a széles torgaji pusztákon született, az argün törzsszövetség magyar törzsének Aitkul nemzetségéből. Származására büszke volt. Újságírói álnévként is a Magyar nevet használta. Dulatov jól ismerte a XIX. századi nagy magyar költők műveit. Az 1913-ban Moszkvában megjelent Vosztocsnyij Szbornik számára a kötet irodalmi szerkesztőjeként nyolc Petőfi-verset és egy Arany János verset fordíttatott le orosz nyelvre-

Mirzsakip Dulatov arra hívta fel a figyelmet verseivel, hogy az orosz parasztok letelepítése Kazakföldön a kazak népet beolvadással, nyelvének, etnikai identitásának elvesztésével fenyeget, és hogy ez ellen a folyamat ellen harcolniuk kell. Dulatovot 1909-ben megjelent, „Ébredj kazak!” című verseskötetét a cári cenzúra betiltotta, őt magát két évre börtönbe zárták.

Mirzsakip Dulatov az 1918-1924–es években zajló polgárháborúban először harcolt a vörösök ellen, később azonban a szovjethatalom oldalára állt. Így néhány évig újságíróként dolgozhatott a szovjetrendszerben. 1928-ban letartóztatták, őt is, éppen úgy, ahogy az ALAS Mozgalom többi vezetőjét. Kétéves vizsgálati fogság után, 1930-ban ítélték el, tizennégy társával együtt, Halálos ítéletét kegyelemből tíz év átnevelő táborra változtatták. 1935-ben pusztult el, az Északi Jeges Tengernél, a számtalan áldozatot követelő, hírhedt Fehér-tengeri csatorna építkezésén.

A sztálini terror éveiben, sőt később is, a torgaji magyar törzs, különösen az Aitkul nemzetség tagjai, komoly üldöztetést szenvedtek, csupán azért, mert Mirzsakip Dulatov közülük származott. Sokan pusztultak el táborokban, vagy a hóhérok golyóitól. Ahogy a torgaji magyar törzsnek a  Szagyndík Mirkalijev által összeállított nagy sezseréjében olvashatjuk az Aitkul nemzetségről: „Magyarnak ez az ága Mirzsakip Dulatov miatt a sztálini időkben kemény üldözést szenvedett, elvesztette sok levelét és virágát”. Dulatov bátyját, Aszkar Dulatovot agyonlőtték, gyermekei sem maradtak fenn. Nem élte túl az üldöztetést Mirzsakip Dulatov felesége, fia és nevelt lánya sem. Azonban lánya, Gulnar valami csoda folytán életben maradt.

Visszaemlékezéseiben Gulnar Dulatova leírta, hogy apja letartóztatása után sehol sem kapott munkát. Tanulni sem engedték. 1934-ben, tizenkilenc éves korában, egyre inkább érezte, hogy fogy körülötte a levegő, és őt is fenyegeti a szörny mindent elnyelő torka. Mégis, akkoriban még hitt a naponta elhangzó jelszavakban, például abban, hogy „a gyermekek nem felelnek szüleik bűnéért”. Valójában a sztálini rendszerben ennek a jelszónak homlokegyenest az ellenkezője volt igaz. Azonban Gulnar Dulatovának éppen a naivitása hozott szerencsét. Írt a Kazak Bolsevik Párt akkori titkárának, Levon Mirzojannak, és kérte őt, engedélyezze tanulását az orvosi egyetemen. Nem várta meg a választ. Kihallgatás kérése nélkül bement a főtitkárhoz, Ahogy írja, amikor belépett a főtitkári szobába, az izgalomtól meg sem tudott szólalni. Mirzojan főtitkár odalépett a szép, vonzó, értelmet sugárzó tekintetű fiatal lányhoz, és így szólt hozzá:

– Éppen most olvastam a kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben. Ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.

… Gulnar Dulatovát Mirzojan főtitkár utasítására felvették a Turkesztán vasút építéséhez dolgozni. Két évvel később onnan ajánlották az orvosi egyetemre, Moszkvába, ahol senki nem ismerte. A főtitkárt már régen kivégezték, mire Dulatova 1939-ben befejezte tanulmányait.

A Nagy Honvédő Háború idején és az 1950-es években Gulnar Dulatova főorvosként dolgozott, családot alapított. Mégis, hatvan éven át, 1928-tól 1988-ig érezhette azt, hogy ő, a „nép ellenségének a lánya” másodosztályú állampolgár szülőhazájában. Tudományos fokozatot szeretett volna szerezni, hogy kutatóként dolgozhasson. A KGB eltiltotta disszertációja megvédésétől. Őt magát is, férjét, Eben Szaginbekulü Szatibaldijevet is sokat zaklatta a szovjet állambiztonsági szolgálat. Mirzsakip Dulatov és harcostársai nevének még az említése is súlyos börtönévek fenyegetését hordozta magában a szovjet időkben. Gulnar Dulatova, ha társaságban volt, gyakran volt kénytelen álnevet használni.

Édesapja rehabilitálása után (1988), majd a független Kazak Köztársaság megalakulásával Gulnar Dulatova hatvan éven keresztül tartó, a lelkére nehezedő nyomástól szabadult meg. A „nép ellensége” lányaként csodával határos módon túlélte a szovjet korszakot, sőt, egyetemet végezhetett, dolgozhatott. Így aztán 1992-ben, a már független Kazak Köztársaságban, elősegíthette Mirzsakip Dulatov „visszatérését a nemlétből”: földi maradványainak felkutatását Karéliában, és újratemetését a szülőföldjén, torgaji Szarükopán, ahol mauzóleumot is állítottak fel a kazak nép nagy fia számára. Gulnar Dulatova a következő években, egészen most bekövetkezett haláláig, apja emlékének ápolásának szentelte minden idejét. Kiadatta Dulatov verseit, műveit, könyveket írt róla, és Mirzsakip Dulatovról írott könyvek kiadását is támogatta. Egy órás dokumentumfilm is készült Mirzsakip Dulatovról, amelyben ő, a lánya mondja el apjától szóló emlékeit. Nem kis mértékben neki köszönhető, hogy Mirzsakip Dulatov elfoglalta helyét a kazah nép hősei panteonjának első sorában. Gulnar Dulatova ezt a tevékenységét szó szerint élete utolsó pillanatáig folytatta.

xbm832-kicsi.jpg

Dulatov síremléke 

xbm833-kicsi.jpg

Benkő Mihály a sírnál

Magyarokkal Gulnar Dulatovát apja rehabilitálása előtt nem engedték találkozni. Még tudósokkal: a torgaji magyarok között az 1964-65–ben kutatásokat folytató Tóth Tiborral, vagy a torgaji magyarok iránt szintén érdeklődő nagy magyar turkológussal, a kazak nyelv újraélesztése terén olya nagy szerepet játszó Mándoky Kongur Istvánnal sem. Jómagam 2002-es, első kazakföldi expedícióm után találkoztam először Dulatova asszonnyal, miután visszatértem a torgaji magyarok földjéről, ahol ellátogattam Mirzsakip Dulatov mauzóleumához és a magyar nép nevében is kifejeztem tiszteletemet sírjánál. Hiszen az argün-magyar származású Mirzsakip Dulatov, a kazak Petőfi, aki íróként a „Magyar” álnevet használta, nemcsak a kazak nép, hanem a magyar nép hőse is.

„Azt mondják, apám író, újságíró és költő volt” – mesélte nekem Gulnar Dulatova, amikor 2002-ben, torgaji utam befejeztével meglátogathattam őt, kísérőmmel, Babakumar Khinayattal együtt. – „Igaz, hogy ő mindössze két osztályt végzett a torgaji orosz-kazak iskolában, de egész élete során széleskörű önképzést folytatott. Történész, néprajzos, sőt, még matematikus is volt: Kirgizisztánban a tíz évfolyamos iskolák felső tagozatában ma is az általa írott tankönyvből tanítják a matematikát. Még orvos is volt, hiszen a karéliai GULAG táborban orvosként, felcserként tevékenykedett. Így segítette haláláig honfitársait. Apám 60 éven át betiltott műveit gyűjtöm össze. Számos cikke rejtőzik még különböző újságokban, ezeket is igyekszem megtalálni”.

Megmutatta nekünk Mirzsakip Dulatov féltve őrzött emlékeit: fényképeket, iratokat, első kiadású műveket, és Dulatov több kilónyi súlyú, díszes sétabotnak álcázott ólmosbotját, amelyet „magyar botnak” is neveztek. Az 1848-49-es magyar függetlenségi harc leverése után, amikor az osztrák önkényuralom idején a magyaroknak tilos volt a fegyverviselés, a magyar pásztorok is ólmosbottal jártak fokos helyett.

Gulnar Dulatovát Magyarországon is nagyon tisztelik. 2006-ban a Magyarok Világszövetsége arcképes honleveleket adományozott neki és családja tagjainak, többek között lányának: Zsannának, és unokájának: Magyarnak. Kora miatt ő maga már nem jutott el Magyarországra, de családtagjai jártak itt, a Magyarok Világszövetsége ülésén, a 2007-es és 2009-es kurultájon, amelyeken torgaji magyar díszvendégek is részt vettek.

Gulnar Dulatovát 2013 február 20-án, szerdán temették el az almati Kensai temetőben, ahol a kazah nép hősei, írói, művészei, tudósai nyugszanak. Emlékét a kazak és magyar nép egyaránt őrizni fogja.

xbm832-1-kicsi.jpg

Az aranykaftánt Benkő Mihály a keleti magyarok közötti kutatásainak elismeréseként a Dulatov családtól kapta.

 

MAGYARORSZÁG ÉS A PÁRTUS BIRODALOM SZAKA (ÁZSIAI SZKÍTA) GYÖKEREI

Korábban foglalkoztam nemzeti jelképeink eredetével és Fóthi Erzsébet antropológusnak a honfoglaló magyarság vezető rétegére vonatkozó megállapításaival. Ezek szerint a honfoglaló magyarság leggazdagabb, vezető rétege szkíta (szaka/ázsiai v. királyi szkíta, utódai a tadzsikok) eredetű. Itt Magyarország és az ókori Pártus Birodalom alapítóinak közös gyökereivel foglalkozom.

AZ ÁRPÁD-HÁZ EREDETE

  1. júliusában MTI közlemény jelent meg, mely szerint: „Az archeogenetikai vizsgálatok alapján az Árpád-házi királyok dinasztiája a mai Afganisztán északi részén, az ókori Baktria területén alakult ki 4500 évvel ezelőtt - közölte az emberi erőforrások minisztere”.

Baktria (óperzsa Bāχtriš, újperzsa Balkh, görög Baktriané, Baktra, latin Bactriana regio, Bactriana terra) az ókori Belső-Ázsia történelmi régiója volt a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán térségében. A mai Afganisztán északi területén ma is jelentős tadzsik és üzbég kisebbség él. A mai Tádzsikisztán területe i. e. 4000 óta folyamatosan lakott, az i. e. 2000-körül a BMAC (Bactria-Marginia Arheologiai Complex) elnevezésű bronzkori kultúra térségéhez tartozott. A régió később a Méd-, a Perzsa Birodalomhoz,– Nagy Sándor hódítását követően - a Seleukida Birodalomhoz, majd az önállóvá vált Greco-Baktriai Királysághoz tartozott. Ezt követően Kushán Birodalom, a Hephtalita-, majd a Türk Birodalom, az Omajjád- és Abbaszída Kalifátus idején a tadzsik vezetésű Szamanida Emírátus, végül Horezm (Hvárezm) államának része volt. A 13. században Dzsingisz kán vezetésével betörtek a mongolok, megsemmisítették Horezm államát és a lakosság jelentős részét lemészárolták. (Mongol hadjárat Horezm ellen 1219-1221.)

Kézai Simon krónikájában megemlíti a korezmi (horezmi) kapcsolatot: „…Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget...”

Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának munkatársa jellemezte a Magyarországon előforduló fő embertípusokat, melyek között megemlítette a Pamíri típust:

„Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben."[www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html, 2001-04-05]

Figyelemre méltó, hogy Tadzsikisztán az egyetlen ország, melynek zászlóján piros, fehér, zöld sáv található. Tadzsikisztán címerében megtalálható a magyar címerben is szereplő hármas halom is (három hófödte hegycsúcs), a székely címerben szereplő Nappal együtt.

A Pallas lexikon szerint: „Hazánk zászlója s illetőleg színeire nézve, épp ugy mint címerére régibb törvényeink határozott intézkedést nem tartalmaznak. A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő. Nagy Lajos fegyverzetében szintén a vörös-fehér szín fordul elő. II. Endrének egy 1222. kelt okmányán a pecsét vörös-fehér-zöld selyemzsinóron függ. Ilyen szinü zsinórt még számos más hivatalos személyek által kiadott okmányon találunk, úgy a vegyes, mint a Habsburg-házból származó királyok alatt. Magyarország színei gyanánt tehát a vörös-fehér-zöld szerepelt. Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy a nemzeti szin ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszinü rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik. Hogy a magyar zászló szinei a címer színeivel megegyeznek, az jele annak, hogy ez utóbbiból vétettek, s mint már ezt Schwertner is megjegyezte volt. (Statistik des Königreichs Ungarn II. 59-60.) V. ö. Ivánfi Ede. A magyar birodalom címerei és szinei (Budapest 1874).”[1] A Habsburgok magyarországi uralmának első kétszáz esztendejében inkább rendkívüli alkalmakkor, királykoronázásokon, tornajátékon volt használatos. II. Mátyás pozsonyi koronázásakor, 1608-ban a Szent Márton-templom és a ferencesek temploma közötti utat padozattal fedték be, és erre piros, fehér és zöld posztó került. Ekkor jelentek meg a magyar királyok koronázásán először a magyar nemzeti színek.[2]

 

 00-kun_laszlo_cimere_2.jpg

Kép: Kun László (1262-1290) címere.

A magyar és tadzsik (és kurd) nemzeti színek párhuzama arra utal, hogy nemzeti színeink nagyon régiek, közös eredetűek.

 01-tadzsik_cimer.jpg

Kép: Tadzsik zászó párhuzamai: színek, hetes szám (hét csillag), hármashalom.

PÁRTUS BIRODALOM

A Pártus Birodalom, vagy Arszakida Birodalom a Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 3. századig, részben a mai Irán és Irak területein állt fenn. A birodalom alapítója, a szkíta Arszakész a baktriai nyomás elől menekülve a masszagéták egyik tözse, a dahák élén i. e. 238-ban elfoglalta - a korábban a Szeleukida Birodalomhoz tartozó - Partiát.

Szergej Pavlovics Tolsztov szerint „minden okunk megvan annak feltevésére, hogy az Arsakida monarchia kialakulásának korai szakaszában Chorezm áll annak a mozgalomnak a háta mögött, amelyet Dél-Turkménia sztyeppelakó törzsei a Szeleukidák ellen indítottak. Chorezm ezeket éppúgy támogatta, mint annak idején Szpitamenészt. Emellett szól az, hogy először is, (igaz, hogy csak későbbi adatok, különösen al-Bírúni szerint) az Arsakidák Choszrov legendás fia , Ask (Arsak) révén családfájukat szintén Szijávusra (az Aveszta Szijávarsan néven ismeri) vezették vissza. Ha ez nem is bizonyítja azt, hogy I. Arsak közvetlenül a chorezmi dinasztia tagja volt, (ezt lehetetlen kimutatni), mégis arra mutat, hogy az Arsakidák és a chorezmi Szijávusidák uralkodóháza között közvetett dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. [Pártus Birodalom – Wikipédia (wikipedia.org), letöltve 2023-05-05]

 02-greco-bactrian.jpg

Kép: A Görög-Baktriai Királyság i. e. 250 körül.

Strabón (i. e. 1. sz.) így ír Geographia című munkájában a Pártus Birodalom megalapításáról (XI. 9.): „Amikor a Tauros hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Syria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva – először Bactrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthydémos és társai.

Ezután Arsakés, egy skytha férfiú a Daai (lat. Dahae) törzs élén (így nevezik az aparnosok népének nomádjait, akik az Óchos mentén laknak) megtámadta Parhyaiát és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek a földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erőre kaptak, és végül az Euphratésen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek. Így a skythák feletti győzelem eredményeként meghódították Baktriané egy részét is és már korábban elfoglalták Eukratidás országát. Most már akkora föld és annyi nép felett uralkodnak, hogy birodalmuk nagyságát tekintve mintegy a rómaiak vetélytársává lettek.” (ford.: Hahn István)

Hatalma csúcspontján, az Kr. e. 1. században a Pártus Birodalom az Eufrátesztől a mai Afganisztánon keresztül az Indusig, illetve az Amu-darja (latin Oxus) folyótól az Indiai-óceánig terjedt. A carrhaei csataMarcus Licinius Crassus római politikus és hadvezér legyőzése Kr. e. 53-ban – után a pártusok Szíriát és Kis-Ázsiát fenyegették, de Ventidius visszavonulásra kényszerítette őket Kr. e. 3938-ban. Ezután a birodalom hanyatlani kezdett, végül I. Ardasír (Artaxerxész), a perzsa Szászánida Birodalom megalapítója 226-ban elfoglalta a Pártus Birodalmat.

03-parthia-01.jpg 

Kép: Pártus Birodalom i. e. 1. században

PÁRTUS DIPLOMÁCIA ÉS PÁRTUS KINCSEK

Nahavand, amely a termékeny Nisaean síkságon található, az ókori Media (a mai Irán) legdélebbi részén, legalább i. e. 5e óta lakott. Az ókori földrajztudós és történész, Strabo szerint Nagy Xerxész akhaimenida király alapította (újra). Nahavand mintegy 96 kilométerre feküdt Ecbatanától a Babilóniából Médián át Baktriába vezető országúton. A szeleukida időszakban görög polisz lett magisztrátusokkal és szeleukida kormányzóval.
Abu Hanifa Dinawari polihisztor szerint a pártus időszakban Nahavand Artabanus pártus herceg székhelye volt, aki később I. Artabanus Parthia néven uralkodott i. e. 127-től 124/3-ig. Miután Artabanust csatában megölték, fia, II. Mithridates (az ókorban Nagy Mithridates néven ismert) követte, aki a Pártus Birodalmat szuperhatalommá alakította.
II. Mithridatész volt az első pártus király, aki kiterjesztette a pártus uralmat a Kaukázusra, ahol Örményország, Ibéria és valószínűleg a kaukázusi Albánia királyságai pártus vazallus államokká váltak. Keleten legyőzte és meghódította a baktriai nomád törzseket, akik mindkét elődjét megölték. Sakastant is visszahódították, és elfoglalta a szíriai Dura-Europos-t a szeleukidáktól, és i. e. 95-re az észak-mezopotámiai királyságok, Adiabene, Gordyene és Osrhoene elismerték hatalmát. II. Mithridates alatt a Pártus Birodalom Szíriától és a Kaukázustól Közép-Ázsiáig és Indiáig terjedt. Mithridates II alatt a pártus birodalom először diplomáciai kapcsolatokat létesített Rómával és Han Kínával.
96-ban II. Mithridatész egyik tisztviselőjét, Orobazoszt küldte követként Sullához. Ahogy a rómaiak hatalma és befolyása nőtt, a pártusok baráti kapcsolatokat kerestek a rómaiakkal, és így olyan megállapodást akartak elérni, amely biztosítja a két hatalom közötti kölcsönös tiszteletet. Azonban olyan tárgyalások következtek, amelyekben Sulla látszólag fölénybe került, ami ellenségeskedéshez vezetett, amely 38 évvel később Marcus Licinius Crassus halálában csúcsosodott ki a carrhae-i csatában. Ha Sulla diplomatikusabb lett volna az arrogánsan egoista helyett, a római-pártus kapcsolatok egész pályája, még a későbbi kelet-nyugati kapcsolatok is egészen másképp alakulhattak volna.
Képek: Övdísz sassal és zsákmányával, i. sz. 1–2. század, pártus vagy kushan, a Metropolitan Művészeti Múzeumban. Ugyanebből a leletből származó társa egy Dailaman arany nyaklánc mentén található a British Museumban, a Wikimédia Commons munkatársa, Dominique Collon jóvoltából. Kicsit meglepődtem, hogy a madárszerű alakot kiemelkedő fülei miatt sasként azonosítják. A Met kurátorai rámutatnak az eurázsiai sztyeppék nomád kultúráival fennálló pártus kapcsolatokra. A pártus művészet jellemzően a hellenisztikus és a korábbi közel-keleti hagyományok keverékét mutatja. Talán az alak Garuda, egy legendás madár vagy madárszerű lény zoomorf ábrázolása a hindu, buddhista és dzsaina hitekben. Garuda általában védelmező, akinek hatalmában áll gyorsan bárhová eljutni, mindig éber és a kígyó ellensége.
További információ a pártus művészetről itt:
Forrás: Római idők: pártus diplomácia (ancientimes.blogspot.com)
partus_kincs.jpg
partus_nyaklanc_a_british_muzeumban.jpg

PÁRTUS BIRODALOM BUKÁSA

Tabari Világkrónikájában így ír a Pártus Birodalom bukásáról: [Ardasir] „… levelet küldött Ardavanhoz, amelyben felszólította, válasszon ki egy helyet, ahol ketten harcba szállhatnának egymással. Ardavan így válaszolt: „Várlak téged Hurmuzgan síkságán, Mihr havának utolsó napján.” Ardasir a kitűzött időpont előtt ott volt már, elfoglalta a síkság egy részét, körülárkolta magát és seregét, majd egy ottani forrás mellett ütött tábort. Itt szállt szembe vele Ardaván. A sereg harcra sorakozott.

Sabur, Ardasir fia, már a csata elején előre nyomult, hogy apjától az ellenséget távoltartsa, s amikor fellángolt a harc a két tábor között, Sabur megölte Dadbundádot, Ardavan zsarnokát, saját kezével. Ekkor Ardasir is előrenyomult táborhelyéről Ardaván felé, megölte, nagy öldöklést rendezett társai között is.”[3]

A pártusok kultúrájáról régebben Georgina Herrmann írt kimerítően, míg e nagy múltú nép néhány jellemző sajátosságát, viselkedését, tulajdonságát magyar részről Tábori László foglalta össze.[4]

PÁRTUS-MAGYAR KÖZÖS GYÖKEREK NÉHÁNY BIZONYÍTÉKA

Itt néhány régészeti, néprajzi, történeti párhuzamot ismertetek, melyek a pártus és a magyar történelem kapcsolatára utalnak.

Lovas kultúra

A pártusok szinte egész életüket lovon töltötték, noha városaik (is) voltak. Justinus így ír róluk: „Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak, lóháton intézik a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalognak.”[5]

Egy, az I. századból származó és a grúziai Boriban előkerült ezüstedény alján levő véseten egy pártus mén látható. Az ábrázolás viszonylag arányos termetű, bár törzséhez képest némiképp hosszú lábú, magas és izmos termetű, kis fejű, ívelt, ám kissé rövid nyakú állatot mutat. Jól tudjuk, hogy a lovas népek nem csak egyfajta lovat használtak. Az azonban jól kivehető, hogy a véseten látható pártus mén nem egyezik a későbbi lovaskultúrák népeinél általános „taki”-féle (Equus caballus przewalskii) lóval, sem pedig a szintén kisebb termetű tarpánra (Equus caballus gmelini) emlékeztető típusokkal. Herrmann azt is említi, hogy a kínai források is megemlékeznek a közép-ázsiai (talán pártus) lovakról. „Az i. e. II. század vége felé a pártusok Közép-Ázsiában közvetlen kapcsolatba kerültek a nagy Han-dinasztia uralma alatt álló Kínával. … A Han-császár, Vu-ti (i. e. 141–87) követét Csang Csient Közép-Ázsiába küldte.”

Zhang Qian (kiejtése megközelítőleg: Dzsang Ty[s]hien) — többek közt — kiváló lovakról számolt be. „A fergánai lovak messze felülmúlták a Kínában tenyésztetteket; Vu-ti [helyesen írva: Wu Di] messze nyugatra, Szogdiába vezetett hadjáratot, csak hogy szert tehessen rájuk.”

A Kínában »mennyei« vagy »vért izzadó« néven ismert lovak erősebbek és gyorsabbak voltak, mint azok, amelyeket a kínaiak korábban ismertek, s majdnem biztosra vehető, hogy a pártusok ezt a fajtát tartották.

Ehhez kapcsolódik egy a Múlt-kor történelmi magazinban a honfoglalók lovairól megjelent cikk:

„A vizsgálat során az úgynevezett klasszikus honfoglalás kori temetkezési helyeket kutatták, amelyekre a gazdagon díszített régészeti leletanyag és lócsontvázak jelenléte volt jellemző. Emellett feltártak ugyanezen korból, de átlagos, köznépi temetőből származó sírokat is.

Úgy gondoltuk, hogy ha genetikailag elemeztük a lovasokat, vétek lenne kihagyni a lovaikat, annál is inkább, mert a korabeli nyugati írásos források szerint a magyarok alacsony termetű póniszerű lovakat lovagoltak, és meg akartuk nézni, hogy ezek milyen típusú lovak voltak. A lovakkal is el lehet ugyanis végezni ugyanazt a vizsgálatot, amelyet az embereknél, és megnézni, hogy milyen anyai vonalból származnak a lovak” – magyarázta Raskó István. A tudósok összesen 26 olyan lócsontvázat vizsgáltak meg, amely a honfoglaló magyarok sírjaiból került elő. Ezenkívül vizsgáltak avar kori lovakat, valamint a modern hucul és akhal teke fajtákat.

Mint kiderült, a honfoglaló magyarok távolról sem póniszerű lovakat lovagoltak. „Voltak olyan lovaik, amelyek a ma élő, Türkmenisztánban kinemesített akhal teke fajtával mutatnak leginkább genetikai hasonlatosságot. Ezek voltak a csúcslovak, ma is azok” - mondta Raskó. „Az akhal teke lovakat úgy edzik, hogy vastag nemeztakarót helyeznek rájuk. A sivatagban magas a hőmérséklet, s a nemeztakarónak köszönhetően ezeknél a lovaknál egy specifikus élettani változás megy végbe, a bőrük alatt lévő hajszálerek nagyon kitágulnak, ami biztosítja a megfelelő hőleadást. Ezzel az edzésmódszerrel kiválogatják azokat a lovakat, amelyek hihetetlenül nagy távolságokat képesek megtenni, akár ügetve is. Lovas szakemberek szerint naponta akár 100-130 kilométert is képesek haladni.” Az avarok lovai sokkal inkább keveréklovak voltak. Voltak keleti származású lovaik, de európai lovak is voltak a birtokukban.” [Csúcslovakkal hódítottak a honfoglaló magyarok 2009. október 6. 08:02 MTI, https://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]

Pártus lövés

Sztrabón a Geógraphika című műve XI. könyv 9-ik fejezetében így ír a pártusokról: „I. Arsaces, scytha férfiú, a parnoknak nevezett s Ochus mellékén lakó nomád dáák-kal Parthia ellen indult és hatalmába kerítette. Eleinte ugyan gyönge volt a folytonos háborúskodásban azok ellen, akiket országuktól megfosztott, mind maga, mind az ő utódai, de azután annyira erősödtek, elvevén egymásután jeles haditettek által a szomszéd vidékeket, hogy vége urai lettek az Euphrathon inneni egész tartománynak. Bactriának egy részét is elvették erőszakkal scítháktól s még előbb Eucratidastól. Most pedig annyi földeken s annyi népeken uralkodnak, hogy birodamuk nagysága miatt némileg a rómaiakat is ellensúlyozzák. Ennek oka életmódjuk és erkölcseik, melyekben sok barbár és scytha van, több mégis olyan, a mi hasznos az uralkodásra és a háborúban való kitüntetésre.”

Itt és ekkor vált híressé az úgynevezett „Pártus lövés”, amikor a vágtázó lóról adták le a harcosok a lövéseket, sokszor hátrafele nyilazva. A párthus hadseregnek egy különleges harci alakulata volt a csatadöntő tényező azokban az időkben, amikor amúgy a párthus hadseregnek nehéz, páncélpikkelyes lovassága is számottevő volt. Mellesleg ezen harci egységek összehangolásával voltak képesek megállítani több évszázadon keresztül a rómaiak keleti hódításait. Ha jól belegondolunk, ez a harcművészeti fogás, egyedi taktika állandó gyakorlást és nagy összehangolást igényelt, amit csakis egyetlen népesség lovas harcosai voltak képesek hatékonyan alkalmazni, éspedig a hun-szabír elődeink. Ezért a Pártus Birodalom felbomlása (Kr. u. 226) után, az egyedi taktikát tovább éltető hunokra, de még inkáb az Árpád-i magyarokra jellemző.

A pártus lövés azt jelentette, amikor a lovas, menekülést színlelve, hátrafelé nyilaz a ló hátáról. Justinus ezt írta: "Saepe etiam fugan simulant, ut incantiores adversum vulnera insequentes habeant." ("Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a sebekkel szemben." - ford.: Hahn István) [In: Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv: A parthusok]

(Lásd még: M. Rostovtzeff: The Parthian Shot, in: American Journal of Archeology April-June 1943 (47.2), pp. 174-187.)

 05-magyar-visszanyilazo.jpg

Kép: Freskó Aquilea altemplomából: magyar lovas

Temetkezés

Benkő Mihály így ír az ősi magyar temetkezési szokás párhuzamáról: „ Rostovtseff bőséges jegyzetanyaggal bizonyítja, hogy az Elő-Ázsiában a párthus időkben ismét szokássá vált szem- és szájlemezes temetkezés …” Valószínűnek látszik, hogy a „szem és szájlemezes temetkezési szokást széles körben a párthusok terjesztették el a Közel-keleten és a birodalmuk határain kívül élő, velük kapcsolatba kerülő népek között. A párthus korszakból származó szemlemezek feltárási helyei: Warka, Babylon, Nippur, Seleuceia, Assur, stb)[6]

László Gyula pedig a következőket írja: „A szemlemezes, arcmaszkos temetkezés szokása magyar olvasót különösen érdekelni fogja, ugyanis honfoglaláskori fejedelmi sírokban is találtak ezüst (és arany - B. I.) szemlemezeket!”[7]

 06-rakamaz_h-i_maszk.jpg

Kép: Szem- és szájlemezek – Gorbujata (Káma vidék), és Rakamaz (Forrás: Ősi halotti szemfedők 2013: 33. és 44. kép)

A FÜLES ÁBRÁZOLÁS

Régészeti leletek - A Turulmadár nyomán /Részlet/
"Dúcz László meglátása szerint a hun, avar vagy magyar Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak bizony füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Ez egy olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. Attila zászlaján lévő „korona” a madár fején fül, „füles” az avar nagyszentmiklósi kincs Turulmadara, és ugyancsak füle van a Rakamazon, két női sírban talált korongon is a Turulmadaraknak. De megtaláljuk ezt a fület ábrázolást a későbbi magyar népművészetben is, a rábaközi lapos hímzésben éppúgy, mint a mezőségi madaras életfán.
Egy szellemes magyarázat erre a problémára: „A trulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az „igazi” turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével) az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak”.
A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan Kaukázus környéki szkíta emléket őriznek, amelyek „füllel” ábrázolják a ragadozó madarak egy típusát. Ráadásul ilyen ábrázolás a világon máshonnan nem került elő. Tehát ha elfogadjuk, hogy a fül nem véletlenül került a madarakra és hazánk jelenlegi területén kívül van egy terület, és csak egy terület, ahol ilyen madarak sokaságát mutatja fel a régészet, akkor ebből a megközelítésből is bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság erről a vidékről származik. A cseljabinszki múzeumban látható, Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok könnyen párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatókkal.", valamint a bemutatott pártus kinccsel és szkíta (pontusi) griffel.
fules_abrazolasok3_1.jpg
griff-turul1.jpg

Nap és hold

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.
A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[ Xiongnu Encyclopaedia, Ulan Bator 2015: 169-170.]
Egybehangzó írásos bizonyítékok a hun-magyar folyamatosságra, és arra, hogy a hunok - akiket később magyaroknak neveztek - Jugrából, a Szargatkai régészeti kultúra területéről jöttek. Megj.: legközelebbi nyelvrokonaink ma is Jugrának nevezik a Hanti-Manysi Autonóm területet.
Szevillai Szent Izidor (556 – 636)
„…A magyarokat (ugrios) azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”
/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001./
Rubruk (1255):
„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak (hungari) neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”
/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./
S. Herbenrstein (1549)
Siegmund (Sigismund) Freiherr von Herberstein[1] (or Baron Sigismund von Herberstein; 23 August 1486 – 28 March 1566) was a Carniolan diplomat, writer, historian and member of the Holy Roman Empire Imperial Council. He was most noted for his extensive writing on the geography, history and customs of Russia, and contributed greatly to early Western European knowledge of that area.
S. Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok (ungari) származnak).
nap_es_hold-01.jpg

nap_es_hold-02.jpg

heftalita-magyar.jpg

nap_es_hold-08.jpg

 

nap_es_hold-07.jpg

 

 

Összegezve:

A történeti, régészeti, néprajzi, antropológiai és archeogenetikai adatok alapján mind a Pártus Birodalom, mind pedig Magyarország alapítóinak vezetői Baktria történelmi régiójából származó szakák (ázsiai/királyi szkíták) voltak.

 

[1] Pallas Nagy Lexikon, Budapest 1894.

[2] Magyarország nemzeti jelképei, www.ohb.hu/guide/national_symbols.hu.html, letöltve: 2023-05-03

[3] Tabari (839-923): Világkrónikája, (részlet) in: Tábori László: : Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015,  80.

[4] Tábori László: Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015

[5] Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv (részlet): A parthusok,  in: Tábori László: : Egy ókori válágbirodalom Párthia (bővített kiadás), Budapest, 2015.

[6] Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Antik Tan. 33. (1987-88), 191. o.

[7] László Gyula: Árpád népe, Budapest, 1986.

PÁRTUS LÖVÉS

Sztrabón a Geógraphika című műve XI. könyv 9-ik fejezetében így ír a pártusokról: „I. Arsaces, scytha férfiú, a parnoknak nevezett s Ochus mellékén lakó nomád dáák-kal Parthia ellen indult és hatalmába kerítette. Eleinte ugyan gyönge volt a folytonos háborúskodásban azok ellen, akiket országuktól megfosztott, mind maga, mind az ő utódai, de azután annyira erősödtek, elvevén egymásután jeles haditettek által a szomszéd vidékeket, hogy vége urai lettek az Euphrathon inneni egész tartománynak. Bactriának egy részét is elvették erőszakkal scítháktól s még előbb Eucratidastól. Most pedig annyi földeken s annyi népeken uralkodnak, hogy birodamuk nagysága miatt némileg a rómaiakat is ellensúlyozzák. Ennek oka életmódjuk és erkölcseik, melyekben sok barbár és scytha van, több mégis olyan, a mi hasznos az uralkodásra és a háborúban való kitüntetésre.”
Itt és ekkor vált híressé az úgynevezett „Pártus lövés”, amikor a vágtázó lóról adták le a harcosok a lövéseket, sokszor hátrafele nyilazva. A párthus hadseregnek egy különleges harci alakulata volt a csatadöntő tényező azokban az időkben, amikor amúgy a párthus hadseregnek nehéz, páncélpikkelyes lovassága is számottevő volt. Mellesleg ezen harci egységek összehangolásával voltak képesek megállítani több évszázadon keresztül a rómaiak keleti hódításait. Ha jól belegondolunk, ez a harcművészeti fogás, egyedi taktika állandó gyakorlást és nagy összehangolást igényelt, amit csakis egyetlen népesség lovas harcosai voltak képesek hatékonyan alkalmazni, éspedig a hun-szabír elődeink. Ezért a Pártus Birodalom felbomlása (Kr. u. 226) után, az egyedi taktikát tovább éltető hunokra, de még inkáb az Árpád-i magyarokra jellemző. 
A pártus lövés azt jelentette, amikor a lovas, menekülést színlelve, hátrafelé nyilaz a ló hátáról. Justinus ezt írta: "Saepe etiam fugan simulant, ut incantiores adversum vulnera insequentes habeant." ("Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a sebekkel szemben." - ford.: Hahn István) [In: Iustinus: A világkrónika. Budapest, 1992. XLI. könyv: A parthusok]
(Lásd még: M. Rostovtzeff: The Parthian Shot, in: American Journal of Archeology April-June 1943 (47.2), pp. 174-187.)
19_1.jpg
x10-kimmervadaszok.jpg
hun_harcos.jpg
parthus_lovasijasz.jpg
00-aquileia.jpg02-i-sapur-szaszanidakiraly.jpg1226524350_09.jpgnap_es_hold-03.jpg109996622_3934198896653924_6694638694624727587_n_1.jpg

NAP ÉS HOLD

A régi magyarok hitvilága, a Napisten és Holdisten között vallástörténeti összefüggés is van.
A Xiongnu (hun) Enciklopédia szerint: „... A Nap és Hold imádatának hagyományáról egyaránt szólnak régészeti és írott források. Például a Si Ji szerint „A Xiongnu Sanju reggel a Naphoz, este a Holdhoz imádkozik”. „Csatában, támadáskor megvizsgálták a Nap és a Hold elhelyezkedését, támadtak, amikor a Hold megjelent, és visszavonultak, amikor a Hold eltűnt”. „A koporsók tetején arany Napot és Holdat fedeztek fel a Noin Ulai és Gol Mod temető sírjaiban, vas Nap és Hold ábrázolásokat a Burkhan Tolgoi és Shombuuzin Belxhir köznépi temetkezéseken. A jelképek a koporsók tetején voltak, és igazolják a Xiongnuk Nap és Hold imádatát.”[ Xiongnu Encyclopaedia, Ulan Bator 2015: 169-170.]
Egybehangzó írásos bizonyítékok a hun-magyar folyamatosságra, és arra, hogy a hunok - akiket később magyaroknak neveztek - Jugrából, a Szargatkai régészeti kultúra területéről jöttek. Megj.: legközelebbi nyelvrokonaink ma is Jugrának nevezik a Hanti-Manysi Autonóm területet.
Szevillai Szent Izidor (556 – 636)
„…A magyarokat (ugrios) azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”
/A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001./
Rubruk (1255):
„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak (hungari) neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”
/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./
S. Herbenrstein (1549)
Siegmund (Sigismund) Freiherr von Herberstein[1] (or Baron Sigismund von Herberstein; 23 August 1486 – 28 March 1566) was a Carniolan diplomat, writer, historian and member of the Holy Roman Empire Imperial Council. He was most noted for his extensive writing on the geography, history and customs of Russia, and contributed greatly to early Western European knowledge of that area.
S. Herberstein térképe. Jobb felső sarokban a felirat: IVHRA inde ungarorum origo (=Jugra, ahonnan a magyarok (ungari) származnak).
nap_es_hold-01.jpg
nap_es_hold-02.jpg
nap_es_hold-03.jpg
nap_es_hold-04.jpg
nap_es_hold-07.jpg
nap_es_hold-08.jpg
asia_500ad-1.jpg

Tóth Tibor: AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMÁRÓL

MTA Biol. Oszt. Közl. 9. (1965) 283-299

/Részlet/
A turgáji magyar csoport törzsi-nemzetségi helyzetével kapcsolatban elkerülhetetlen egy elméleti aspectus: a törzs és nemzetség fogalmának gyakori összefonódása. Nincs egységes vélemény arra vonatkozólag, hogy az amak (középkori ojmak, omak) terminus hármas fogalma: nemzetség, nagy-nemzetség, törzs, milyen társadalmi-gazdasági körülmények között váltakozott (Tokarjev 1958, Amanzsolov 1959, Vosztrov 1962). Bár az utóbbi évtizedekben intenzíven foglalkoztak a kazáh nép törzsi-nemzetségi összetételének vizsgálatával (Amanzsolov 1959, Vosztrov 1961, 1962), az egyes törzseket alkotó nemzetségek rendszeres kutatása a nyugat-kazahsztáni Kis-Zsuz vonatkozásában ismeretes egyelőre (Vosztrov 1962). Fenti észrevételek azonban nem változtatnak a szárükopai magyarok törzsi-nemzetségi helyzetének képén. Az argünök törzsszövetsége viszonylag későn alakult ki és területileg a XI. században Mahmud-al-Kasgari szerint a mai DK Kazahsztán területén tartózkodtak. Csak a XIV.-XV. századokban telepedtek északra, különböző népmozgalmakkal összefüggésben (Amanzsolov 1959).
Ami a szárükpai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A szárükopa-Ékhnraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat. Mint ismeretes a X. századi arab utazók: Ibn Ruszta és al-Maszudi madzsagárokról, illetve badzsgardokról írnak (Győrffy-Czeglédy 1958). Rendkívül fontos azonban a XII. századi al-Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9. § 13. pontjában nem madszarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959). Az arany Horda, majd a Fehér Horda szétesése után Nyugat-Kazahsztán területén megalakult az Üzbég fejedelemség, amelynek részét képezte a Turgáj-vidék is (Ahmedov 1965), Vosztrov 1962). Nem lehet véletlen épp ezért az, hogy a Bahr al-aszrarban Mahmud ibn Vali szerint Abu-l-Hair XV. századi üzbég fejedelem csapataiban nemcsak kipcsákok, hanem madzsarok is szolgáltak (Ahmedov 1965). Figyelmet érdemel továbbá a Tavarigh-i Guzida-ji Nuszrat Náme című türk nyelvű anonim kézirat adata amely, Judin szerint valószínűen magától Muhammad Sejbani khántól, Abu-l-Hair unokájától származik s amelynek megfelelően a Burunduk fejedelem elleni kűzdelemben a madzsar-omakbeliek is részt vettek (Judin 1965) Megemlíthető továbbá, hogy Hanükovnak a múlt század első felében a buharai fejedelemségről írott munkájában madzsar törzsről si szó van, mint preüzbég finn-ugor (Tokarjev 1958) csoportról. Végül igen fontos Kazancev közlése a múlt század közepéről, amelyben az orenburgi tartomány keleti részén élő argün „nemzetségek” között a magyarok és simbolátok is szerepelnek, akik egyébként ma a Szárükopa-Khonraulö mentén egymás szomszédságában élnek (Arisztov 1896).
A fentiekkel kapcsolatban mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a történelmi körülmények figyelembevételével, amelyek évszázadokon keresztül a Káspi-Aral-Turgáj vidékére egyaránt jellemzőek voltak, a madzsar és magyar etnonimek valószínűen egy ugyanazon etnikai csoportra vonatkoztak. Tehát nincs kizárva annak lehetősége, hogy a felsorolt történeti forrásokban a turgáji magyarok elődeiről van szó. Igaz, hogy azt etnonim „magyar” változata csak két esetben szerepel, al-Marwazinál és Kazancevnél. A két forrás közötti hét évszázadban csupán a XV. századi forrásanyagban szerepel az etnonim „madzsar” változata. Lehetséges azonban tehát, hogy ez az üzbég fejedelemség fennhatósága alatt élő turgáji magyarok pontatlan átírása.
Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizárnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.
Fentiekkel kapcsolatban egyébként megemlíthető a a vallástörténeti vonatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám terjeszkedése.
Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendelkezésre álló embertani és auxiliáris leletek tanúsága szerint a turgáji magyar csoportban sikerült egy az Eurázsiai határban kb. másfélezer évvel ezelőtt élt nagyobb etnikai egység relictumát vizsgálni.
(Előadva 1966 április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián az Antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).
bm844_retus-kicsi.jpg
boritoreszlet1_1.jpg
04_6.jpg

A THÉBAI THOT-HEGY KOPT SZENTÉLY FRESKOJA ÉS A SZENTKORONA PANTOKRÁTOR ÁBRÁZOLÁSAI

Egy fiatal magyar, aki egyébként nem régész, hanem egyiptológus, Vörös Győző – Kákossy tanítvány – engedélyt kapott az egyiptomi kormánytól, hogy a Királyok Völgyében feltáró munkát végezzen az úgynevezett Thot-hegyen. Ezt a munkát 1995 őszétől 1997 tavaszáig el is végezték. Montuhotep fáraó 4000 éves téglatemplomát tárták fel, természetesen csapatmunkában, ahol a régész Pudleiner Rezső és a csapat többi tagja is jelentős szerepet kapott. A kutatás vezetője az elvégzett munkáról 1997 őszén az Egyptien Archeology címû londoni szaklapban számolt be.
2011. januárjában azonban valami rendkívüli történt Thébában. Vörös Győző kiváló szakmai érzékkel észrevette, hogy a Thot-hegy tulajdonképpen egy természetes piramis és kikövetkeztette, hogy abban (az eddigi gyakorlat szerint) fáraósírnak is kellene lennie. Hamarosan meg is találta a bejáratot egy 35 méter magas sziklafalon. Amikor oda feljutottak láthatták, tapasztalták, hogy hatalmas föld alatti termek vannak belül, egy hatalmas, teljesen kifosztott szarkofággal. A rablók a sziklasírt már régen kisöpörték, így értékes objektumokat és szokásos egyiptológiai leleteket ott nem találtak.
Tekintettel azonban arra, hogy Vörös Győző engedélye nem erre a területre szólt, szervezett és feltáró kutatást itt nem végezhetett, kénytelen volt azzal megelégedni, hogy bejárták és lefényképezték a termeket. Az egyik helyiségben nagy örömükre egy Kopt-szentélyt fedeztek fel, a falon egy ember nagyságú Pantokrátor-képpel, melyet a fiatal tudós időközben megjelent Templom Théba koronáján című könyvében színes képpel be is mutatott...
A kopt szentélyben talált kép a Szentkorona tetején található Pantokrátor - Mindenható, Mindenség ura -  és a Szentkorona elején található Jézus ábrázolás pontos párhuzama. Különös figyelmet érdemel a nap és hold valamint a felemelt kéz és a szentírás. Előbbi a Szentkorona tetején a Mindenható ábrázoláson, utóbbi a Szentkorona elején a Krisztus ábrázoláson látható. 

PANTOKRÁTOR

A pantokrátor szó eredetileg görög, jelentése „mindenható” vagy „a mindenség ura”. Eredetileg Zeusz neve mellé biggyesztették, aztán a Biblia görög fordításában Jézus neve mellett is megjelent. Ezzel az ábrázolási móddal leginkább ortodox templomokban találkozhatunk. Fontos Jézus Krisztus isteni mivolta és a föld fölötti megváltó uralma.
A Szentkoronán lévő Pantokrátor ábrázolások és az egyiptomi (Thébai) templomi freskó párhuzama - ennek keretében a nap és hold feltüntetése - elgondolkodtató, mivel a koronázási jelképek között a jogar is egyiptomi eredetű: "A jogar minden bizonnyal a koronázási jelvényegyüttes legrégebbi, lényegében változatlan formában megmaradt darabja. A 10. században Egyiptomban, a Fátimidák idején készülhetett. A hegyikristály-edények és tárgyak a 10. században terjedtek el Egyiptomból, ahol a Madagaszkárról származó nyersanyagot feldolgozták, és onnan jutottak el Európa udvaraiba..." (Wikipédia)

A THÉBAI THOT HEGY KOPT SZENTLYÉNEK FRESKÓJA ÉS A SZENTKORONA PÁRHUZAMAI

- Mindhárom ábrázoláson a Pantokrátor trónuson ül.
- A freskón és a Mindeható ábrázoláson nap és hold,
- - A freskón és a Krisztus ábrázoláson az egy kéz felemelve, a másik kézben a Szentírás látható.
TOVÁBBI PÁRHUZAMOK
- A koronázási jelképek közül a jogar egyiptomi eredetü,
- A Pálos szerzetesrend névadója, Remete Szent Pál thébai születésú.
pantokrator-01.jpg
pantokrator-02.jpg
pantokrator-03.jpg
pantokrator-08.jpg
pantokrator-09.jpg
pantokrator-10.jpg
pantokrator-11.jpg
pantokrator-05.jpg

Kereszténység Egyiptomban

A hagyomány szerint Márk evangélista terjesztette el Alexandriában a kereszténységet Egyiptomban. Az apostol Nero császár alatt mártírhalált szenvedett 68-ban. Ott is temették el. A kopt egyiptomi keresztények szimbóluma a fogantyús kereszt, melyet hagyományápolás céljából, a férfiak csuklójuk fölé tetoválnak.
A kopt ortodox egyház (Ϯⲉⲕ̀ⲕⲗⲏⲥⲓⲁ ̀ⲛⲣⲉⲙ̀ⲛⲭⲏⲙⲓ ̀ⲛⲟⲣⲑⲟⲇⲟⲝⲟⲥ) vagy alexandriai kopt ortodox egyház Egyiptom legnagyobb keresztény egyháza, a kereszténység legősibb szervezete. Az antikhalkédóni egyházak közé tartozik, amelyek a 451-es khalkédóni zsinaton az (akkor még egységben lévő) ortodox és nyugati keresztényektől eltérő krisztológiai álláspontot képviseltek, ezért külön egyházzá váltak. Eredete Egyiptomba vezethető vissza, tagjainak nagy része is itt él, de világszerte vannak 
/Wikipédia/

Remete Szent Pál – Magyarország elfelejtett védőszentje

NÉZŐPONT – 2009. január 15., csütörtök | 10:02
Remete Pál 1381 óta hazánk védőszentje. Nagy Lajos király ekkor ajánlotta fel neki Magyarországot.
Pál 228 körül született az egyiptomi Thébában. Kiváló képzésben részesült, jól ismerte a görög és egyiptomi irodalmat. A hagyomány szerint 16 évesen elvesztette szüleit, és nagy vagyon birtokosa lett. 249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés. Az ifjú Pál a vértanúk mellett olyan keresztényekkel is találkozott, akik – megtörve a kínzásoktól – megtagadták hitüket. Talán ő sem érezte magát elég erősnek a vértanúsághoz. Mivel félt sógorától, hogy feljelenti őt, vidéki házába húzódott. Nővére férje valóban feljelentette Pált a római hatóságoknál, ezért menekülnie kellett. Alsó-Théba pusztaságában egy barlangra talált, melynek bejárata rejtve volt. A barlang közelében datolyapálmák és egy tisztavizű forrás volt.
Isten megérintette a fiatal Pált menekülésében, ezért úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli életét, és nem tér többé vissza a világba. A pálmafák leveleiből ruhát készített magának (innen ered ábrázolása: levelekből szőtt, zöldes ruhában). A Szent Jeromos által írt legendában Remete Szent Pálnak egy holló visz mindennap fél cipót. Egy barokk-kori festményen a hollót egy angyal vezeti selyemszalagon – az Isten gondviselő jóságára utalva ezzel. Az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár rendelete nyomán meg is szűntek, életéből hat évtizedet imába és munkába merülve mégis visszavonulva töltött Pál.
Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal – miután látomásában tudomást szerzett Pálról – látogatta meg őt. Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét, így írja le: „Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, s aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének és nagy hálát adtak Istennek.
Szent Pál 341-ben halt meg. Később Antal tanítványai, az első szerzetesek, kegyelettel zarándokoltak el a barlanghoz, s egyben sírjához, hogy ott tegyenek engedelmességi fogadalmat. Ezzel megőrizték annak helyét. A sivatagi körülmények miatt Szent Pál teste gyorsan mumifikálódott. Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált teteme 1169-ben Konstantinápolyba, 1240-ben pedig Velencébe került, a Szent Julián-templomba.
A pálosok nagyon vágytak rá, hogy ősatyjuk teste náluk pihenjen. Nagy Lajos, aki szerfölött kedvelte a pálosokat, fogadalmat tett: ha nyer a Velence elleni háborúban, megszerzi kedvelt Rendje számára az óhajtott ereklyét. A király 1381-ben hadisarcként megszerezte Remete Szent Pál mumifikálódott holttestét és a magyar földre hozatta. Ezzel Szent Pál oltalmába ajánlotta hazánkat, s ettől kezdve a thébai sivatag remetéje Magyarország társvédőszentjeként szerepelt. Először Budára, a királyi vár kápolnájába szállították az ereklyét és ünnepélyes, nyilvános tiszteletre kihelyezték. Pálos szerzetesek őrködtek mellette. Innen ünnepi körmenetben a Rend főmonostorába, a mai Budaszentlőrincre szállították, ahol kápolnát építettek a remete szent tiszteletére. Hamarosan az ország minden részéből érkeztek ide zarándokok. Így keletkezett a középkorvég egyik legnépszerűbb búcsújáróhelye, s így lett végleg magyarrá az egyiptomi szent.
A pálosok, féltve az oly nagy becsben tartott kincset, Szent Pál atyánk ereklyéjét, a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan Trencsén várába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett.
Magyar Kurír
Forrás: Katolikus Lexikon, palosrend.hu
Csatolva: Pantokrator a thébai Királyok Völgye északi záróhegyén, a Thot-hegyen és a Szentkorona tetején

Boldog Özséb, a pálosok alapítója

Szerző: Kibelbeck Mara / 2015. január 20. kedd /

Boldog Özséb, a pálosok alapítója - Cultura - A kulturális magazin

Esztergomi Boldog Özséb katolikus pap, a magyar eredetű pálos szerzetesrend megalapítója 745 éve, 1270. január 20-án halt meg. Nevéhez fűződik a magyar eredetű szerzetesrend. a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.

Esztergomban született 1200 körül. Előkelő szülei gondos nevelésben részesítették, a Szent István által alapított káptalani iskolába járatták. A szerény, hallgatag, komoly fiúnak hosszú imák, sok böjt, elmélkedések érlelték hivatását. Pap lett, s a zsolozsmát, a szentmise bemutatását olyan áhítattal végezte, hogy mély benyomást tett mindenkire. Az olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát, följegyezték róla, hogy „egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul”. Több könyvet is írt, de ezek nem maradtak fenn, csak sejthető, hogy egyházjogi munkák lehettek. In Cruce salus, „Keresztben az üdvösség” ?Élénk kapcsolatban állt a környék remetéivel, akik bejártak a városba vesszőből font kosaraikat élelemre cserélni, és maga is kedvet kapott a remete élethez, ekkor azonban az esztergomi érsek még nem adta beleegyezését ehhez. A tatárjárás idején (1241) megostromolták Esztergomot, de a fellegvárat nem tudták bevenni. A rengeteg sebesült miatt egy ideig még nagyobb szükség volt Özsébre, végül 1246-ban megkapta az érsek jóváhagyását. Ekkor lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és néhány társával a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, a mai Kesztölc határában lévő Hármas-barlangba, ahol remeteként élt. Barlangja alatt, a forrás mellé letűzte a szent keresztet. In Cruce salus, „Keresztben az üdvösség”: ez volt a jelszava és meggyőződése. A monda szerint egy alkalommal a kereszt előtt imádkozva csodálatos látomásban részesült, amely meghatározta további életútját. Szélvihar támadt, lángnyelveket látott szerteszét, melyek egyetlen nagy lánggá egyesültek. A keresztről pedig hangot hallott: „Özséb, gyűjtsd össze a remetéket egy szeretetközösségbe!” A látomásnak engedelmeskedve 1250-ben a remeték a barlang mellett megépítették monostorukat és a hozzá tartozó templomot. A kolostoralapítás után a Pécs közelében élő Szent Jakab-hegyen élő remetékhez utazott, akik a nagy tudású szerzetest később elöljárójuknak választották, a két monostor pedig egy rendben egyesült, mely Remete Szent Pált – az első remetét – választotta patrónusának. Az 1256-os esztergomi zsinaton Özséb már Első Remete Szent Pál rendjének provinciálisaként írta alá nevét. E két kolostorhoz az idők folyamán egyre többen csatlakoztak, Özséb életében már 16 pálos kolostor állt. 1262-ben Rómába is elzarándokolt, hogy a rendalapításhoz elnyerje IV. Orbán pápa hozzájárulását, aki ezt megtette, de a szükséges anyagi feltételek hiánya miatt nem engedte Szent Ágoston regulájának átvételét, így a rend a veszprémi Pál püspök joghatósága alatt élt. A Szentszék 1308. december 13-án engedélyezte számukra az ágostonos regulát, és pápai jogú renddé nyilvánította az Első Remete Szent Pálról nevezett rendet. Özséb az általa alapított Szent Kereszt monostorban halt meg súlyos betegség után. A templom sírboltjában temették el. Az elmúlt évtizedekben fellelt sírját 2000-ben egy öt méter magas kereszttel jelölték meg. Halála napja, január 20. Boldog Özséb ünnepnapja. Hivatalosan nem avatták boldoggá, de a középkor óta boldogként tisztelik Magyarországon. Az Árpád-házi uralkodók bőkezűen támogatták a pálosok közösségét, a 14-15. században a rend egész Európában elterjedt, a 15. század végi Magyarországon csaknem 900 pálos szerzetes élt, és 130 pálos rendi kolostor működött. Virágzásuknak a török hódoltság vetett véget, majd II. József szerzetesrendeket feloszlató 1786. évi, később a kommunista államhatalom 1950. évi határozata vetette vissza a szerzetesi létet. A rend 1989-től szerveződött újjá, jelenleg négy kolostoruk van. A pálos spiritualitásnak fontos része a Boldogságos Szűz Mária tisztelete, ezért is viselnek a szerzetesek fehér öltözéket és rózsafüzér.

Címkék: Boldog Özséb, Pálos szerzetesrend, portré


KAZAK – MAGYAR KAPCSOLATOK 2014. nov 13.

https://turkinfo.hu/bongeszde/tortenelem/kazak-magyar-kapcsolatok/

A kazak és magyar nép kialakulásának tudományos tanulmányozásakor nemcsak e folyamatoknak összetettsége válik szembeszökõvé a számunkra, hanem a hasonlóságok is a középkori és mai magyar és kazak területek népei etnikai fejlõdésének terén.

mandoky1.JPGKép: Mándoky Kongur István kun-magyar néprajzkutató 

A régmúlt idõk történelmi reáliái világosan kimutatják a két nemzet történelmi sorsának közös vonásait és a kölcsönös összefüggéseket. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a magyar és kazak népek etnikai összetevõin belül észlelt nyelvészeti, antroponómiai, antropológiai azonosságok, valamint a mai magyar és kazak területek toponymjeiben érvényesülõ földrajzi párhuzamok is. Mindkét nép etnogenezisében egyaránt részt vettek õsmagyar, kun, és kipcsak törzsek. Ez a tény önmagában is nyilvánvalóvá teszi a két nép szoros kapcsolatait. Köztudott, hogy a középkorban a török nyelven beszélõ kipcsakokból alakult ki a mai kazak nép magja. A magyar nemzet zömét pedig a honfoglalásban részt vett õsmagyar törzsek alkották. Az alábbi írással Mándoky Kongur István emléke elõtt tisztelgünk.

A kazak-magyar kapcsolatok gyökerei a múlt mélyében keresendõk, és olyan történelmi folyamatokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek a népvándorlás korától kezdve játszódtak le Eurázsia központi területein: Nyugat- és Észak-Kazakisztánban, Nyugat-Szibériában az Irtis–Isim–Tobol folyók által öntözött síkságon, valamint az Urál-Volga-vidéken. Az erdõs-sztyeppei és sztyeppei övezetnek ebben a zónájában, az ókorban és a korai középkorban az etnogenetikai folyamatok szarmata-alán, ugor, prototürk és türk törzsszövetségek kölcsönös egymásra hatásán alapultak. A történelmi fejlõdés egyes korszakaiban az egymástól nagy távolságra lévõ földrajzi területeken a kazak és magyar népek fejlõdését ugyanazok a különbözõ eredetû etnikai összetevõk segítették elõ, amelyek egyébként szerepet játszottak a népvándorlás politikai fordulataiban, háborús eseményeiben, népmozgalmaiban, és a két nép törzsszövetségeinek kialakulásában is. Az írott források szûkszavúsága ellenére, a napjainkra felhalmozódott régészeti anyagból világos képet kaphatunk az eurázsiai sztyeppe népeinek ókori etnikai-történeti kapcsolatairól.

Az i. e. I. évezred során Nyugat-Szibéria és Észak-Kazakisztán erdõs-sztyeppei övezetében kialakult a protougor és ugor törzsek közössége. Ennek a közösségnek voltak tagjai az õsmagyar törzsek is. Az adott területen az õsugor toponymek legnagyobb koncentrációja az Irtis-Isim folyóköz területén figyelhetõ meg. Egyes õsugor törzsek valószínûleg még az ókorban eljutottak a Káspi-tenger északi partvidékére. Erre utalnak az õsmagyarok csontanyagában megfigyelt azonosságok Nyugat-Kazakisztán szarmatakori leleteinek legfontosabb taxonómiai jellegzetességeivel. Nem alaptalan tehát az a megállapítás, hogy a szarmata törzseknek egyaránt meghatározó szerepük volt a magyar és kazak etnogenezisben. A nomád szarmaták, a szakákhoz, vagy a nyugati források alapján a szkítákhoz közelálló szauromaták utódai voltak, és iráni nyelvet beszéltek. A Kerulén folyótól (Mongólia) a Dunáig terjedõ terület nomádjainak ábrázoló iparmûvészetére abban a korban (i.e. IX–III. századok) mindenfelé az úgynevezett „állatstílus” volt jellemzõ.

Ennek a kornak az egyik legérdekesebb emléke Dél-Kazakisztánban, a Hétfolyóközben, az „Isszik” kurgán feltárása révén került a felszínre. Ez a nomád vezérsír „Az Aranyember sírja” néven lett világhírû. A kurgánban feltárt vezér öltözete mûvészi kivitelû, állatstílusú aranytárgyak tömegével volt díszítve. Idõszámításunk elsõ évszázadaiban kezdõdött meg a nomád népek keletrõl nyugatra vándorlása. Ez a „népvándorlás” néven közismertté vált folyamat Eurázsia kontinentális éghajlatú, folyóvölgyekkel keresztülszelt és magas hegygerincek által határolt sztyeppe-övezetének hatalmas térségein ment végbe. A szóban forgó övezet Észak-Kínától és Mongóliától a Duna-Tisza vidék árvalányhajas síkságaiig terjed ki. A szarmata-korban jelentek meg a sztyeppei nomád világban a pikkely- és lemezpáncélos nehézlovasság elsõ egységei. A szarmata törzsszövetségeknek jelentõs hatása volt a velük szomszédos területek lakosságára. Az i. sz. I. évezred elején a görög-római írott források hírt adnak a szarmaták nagy tömegû nyugatra vándorlásáról, majd megjelenésükrõl a Középsõ Duna-völgyében. A továbbiak során a szarmaták aktívan részt vettek a kor nemzetközi eseményeiben, háborúiban. Eurázsia számos területén komoly mértékben befolyásolták az etnikai, kulturális és politikai fejlõdést, egészen a hunok megjelenéséig.

A régészeti adatok rámutatnak a szarmaták gazdasági-kulturális kapcsolataira, együttmûködésükre Közép-Ázsia és Kelet-Európa lakosságával, ezen belül a mai Kazakisztán és Magyarország ókori népeivel is. Az i. sz. I. évezred elsõ felében kaptak szerepet a mai Kazakisztán és Magyarország területének etnikai-politikai életében a belsõ-ázsiai nomád törzsek. Az i. sz. II. században jelentek meg tömegesen Kelet-Kazakisztánban és a Hétfolyóközben a mai Mongólia területérõl érkezõ hunok, a kínai krónikák hsziungnujai. A hunok a Balhas-tó partvidékén és Tarbagaj körzetében megalapították a Jüepan államot, amely fennmaradt egészen az i. sz. V. századig. A hun szövetség fõ ága, amelybe beléptek Nyugat-Szibéria ugor törzsei is, az Urál-vidékre, az Aral-tó és a Káspi-tenger sztyeppéinek vidékére vándorolt tovább, maga elõtt ûzve az alánokat és az ászokat. A IV. század elsõ felére a nomád hunok és az erõs prototürk réteg köré összpontosult különbözõ népek konglomerátuma elözönlötte Kelet-Európa és Közép-Európa sztyeppéit. A hunok vándorlásával kapcsolható össze a török nyelvek elterjedése az összes késõbb általuk lakott területen.

A következõ idõkben a mai Kazakisztán és Magyarország történetére egyaránt rányomták bélyegüket a hunok mozgásával összekapcsolódó bonyolult történeti folyamatok és a hun birodalom tarka etnikai szerkezete. A hunok nomád állattenyésztõk voltak. Azonban ez a nép ismerte a letelepedett életformát és a földmûvelést is. A kiválóan megszervezett hun haderõ alapja a mozgékony, manõverezésre képes lovasság volt. A hunok Magyarországon és Kazakisztánban egyaránt mély nyomot hagytak a bennszülött lakosság etnikai jellegén, valamint gazdasági és kulturális életén is. A hunok nyomában, az i. sz. V–VI századok során azok az avarok tettek komoly hatást Középsõ- és Nyugat-Kazakisztán etnokulturális fejlõdésére, akiket a kínai források zsuan-zsuanként is említenek. Az avar kaganátus neve az i. sz. IV-V. századokban, Mongóliában vált elõször ismerté. Hasonlóan a hunokhoz, az avarok is nomádok voltak. 552-ben az altaji törökök szétzúzták az avarokat, akiknek 100 ezer fõ körüli egyik csoportja nyugati irányban vándorolt. Az avarok etnikumát nem ismerjük pontosan. Vezetõik címei: kagán, tugun, jugur, tarhan, stb. török eredetre utalnak. Maga az avar törzsszövetség viszont etnikai szempontból nézve kevert volt.

Idõszámításunk után 568-ban a nagy erõt képviselõ avar törzsek elfoglalták a Duna két partját, ahol egy új államalakulatot, az avar kaganátust alkották meg. A mai Magyarország területén az avarok félnomád életet éltek. Hadiszervezetük az Ázsiában általánosan elfogadott tízes rendszeren alapult. Hitbéli életükben, a hunokéhoz hasonlóan, a samanisztikus és pogány szertartások játszották a fõszerepet. Az avarok ismerték a rovásírást. Ez a nép a IX. század elejére eltávozott a történelmi színpadról. Helyüket a keletrõl érkezõ honfoglaló magyar törzsek vették át. A kazak és magyar nép közös elõdei tehát mielõtt maguk az õsmagyar és kipcsak törzsek megjelentek volna a történelem színpadán, sokféle és bonyolult kapcsolatrendszerben álltak a szarmaták, hunok és avarok nomád törzsszövetségeivel. A történeti fejlõdés következõ szakaszában, vagyis a koraközépkorban, a kipcsak és õsmagyar törzsek között intenzíven fejlõdõ etnikai kapcsolatrendszer és összefonódás figyelhetõ meg. A honfoglaló magyar törzsek Urál-vidéki hazájukból, az un. Magna Hungáriából költöztek át a mai Magyarország területére.

Számos kutató hajlik arra a feltételezésre, hogy az i. sz. IV-V. századok során jelentõs ugor tömegek vándoroltak át Nyugat-Szibériából az Urál-vidékre és a Volgántúlra. Közöttük voltak az õsmagyarok is, akik az Urál-vidéken alakították meg törzsszövetségüket. Olyan vélemény is ismert a szakirodalomból, hogy az õsmagyarok etnogenezisének színhelye az adott terület déli részén, a Volgától a Muhodzsárói Hegyekig terjedõ zóna volt. A koraközépkorban az õsmagyarok szálláshelye és legeltetési területe Volgai Bulgária közvetlen szomszédságában volt, és nagyrészt egybeesett a mai Nyugati és Középsõ Baskíria területével. Erre utalnak a bolgár-baskír-magyar etnonymek között megfigyelhetõ párhuzamok. A koraközépkori arab és perzsa szerzõk történeti-földrajzi mûveiben rövid, de átfogó információk állnak rendelkezésre az õsmagyarokról a VIII. századból és a IX. század elejérõl. Az egyes magyar törzsek volgántúli legelõi összességében széles térségre terjedek ki. A bolgár-magyar törzsek területének közös határai elérték a Káspi-tengert környezõ sztyeppéket és a Dél-Urál szegélyét. Nagyjából ugyanebben az idõben, az i. sz. VIII. század második felétõl a IX. század elejéig tartó idõszakban indult meg a kipcsakok Nyugat felé vándorlása, amelynek során ez a nép elérte a Dél-Urál vidékét is.

Ebbõl a korszakból származnak az arab-perzsa források (Ibn Ruszta, a névtelen „Khudud-al-alam”, al-Bakir, Gazdizi, al-Marzavi) tudósításai, amelyekben a kipcsakokat a besenyõk északi szomszédaiként írják le. A besenyõ törzsek a VIII–IX. századok során a Szir-Darja medencéjében és az Aral-tavat környezõ sztyeppéken éltek. A dél-uráli vidékeken a kipcsakok közvetlen etnikai, politikai és kulturális érintkezésbe kerültek az õsmagyarokkal. A IX. század elején az õsmagyarok az Urál-vidékrõl elvándoroltak Nyugat felé. Az Észak-Kaukázuson és a Fekete-tenger északi partvidékén keresztül eljutottak az eurázsiai sztyeppe nyugati övezetébe, majd új hazát leltek a Dunánál és a Tiszánál. A Kárpát-medencében a magyarok a nomád élet minden feltételét megtalálták, vagyis bõséges legelõket szereztek állatállományuk számára, amely nélkül nem voltak képesek létezni. 895-ben a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében megalapították az erõs magyar államot. Nem minden magyar hagyta el korábbi hazáját, Magna Hungáriát. A magyar törzsszövetség egy része az Atil (Volga) folyótól keletre esõ területeken maradt. 889-ben az ogúzok és más török nyelvû törzsek kilökték a besenyõket az Aral-tó és a Káspi-tenger északi partvidékeinek sztyeppéirõl. A besenyõ törzsszövetség zöme Kelet-Európába vándorolt át. Ettõl kezdve a Zsaika (Urál) és a Zsema (Embi) folyók völgye, ahol korábban a besenyõk legeltettek, a nomád kipcsakok és ogúzok szállásterülete lett.

A következõ évszázadokban a Volga-Urál-vidék etnogenetikai folyamatai a kipcsak, kimek, kun, ogúz, besenyõ, baskír, bolgár, magyar és alán-jász törzsszövetségek kölcsönös kapcsolatain alapultak. A XI. század elsõ felében mindenekelõtt a kipcsakok etnokulturális befolyása és konszolidáló szerepe érvényesült a Volga-Urál régióban. Az Irtistõl a Volgáig terjedõ hatalmas területen kialakult a kipcsak kánok katonai-politikai hegemóniája. Minden valószínûség szerint erre az idõre vonatkozik Mahmud Al-Kasgarinak, a török nyelvû népek története és kultúrája jó ismerõjének tudósítása, amely szerint „az Itil a kipcsakok folyójának és országának neve”. Ugyanakkor továbbra is legeltettek az adott területen a Keleten maradt magyar törzsek. Az Itil-vidák és a Duna folyók medencéje között, vagyis a magyarok régi és új hazája között nem szûnt meg a kapcsolat, még legalább háromszázötven éven át. A keleti magyarok tudtak Nyugatra távozott rokonaikról. Így i. sz. 970 körül, Toksun herceg idején, a távoli Volgai Bulgáriából Magyarországra költözött és Pest környékén telepedett le egy jelentõs közösség, Bikla és Boksu hercegek vezetésével. A XII. század közepén, a mai Magyarországon élt három évig Grenady Abu Hamid al-Garnati arab utazó és kereskedõ. Az Itil felé vezetõ út magyar földön akkoriban még annyira ismert volt, hogy al-Garnati, egyik fiát Magyarországon (Unkarija) hagyva, a Volgához utazott. A „Régi Nagy Magyarországról”, (Magna Hungaria) sajnos, az utolsó információt hozta Magyarországra Julianus barát, aki azért utazott Keletre, hogy újra felfedezze az addigra már elfelejtett útvonalat, megtalálja, és keresztény hitre térítse a keleti magyarokat.

Julianus 1236-ban „a nagy Etil folyó közelében” talált rá a keleti magyarok szálláshelyére, és magyar nyelven beszélhetett velük. Julianus feljegyzése szerint a keleti magyarok „pogányok voltak, sok lovuk és fegyverük volt, igen harciasak voltak”. Késõbb, a mongol támadás következtében költözött át a keleti magyarok egy része a Volga jobb partjára. A mongol támadás elõtti idõszak végére a Volga-Urál folyóközben a magyar törzsek egyik csoportja betagozódott a kipcsak törzsszövetségbe. Ez a tény világosan kifejezõdésre jut a kazak sezserékben (genealógiai táblázatokban). A kazak nép Középsõ Hordájának (etnikai-területi egység) nemzetiségi-törzsi szerkezetén belül, a kipcsak törzsek leszármazási táblázatain, nemzetségi szinten megtaláljuk a „magyar” etnonymet. Ugyancsak a Középsõ Hordában, az argün törzsszövetségben is vannak magyarok. 1965-ben Tóth Tibor magyar kutató antropológiai méréseket végzett a kazak nemzet argün-magyar etnikai csoportjának tagjain. Az antropológiai kutatások módot adtak Tóth Tibornak arra, hogy jelentõs morfológiai hasonlóságot állapítson meg az argün-magyarok és a kipcsakok azon csoportja között, akik akkoriban ugyanabban a zónában, a Torgaj-kapuban, a Szarükopán éltek. A magyarok argün közegben, legkorábban a XVI. században jelenhettek meg. A XIV-XV. századok fordulóján az argünök egy része délrõl északra költözött, majd a XVI. században megtelepedtek az Isim-folyónál és a Torgaj-vidéken.

Nyilvánvaló, hogy az argün törzsszövetségben, ebben az idõszakban jelenhetett meg a magyar etnikai csoport, amikor is a kipcsakok és az argünök között sokoldalú együttmûködési folyamatok és kölcsönhatások voltak megfigyelhetõk. Még kifejezõbb képet kapunk a kipcsak és a magyar etnikumok közötti etnogenetikai kapcsolatokról, ha a kipcsakok nemzetiségi-törzsi állományát vizsgáljuk a XI. század második felétõl a XIII. század elejéig terjedõ idõszakra vonatkozólag. Maga az a tény, hogy a muzulmán történetírásban ismertté vált a „kipcsak” etnonym, nem véletlen következménye, hanem regisztrálása annak, hogy a kipcsakok Közép-Ázsiában és Kelet-Európában hatalmas katonai-politikai erõt képviseltek. Miután a XI. század közepén kialakult a kipcsak kánság a mai Kazakisztán területén, a hatalomra jutó kipcsak káni dinasztia aktív terjeszkedésbe kezdett déli és nyugati irányokban. A kipcsak kánok hatalma rövidesen óriási területre terjedt ki, az Irtis folyótól a Dnyeszterig. A kipcsak kánság a nomád közösségek fejlõdési szabályai szerint ezután két hatalmas etnikai-területi egységre osztódott: a keleti kipcsak és a nyugati kipcsak területre, amelyek között a határ az Itil-folyó (a Volga) volt. A két országrészben a kipcsakok törzsi összetétele nem volt teljesen azonos. Mindkét területen, magukon viselték annak a dinamizmusnak a jegyeit, amelyek jellemzõek voltak az adott történeti-földrajzi régióra. A kipcsak törzsek jegyzékének összeállítása a muzulmán írott forrásokban szigorú és szabályos rendszer alapján épült fel, a felsorolt etnikai egységek társadalmi és politikai helyzetének megfelelõen.

Az Ahmad at-Tisi (1235–1318) és ad-Damaski (1301–1349) tollából származó arab írott emlékek tudósítanak a Keleti Dest-i-Kipsak 16 törzsérõl. Ezek a törzsek a mai Kazakisztán jelentõs részét birtokolták. A kipcsak törzsek összetétele bonyolult volt, számos nemzetséggel. A tulajdonképpeni kipcsakokon kívül a törzsszövetség magába foglalt úgyszintén török nyelvû kimek, kun, besenyõ, ogúz etnikai összetevõket, valamint eltörökösödött iráni elemeket is. A kipcsakok törzsi összetételének arab forrásokban regisztrált jegyzékében három olyan etnikai név található, amelyeknek párhuzamaik vannak a magyarországi kipcsakok törzsi névanyagában. Ahmad at-Tini adatai alapján ezek közül az etnikai nevek közül az elsõ a burdzsogl. Az általa leírt törzsek jegyzékén ez a hatodik etnikai név. A Nyugati Dest-i-Kipsak kipcsak törzsszövetségén belül viszont Ibn Hallud szerint a burdzsoglok a harmadik helyen voltak, vagyis a dél-orosz sztyeppék kipcsak közösségének vezértörzsei közé tartoztak, másik két törzzsel, a tokszoba és etioba törzsekkel együtt. Ez az elitréteg akkor vált különösen erõssé, amikor késõbb, Egyiptomban, a mameluk állam egymást követõ szultánjai kerültek ki belõle. Nyilvánvaló, hogy a burdzsoglokat egybe lehet vetni a Kis Horda bajgul törzsszövetségének beris törzsével. N. A. Baszkakov véleménye szerint a „burdzsogl” etnonym szemantikája mindenekelõtt a törzs hadrendi elhelyezését mutatja a törzsszövetségen belül. Jelentése: „azok, akik ezen az oldalon vannak” (ellentétben az andzsoglokkal, „akik azon az oldalon vannak”). A magyarországi kun törzsszövetség vezértörzsei közé tartozott a borcsol (Borchol) törzs. A turkológus kutatók általános véleménye szerint ez az etnikai név a burcsogl-burdzsogl etnikai névvel azonosítható. Ilyenformán a burdzsogl törzs részei egyaránt részt vettek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnikai egységének kialakulásában.

A második etnonym a dzsurtan (ad-Dimaski szerint), és dzsartan (Ahmad at-Tini adatai szerint). A nyugati-kipcsak törzsszövetségen belül az arab leírás ezt a törzset Ibn Dukmak (XIV. sz.) alapján, egységesen dzsurtannak írja el. Ebbõl az következik, hogy ennek az etnikai névnek a legelfogadottabb változatai a dzsurtan-dzsortan. A dzsortan elnevezés szemantikáját azonos módon állapították meg különbözõ kutatók a tudományos irodalomban, a török gondolkodásmódot figyelembe véve. A „sortan” szó egyébként „csukát” jelent. A magyarországi kunok öt törzsbõl álló szövetségének leírásában a harmadik helyen áll a „csertan (dzsertan”) törzs, amelynek eszmei jelentése szintén a „csuka” szóval kapcsolható össze (Z. V. Togan, Rásonyi L.). Mindebbõl az következik, hogy nyilvánvaló párhuzamok léteznek a kazakisztáni kipcsakok és a magyarországi kunok etnonymjei között. Így e két etnikai összetevõ példájára alapozva, a kazakisztáni kipcsak és a magyarországi kun törzsszövetségek genetikai rokonságának meghatározott vonaláról beszélhetünk. Az általunk kiválasztott harmadik törzsnévnek egyaránt nagy történeti és névtörténeti jelentõsége van. A kipcsak etnonymek arab jegyzékének végén kerül megemlítésre ez az elnevezés, amelyet a kutatók kumankunak írnak le. Ebben a szóban nem nehéz felfedezni a kumanlu etnonym eltorzított változatát. Ez az etnonym a „kun” szóval azonosítható, és nyilvánvalóan a Magyarországra költözött törzsszövetség vezetõ, a káni dinasztia nemzetségét magába foglaló törzse és a szövetség névadója. Vele párhuzamos helyen a keleti (Volgántúli) kipcsakok listáján, az elsõ helyen említett vezértörzs, a káni dinasztia nemzetségét adó boril törzs áll, amelyet az arab szövegben szintén helytelenül írtak le, barkunak. Bizonyosan állíthatjuk, hogy a kumanlu név a kuman etnonimból + luból áll (birtokos, vagy társhatározói affixum).

Következésképpen, Ahmada at-Tini és ad-Damaski szövegeiben a kun etnonym önálló etnikai egységre vonatkozik. Ez nagyon figyelemreméltó tény, mert a fentiekkel ellentétben, a hazai és külföldi történettudományban, széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a kipcsak és kun név ugyanarra a népességre vonatkozik. A KUN („KUMÁN”) ETNIKAI NÉV EREDETE A szakirodalomban számos vélemény alakult ki a „kumán” (kun) etnikai meghatározás történelmi megjelenésének idejérõl és módjáról. Itt a legalapvetõbbeket soroljuk fel közülük. A legelterjedtebb az a vélemény, hogy a kumán elnevezés bizánci eredetû. Egy másik állítás szerint a kumánok közép-ázsiai eredetûek, és ez derül ki a kumandin elnevezésébõl. Egyébként az így érvelõk is elfogadják, hogy a kumánokat helyesen nevezik kipcsak-polovecnek. A kumánok keleti õshazájára utal K. Mengesz véleménye, aki szerint a „kumán” törzsnév altáji szót foglal magába. Vannak azonban egyéb nézõpontok is. Ilyen például az a hipotézis, amely szerint a nyugati kipcsakok önelnevezése volt a kumán. Al-Marzavi tanúbizonysága alapján egyes tudósok lehetségesnek tartják a kumánok összevetését a szarü néppel. A probléma másfajta felfogása szerint a kumán-polovecek a kipcsakok és a kangarok (kanglyk) keverékébõl származnak. A tudósok többsége szerint a kumán és kun etnonym azonos népet jelöl. A különbözõ megközelítések, és álláspontok többségébõl egyaránt az a következtetés vonható le, hogy a kumán és a kipcsak etnikai név azonos népre vonatkozik. Ezzel a nézettel szemben, Pelliot juttatta kifejezésre elõször azt a véleményt, hogy a kipcsakok sohasem keveredtek a kumánokkal.

A legközelebb talán Czeglédi K. jutott a probléma megoldásához. Szerinte a kumán elnevezést a kipcsak törzsszövetség egyik tagtörzse kapta. Azonban ezt a véleményét Czeglédy mindössze megállapításként tette közre, és nem alapozta meggyõzõ tényekre. Még ebbõl a rövid ismertetésbõl is kiderül, hogy a szakirodalomban egymást kizáró vélemények vannak a kumánok etnikai hovatartozásával kapcsolatban. Egyébként a kumánok önálló etnikai helyzetét támasztják alá az arab leíró történeti források anyagai is. Az etnikai alapon adott személynevek jelensége meglehetõsen elterjedt a keleti szerzõk leírásaiban. Például, a középkori arab tudósok munkáiban jelentõs információk vannak nem arab eredetû személynevekrõl, az egyiptomi mamelukok között. Ezek a nevek nem egyszer utalnak kun etnikumra. Például: emir al-Kumani, Zajn ad-din Abu Bakr al-Kumani (Ibn al-Furat, Ibn Tagriberdi alapján). Mindehhez hozzátehetjük azt a tényt, amelyre nyugat-kumán közegben figyeltek fel.

A mai Románia területén, a kun etnokulturális közösséggel kapcsolatba hozható középkori etnikai alapú személynevek között a Borcsul (Burdzsoglu), Csurtan (Dzsortan-Sortan), Tokszoba stb. etnikai nevek mellett, megemlítésre került Kumandur is. Ezt pedig kizárólag a kumán törzsnév megszemélyesítésének lehet tekinteni.

A kumánok etnikai önállóságát, megerõsítõ elméletet alátámaszthatjuk több eredeti írott anyaggal, al-Irdiszi (XII. sz.), Ibn Szaid (XII sz.), Abu-l-Fidi (XIV. sz.) középkori földrajztudósok munkáiból, amelyekben szó esik a Nyugat-Kazakisztán területén élõ kumánokról. A szöveges és térképes anyagok alapján a középkori szerzõk adatai a kumánokról a X. századra keltezhetõek. Al-Irdiszi térképén („Szurat al-ard”), két olyan topográfiai tárgytól északra, amelyeknek azonosításával kapcsolatban nem lehetnek kétségeink (Bahr al-Khazar – a Káspi-tenger. Bahajrat al-Hvarizm – az Aral-tó), nyúlnak el Aszkaszija hegyei. A leírás szerint a hegyek egy délkörhöz hasonlóan nyúlnak el északtól dél irányában, némi keleti elhajlással. A hegyek irányából lefelé folyik néhány folyó. Az Itil (Volga) folyó a Kazár-tengerbe (Káspi-tenger) ömlik. A hegyek leírt jellegzetességei módot adnak arra, hogy az Aszkakija hegységet az Urál-hegységgel azonosítsuk. Ibn Szaid és Abu –l-Fida kimutatja, hogy Aszkakija elõhegyeiben, a hegységtõl délre kumánok éltek. A „Szurat-al-ard” térképe alapján délkeletre az Aszkakija hegységtõl viszonylag csekély távolságra, találhatók a Tagura hegyek, a kumánok országának citadellájával, és fõvárosával, Kumániával. Tagura azonosítható a mai Muhodzsáró hegységgel.

A középkori mûvek szövege alapján a Tagura (a Muhodzsáró-hegyek) területe volt a kumánok fõ szálláshelye. Ahogy ez kitûnik az elbeszélõ forrásokból, a kumánok az Aral-tó és az Urál-hegység déli elõhegyei között fekvõ síkságon éltek. Tõlük délre az ogúzok (és a kimekek, a „Maloj al-Irdiszi” szerint), nyugatra a besenyõk, északnyugatra a bolgárok éltek, északkeletre pedig a kipcsakok területe volt. Itt meg kell említenünk, hogy az arab leírások a kumánokat, önálló etnikai elemként, szembeállítják az ogúzokkal, kimekekkel, bolgárokkal és a kipcsakokkal. Ebben az idõben az Irtistõl az Urál-folyóig terjedõ területen a kimek kagán uralma alatt három nagy törzsszövetség élt: a kimekeké, a kipcsakoké és a kumánoké. A XI. század elején a kumánok kipcsak politikai befolyás alatt álltak. Mégis, egy ideig önállóak maradtak. Késõbb, más törzsekhez hasonlóan, õket is bekebelezte a kipcsak közeg. Ez az etnikai folyamat minden szakaszában a kipcsak nemzet kialakulását segítette elõ a keleti Dest-i-Kipsak területén.

A XI. század közepén kezdõdött meg a kipcsak törzsek vándorlása az Itil folyótól nyugati irányban. Kelet-Európa nemzeteivel és törzseivel, mindenekelõtt Oroszországgal, Bizánccal és más országokkal a kipcsakok elõhadaként, a kumánok léptek elõször közvetlen kapcsolatokba. Ezek a kapcsolatok a kezdetek kezdetétõl fogva tükrözõdtek az óorosz és bizánci krónikák kumánokról szóló feljegyzéseiben. A forrásokban megfigyelhetünk egy, az ókorra és középkorra jellemzõ általános jelenséget. Az újonnan megjelenõ törzsszövetségekre a krónikaírók átruházták olyan etnikai egységek nevét, amelyek az etnikai fejlõdés egy korábbi idõszakában voltak ismertek a pusztán, majd egy, a krónikaíró hazáját határoló sztyeppéken újonnan feltûnt törzsszövetségbe tagozódtak be. Természetesen, a krónikaírók az ilyen azonosításokra kizárólag kulturális és etnikai szempontból egymáshoz közelálló etnikumok esetében gondolhattak. Mahmud al-Kasgari írja: „Az ogúzok, attól kezdve, hogy szállásterületük elérte a csigilek szálláshelyét, állandóan harcoltak a csigilekkel. Az ogúzok a Szirdarjától kezdve Kína határáig minden türköt csigilnek neveztek. Azonban ez tévedés volt a részükrõl”. Mahmud al-Kasgari tehát rámutatott arra, hogy az ogúzok tévesen alkalmazták a „csigil” etnonymet. Mégis, ez a névhasználat történeti reáliákon alapult, vagyis a csigilek közvetlen közelében, Kína felé, nagy létszámú türk törzsek éltek: a karlukok, a tjurgesek, a jagmák, barszhanok, stb. A régi orosz évkönyvek oldalain kizárólag polovecekrõl, illetve kumánokról találhatunk információt, azért, mert az oroszok a kipcsakok közül elõször éppen velük léptek érintkezésbe. Pedig a kumánok mindössze a kipcsak nemzetnek egy részét képviselték. Mindent mérlegelve, a „polovec” meghatározásnak a krónikákban két jelentését vehetjük figyelembe. Ez a meghatározás vonatkozhatott közvetlenül a kumánokra is, de szélesebb körre kiterjesztve, az egész kipcsak törzsszövetségre is.

Azonban, az adott etnikai név két jelentését, ahogy ez közismert, a középkorban nem különböztették meg egymástól. Ebbõl a ténybõl származnak a jól ismert nehézségek az óorosz forrásokból származó, a polovecekkel kapcsolatos információk értelmezésével kapcsolatban. Hasonló a helyzet a középkori bizánci historiográfiával is. A XI. század utolsó negyedében, a bizánci krónikákban a kumánokról eredeti etnikai nevük alapján jegyeztek fel információkat, azonban a”kumán” nevet átruházták Dest-i-Kipsak más török törzseire is. A bizánci irodalomnak ez a hagyománya sokáig, egészen a XIV. századig fennmaradt. Al-Irdiszi információt közöl több nyugati kumán etnikai és területi egységrõl. Így ír Külsõ-Kumániáról a volgai bolgárok szomszédságában; a Dnyeper vidékén Fehér Kumániáról; a Don-vidéken Fekete Kumániáról; majd az 5. részben, pontosabb meghatározás nélkül, egyszerûen Kumániáról. A szerzõ leírásába, a dunai bolgárok (burdzsan) országának, valamint Oroszország és Makedónia területének egy része mellett, belefoglalta Kumánia földjének nagy részét is. A kumánok legnyugatibb szállásterülete minden bizonnyal a Dnyepertõl nyugat felé, a Dnyeszterig terjedt ki. A nyugat-európai források jelzik, hogy a XI. század 70-es éveitõl kezdve a kumánok jelentõs csoportjai jelentek meg az európai politikai arénában, és csapataik nem egyszer elérték a Dunát. Ebbõl az következik, hogy a valódi kumánok (kunok) szálláshelye a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között volt. A Dnyepertõl keletre a kipcsak törzsek éltek. 1239-ben kipcsakok és kunok jelentõs csoportja költözött Magyarországra, a mongol elõrenyomulás elõl menekülve.

Magyarországi oklevelekben és toponymekben fennmaradó etnikai neveik és a mai kazakisztáni törzs- és nemzetségnevek között a már fentebb említetteken kívül, további közvetlen párhuzamokat figyelhetünk meg. Például a Bajlo-Bájoló, Kangala, Kapcsag-Kopcsag-Kapcsog, Tabony, Tazlar stb. helységneveket könnyen össze lehet hasonlítani a kazah történeti leírásokból és a mai kazak törzsi genealógiából is ismert Bajuly, Kanglü, Kipcsak, Tabün, Tazlar nevekkel. A „bajlo” elnevezést összevethetjük a kazakok Kis Hordájának jelentõs törzsszövetségével, a „bajulü”-vel, amelynek keretei közé tartozik egyébként a Tazlar törzs is. Nyilvánvalóan ez utóbbi törzs nevét õrzi a Tazlar helységnév Magyarországon, a Kiskunságon. A Kanglü Kazakisztán egyik régi törzse, amely annakidején komoly erõként csatlakozott a kipcsak kánsághoz. A XII. században az Aral-tó vidékén a kanglük jelentõs törzsszövetséget alkottak. Ez a törzsszövetség névlegesen elismerte a kipcsak kánok fennhatóságát. A kazak genealógiai adatok alapján a kanglük a Nagy Horda egyik régi törzsének számítanak. Magyarországon kipcsak elemek is bekerültek a kumánok közösségébe. A tabün törzs a Kis Horda zsetirü (hét nemzetségûek) törzsszövetségébe tartozik. Magyarország két történelmi jelentõségû körzetében, a Nagykunságban és a Kiskunságon jelentõs kumán-kipcsak etnikai tömbök maradtak fenn mindmáig.

A kun származású Mándoky Kongur István, a közép-ázsiai török népek nyelveinek, történetének, kultúrájának, szokásainak és hagyományainak kiváló ismerõje szerint a Nagy- és Kiskunságon a népi hagyomány és emlékezet máig is õrzi a tokszoba, tortul, bajandur, pecsene (besenyõ) etnikai elemek nyomait. A tokszoba törzs széles körben ismert kipcsak vezértörzs. Kazakisztán területén a középkori kipcsakok között a tokszoba törzs a második helyet foglalta el, míg a Dest-i-Kipsak nyugati konföderációjában vezetõ, elit törzsként, éppen õk állottak az elsõ helyen. A tokszoba törzsnév szemantikája gyakorlatilag valamennyi kutató szerint azonos: „tokuz oba” („kilenc nemzetség”). A tokszoba elnevezés fennmaradt a kazakok törzsi-nemzetségi szerkezetében is. Kazakisztánban, a Kis Horda Bajbakti nemzetsége genealógiájának régi részében jelenik meg a tokszoba név, a legnagyobb kipcsak törzs neveként. Számunkra úgy tûnik, hogy a magyarországi kunok „tortul” etnonymjének van analógiája a XI–XII. századi Dest-i-Kipcsak középkori kipcsakjai között. A kipcsakok keleti konföderációjában õket „durt/durut” formában említik, a negyedik helyen a törzsek listáján. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a törzs a török társadalomtörténet adatai alapján szintén vezértörzsnek számít. A mongol támadás elõestéjén a kipcsakok nyugati törzsszövetségében a durut és tokszoba törzsek ellenséges viszonyban álltak egymással. Ezt a barátságtalan viszonyt al-Nuvajri és Ibn Hallun „régi versengés eredményeként” írja le.

Közismert tény, hogy a középkori törzsszövetségekben gyakran folyt akár fegyveres harc formájában is megnyilvánuló versengés a vezértörzs szerepéért. A „durut” etnonym alapértelmezésében megtalálható egy, a törzsi-nemzetségi szövetség jelentõs létszámú nemzetségi csoportjára utaló, összetett szó – a „dort+oba” (négy nemzetség). A kipcsakok „durut” elnevezésével szemantikai szempontból azonos nemzetségi ág, a „tort-kara” létezik Kazakföldön, a Kis Horda argünjei és a Középsõ Horda najmanjai között is. Ami a „pecsene” törzsnevet illeti a magyarországi kunok között, ennek két etnonymhez, a bazanakhoz és a badzsnához vannak kapcsolódásai a kazakisztáni területeken élõ kipcsak törzsszövetségeken belül. Kétségen felül áll, hogy ezek a mai kazakisztáni törzsek a besenyõ törzsszövetség tagjai voltak, már az elõtt, hogy a besenyõk elhagyták volna az Aral-tó vidékét Nyugat felé. Egyes csoportjaik a mai Nyugat-Kazakisztán területén maradtak és az írott források tanúbizonysága szerint a kazak kánság törzsei közé kerültek. A besenyõk egyaránt részt vettek a magyarok és a kazakok etnogenezisében. A középkori Kazakisztán területén a bajandur törzs belépett azoknak a kipcsak nyelvû kimekeknek a hét törzsbõl álló törzsszövetségébe, akik egykor az Irtis középsõ folyásánál éltek. Bajandur volt az ogúz törzsszövetség egyik, egykor a Szir-Darja folyó alsó folyásánál élt törzsének neve is. A kimekek, az ogúzokhoz hasonlóan, a kazak nép közvetlen elõdei sorába tartoznak. A kazakisztáni kipcsak genealógia szerint a kunok egy meghatározott csoportja még a középkorban a mai Kazakiszsztán területén maradt, és részt vett a kazak nép etnogenezisének bonyolult folyamatában. Utódaik komanaj néven fellelhetõk a kazak Középsõ Hordában. Létezik komán nemzetség az argünöknél is. A kazakoknál és a magyaroknál egyaránt megtalálhatók egymás etnonymjeinek közvetlen párhuzamai, tükörképei. Ezek a kétségtelen tények is erõsítik, hogy a kazak és magyar népeket teljes tudományos meggyõzõdésünkkel rokonnépeknek tekintsük.

http://www.prherald.hu

Fordította: Dr. Benkõ István

Benkő Mihály: ARANYMASZKOS ŐSMAGYAR VEZÉRSÍR

A korobcsinói leletről (a Dnyeper középső folyásánál) Antik Tanulmányok XLVII (2003) 111-125.

989-ben, gátépítés közben Korobcsinónál (Dnyepropetrovszki terület, Krinicski járás, Ukrajna) lovas sírt hoztak a felszínre és dúltak fel a gátépítők. Bár számos lelet eltűnhetett a régészek helyszínre érkezése előtt, a gazdanak látszó sír tudományos világ számára ismertté vált leletei jelentősnek tűnnek a magyar őstörténet szempontjából. A korobcsinói ezüst szablya hüvelyszáj veret eddig az első ilyen jellegű publikált délkelet-európai sztyeppei lelet, amelynek pontos párhuzamát tárták fel a kárpát-medencei magyar honfoglalás kori temetőkben. A sírból arany szem- és szájlemezek társaságában előkerült az eddig egyetlen ősmagyar síról származó, valószínűleg selyemre varrott, teljes arcot fedő arany halotti maszk. Minden jel arra utal, hogy az i. sz. IX. század közepére sztyeppei nagyhatalommá vált ősmagyar nép egyik vezérét temethették el a Dnyeper-vidéki jelöletlen sírban.

Kulcszavak: aranymaszk, Korobcsinó, ősmagyar, vezérsír

Nagy jelentőségű régészeti leletet adott közre az Acta Archaeologica Academiae Scientarium Hungaricae-ben két ukrán szerző: L. N. Csurilova és O. M. Prihodnyuk. 1989-ben, gátépítés közben Korobcsinónál (Dnyepropetrovszki kerület, Krinicski járás) gazdag lovas sírt hoztak a felszínre és dúltak fel a gátépítők. A következő tárgyakat szállították be a bejelentés napján a dnyepropetrovszki múzeumba: aranyozott ezüst tál és csésze, a szablya tokjának szájrészéről egy ezüstveret, egy-egy arany és ezüst karperec, öt kerek préselt aranylemez, egy négyszögletes aranylemez és egy téglalap alakú aranylemez kettős véggel. A sír hitelesítésekor a múzeum munkatársai a következő tárgyakat találták a helyszínen: arany maszk, arany szablyahüvely veret, vaskengyel, két vas nyilhegy és agyagkancsó töredéke. A falu lakói 5 további kerek préselt aranylemezt adtak át a múzeum munkatársainak. Elbeszélésük szerint a földmunka során több agyagedény elpusztult. Néhány embercsont és lócsont is előkerült a hitelesítés során.

Nem tudhatjuk, hány tárgy és milyen tárgyak tűnhettek el a sír felszínre kerülése és a hitelesítés között. A szablyát például eltörték és reszelővel vágták szét. [2] Ennek ellenére, az igen gazdagnak látszó sírnak a tudomány számára ismertté vált leletei nagy jelentőségűnek tűnnek a magyar őstörtének szempontjából. (a 24 fennmaradt lelet közül 19 készül nemesfémből, a legtöbbjük aranyból.)

A korobcsinói leletek közül a legtöbbnek van honfoglalás kori magyar párhuzama. Az aranylemezből készült, nyílt végein karneol betétes karperec arany-ezüst változatai ismertek például Egyekről, Kapitányhegyről.[3] Az övvereteknek feltételezhető kerekded préselt aranylemezek párhuzamai ismertek Kétpóról, Krylosból.[4] A nyílhegytípusok, a vaskengyel, a szaltovói típusú korongozott edények gyakoriak a honfoglalás kori magyar sírokban, de általában jellemzőek az i. sz. IX. század sztyeppei kultúrájára is. Vannak azonban olyan sírleletek is a korobcsinói anyagban, amelyek fontos adatokkal egészíthetik ki magyarországi honfoglalás kori történetünk sztyeppei régészeti alapját.

Az egyik ilyen lelet a szablya hüvelyszájának ezüstverete, fonatos-palmettás díszítéssel (1. kép). .A dél-orosz-dél-ukrán styeppékről ez az első olyan (publikált) ötvösmunka, amely valóban a később a Kárpát-medencében virágzó honfoglalás kori ötvösművészet teljesen kifejlett formájában történő, honfoglalás előtti megjelenése példájának tekinthető.[5] Például a galgóci és a banai tarsolylemezeken, valamint a karosi II. temető 11. sír szablyájának markolatán és hüvelyszájának veretén szinte pontosan ugyanez a fajta palmettás-fonatos minta látható, mint a korobcsinói ezüst kardhüvelydíszítésen.[6] Ez a tény is jelzi, hogy a magyarországi honfoglalás kori ötvösművészet mintakincse már a korábbi sztyeppei szálláshelyeken csaknem teljes pompájában kifejlődhetett, vagyis valószínűleg mégsem Athénének Zeus homlokából történő kiugrása módján szökkent hirtelen szárba a Kárpát-medencében. Révész László már korábban feltételezte, hogy az általa feltárt, méltán híressé vált karosi leletek, honfoglalás kori ötvösművészetünk remekei, még a honfoglalók első nemzedékével együtt, az előző hazából érkezhetek a Kárpát-medencébe.

k-01-1.jpg

A IX. századi dél-oroszországi és dél-ukrajnai leletanyag céltudatos feltárásának komoly nehézségeivel kapcsolatban alapvető fontosságúnak látszik M. I. Artamonov immár több mint hatvan éves megállapítása a "Szarkel és néhány más Észak-nyugat Kazáriai erőd" című cikkében: "Magyarázatra szorul, hogy miért nem voltak kurgánok a sírok felett a kazár korban Kazária központi területein, és általában országunk déli részén. Mindezeken a területeken a kurgán nélküli temetkezés volt az uralkodó jellegű a vizsgált időszakban. Ennek következtében a temetők megfigyelése véletleneken múlik, már csak azért is, mert célkutatásuk sem folyt."[7] S. A. Pletneva pedig szinte napjainkban írja a következőket a kazár kori Dnyeper-vidékről: "... A leletmentő ásatások, amelyek különösen széles körben folynak az ukrán sztyeppéken, hatalmas mennyiségű sírlelet anyagot tárnak fel az i. sz. VI-VII. századtól a XIV. századig tartó időszakból. Azonban ezeket a leleteket még  nem dolgozták fe, nem adták ki, így tehát a terepmunka közbeni hozzávetőleges keltezés pontosságát meghatározni lehetetlen. Amikor ez a feltárt anyag napvilágot lát majd, minden bizonnyal érdekes adatokat kapunk a kazár kultúra Dnyeper-vidéki változatáról." [8] Hozzátennénk: könnyen lehet, hogy nem is annyira a kazárokról, mint a honfoglalás korát megelőző korszak magyarságáról és a magyar szálláshelyeket később elfoglaló, ugyancsak sírjelek nélkül temetkező besenyőkről. Üdvös lenne, ha az Ukrajna helyi múzeumaiban rejlő hatalmas, VII. század utáni publikálatlan sztyeppei nomád anyagot magyar kutatók is tanulmányozhatnák.

A korobcsinói sír másik fontos leletcsoportja az a három síma felületű aranylemez, amit a leletet leíró ukrán szerzők formájuk alapján halotti álarc részeinek vélnek. Ezek közül a legnagyobb aranylemez (17,3 x 13,7 cm) feltehetőleg teljes arcot fedő halotti maszk volt szem, és szájnyílások nélkül. .A két kisebb aranylemez közül pedig a négyzet alakú (4,4  4,4 cm) szemlemez, a 4,2 x 2,4 cm nagyságú, egyik oldalán kettős végződésű lemez pedig szájlemez töredék [9] (2. kép). A leletek alapján a honfoglaló magyaroknál elterjedt ezüst-aranyszemes, "szemüveges" halotti álarcok eddig ismert formái egy harmadik formával egészíthetők ki: a valószínűleg szintén selyem arclepelre varrott arany szem- és szájlemezek fölé helyezett aranymaszkkal. Ezért a korobcsinói aranymaszk és arany szem- és szájlemezek jelentősége egyaránt nagy a honfoglaló magyarok, valamint általában a népvándorlás kori eurázsiai lovas nomádok halotti arcakaróinak eredete és története szempontjából.

arany_maszk.jpg 

A honfoglaló magyarok ezüst-aranyszemes és szájlemezes halotti arctakaróját, az obi-ugorok néprajzilag adatolt halotti arctakarójának régészeti párhuzamát Dienes István fedezte fel a Tiszaeszlár-Basahalom II. temetőben, 1960-ban. [10] A basahalmi lelet és a későbbiek során előkerült kárpát-medencei halotti arctakaró maradványoknak az Urál-vidéki régészeti párhuzamait Fodor István gyűjtötte össze, majd ismertette tanulmányában a magyar szakmai közönséggel. [11] Az 1980-as évek második felében jómagam is foglalkoztam az ősmagyarok halotti maszkos temetkezési szokásával. Írásaimban a sajátos ősmagyar halotti arctakarónak az eredetét, helyét és pontos szerepét igyekeztem meghatározni a népvándorlás kori eurázsiai lovas nomádok selyem, illetve textil, bőr alapú halotti maszkjai, arctakarói között. [11/a] A korobcsinói leletet bemutató cikk szerzői: A. M. Prihodnyuk és L. N. Csurilova a halotti maszk leírásakor a népvándorlás kori lovas nomádok halotti maszkjának elterjedésével kapcsolatban hivatkoznak az egyik tanulmányomra is. Az alábbiakban néhány kiegészítést fűznék a két ukrán edző elemzéséhez, az idézett cikkem megjelenése óta tudomásomra jutott régészeti és néprajzi adatok alapján.

Kutatásom eredményeit a cikkeim megjelenése óta eltelt tíz év során a magyar őstörténettel foglalkozó kutatók többsége elfogadta és pozitívan értékelte. Értek bírálatok is. Ilyen volt például Veres Péter véleménye, amely szerint halotti maszkok sokfelé voltak a világon, így más földrészeken is, már a neolit kortól kezdve. [12] Ennek az állításnak az igazságát készséggel elismerem, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a magam részéről kizárólag az eurázsiai lovas nomádok népvándorlás kori (i. sz. I. évezred) selyem alapú halotti maszkjaival kívántam foglalkozni, ezeknek eredetével és a sajátos honfoglalás kori magyar halotti arctakarókhoz fűződő kapcsolatával. Más idők és más földrészek halotti maszkjait ezúttal nem tanulmányoztam, nehogy a konkrétan vizsgált témámtól elvonják a figyelmemet. Egy másik bírálat szerint "a nálunk előkerült szemfedők pontos párhuzamait egyedül az Urál-vidéken lehet megtalálni".  A bíráló szerint tehát a honfoglaló magyarok halotti arctakarójának nincsenek közvetlen párhuzamai Belső- és Közép-Ázsiában, vagyis ott, ahol én vélem megtalálni a népvándorlás kori lovas nomád előkelők selyem alapú halotti maszkjának eredetét. Például a Tienshan I-VI. századi, teljes arcot fedő arany-maszkjai nem hasonlíthatók össze formailag sem és többnyire anyagukban sem a honfoglalás kori magyar ezüstszemes halotti arctakarókkal, vagy a Rakamazon előkerült eddigi egyetlen honfoglalás kori magyar arany "szemüveggel". [13]

Való igaz, hogy teljes arcot fedő nemesfém halotti maszkok ősmagyar vagy honfoglalás kori magyar sírból a bírálat megjelenésének idején még nem váltak ismertté a tudomány számára. A feltárt ősmagyar nemesfém szem- és szájlemezek többsége pedig valóban ezüstből készült, és csak igen ritkán aranyól. A fenti ellenérv azonban tarthatatlanná vált a korobcsinói ősmagyar vezérsír teljes arcot fedő aranymaszkjának és arany szem- és szájlemezének felfedezése és publikálása után. Végképp kiderült, hogy a népvándorlás kori lovas nomád világ előkelői között elterjedt selyem alapú halotti maszknak nemesfémből készült valamennyi formája: vagyis a teljes maszk, az ún. "szemüveg" és a szem- és szájlemezek egyaránt adatolhatók Belső- és Közép-Ázsiából, [14] az Urál és a Volga vidékéről, [15] valamint a délkeleteurópai sztyepék és a Kárpát-medence I-X. századi magyarságánál is.

Azon feltevésemnek, hogy a selyem alapú halotti maszk Belső- és Közép-Ázsiából érkezhetett a kelet-európai területekre, nincsenek - és nem is voltak - időrendi akadályai sem. A korobcsinói leleteket bemutató cikk szerzői azt írják, hogy a Tien Shan és az Altaj vidékén (az én időrendi összeállításom szerint) az i. sz. I-IV. és VI-VII. századi sírokból kerültek a felszínre előkelő temetkezésekből selyemre vagy más alapanyagra, pl. bőrre varrott halotti szemfedők. Ez így nem egészen pontos. Tártak fel Közép- és Belső Ázsiában i. sz. V. századra keltezhető selyem alapú maszkos temetkezéseket is. [16] Tehát a szokás Belső- és Közép-Ázsia nomád és félnomád előkelői között az i. sz. I-VII századokban megszakítás nélkül létezett. Így, még ha valóban megjelentek volna is a selyem alapú nemesfém maszkos temetkezések az Urál-vidéken már az i. sz. III-IV. században - amire nézve egyébként az adott bírálat alapján semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésemre, még csak hivatkozás formájában sem -, akkor is érkezhettek oda a népvándorlás első jelentős hullámával, az éppen akkoriban Belső- és Közép-Ázsia irányból Európa határain megjelenő ázsiai hunok közvetítésével. [17]

A korobcsinói leletet közlő szerzők azt írják, hogy a korobcsinói arany maszkot és szem- és szájlemezeket a magyarországiakhoz hasonlóan bőrre varrhatták. [18] Aranymaszk esetében valószínűbbnek látszik a selyem alap, ami sajnos Délkelet-Európa talajában nem, vagy csak nyomokban maradhatott fenn napjainkig. Távolabb, az Urál-vidéken, Bolsije Tigan'i keleti magyar temetőben az ásató régész, Jelena Alekszandrovna Khalikova megfigyelt selyem-maradványokat a halott koponyáján a szem- és szájlemezek alatt. [19] Magyarországon is  kerültek elő honfoglalás kori sírokból a szem- és szájlemezek alól selyemnek gyanítható arclepelmaradványok, például a rakamazi temető előkelő sírjaiból. [20] A. M. Tallgren szerint a halotti maszkok selyem alapja esetében a párhuzamokat Kína irányában kell keresni, a maszkok viszont parthus és iráni kapcsolatot jelenthetnek. [21] Az ókorban több ezer éven át, időszámítsunk első évszázadaiig létező mediterrán, parthus és pontusi nemesfém (elsősorban arany-, egy-egy esetben elektron-) maszkok, szem- és szájlemezek az eddigi adatok alapján sohasem voltak selyemre varrva. Nemesfém dróttal erősítették őket a halott fejére. Kínában viszont élő szokás volt a halottak fejének selyembe tekerése az időszámításunk előtti évszázadokban. [22] Az i. sz. I. évezredben a Belső- és Közép-Ázsiából, Kína kultúrájának hatóköréből Kelet-Európába érkező népvándorlás kori lovas nomádok ezüst-aranyszemes halotti maszkjait az eddig ismert leletek alapján minden esetben felvarrták valamilyen anyagra, az előkelőbbek esetében többnyire selyemre. Ezek az adatok is valószínűbbé teszik az Urál-vidéki halotti maszkoknak délkeleti, keleti származását a délnyugatival szemben.

Már eddig is voltak pontos párhuzamai belső-ázsiai selyem alapú szemfedőknek a Kárpát-medencében, ha nem is éppen a honfoglaló magyaroknál, de az avaroknál. A kunbábonyi kagán sírjából előkerült T alakú aranylemezre gondolunk itt, amelyet maszkként értékelt az ásató régész, H. Tóth Elvira is,[23] különösen, miután a kunbábonyi maszkkal együtt feltárt arany lunettának egy változata felszínre került a Hortobágy-árkusi avar temetőből, két, láthatóan valamilyen anyagra felvarrott, kerek arany szemlemez társaságában. Közép-Ázsiában, Kirgizisztánban, a Talasz völgyi Ketmen-Töbe-i, a hunokkal összekapcsolható temetőben (i. sz. II-V. sz.) kilenc T alakú, orrot és szemöldököt ábrázoló aranylemezt tárt fel I. K. Kozhomberdiev kirgiz régész, szájlemezekkel együtt. [24] Ebből egy publikált. [25] Az utóbbi időben pedig Kína Hsingchiang tartományában, a valamikor Stein Aurél által is kutatott Ying Pan-i temetőből került elő egy előkelő halott selyembe burkolt arcáról, az orrnyeregről egy az orr alakjához igazodó aranylemez. [25] E felett lenvászonból készült, emberi arc formájú maszk volt, a homlokon aranypánttal, festett szemöldökkel, szemmel, szakállal és szájjal. Mindez tovább bővíti ismereteinket a népvándorlás kori eurázsiai nomádok halotti maszkja formáiról, valószínű eredetéről, útjáról Kelet-Európáig.

Változóban van a kép a népvándorlás kori nyugat- és dél-szibériai fém szemlemezes halotti arctakarókról is. Ezek közül itt három ismertebb leletről szólunk: a baszandajkai teljes egészében fennmaradt halotti arctakaróról, valamint az Uszty Tartasszi és a Barszov Gorodok-i temetőkből felszínre került szemlemezekről.

 A baszandajkai (Tomszk-vidék) temető 55. kurgánja 5-ös női sírjának halotti szemfedője formára igen közel áll a Belső-Ázsiában, Turfánban feltárt szemfedőkhöz. Ugyanis az arcra borított, gyöngyökkel díszített sárga selyem arclepelre a szem, a homlok és a száj fölé varrtak kerek bronzlemezeket. E fölött a szemfedő fölött volt egy második kendő, amelybe az egész fejet beburkolták. E hasonlóság miatt, amikor 1985-ban az anyagot tanulmányoztam, csodálkoztam a sír kései - XV-VI. századi - keltezésén. A "Baszandajka" cikkgyűjtemény szerzői sohasem kételkedtek abban, hogy a baszandajkai kurgánok török jellegűek és kevés közük lehet a helyi (obi-ugor, szamojéd) lakossághoz. [26a]  Véleményük szerint az Ob-Tomszk-i vidék már igen korán kapcsolatba került Belső- és Közép-Ázsiával, és a nagy nomád államalakulatok népei megtelepedtek a Felső-Ob mentén. Azonban, a szerzők, mivel más, pontosan keltező tárgyi anyag nem állott rendelkezésükre - nem véve figyelembe a baszandajkai temető közvetlen közelében lévő Altaj hegyeiből ismert több száz VII-VIII. századi türk kőszobor szablyaábrázolásait -, feltételezték, hogy szablyák kaukázusi importként, a XV. századtól kezdve jelenhettek meg ezen a vidéken. Ezért a baszandajkai sírokat az ezen időszak utáni századokra keltezték. Azóta ezt a keltezést a Szibéria türk régészetével foglalkozó orosz kutatók felülvizsgálták. Jelenleg a baszandajkai kultúrát leletanyaga alapján az eddiginél négy-öt évszázaddal korábbra, a XI-XII. századra keltezik és a kimekekkel kapcsolatba hozható szrotszkii kultúrába sorolják be. [27] Egy-két évszázadnyi további "időutazás" a népvándorlás korábbi időszakaiba a baszandajkai kultúra esetében nem elképzelhetetlen.

A Baraba sztyeppén, az Uszty Tartassz-i temetőben 1895--ben S. M. Csugunov tárt fel az 5-ös kurgánból a férfi csontváz koponyájának szemgödreiből két szív alakú bronzveretet, ezüstszálakkal átszőve, vékony pusztulóban lévő textilre helyezve, bronz övveretek, aranyozott ezüst fülbevalók, egyenes kard, tizenegy nyíhegy, kengyel és zabla társaságában. [28] A leletet már S. M. Csugonov is török emléknek tekintette. Az újabb orosz elemzők az Uszty Tartassz-i kurgántemetőt is a szrotszkii kultúra körébe sorolják és a kimekekkel hozzák kapcsolatba.[29]

Különösen érdekesek a Barszov Gorodokban ("Párducok Városkája") 1891-ben Frerik Martin svéd kutató által feltárt, VIII-IX. századi temetőből, egykor arclepelre varrott szemfedők.[30] Fodor István szerint ezek a leletek igazolják, hogy a halotti szemfedőnek a honfoglaló magyaroknál elterjedt formái már az i. sz. VIII. században megvoltak az obi-ugoroknál. [31] Azonban véleményem szerint itt figyelembe veendő a Fredrik Martin Barszov Gorodok-i ásatásának régészeti anyagát közreadó T. J. Arne véleménye is. T. J. Arne az egész Barszov Gorodok-i temető valamennyi tárgyát az itt temetkező etnikummal együtt obi-ugornak tekinti, azonban a szemfedő szokását - a Barszov Gorodok-i négyszögletes bronz szemlemezt és kerek ezüstlemezt a brody-i (Perm környéki) arany szemüveggel összevetve - kelet-ázsiai szokás megjelenésének véli az Urál hegység két oldalán élő népek között az adott időben. [32] Arne leírja, természetesen, a szokás néprajzi párhuzamait is az osztjákoknál. Magyarországon az 1940-es években Harmatta János és Czeglédy Károly cikket készítettek elő, amelyben a Barszov Gorodok-i temető kimek jelegét kívánták bizonyítani, részben a tárgyi anyag alapján, részben pedig azért, mert az Ob-vidék jelentős része ebben az időban a türk eredetű nomád kimek törzsek uralma alatt volt. Ez a ccikk végül is nem került kiadásra. [33]

A selyem alapú, fém szem és szájlemezes, maszkos temetkezések meglétének kérdése a XII-XIII. századokban az eurázsiai sztyeppéket széles körben uraló ogúz-kipcsak, kimek törzseknél nemcsak Dél- és Nyugat-Szibéria területével kapcsolatban merült fel. Fodor István inkább véli a manvelovkai ezüstmaszkos sírt ogúz-kipcsak jellegűnek, mint ősmagyarnak, többek között a kazakisztáni Chelkar tó környékén felszínre került ogúz-kipcsak ezüstmaszk és a manvelovkai sírból felszínre került többi lelet alapján. [34] Az ogúz-törökök halotti maszkjának kérdése érdekes módon vetődött fel a honfoglalás kor néhány éve elhunyt nagy kutatójánál, Dienes Istvánnál, az ősmagyar halotti maszk felfedezőjénél.

Dienes ugyanis - ahogy ezt nekem többszöri beszélgetéseink során elmondta - azért kereste az obi-ugor szemfedő Karlajainen és mások által leírt változatának régészeti párhuzamát a honfoglaló magyaroknál, mert a finnugor eredetű ősmagyar nyelven kívül ásatási eredményei alapján addig az egész ősmagyar kultúrát: az ötvösművészetet, hadművészetet, államszervezetet stb. török (türk) jellegűnek találta. Úgy vélte, hogy nem lehet egyedül a nyelv ugor eredetű. Kell lennie még valami ugor jellegűnek, az ősmagyar hitvilági szokások, így a temetkezési szokások között. Már szakdolgozatában leírta, hogy az obi-ugor halotti szemfedőhöz hasonló hitvilági szokást keres a honfoglaló magyaroknál. 1960-ban várakozásának megfelelően megtalálta a Tiszaeszlá-Basahalom II. temető 10. sírjában a finn kutatók és Csernyecov által leírt obi-ugor szokás pontos régészeti párhuzamát. Természetes volt feltevése, sőt, meggyőződése, hogy itt ősi ugor szokás továbbéléséről van szó.[35] A  Bálint Csanád kandidátusi disszertációjáról adott opponensi véleményében Dienes István többek között a következőkre hivatkozva nem fogadta el a kitömött lóbőrös honfoglalás kori sírok Bálint Csanád által felvetett esetleges besenyő jellegét: "Az újabban előkerült ilyen leletekben is megvan a finnugor jellegűnek tekintett szemfedő."[36] Azonban az ásatások során a kitömött lóbőrös sírokból előkerült halotti arctakaró-maradványok elgondolkodtathatták Dienes. A kitömött lóbőrös temetkezésekben a szemfedő jelenléte nemcsak azt jelentheti, hogy az ilyen sírokba temetkezők finnugor eredetű magyarok voltak - az is megeshet, hogy a besenyőknél is elterjedt volt a halotti arctakarós temetkezési szokás.

Amikor 1986-ban tavaszán - még első, figyelemfelkeltő írásom megjelenése előtt - Dienes Istvánnal az ősmagyar halotti arctakaróról beszélgettünk, ő a következőket mondta nekem: "Annakidején bizonyos voltam abban, hogy itt mindenképpen finnugor eredetű szokásról van szó. Napjainkra azonban már kételyek merültek fel bennem ezzel kapcsolatban" (Hogy kételyeinek a fentiek lehettek az okai, az az én feltételezésem.) Dienes István később házi lektorként közreműködött "Halotti maszk és sírobolus" című tanulmányom végső megformálásában,[37] és mások jelenlétében is kijelentette, hogy elfogadja szóbeli és leírt érveléseimet.[38]

A halotti maszk használata a részleges lovastemetkezéssel együtt valószínűleg még napjainkban is élő szokás a Mongol Altaj ogúz-kipcsak származású kazak nomádjai között.[39] A múlt század első évtizedeiig az altaji kazakok nevezetes, gazdag és előkelő halottjaik arcára selyemlepelre varrott arany-, ezüstlemezeket, néha nemesfém maszkot helyeztek. Az áldozati toron elfogyasztott ló bőrét, a koponyát és a lábszárcsontokat a halott oldalán a sírgödörben vájt fülkében helyezték el, a halott nyergével, övével, fegyvereivel együtt. Tették pedig ezt azért, hogy a halottnak szeme és szája is legyen a sírban, tehát lásson (az arany a Nap, az ezüst a Hold fényét jelentette szimbolikájukban, mint ahogy általában a Kína kulturális hatókörében élő népek szimbolikájában is), és étkezni is tudjon. Vagyis az ezüst-arany-szemes halotti arctakaró az elhunyt arcát jelképezte. A halott sírba helyezett lova pedig biztosította az elhunyt számára a túlvilágon a gyors közlekedést. A szokásnak lehetnek változatai, hiszen ahogy nekem altaji barátaim elmondták, a nomádoknál nemcsak népenként, törzsenként, de nemzetségenként, sőt családonként is léteznek sajátos, idegenek által nem ismert titkok, szokások.[40] Magyarázatként azonban mindenütt a fentiekben leírtakat adták. A régmúlt idők ásatások során előkerült halotti maszkjai mögött álló hitvilági hátteret az írott források adatainak szegényessége miatt elsősorban a recens néprajzi párhuzamok mögötti hitvilág adataival tudjuk összehasonlítani, és ezek természetesen nem nyújthatnak biztos támpontot. Azonban számomra a halott maszk használatának a fenti magyarázata lovas nomád előkelőkhöz méltóbbnak tűnik, mint az, amely szerint azért van a halott arcára helyezett szem- és szájlemezekre szükség, hogy a halott lelke ne jöhessen ki a koponyából, és ne ijesztgethesse az élőket.[41]

Az aranynak és az ezüstnek a fényt árasztó szerepére vall a belső- és közép-ázsiai népek szimbolikájában a V. V. Radlov által gyűjtött altaji dal is:

"Altaj fehér magaslatán
Ezüst virág virágzik
Az Ezüst-hegyek honában
Fehéren ragyog a hold.
Altaj mélykék magaslatán
Aranyvirág virágzik.
Az Arany-hegyek honában
Fényesen ragyog a nap."

A korobcsinói magyar vezérsír arany halotti maszkjának és szem- és szájlemezének felfedezése és publikálása nagymértékben erősíti a népvándorlás kori lovas nomád előkelők selyem alapú, nemesfém maszkos, szem- és szájlemezes halotti arctakarójának eredetével és elterjedésével kapcsolatban eddig rendelkezésre álló adatokat. Ezek szerint ez a temetkezési szokás Délkelet-Kelet felől, Belső- és Közép-Ázsia irányából, valószínűleg ázsiai hunok, valamint türk nyelven beszélő népek közvetítésével jelenhetett meg Délnyugat-Szibériában és az Urál-vidéken az . sz. I. évezred első kétharmadában. Az i. sz. IX. században ez a szokás az Urál-Volga-vidékről nyugat felé vándorló ősmagyarokkal együtt eljutott a délkelet-európai sztyeppékre és a Kárpát-medencébe is. Ezt a feltevést szintén megerősítik az utóbbi néhány évben felfedezett történeti-filológiai adatok a magyarság etnogeneziséről.

A türk birodalom megalakulása idején az i. sz. VI. század közepén a hódító türkök által legyőzött közép-ázsiai ogur-törökök egyes népcsoportjai először a Volga-vidékre majd egy ottani újabb vereség után a sztyeppei utaktól távolabb eső, nehezebben elérhető középső és északi Urál-vidékre menekülhettek, ahol a helyi lakossággal keveredve részt vehettek az ősmagyarok etnogenezisében.[42] Az így kialakult "hetumoger" törzsszövetség[43] átkelt a Volgán. Először a Volga-Oka közén foglalt szállásterületet, majd a VII. század elején dél felé hatolva Kobrat onogur-bolgár államához csatlakozott. Annak felbomlása után szövetségi viszonyba került Asparuch onogur bolgár törzsszövetségével, azzal együtt vándorolt Nyugat felé, és elérte a Kárpátok keleti lejtőit, a Duna, valamint a Fekete-tenger északi partvidékét. A IX. század elején a kabarok csatlakozása után az ősmagyar törzsszövetség a bolgároktól függetlenné vált és az adott korban a kelet-európai sztyeppe-övezet legnagyobb katonai erejével rendelkező nomád államalakulata lett.[44] Az ősmagyarok Dél-Kelet-Európában uralt területeinek egyik központja lehetett a Dnyeper-vidék. Erre a tájra nagyon jól ráillik Ibn Rusztának és Gardizinek az ősmagyarok országáról szóló leírása. A magyarok sztyeppei szállásterületeinek egy, az arab szerzők által leírt egyik határfolyója lehetett akár a Dnyeper is. A Dnyeper partvidékéről könnyű volt portyákat indítani a közelben élő keleti szlávok ellen, és a hadjáratokban ejtett folyókat a Fekete-tenger partján bizánci fennhatóságú területre, a Dnyeper középső vidékéhez közeli kercsi piacra vinni, ahol bizánci luxuscikkekért eladhatták őket. Nomád téli szállásnak is igen alkalmas volt a Dnyeper partvidéke,[45] és mindig is használták erre a célra, amióta és amíg csak lovas nomádok éltek a mai dél-ukrajnai sztyeppéken.

A korobcsinói ősmagyar sírleletet publikáló ukrán szerzők véleménye szerint ebben a sírban az ősmagyar arisztokrácia legfelső rétegéből származó férfi feküdhetett. Feltételezéseik között szerepel a hét törzsvezér valamelyike, a fejedelem, valamint a magyar seregek jobb- és balszárnyának vezetői. A régészeti adatok alapján megalkotott feltételezést más sztyeppei nomád nagyurak, sőt, uralkodók temetéséről szóló hiteles korabeli leírások teszik még valószínűbbé. A Dzsingiszida mongol nagykánokat aranyveretes övek, nemesfém csésze és tányér kíséretében temették el jeltelen sírba, amelynek helyét tízezer lóval tapostatták le.[46] Aranyozott ezüstcsésze és -tányér, arany övveretek kerültek elő a korobcsinói jeltelen sírból is (3. kép). Ezek az imént idézett vezértemetkezési szokás leírás alapján a legmagasabb rangú személyek méltóságjelvényei közé tartoztak a sztyeppei lovas nomád világban az ezüst-aranyveretes hüvelyű szablyával és az arany karpereccel együtt. Hozzájárul mindehhez még az arany halott maszk és alatta az arany szem- és szájlemezek jelenléte is a korobcsinói temetkezésnél. Ez a pompás gazdagság arra vall, hogy az ősmagyarok valóban vezető szerepet játszó katonai hatalom lehettek a délkelet-európai sztyeppén az adott időben, és hogy ennek a sztyeppei nagyhatalomnak egyik vezérét temethették el a korobcsinói sírban.

aranyozott_ezusttanyer-1.jpg

aranyozott_ezustcsesze.jpg

Mindenesetre igen fontos ősmagyar leletet hozott a felszínre a jeltelen sírok esetében megszokott vak szerencse a Dnyeper-vidéken, 1989-ben. Ennek a leletnek az alapos tanulmányozása új fényt vethet a magyarok honfoglalást megelőző és honfoglalás kori történetének számos kérdésére is.

04-c-korobcsino_1.jpg

4. kép: korobcsinói leletek: 1. szablya, 2. szablya hüvelyszáj, 3. aranymaszk, 4. aranyozott ezüsttál, 5-6. karperec, 7. aranyozott ezüstcsésze, 8-9. arany szemlemezek.

 

SUMMARY

Rich mounted Nomadic grave was brought to the surface and destroyed during dam construction at Korobchino (Dnepropetrovsk, Krinicki District, Ukraine) in 1989. Those finds which became known for the scientific world seem to be very important for the history of the ancient Hungarians. The silver mouth mount of a sabre scabbard from Korobchino is the only published Steppe find of this kind up to now which has punctual paraliels in the Hunngarian cemeteries of the Carpathian Basin from the Conquest Period. Unique find is the compélete golden burial mask in company of golden face-covers and eyecovers (most probably sewn on silk) from an ancien Hungarian grave. It seems probably that one of the leaders of that ancient Hungarian people was buried in the unmarked grave isn the Dnieper-district, which became leading military power on the East-European steppes for the IX. Century A. D.

Keywords: Golden burial mask, Korobchino, Proto-Hungarian, grave of tribal head.

1. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: The Korobchino find (Ukraine) and some problems of the Hungarian ethnogenesis. ActaArch LIII (2002) 1/3, 183-195.

2. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: i. m. 191. A szablya hüvelyének 11,5 x 3,5 cm méretű aranyverete (amely talán a bécsi szablyához hasonlóan, a hüvely alsó részét díszítette), a lelet feltárása (1989) és publikálása (2002) közötti időszakban a múzeumban tűnt el. Uo. 27. sz. jegyzet.

3. Révész L.: Emlékezzetek utatok kezdetére ... Budapest 1999, 72.

4. A krylosi préselt övveretekre, mint a korobcsinói préselt lemezek esetleges párhuzamaira Révész László hívta fel figyelmemet. Ezért is köszönetemet fejezem ki. Kétpó: The Ancient Hungarians. Exhibition catalogue. Budapest 1996, 238, Fig. 4.

5. Kijev környékéről számos ilyen párhuzam ismert. Vö. Fodor I. Leletek Magna Hungáriától Etelközig. In: Honfoglalás és régészet. (Szerk.: Kovács L.) Budapest 1994.

6. The Ancient Hungarians. Banai tarsolylemez: 362, l. A galgóci tarsolylemez mintái: 389, l. A karos-eperjesszög II. temető 11. sírjából feltárt szablya markolatának ezzüstverete: 87, 9-10. kép. 

7. M. I. Artamonov: Sarkel is nekororye drugie ukreplenija v Severozapadnojj Khzarii.SA. 6 (1940)

8. S. A. Pletneva: Khazarskie problemy v arkheologii. SA 1990/2. 86. 

9.  A nagy aranylemez egyik vége le volt törve, a szájlemezé is, az egyik szemlemez teljes egészében elveszett, valószínűleg még mielőtt a leletek a múzeumba kerültek volna. Ez okozhatott volna némi bizonytalanságot a meghatározásban, de a méretek és formák alapján kétségtelen, hogy itt halott maszkról és szem- és szájlemezről van szó.

10. Dienes I.: Honfoglalóink halottas szokásainak egyik ugorkori eleméről. ArchÉrt 90 (1963) 108-113.

11. Fodor I.: Honfoglalás kori régészetünk néhány őstörténeti vonatkozásáról. Folia Archaeologica XXIV (1972) 159-175.

11/a Benkő M.: Az ezüstmaszkok türk származásra utalnak. Magyar nemzet, 1986. június 7., 4. Benkő M.: Halotti maszk és sírobolus. AntTan 34 (1987-88) 2. 169-200. Benkő M.: A halotti arctakaró történetéhez. AntTan 36. (1992), 106-108. M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1/51 Millenium A. D.) Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae LXVI (2-3) 113-131 (1992/93).

12. Veres P.: A halotti maszk problematikájáról. Ősök, táltosok, szentek. Budapest 1997. 54-65. Veres Péter cikkének egy személyesebb jellegű megjegyzésére itt reagálok: "A szerző (azaz Benkő Mihály, vagyis én) - ahogy lászló gyula, Bakay Kornél sem - egyáltalán nem szégyeli bevallani, sőt, büszke rá, hogy Vámbéri (sic!!) Ármin híve, vagyis a magyar etnogenezisben dominálónak tartja a török/türk elemet..." Való igaz, "nem szégyellem bevallani", sőt büszke vagyok rá, hogy Vámbéry Árminnak, a magyar keletkutatás és őstörténeti kutatás nagy alakjának tisztelője és híve vagyok. Az sem okoz nekem arcpirító szégyent, ha László Gyuláéval együtt említik a nevemet. László Gyula közvetlenül a halotti arctakaróval kapcsolatos adataim népszerű formában történt közlése után akkor éppen készülő művében azonnal hivatkozott a napilapban megjelent előzetes cikkemre. (László Gy.: Árpád népe. Budapest 1988, 162, 106. sz. jegyzet.) Erre pedig különösen büszke vagyok! László Gyula emlékének itt adózöm tisztelettel.

13. Fodor István, Diószagi István, Legeza László: Őseink nyomában. A vándorló, honszerző és kalandozó magyarok képes krónikája. Budapest 1996, 50.

14. M. Benkő.: Burial masks of Eurasian mounted Nomadic peoples .. 120. Selyemre varrott ezüst és arany szájlemezek az ezüstmaszkok alatt adatolhatók Tankejevkáról. Az egyik Dzhallak Dzhebe-i (Tien-Shan - Pamir vidéke, Alai folyó völgye) jelképes sírból pedig selyemmel borított fatörzsre helyezve, miniatűr aranymaszkkal együtt, arany szem- és szájlemezek kerültek a felszínre. A tankejevkai és Dzhallak Dzhebe-i leletek a borobcsinói aranymaszknak és arany szem- és szájlemezeknek a legpontosabb Volga-vidéki és közép-ázsiai párhuzamai. Szintén a korobcsinói maszkhoz hasonlóan kettőnél több elemből állóak a Tien-shan lábainál. Hsingchiang kínai tartományban előkerült, selyemből és fémből összetett halotti maszkok, valamint a baszandajkai temető 55. kurgán 5. női temetkezéséből előkerült halotti maszk is. Vö. J. A. Chalikova: Volgai Bulgária és a X. századi Magyarország népessége etnikai rokonságának kérdéséhez. Hajdúsági Múzeum Évkönyve I (1973) 27, A. Abetekov: Pamjatniki i kul'tury is iskusstva Kirgizii. Leningrad 1983. 14, 41, M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples ... 119, K. E. Grinevich: Basandajka. Sbornik materialov i issledovanij po arkheologii Tomskoj oblasti. Tomsk 1947, 29, LXVI-LXII.

15. Foodor I.: Honfoglaláskori régészetünk ... E. A. Khalikova - A. Kh. Khalikov: Altungarn an der Kama und im Ural. Régészeti Füzetek, ser. II. No 21, Budapest 1981.

16. Krishna Riboud adatait idézem az évre pontosan keltezhető turfáni halott arctakarós temetkezésekről: i. sz. 384, i. sz. 418,  i. sz. 482, i. sz. 543, 548 vagy 57, i. sz. 567, i. sz. 591, i. sz. 517, 592, i. sz. 620, i. sz. 633, i. sz. 641 utn. Khrisna Riboud: Pratiques funéraires dans les nécropoles d'Astana. In: Cultes et monuments religieux dans l'Asie Centrale préislamique. Paris 1987, 89-98. A II-V. századra keltezik egyébként az Alai folyó völgyében a Dzhallak Dzebe-i temetőt is (A. Abetekov: Pamjatniki i kul'tuury Kirgizii, 41), valamint a Talasz folyó völgyében Ketmen Töbe-i temetőt, ahonnan I. K. Kozhomberdiev kilenc arany szem- és szájlemezes temetkezést tárt fel (Kozhomberdieva közlése).

17. Fodor István, Diószegi István, Legeza László: Őseink nyomában... 49. A hunok megjelenése lehetőségéről a Volga-Urál-vidéken időszámításunk III-IV. századának fordulója körül V. A. Mogil'nikov: Sargatskaja kul'tura. In: Stepnaja polosa Aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoe vremja. Arheologija SSSR, Moskva 1992, 311, A. Kh. Khalikov: Tatarskij narod i ego predki, Kazzan'. 1989, 59, K. F. Smirnov-S. A. Popov: Savromato-sarmatskie kurgany u c. Lipovka Orenburgskoj oblasti. Materialy i issledovanija po arkheologii SSSR, No 153, Moskva 1972, 27. Han-kori (i. sz. I-II. sz.) hun selyem "szemüveg" ismert Noin Ulából (Mongólia), ugyancsak Han-kori selyem alapú hun agyagmaszkok pedig Dél-Szibériából, a Jeniszej vidékéről. Vö. S. I. Rudenko: Kul'tura khunnov i noinulinskie kurgany, Plate XVI, fig. I., A. M. Tallgren: South Siberian cemetery of Oglatky from the Han period E. S. A. XI, 1937. p. 82.

 18. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: The Korobchino find. 191.

19. E. A. Khalikova: Magna Hungaria Voprosy Istorii, 1975.

20. Dienes István közlése. A temető régészeti anyaga publikálatlan.

21. A. M. Tallgren: The South Siberian cemetery of Oglatky... 83.

22. Krishna Riboud: Some remarks on the face covers (Fu Mien) discovered in the tombs of Astana. Oriental Art 33 (1977) 440.

23. E H. Tóth-M. Horváth: Kunbábony. Das Grab eines Awarenkhagans. Kecskemét 1992. 91. A kunbábonyi és Hortobágy-árkusi arany lunetta közvetlen párhuzamát őrzik Mongólia állami aranykincs gyűjteményének hun anyagában. Mongoloian Arts and Crafts, Ulanbator, 1987. 3. tábla.

24. I. K. Kozhomberdiev lányának közlése. Ezekből az orr-, szemöldök- és szájlemezekből kettőt magam is tanulmányozhattam a frunzei (ma: Piskek) Történeti Múzeum aranykincsei között, A. Abetekov szívességéből.

25. Istoria Kirgizskoj SSR. I. Frunze, 1983, 88. Benkő M.: Halotti maszk és sírobolus, 195.

26. Yang Yen professzor (Urumcsi Múzeum) kéziratának angol nyelvű változatába Erdélyi István szívességéből tekinthettem bele, amiért is fejezem ki köszönetemet.

26a, K. E. Grinevich (szerk.): Basandajka i. h.:164. A feltárók véleményét figyelmen kívül hagyva a baszandajkai szemfedős női sírt V. I. Pelikh szelkup származású szibériai néprajzkutató és az ő nyomán Veres Péter szelkupnak, Fodor István pedig szamojédnak (szelkup), vagy obi-ugornak véli. G. I. Pelikh: O proiskhozdenija selkupov. Tomsk 1972. 79 sk., 115 sk., 180, 264 sk., 278. Fodor I. Honfoglaláskori régészetünk... 165, 35. sz. jegyzet. Veres Péter: Az obi-ugorok temetkezési szokásai, In: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, 10. Budapest 1982. 113-118, Veres Péter: A halotti maszk problematikájához 57. Vö. Benkő M.: Halotti maszk és sír-obolus... 198.

27. V. A. Mogil'nikov: Konferencija "Etnicheskaja istorija tjuurskih narodov Sibiri i soprendel"nikh territorij. SA 1994/3, 249. A Ying Pan-i temető: A. Stein: Innermost Asia II. Oxford 1928, 755-758.

28. S. M. Chugunov: Kurgany Kainskogo okruga Tomskoj gubernii. Izvestija Imperatorskogo Tomskogo Universiteta 16 (1900) 54. A leletek elvesztek, az Orosz Akadémia Régészeti Intézete pétervári részlegének fotótárában őrzött, az ásató régész által a helyszínen készített fényképüket G. V. Dluzhevskaja szívességéből közölhettem: M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples .... IX. t.

29. Baraba v. tjurskoe vremja Novosibirsk 1988. 10-13.

30. T. J. Arne: Barsoff Gorodok. Stockholm 1935.

31. Fodor I.: Honfoglaláskori régészetünk... 165.

32. T. J. Arne: Barsoff Gorodok. 69.

33. Harmatta János szíves közlése, amiért itt fejezem ki köszönetemet.

34. Fodor István tanácsa alapján írtam ezt így meg angol nyelvű cikkemben (Benkő M.: Burial masks... 121.) A chelkarai ezüstmaszkról: Fodor I. Honfoglaláskori régészetünk... 173. 74. sz. jegyzet.

35. László Gyula a következőket mondta Dienesnek a tiszaeszlár-basahalmi szemfedő felfedezése után: "Gratulálok, azonban vedd figyelembe, hogy egy néprajzi szokás összevetése egy régészeti leletben megfigyelt szokással problémákat hordozhat magában." Dienes I. közlése.

36. Dienes I: Opponensi vélemény Bálint Csanád kandidátusi disszertációjáról. ArchÉrt 105 (1978) 111.

37. Dienesnek a kéziratom elolvasása utáni szavait idézem: "Gratulálok, lehet, hogy adataidat újabb leletek még kiegészítik majd, de ez így megáll." A másik házi lektorom a Nemzeti Múzeumnak ugyancsak nagy tudású és szintén nemrégiben elhuny munkatársa, Kiss Attila volt. Mindkettőjük emlékének itt adózom tisztelettel.

38. Veres P.: i. m. 55. Variácó az "egy lónak két oldala van" témára: több kutató feltételezte az obi-uugor halotti arctakaró alapján, hogy a Volga-vidéki tankejevkai temetőbe vegyes - bolgár-finnugor - lakosság temetkezett, és a bolgár-törökök ott a finnugoroktól vették át a selyem alapú ezüstmaszkos temetkezési szokást. Pl.: Finno-ugri i balty v epokha srednevekovja. Arkheologija SSSR., Moskva 1987, pp. 236-239. T. XIII. Fig. 10. Az adatok alapján ennek valószínűsége csekély, a fordított helyzet sokkal inkább elképzelhető. Vö. M. Benkő: Burial masks of mounted Nomadic peoples... 115.

39. M. Benkő: Burial masks... 124-131, Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest 2001. 65., 68. o. fényképei.

40. Az obi-ugoroknál is évek kellenek ahhoz, hogy egy idegent beavassanak a samanikus szokásokba, vagy megismertessék az illetőt egy helyi temetkezési szokással. (Kerezsi Ágnes szíves közlése.) Török népeknél ez még nehezebb.

41. O. M. Prikhodnuk-L. N. Churilova: The Korobchino find. 192. a részleges lovastemetkezés mögötti hitvilági háttér X. századi Voga-vidéki török nyelven beszélő népeknél Ibn Fadlán szerint nem állt távol a mai altaji kazak elképzeléstől: az áldozati tor után póznára akasztott lóbőr, farok, lábszárcsontok és koponya segítették a halottat az utazásban a síron túli világba. A. P. Kovalevskij: Kniga Ahmeda ibn-Fadlana o ego puteshestvii na Volgu v 921-922. Kharkov 1956, 128. A maszk használata mögötti hitvilágról nem ismerünk korabeli forrást. A kérdés bonyolultságával kapcsolatban helyénvalónak érzem idézni Dienes István szavait: "Számomra bizonyosságnak tűnik, hogy az általam korábban felvázolt un. "kettős lélekhit" igen ősi, az őskőkorba visszanyúló hiedelem a finnugorságnál, illetve a magyarságnál. De az ebből fokozatosan kibomló szakrális világlátás-világkép, és különösen az erre épülő, - a 9-10. századból ismert, a honfoglalás kori temetőkben megragadható - sajátos szokásanyag egyes elemei (mint amilyenek az arclepel, a holtak tájolása: másvilági utukra indítása, a lovastemetkezés, az előkelők rejtve temetése, stb.) már műveltségük frissebb rétegéből valók. Hogy ezek mikor jelentek meg, hová gyökereznek az antikvitásban, milyen műveltségi hatások eredményei, milyen hiedelmek rejtőznek mögöttük  (kiemelés tőlem - B. M.), mindez külön studiumok tárgya." Dienes István birtokomban lévő, publikálatlan kézirata 1989-ből.

42. Harmatta J. előadása az MTA Nyelvtudományi Osztálya 1989. május 12-én megtartott nyílt ülésén. Magyar Tudmány, 1990, 253 skk., Benkő M.: A halotti arctakaró történetéhez AntTan XXXVI (1992) 1-2, 108.

43. Harmatta J.: A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja. Magyar Nyelv XCVII (2001. március) 7, 14. 

44. Harmatta J.: A Volgától a Dunáig. uo.

45. Ibn Ruszta, Gardizi A magyarok. In: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (Szerk.: Győrffy György) Budapest 1986, 86-89.

46. Ma Twan Lin: Wen hien t'ung khan, I. Supplement. Idézi: J. I. M. de Groot: The religious system of China. Vol. II. Leyden 1894. 438.

Horváth Tibor: AZONOSÍTOTTÁK A HUNYADIAK ÉS CORVINOK GENETIKAI ÖRÖKSÉGÉT

D  AS20220413001
Magyar–horvát nemzetközi kutatás keretében, a Magyarságkutató Intézet vezetésével, archeogenomikai vizsgálatokkal határozták meg a Hunyadi leszármazottak genetikai származását.

Az eredményeket a Heliyon nemzetközi szakfolyóiratban közölték. A kutatás előzményei: a magyar történelmi uralkodóházak vizsgálatait 2014-ben Kásler Miklós és munkatársai dolgozták ki és indították el, majd 2019-től a Magyarságkutató Intézet folytatja ezeket a kutatásokat. 2020-ban Kásler Miklós miniszterként kezdeményezte a Hunyadi-ház archeogenetikai vizsgálatát, amelynek keretében zajlottak egyeztetések a varasdi püspökkel.

A sikeres tárgyalásoknak köszönhetően tudománydiplomáciai sikerként kerülhetett sor a lepoglavai sír felnyitására. A kutatás gyakorlati kivitelezését 2021 elején kezdték meg a kutatók a horvátországi Lepoglavában.  A Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatására szentelt templom gótikus szentélyében, az oltár előtt, a márvány fedlap alatt található Hunyadi Mátyás fiának, Corvin Jánosnak és unokájának, Corvin Kristófnak a sírhelye.

A MÁRVÁNY SÍRFEDLAP ELTÁVOLÍTÁSA UTÁN AZ EREDETI, XV. SZÁZADI GÓTIKUS SÍRGÖDÖR TÁRULT A KUTATÓK ELÉ,

benne egy késői (XIX. századi) ereklyetartó koporsóval, amelybe a XIX. századi antropológiai vizsgálat után helyezték vissza a sírban korábban eredeti helyükön nyugvó csontmaradványokat.

A kis méretű koporsó helyét, fellelt állapotát fényképesen és rajzosan is dokumentálták, majd eltávolították róla a szinte teljesen egyben megmaradt feliratos koporsófedelet. Ekkor látták, hogy a koporsóban másodlagos helyzetben ugyan, de két egyén csontjai voltak. A helyszínen elvégezték az antropológiai vizsgálatokat és a genetikai mintavételezést.

A MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET MUNKATÁRSAI AZ EXTRÉM KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT VÉGREHAJTOTT MINTAVÉTEL ELLENÉRE SIKERES DNS-IZOLÁLÁST HAJTOTTAK VÉGRE.

A kutatás során elvégzett radiokarbon kormeghatározás megerősítette a régészeti és történeti adatokat. Az antropológiai mérések alapján az egyének koponyája megegyezett a Török Aurél által a XIX. században vizsgált és közölt koponyák fényképével.

A Corvinok ősi európai genom összetételűek

A két vizsgált egyén antropológiai módszerekkel becsült elhalálozási életkora megfeleltethető Corvin János és Corvin Kristóf ismert életkorával. A felnőtt egyén a csontozat morfológiai jellegei alapján férfi, akinek a medencéjén és az alsó végtagján jól láthatók a bal oldali csípőficam következtében kialakult csontátépülés nyomai.

ÚJ GENERÁCIÓS SZEKVENÁLÁSSAL MEGHATÁROZTÁK MINDKÉT EGYÉN TELJES GENOMSZEKVENCIÁJÁT. MINDKETTEN AZ E1B1B1A1B1A6A1C~ Y KROMOSZÓMÁS HAPLOCSOPORTBA TARTOZNAK, AMELY SZÉLES EURÁZSIA ELTERJEDTSÉGET MUTAT.

Az apa–fiú genetikai kapcsolatot klasszikus STR-módszerekkel és teljesgenom-adatokkal is megerősítették. Minden genomanalízis rámutatott arra, hogy a Corvinok ősi európai genom összetételűek.

Azaz legmagasabb genetikai hasonlóságot az európai neolit mintákkal (amely népek szintén a Kárpát-medencéből eredeztethetők) és az ősi magyarországi neolit és rézkori mintákkal mutattak, úgy, mint a Kőrös kultúrából (Krisztus előtt 6000-5500), az Alföldi Vonaldíszes Kerámia Kultúrájából (Krisztus előtt 5500-5000), a dunántúli Lengyel-kultúrából (Krisztus előtt 5000-4400) vagy a Bodrogkeresztúr-kultúrából (Krisztus előtt 4000-3600) származó minták.

Sikeresen azonosították a Hunyadiak utolsó két férfi leszármazottját

Az azonosított haplocsoport széles eurázsiai elterjedését támasztja alá a jelenleg leírt két legközelebbi archaikus minta is: egy a középkori Szardíniából (Marcus és mtsai. 2020) és egy, az Otrar-Karatau kultúrához tartozó minta a vaskori kazah sztyeppéről (Gnecchi-Ruscone és mtsai. 2021).

Az azonos főcsoportba tartozó minták a Kárpát-medence területéről a következők:

  • egy avar kori minta (Krisztus után 650-675),
  • egy elit honfoglalás kori minta (Krisztus után 895-950) (Neparáczki és mtsai. 2019) és
  • egy középkori magyar nemes mintája (Nagy és mtsai. 2021, Olasz és mtsai. 2019).

Corvin Kristóf a ritka, sporadikusan előforduló T2c1+146 mitokondriális haplocsoportba tartozik, ami a mediterrán részeken a leggyakoribb, édesapja a T2b csoportba tartozik, amely Eurázsia-szerte elterjedt. Mindkét anyai vonal genetikai eredete összeegyeztethető az édesanyák történeti adatokból ismert származásával.

A KUTATÁSBAN SIKERESEN AZONOSÍTOTTÁK A HUNYADIAK UTOLSÓ KÉT FÉRFI LESZÁRMAZOTTJÁT. A PUBLIKÁCIÓBAN LEÍRT ADATOK ALAPJÁN ARCHEOGENETIKAI VIZSGÁLATOKKAL AZONOSÍTHATÓVÁ VÁLTAK A HUNYADI-HÁZ FELMENŐINEK MARADVÁNYAI.

A kutatásban a Magyarságkutató Intézet, a Szegedi Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Magyar Igazságügyi Kutatóintézet kutatói, a horvát Kulturális és Médiaügyi Minisztérium kutatói és az atlantai Praxis Genomics LLC kutatója vettek részt. 

(Borítókép: Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a székesfehérvári osszárium ásatásainak eredményéről tartott sajtótájékoztatón a minisztériumban 2022. április 13-án. Kásler Miklós bejentette, hogy a székesfehérvári osszáriumból vett mintákból két Árpád-házi személyt azonosítottak a Magyarságkutató Intézet kutatói, akik Corvin János és családja csontjaiból meghatározták a Hunyadi-család származását is. Fotó: Kovács Tamás / MTI)

 

Index - Tech-Tudomány - Azonosították a Hunyadiak és Corvinok genetikai örökségét

Benkő Mihály: JURTAMÚZEUM

2007-es kazakisztáni és nyugat-szibériai kutatóutam során meglátogattam egy jurtamúzeumot, melynek alapítója, Arisztan Zukabatyr Sadetuly akszakál - kazak kísérőm és munkatársam, Babakumar Kinayat rokona - érdekes történetet mesélt el.
1950-51-ben a Kínai Turkesztánban, a Keleti Tiensán hegyi legelőin legeltető, függetlenségükhöz ragaszkodó kazakok elhatározták, hogy a vörös-kínai uralom elől Kasmírba menekülnek, a világ két legszörnyűbb terepén: a TaklaMakán homoksivatagon és az átlagosan 4000 méter tengerszint feletti magasságon fekvő Tibeti Fennsíkon keresztül. Négyezer család, mintegy 20000 ember indúlt útnak állataival. Néhány hónappal később 3000 ember vánszorgott be állataival együtt Kasmírba. A többiek elpusztultak a keserves, viszontagságokkal teli úton, vagy végeztek velük az ellenség golyói. A szabadságba érkezett kazakok közül még kétezren haltak meg betegségben. A többieknek a török kormány ajánlott fel letelepedésre alkalmas területet a legelőkben gazdag Anatóliai Fennsíkon. A bujdosók hajókon utazak, megmaradt állataikkal együtt Törökországba, ahol ők lettek a napjainkra már nagyszámú törökországi kazak diaszpóra megalapítói. A történetről a National Geographic Magazin 1954-ben részletesen beszámolt Kazakok menekülése a szabadságba című írásában [Milton J. Clark: How the Kazaks Fled to Freedom, The National Geographic Magazin 1954, 620-643].
Arisztan Zukabatyr Sadetuly akszakal 17 éves volt a nagy menekülés idején. Törökországból később Németországba költözött, majd a 2000-es évek elején visszatért az akkor már független Kazakisztánba és Rainbekben megalapította jurtamúzeumát. Vezéri jurtája (Orda-jurt) formájával, a nomád világra emlékeztető értékes fegyvereivel és a nomád világ egyéb tárgyi emlékeivel együtt a Magyarországon és Ázsiában látott díszjurták közül leginkáb hasonlíthat a honfoglaló magyar vezérek jurtáira.

Képek:

x58.jpg

 

x59.jpg

 

x60.jpgx61.jpg

"Az ágy neve kajkibas töszek azaz hajlítottvegű fa ágy, szétszedhető, hordozható. Szemközti oldalán faragott és festett." - Babakumar Khinayat közlése.

  

x62.jpg

 "A padlón szirmak van. Inkább szürmak-ot írnak. Így írja Vetró Mihaly könyvében. Kirgizűl sirdak, mongolul sirdeg.
Szabott-varott nemez." - Babakumar Khinayat közlése. 

A shyrdak, syrmak vagy szürmak varrott, gyakran színes filc padlóburkolat, általában Közép-Ázsiában kézzel készített. Kazahok és kirgizek egyaránt hagyományosan shyrdakokat készítenek, de főleg Kirgizisztánban a hagyomány még mindig él, és a termékek nagy részét turistáknak értékesítik.

Jegyzet: 

A kazak szürmak

A kazak asszonyok a szürmak készítéséhez hagyományosan egy fehér és egy sötétebb természetes színű nemezlapot használtak, később természetes színezőanyagokkal festették a nemezt, ma már vegyi festékekkel dolgoznak, néha már színesre festik a mosott gyapjút. A kész takaró két rétegből áll: az alapréteg az általában természetes színű, rosszabb minőségű gyapjúból készült aszti (alja), a mintaréteg pedig két ellentétes színű nemezlap, az öng beti (arculat).
Két különböző színű nemezből pontosan ugyanolyan mintákat vágnak ki. A kivágott részeket ezután felcserélik, az elemeket egyszerű öltésekkel rögzítik, a mintaréteget az alsó, durvább rétegre helyezi, és a két réteget fércöltéssel összevarrják. A tűzésnél követik a minta formáját úgy, hogy a vágás vonalának a belső, illetve a külső felén öltenek.
Mindkét rétegen átszúrnak, így mindkét oldalon minta jön létre. Közelről látható, hogy a felső oldal rendszerint szabályos vonalvezetésű, míg az alsó oldalon a tűzésben itt-ott eltérések láthatók. Középről a szélek felé haladva végzik a tűzést. A fonalat erősen meghúzzák, hogy a nemezrétegek szorosan illeszkedjenek össze. Az öltések ezért többé-kevésbé eltűnnek a nemezben, így a cérna nem kopik el olyan gyorsan.
A zsinórdíszeket a kazakoknál zsieknek nevezik. A színesre festett gyapjút orsóval fonják Z- és S-irányban. Ilyenkor az orsót az egyiknél balra, a másik zsinór készítésénél jobbra forgatják, így két ellentétes sodratú zsinórt kapnak, amit egymás mellé varrnak. A zsinór felvarrásakor is átszúrnak mindkét nemezrétegen és nagyon szorosan meghúzzák. A zsinórokat általában párosával varrják fel, de néha gyesével is, mint a paziriki nemezeken. A nemezszőnyegek külső szegélyének megerősítésére szintén zsinórt varrnak fel, így megakadályozzák a szélek esetleges megnyúlását. A takaró szélére varrt zsinórok valamivel vastagabbak.
Az átlagos méretű szürmakok rendszerint öt téglalap alakú részből állnak, a középső tükör körül négy rész adja a keretet. A középső rész neve oraszti (közepe), két rövidebb oldal zsani (oldal) vagy alakan (tányér), két hosszabb része basi (feje). Egyes esetekben a központi mező területe foglalja el majdnem az egész nemezt, és a szegély nagyon kicsi vagy teljesen hiányzik, máskor a belső tükör egészen kicsi, ennek megfelelően a szegély lesz nagy, úgy tűnik, mintha a szürmak öt, közel azonos méretű darabból állna.
A belső tükör és a szegélyek eltérő módszerrel is készülhetnek. Ebben az esetben a középső mező szabott-varrott mintájú, a szegélyt rátét vagy rávarrott zsinórozás díszíti (esetleg éppen fordítva).
A középső mező készülhet egy darab nemezből vagy két különböző színű nemezlapból kivágott, egymásba illeszkedő darabokból összevarrva. A rávarrott zsinórozás általában élénkebb (bíbor, kék, sárga), de használják a szürkét és feketét is.
A hagyományos altaji kazak szürmak korlátozott színválasztéka tetten érhető a nevekben is: a világos szürmak neve ak (fehér) szürmak, a fekete-fehér szürmak neve karaala (fekete-tarka) szürmak, ha a bíbor szín az uralkodó, akkor kizil (bíbor) szürmaknak hívják és így tovább. Az Altaj vidéki kazakok a gyapjút lazításkor bőrön (tulak) ütögetik.
Vetró Mihály Hajdúszoboszló, 2019.
Az információt Babakumar Khinayattól kaptam. Köszönet érte.

x64.jpg

süti beállítások módosítása