Magyar őstörténet

Julianus barátai

LEHET-E A FINNUGOR SZKÍTA? NYILT LEVÉL TÓTH BALÁZS ÚRNAK

Amikor egy cikk ütközik a módszeres tudománnyal

2018. április 18. - Benkő István

Ön az Index portálon 2018. IV. 12-én megjelent cikkében [https://index.hu/tudomany/2018/04/12/szetszedte_az_elte_a_magyar_idok_finnugor_agymeneset/] „finnugor agymenésnek” nevezi Pap Krisztián könyvtáros Magyaridők portálon megjelent, Történelmünk rehabilitációja elkerülhetetlen [https://magyaridok.hu/velemeny/tortenelmunk-rehabilitacioja-elkerulhetetlen-2875731/ ]című véleménycikkét. Továbbá kijelenti, hogy a vitatott cikk ütközik a módszeres tudománnyal.

Itt nem kívánok azzal foglalkozni, hogy az „agymenés” kifejezés beleillik-e az újságírói etikába, sem azzal, hogy egy facebook bejegyzés alapján kijelenthető-e, hogy egy cikk ütközik a „módszeres tudomány”-nyal. Ehelyett ismertetem azokat az adatokat, amelyek alátámasztják, hogy a vitatott cikk valóságos tudományos problémát vet fel, mely azonban kizárólag nyelvészeti alapon nem oldható meg. Ezen kívül felhívom a figyelmet arra is, hogy maga az MTA hirdette meg 2013-ban a korszakváltást az őstörténetkutatás területén, amely azóta is zajlik. Történész szerzőktől több, a szkíta-hun-magyar kapcsolatról szóló cikk született. Mindezek alapján javasolom kedves Tóth Balázs, hogy nézzen alaposabban utána a felvetett kérdéseknek és egy tudományos újságíróhoz méltó módon korrigálja cikkének hangvételét és tartalmát is.

1. Pap Krisztián cikkének legfontosabb megállapításai és azok tudományos előzményei

Pap Krisztián a következőket írja:

„Az 1860-as években vitte be a tudományos köztudatba Hunfalvy Pál és különösen Budenz József, hogy a magyar nyelv finnugor alapokra épül. Ők ezt a nézetet a nép faji származásával kötötték egybe.

Az elmélet egyik legfőbb problémája, hogy a … magyar krónikák és a későbbi tudományos igényű történeti munkák semmit sem tudnak finnugor rokonságról, és következetesen a szkíta-hun egyenes ági leszármazást hirdetik.

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) álláspontja mostanra annyiban finomodott, hogy a nyelvet már nem kötik származáshoz, mint korábban, hiszen a nyelvrokonainknak mondott hantik, manysik (idegenül: osztjákok és vogulok) a mongoloid rasszba tartoznak, míg a magyarok egyértelműen az europidba.”

Nyelvünk (népünk) finnugor eredete és a honfoglalás kori magyarság antropológiai arculata közötti ellentmondás kérdésével Tóth Tibor antropológus, az MTA Antropológiai Intézetének volt igazgatója már az 1960-as években foglalkozott. Megállapította, hogy a honfoglaló magyarság antropológiai arculata eltér mind a Volga-Káma környéki finnugor népekétől, mind a legközelebbi nyelvrokonainkétől, a hantiktól és manysiktól. Ezt Tóth Tibor azzal magyarázta, hogy kutatásai szerint a honfoglaló magyarság antropológiai arculata a szarmata korban (i. e. 5-3 század) és a Kaszpi tenger északi partvidékén alakult ki, méghozzá iráni népekkel való etnikai kölcsönhatások, házasságok útján. Magyarul ott, ahol abban az időben az ókori és középkori források alapján a szkíták, szarmaták, majd később a hunok éltek. A megállapításból levonható az a következtetés, hogy a magyar őstörténet azonos, illetőleg egybefonódik a szkíta és a hun történelemmel. Ilyen értelemben a magyarok a szkíták és hunok utódai.

Tóth Tibornak a magyar eredetkutatással és a keleti magyarokkal kapcsolatos főbb művei:

Veres Péter néprajztudós, az MTA Néprajztudományi Intézetének volt főmunkatársa Mérföldkövek a magyar őstörténetben című, 2009-ben megjelent munkájában – Tóth Tibor antropológiai munkásságára és Moór Elemér nyelvtörténeti koncepciójára hivatkozva - kifejti azt a nézetét, hogy a magyarság még ennél is korábban, a szkíta kor kezdetén, az i. e. 1. évezred elején kivált az ugor nyelvközösségből és eurázsiai lovasnépként élt a sztyeppeövezetben az őt körülvevő iráni, majd türk népek között. Katonai fölényét a magyarul (ugorul) beszélő nép mindvégig megőrizte, ami lehetővé tette más népek beolvasztását is. Ezt a magyar nyelvben meglévő iráni szubsztrátum igazolja. Tanulmányában az időpontot összeköti a lovas-nomadizmus elterjedésével. Moór Elemér említett nyelvtörténeti koncepciója az ugor nyelvközösségből történt kiválást - Veres Péter közlése szerint - azzal bizonyítja, hogy a többi ugor nyelvben a bronzfeldolgozás szavai közösek a magyarral, míg a vasfeldolgozás szavai hiányoznak. Ezt a közlést annyiban pontosítom, hogy a vas szónál jelentésváltás tapasztalható, ez a szó a többi ugor nyelvben az ónt jelenti. Ez azonban nem érinti a megállapítás lényegét. A vas a Nagy sztyeppén az i. e. 1. évezred kezdetén jelenik meg. Elődeink legkésőbb ekkor váltak ki az ugor nyelvközösségből. [V. ö.: Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest, 2009. 53-78. o.]

Elődeink különválása összeköthető az Andronovoi kultúra kialakulásával és elterjedésével. Ennek meghatározó eleme volt a ló háziasítása, a fogatolás, a közlekedést és harcászatot forradalmasító andronovói harci szekér, majd a ló hátaslóként törénő alkalmazásának feltalálása. Mindezekben elődeink kezdeményező szerepet játszottak, amit bizonyít, hogy a lótenyésztéssel kapcsolatos szavaink közösek nyelvrokonainkkal (tehát a kiválást megelőző eredetűek) és az iráni és türk népekkel, ami azt bizonyítja, hogy az utóbbiak a lótenyésztéssel kapcsolatos szavakat tőlünk vették át. A magyarság őstörténetét ennek alapján először az Andronovoi-Afaneszjevói régészeti kultúrák, majd a szkíta és a hun korszak keretei között kell keresni. [V. ö.: AZ ŐSTÖRTÉNET HARCKOCSIJA ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS, http://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis, letöltve: 2018-04-18]

Ezek a megállapítások feloldják a magyar nyelv finnugor alapjai és a magyarság antropológiai arculata, valamint a szkíta-hun eredet közötti látszólagos ellentmondást. Ilyen ellentmondás ugyanis nem létezik. A szkíta-hun eredet nyelvészeti alapon történő cáfolata óriási logikai hiba, mivel sem a szkíta sem a hun nyelvet nem ismerjük. Mind a szkíta, mind a hun korban többnemzetiségű, többnyelvű politikai egységek léteztek az eurázsiai sztyeppeövezetben, közéjük tartozott a magyar nyelvű közösség is. Ennek egyik része a Kárpát-medencébe költözött, másik részét a 13. században felemelkedő Mongol Birodalom verte szét és olvasztotta be a birodalom türk nyelvű harcos nomád népei közé. Ez a magyarázat arra, hogy kutatóink - Tóth Tibor, Benkő Mihály, Bíró András Zsolt – a hajdani hatalmas Mongol Birodalom területén különböző helyeken, Kazahsztánban, Üzbegisztánban, Nyugat-Szibériában és Nyugat-Mongóliában találtak magukat magyarnak nevező, de a magyar nyelvet már nem beszélő néptöredékeket.

A magyar nyelv fennmaradásáról a mongol kor után még egészen a 18. századig érkeztek híradások, mára azonban Kelet-Európában és Ázsiában a csángóktól keletre magyarul beszélő közösségek nem maradtak. [http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/13/benko_mihaly_julianus_magyarjainak_utodai_europa_es_azsia_hatarvideken]

 

2. Korszakváltás az őstörténetkutatásban

Az őstörténetkutatás területén 2013. óta korszakváltás zajlik.
Amikor egy képviselő javasolta az MTA-tól források elvonását és ebből egy új őstörténetkutató intézmény létrehozását, az MTA illetékesei pánikszerű tevékenységbe kezdtek. Ennek volt a következménye az MTA BTK MÖT megalakítása, továbbá az MTA weblapján meghirdetett és a Heti Válaszban megjelent cikk Ablonczy Bálint tollából:

A korszakváltást a Magyar Tudományos Akadémia itt hirdette meg:

http://mta.hu/sajtoszemle/attores-elott-a-magyar-ostortenet-kutatasa-nagy-dolog-kezdodott-132311/

Ablonczy Bálint cikke itt olvasható: http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/ablonczy_balint_fordulat_a_magyar_eredetkutatasban

Most kiemelünk a cikkből néhány gondolatot:

ABLONCZY BÁLINT: FORDULAT A MAGYAR EREDETKUTATÁSBAN
Heti Válasz XIII. Évf., 31. szám. 2013. augusztus 1.

Ablonczy Bálint cikke a 14-17. oldalon. Részlet a cikkből:

"Az őstörténet három legfontosabb kérdése és a TUDOMÁNYOS válaszok

1. Vége a finnugor rokonságnak?
A magyar nyelv és a honfoglalók eredete két külön dolog. Nem létezik "finnugor", amiképpen "indogermán" népi eredet sem: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a vérségi, sem a nyelvi származással.

2. Mennyire ősi a székely rovásírás?
Ez még bizonytalan. Volt olyan feltevés, amely XV. századi konstrukciónak tartotta, ám ez tarthatatlan álláspontnak tűnik. Nem kellően igazolt az a vélekedés sem, amely szerint az írás az egyház üldözése ellenére maradt fenn: templomokból is ismerünk feliratokat, ez papi jóváhagyás nélkül elképzelhetetlen lett volna.

3. Az avarok magyarok?
Az érdeklődőket László Gyula kettős honfoglalás elmélete óta (amely szerint a magyarság a 670-es években majd 895-ban érkezett a Kárpát-medencébe) foglalkoztatja a kontinuitás kérdése. Noha ezt a tudomány nem tekinti bizonyítottnak, elmozdulás tapasztalható: a kutatások fényében valószínű, hogy az avar kori népesség nagy része megérte a honfoglalást, és felmerült a székelység avar eredete is."

"A (csatlakozott avar/székely népesseg) a betelepülők egyes –számukra azonos –társadalmi rétegeihez tagozódhattak:
...a köznép vezetői ... –a saját népességükből verbuvált katonai segédcsapatok élén – a honfoglaló magyarok társadalmának középszintű vezetőihez integrálódhattak."

Ezután némi visszarendeződés történt, lásd. Vásáry István cikke a MN Magazin 2015. febr. 28-i számában: Múltunk kacatjai. Ebben Vásáry tagadja a hun kapcsolatot, a turáni származást stb. A blogomon közlöm Bíró András és Bakay Kornél válaszát.

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/25/bakay_kornel_a_magyar_mult_kacatokbol_all

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/25/biro_andras_zsolt_a_mult_visszaszolt

2015-ben az MTA BTK MÖT gondozásában megjelent a Sudár Balázs által szerkesztett Magyarok a honfoglalás korában, Budapest 2015. könyv, mely nagyon sok információt tartalmaz és több megválaszolásra váró kérdést vet fel. Ebben a régi gárda tagjainak az írásai az új generációval együtt jelennek meg.

Az őstörténetkutatás helyzetéről Sudár Balázs a sajtónak is nyilatkozott:

ÚJ MAGYAR ŐSTÖRTÉNET (1-2. RÉSZ), INTERJÚ SUDÁR BALÁZZSAL NEM AKKOR, NEM OTT ÉS NEM ÚGY, AHOGY GONDOLTUK, Pestisracok.hu 2017. 01. 7-8.

A témához kapcsolódik néhány további cikk is:

http://mta.hu/…/a-kaukazus-es-nyugat-kazahsztan-terseget-is…

http://444.hu/…/lehet-hogy-teljesen-felreertettuk-eddig-a-…/

http://julianusbaratai.blog.hu/…/a_magyarsag_ostortenetere_…

http://julianusbaratai.blog.hu/20…/…/01/madzsar_magyar_varos

julianusbaratai.blog.hu/2017/02/21/hunok_es_magyarok_fordulat_az_ostortenetkutatasban

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/02/21/hunok_es_magyarok_fordulat_az_ostortenetkutatasban_ii_resz

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/04/16/otvos_zoltan_kaukazusi_testverek

julianusbaratai.blog.hu/2016/09/18/kommentar_kovacs_noemi_nem_alkottak_egyseges_nepcsoportot_a_szkitak

http://julianusbaratai.blog.hu/2018/03/19/muagerisz_kiraly

 

3. Néhány a szkíta-hun folyamatosságra utaló középkori forrás:

Szevillai Szent Izidor (556 – 636)

„…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...”[A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk.]

 kaukazusi-invazio-07.JPG

Kép: A Kaukázus a 6. században. Ekkor alapították a Derbendnáme (11. századi arab v. perzsa krónika) szerint Kicsi Magyar és Ulu Magyar városokat és ekkor uralkodott a térségben Muageris kutigur (hun) uralkodó Malalas 6. századi bizánci krónikás szerint

Rubruk (1255):
„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….”
/A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona T. Bp. 1981. 95-100. Fordította: Györffy Gy./

A honfoglalás után a keleti magyarság zöme … az uráli-kazakisztáni sztyeppéken maradt, később „behódolt a mongoloknak, és betagozódott az Aranyhorda katonai szervezetébe, a „madzsar” (magyar) etnikai név megőrzése mellett. Az ő utódaik lehetnek a kazak-magyarok és az Üzbegisztánban, Szamarkand környékéről leírt kipcsak-magyarok. [Vö.: Etnicheskij Atlas Üzbekistana, 2002 Tashkent, 59; Catherine Poujol, Dictionnaire de L’Asie Centrale, 2001 Paris, 193]” .

A magyarok nemcsak az üzbégek, hanem velük szomszédos rokonaik: a nogajok etnonomenkatúrájába is bekerültek. (Nogaj Horda, Mangyt Jurta). Erre hiteles adatok is szolgálnak. V. V. Trepavlov alapvető munkájában a Nogaj Horda történetéről megnevezi a nogaj törzsi-nemzetségi szervezeteket, ezeken belül említi a „madzsarokat” is. A magyar „el” (ulusz) elnevezése szerepel XVI-XVII. századi orosz hivatalos dokumentumokban is – „mozsar nemzetség” néven. [Trepavlov, 2002, 502.].

Fejér György (1840)
„…Isidorus, Zosimus Comes, Paulus Orosius, Blondus, Carolus Sidonius és mások szerint az a nép, amelyet régebben hunoknak és újabban magyaroknak neveznek, kezdetben ismeretlen nép volt, nevük sem volt, ismeretlenek voltak, akiket egykor (Nagy Sándor) – úgymond – a hegyek mögé zárt, utolérhetetlen vidéken tanyáztak, hirtelen felbőszülve dühödten törtek elő, (…) a gótokat és az alánokat saját lakóhelyükről elűzték, mígnem a lakóitól megfosztott Pannóniát elfoglalták…”
[Aborigines et incunabula Magyarorum, ac gentium cognatarum populi Pontici, Pontus. Budae, 1840. 22. (Ism. Athenaeum 1842.]

A kutatómunka folytatódik. A fentiek az irányát is mutatják. Remélhetőleg a korszakváltás eredményeként a tudósok között – a tankönyvek anyagában is megmutatkozó – egyetértés alakul ki.

Sajnos kedves Tóth Balázs Ön láthatóan megsértette a saját cikkének zárósoraiban található elvet (bagoly mondja verébnek...):

„A TUDOMÁNY KÉRLELHETETLEN IGAZSÁGKERESÉS. NEM LEHET A VALLÁS SZOLGÁLÓLEÁNYA, SEM A POLITIKA PROSTITUÁLTJA.” [Kiss Jenő]

 

EMLÉKEZÉS Ajbolat Kuskumbajev Magyarok keleten és nyugaton – című tanulmányának 2012. évi könyvbemutatójára

26-kicsi.jpg

Kép: MAGYAROK (MAZSAR, MAGYAR) SZIBÉRIÁBAN. Baloldalon - Tokabajev Goszman Kajrzsanovics (1934-), jobboldalon Tokabajev Kabdulmtalljap (Mutas) Kajrzsanovics (1937-) (kezében a Magyar Őstörténeti Munkaközösség „ELEINK” szakfolyóiratával). Középen Ajbolat Kuskumbajev Kajrszlamovics [1] (1969-), Omszki terület, Karatal aul, 2006 augusztus. Etnográfiai expedíció anyagából. Fotó: Benkő Mihály

МАДЬЯРЛАР (МАЖАР, MAGYAR). Сол жағында - Тоқабаев Ғосман Қайржан ұлы 1934 ж.т., он жағында - Тоқабаев Қабдулмуталляп (Муташ) Қайржан ұлы 1937 ж.т. Ортада - Көшкімбаев Айболат Қайрслям ұлы. Омбы облысы, Қаратал ауылы. Тамыз айы, 2006 ж. Этнографиялық экспедициясы.

МАДЬЯРЫ В СИБИРИ. Слева - Токабаев Госман Кайржан улы 1934 г.р., справа - Токабаев Кабдулмуталляп (Муташ) Кайржан улы 1937 г.р. В центре Кушкумбаев Айболат Кайрслям улы. Омская область, аул Каратал. Август 2006 г. Из материалов этнографической экспедиции.

[1] Ajbolat Kuskumbajev (1969–), az Aranyhorda korszakának oroszországi tudományos körökben is jól ismert, neves kazak kutatója, a Történettudományok Akadémiai Doktora, az Astanai Gumiljov Egyetem tanára. Már gyerekkorában elhatározta, hogy történész lesz, és megismeri törzse, a magyar-kipcsakok eredetét, történetét. Azért választotta szakterületéül az Aranyhorda és a XVII–XVIII. századi kazakság hadügyeit, hogy írásos források és, mondák, regős énekek alapján kutathassa vélt őseinek: Julianus magyarjainak a mongol hódítás utáni sorsát, csatlakozásukat Dast-i-Küpcsak török törzsszövetségeihez, és fennmaradásukat azoknak keretei között. Részt vett Benkő Mihállyal együtt két nyugat-szibériai expedícióban is az Irtis-vidéki kipcsak-magyarokhoz (2006 és 2009 nyara.) Az „Eleink” 2009-2010. évi számaiban több részlet megjelent Ajbolat Kushkumbajev nagydoktori disszertációjából Aranyhorda hadügyeiről, továbbá két cikke a kazak-magyarokról.  [http://www.napkut.hu/digitalis-tartalmak/eleink]

1. MTI közlemény 2012. február

Forrás: http://www.origo.hu/tudomany/20120204-omultunk-tara-julianus-barat-kipcsakok-magyarok-keleten-es-nyugaton-.html

A nemzetközi hírű kazah történész, Ajbolat Kuskumbajev tanulmányt írt Magyarok keleten és nyugaton címmel, a műben a kazah népbe beolvadt magyar csoportokról is ír. A könyvet az Ómúltunk tára sorozatban a Napkút kiadó jelentette meg és kedden mutatják be a Bolgár Kulturális Intézetben.

Benkő Mihály történész oroszból fordította le a 86 oldalas tanulmányt, mert a kazahoknál az orosz a közvetítő nyelv. A magyar történész írta az életrajzot is a szerzőről, mert ahogy az MTI-nek elmondta, régóta ismerik egymást, háromszor volt vele expedícióban Kazahsztán és Szibéria határvidékén, ahol a kipcsak törzs szövetsége él, ennek egyik nemzetségét magyarnak nevezik és Julianus barát leszármazottainak tartják őket.

Ajbolat Kuskumbajev a keleti magyarok kérdéskörének ered nyomába, a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. Szerinte a keleti magyarok továbbélési lehetősége volt, hogy beálltak katonának az Arany hordába, a mongol vezető réteg szolgálatába a 13. század közepétől - részletezte a tanulmány fordítója.

A kazahok egységesen állítják, hogy a magyarok beolvadtak a sztyeppeövezetet benépesítő törökségbe. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazahsztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése.

A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. Erdélyi István történész elfogadja Kuskumbajev kutatási eredményeit, de a magyar kutatók többségének álláspontja ettől erősen eltér. A kötethez Erdélyi István írt előszót és ebben ismerteti a kérdés legújabb magyar szakirodalmát -közölte Benkő Mihály.

A fordító szerint a könyv azért is érdekes, mert a 43 éves kazah szerző feldolgozza az ebben a témában megjelent orosz nyelvű irodalmat. A fiatal tudós az asztanai egyetem eurázsiai kutató központjának az igazgatója, és az oroszok a legjobb kazah kutatónak tartják.

A könyv ismertetésekor hozzászól a témához Bíró András antropológus, aki fölmérést végzett a Torgaj-fennsík vidékein, Kazahsztánban és a genetikai vizsgálatokból az derült ki, hogy az Y kromoszómaszám a magyarokéhoz közel áll - tette hozzá a fordító megjegyezve, hogy "a nyugati magyarok mi vagyunk."A MEGHÍVÓ

2. Meghívó a könyvbemutatóra

Ajbolat Kuskumbajev: Magyarok keleten és nyugaton – könyvbemutató
2012.02.02.
ÓMÚLTUNK TÁRA
(Sorozatszerkesztő: Csáji László Koppány )
A nyolcadik kötet bemutatója
a Bolgár Kulturális Intézetben (Budapest, VI. Andrássy út 14.)
2012. február hetedikén, kedden 17.30-kor
AJBOLAT KUSKUMBAJEV
MAGYAROK KELETEN ÉS NYUGATON
Magyar-türk-kipcsak kapcsolatok a középkorban (Fordította: Benkő Mihály )
Bemutatja:
ERDÉLYI ISTVÁN
Hozzászól:
BÍRÓ ANDRÁS

3. Riport a könyvbemutatóról

Ősmagyar vita – Nem védte meg elméletét Baski Imre

Szakács Árpád, 2012. február 9. 13:46 , Forrás: http://tortenelemportal.hu/2012/02/osmagyar-vita-nem-vedte-meg-elmeletet-baski-imre/

Nem jött el Baski Imre arra a Napkút Kiadó által szervezett könyvbemutatóra, amelyre a kazakisztáni madijarok törzsével kapcsolatos szakmai vita céljából invitálták. A nemzetközi hírű kazak történész, Ajbolat Kuskumbajev Magyarok keleten és nyugaton címmel megjelent tanulmányában lényegében komolytalannak minősíti Baski Imre madijar törzzsel kapcsolatban megjelent munkáit.

Tételesen és több szempontból cáfolja Ajbolat Kuskumbajev kazakisztáni tudós azt az elméletet, amelyet Baski Imre, az MTA Közép-ázsiai Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársa próbált behozni a köztudatba és a magyar tudományos életbe.

Moham Madjar, vagyis Mohamed barátja?

Nevezetesen azt, hogy a kazakisztáni madjar/madijar törzs (nemzetség) azért sem rokon a magyarokkal, mert a név a Muham-madjar (Mohamed barátai) személynév rövidüléséből származik. Amint Baski Imre számos helyen leírta, elmondta: „A madijar név elnevezés, mert e mellet szólnak a legkomolyabb érvek, az nem a régi magyar népnévnek a továbbélése a kazakok között, hanem egy személyi névi eredetű nemzetségé, ami ráadásul idegen, arab és perzsa elemekből áll össze, amelynek az első eleme a Mohamad jól ismert arab név és egy perzsa névkomponens (toldalék) van benne, a Jar, ami azt jelenti, hogy barát. Összességében azt jelenti, hogy a Moham Madjar, vagyis Mohamed barátja, azaz az igaz hit követője. S ezt szépen le lehet vezeti, hogy ebből hogy lesz madjar. Úgy, hogy ezek a hosszú, idegen eredetű nevek, a török ajkakon képesek akár egy szótagig lerövidülni, s akkor már itt is vagyunk a célban. Ez a rövid magyarázata ennek a névnek.”

A kezdő turkológusok is megmosolyogják Baski Imre állításait

„A legelnézőbb kritikával szemben sem tartható fenn ez az álláspont” – írja Kuskumbajev, a történettudományok doktora, az Eurázsiai Tudományos Kutatási Központ igazgatója. Hozzáteszi: a ’magyar’ etnikai nevet kazakul ’mazsar-’ és ’madijarként’, törökül ’madzsarként’ írják le. A két névváltozat egyazon népre utal, a magyarokra. A forrásokból egyértelműen kiderül, hogy etnikai jelző. A Muhammedyar vagy Muhammad Yar személynévnek semmi köze hozzájuk. A török nyelvű népek törzsi-nemzetségi nómenklatúráiban nincsen adatolt példa rövidített személynévből, becenévből származó nemzetségnévre, illetve törzsnévre.

 magyarokkonyv.jpgKép: A könyv címlapja

Ugyanakkor a törzsek és nemzetségek nevei nagyon gyakran egy totemállatra vagy a régi időkben élt valóságos, esetleg mitikus személyre vezetnek vissza. A madijarok sezseréi (családfái) minden hagyományuk szerint Madijar babára (ősapára) vezet vissza.

Mellesleg a Kárpát-medencei magyarok nevének etimológiája sincs levezetve megnyugtatóan. Ugyanakkor a nyelvész szakemberek többsége is egyetért abban, hogy a honfoglalás kori törzsneveink döntő többsége türk eredetű.

Baski Imrén kívül eddig senki nem vállalta írásban ezt az elméletet

Kuskumbajev professzor számos olyan egyéb forrással cáfolja Baski állításait, amelyek eddig ismeretlenek voltak. Baski Imrén kívül egyébként eddig senki nem vállalta írásban ezt az elméletet. „Nem véletlen, hiszen keleten még a kezdő turkológusok és történészek is legfeljebb megmosolyogják Baski feltevését – mondta a könyvbemutatón Bíró András Zsolt antropológus, a téma egyik legjártasabb szakértője (több éve végez kutatómunkát Közép-Ázsiában, és gyakran kérik fel előadásra kazak, üzbég és kirgiz egyetemek is), aki nem mellesleg 2006-ban genetikai kutatásokat végzett a madjarok között. Kiderült, hogy jól kimutatható genetikai kapcsolat van a kazakisztáni madijarok és a magyarok közt, erről az American Journal of Physical Anthropology című tudományos szaklapban adott közre publikációt munkatársaival. A törzsre vonatkozó egyéb kutatási adatok az Eleink nevű őstörténeti szakfolyóiratban jelentek meg.

Akkor hol van az őshaza?

A magyarok genetikai eredetét (de legalábbis jelentős komponenseit) inkább Közép-Ázsiába, mintsem a Volga–Uráli térségbe vezethetjük vissza, szemben azzal, amit korábban – a finnugrista nyelvészeti hipotézist kizárólagosnak elfogadva – erőltettek minden, az ősmagyarságot érintő kutatással kapcsolatban. A honfoglalás kori koponyák antropológiai vizsgálata is egyértelműen kimutatja: az ősmagyarok jelentős részének eredete nem vezethető le az Urálból, hanem attól jóval keletebbre mutat. Ugyanakkor többféle típus és taxonómiai karakter is megtalálható a honfoglaló magyarok között, de ez természetes minden nagyobb pouláció esetében, és különösen jellemző a nomád törzsközösségekre, amelyek etnikai kapcsolatai igen kiterjedtek voltak.

Viszont Baski Imre koncepciózus és inkább az erőltetett fikció kategóriába tartozó névelemzésére semmilyen forrás, adat (dokumentum, sírfelirat, néphagyomány stb.) nem található, valamint a kazakok szájhagyományában és kollektív emlékezetében sem létezik semmilyen formában. Roppantul csodálkoztak, különösen a madijar törzs tagjai, amikor erről kérdezték őket (Baski cikke nyomán), és szánalmasnak tartották, hogy valaki ilyesmit terjeszt a törzsnevükkel kapcsolatban. Összességében alaptalan és tudományos szempontból komolytalan feltételezés – tette hozzá Bíró András Zsolt.

Ki fedezte fel a madijarokat?

Sajnálom, hogy Baski Imre nem jött el erre az eseményre, pedig meghívtuk, és itt elmondhatta volna a saját szakmai álláspontját – mondta a bemutatón Erdélyi István. A professzor a téma egyik legjelentősebb tudós kutatójának nevezte Kuskumbajevet, aki történetesen a kazakisztáni madijar törzsből származik. Egyébként Baski Imre a madijarok törzsi jellegét is megkérdőjelezi. (Ez olyan, mintha egy külföldi történész arról írna, hogy szerinte mi magyarok nem is vagyunk nemzet. – a szerk.)

Erdélyi István kifejtette: Tóth Tibor antropológusnak köszönhető, hogy a magyar tudományosság hírt kapott a madijarok létezéséről 1965-ben. 2001-ben Benkő Mihály keletkutató utazott a törzs torgáji szállásterületére, ahol értékes információkat gyűjtött.

Átfogó tudományos kutatásokra azonban 2006-ig kellett várni, amikor a Kazak Központi Múzeum és a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának együttműködésében Bíró András Zsolt vezetésével több hetes expedíció valósult meg a kazakisztáni Torgáj-vidéken (Kosztanaj megye). Az expedíción gyűjtött adatok és genetikai minták révén több publikáció is született a témában, mindezidáig ezek jelentenek valódi támpontokat tudományos szempontból. A genetikai vizsgálatok (Y-kromószóma összehasonlító analízis) eredménye egyértelmű kapcsolatot mutatott ki a Kárpát-medencei magyarok és a torgáji madijarok között. A helyszínen gyűjtött adatokból és családfákból az is kiderült, hogy a mai madijar törzsnek (helyesebben törzstöredéknek, amely csatlakozott-betagozódott az argün törzsbe) még 7 nemzetsége van. Ez szintén ellentmond Baski Imre eszmefuttatásának, amely szerint csak egy új keletű alnemzetségről van szó. Ennek a kérdéskörnek ered nyomába Kuskumbajev, aki azt bizonyítja, hogy a magyarok töredékei betagozódtak a szteppövezetet benépesítő különböző kazak és törökségi törzsekbe.

A kötetet fordító Benkő Mihály szerint a könyv azért is érdekes, mert a 43 éves kazak szerző feldolgozza a témában megjelent orosz és kazak nyelvű irodalmat is. A fiatal tudóst az oroszok az egyik legjobb kazak kutatónak tartják.

4. Ajbolat Kuskumbajev levele, melyet könyve bemutatásának alkalmából írt

From: Айболат Кушкумбаев
To: Benkő Mihály
Sent: Thursday, February 09, 2012 9:19 AM

Subject: Re: book-representation

Dear Mihail, this is great news!

First of all, you and Istvan Erdelyi, and Andras Biro, thank you from me and our eastern Magyar brothers.

This event is very important for the Hungarian historical science, as well as for historians of Russia and Kazakhstan.
Russian researchers (historians, archaeologists, linguists) are very interested in issues of early Magyar history. On the whole, fully supports my point of view of the Eurasian origin of the Magyar people.
They offer to publish their work.

Moreover, my view is confirmed by archeological finds of 2009-2010. in the southern Urals.
Studies S.G. Botalov (excavated in 2010 near Lake Uelga Chelyabinsk region) show and prove that the Hungarians living in the eastern part. These findings are almost sensational. I hope that he was in Hungary when talking about it. There among the finds is an ancient Magyar saber. The Magyars were burying the dead with a saber! The ancient Magyars - this is exactly the nomads of the Ural-Kazakhstan steppes!

With Magyar greetings: Aibolat!

5. Életrajz angolul és oroszul

KUSHKUMBAYEV, Aybolat

University professor with historian and law qualifications; was born in 1969 in Omsk. Graduated at the University of Al-Farabi Kazakh National University. Received a Ph.D.-degree in history in 1998 for a thesis dealing with the history of the Kazakh armament in the 17th-18th century. Between 1993 and 1998 he was with the Oriental Institute of the Kazakh Academy of Siences. At present he is university professor at the department of Politology and History at the University of Kokshetau. He is member of the Kazakh-Hungarian research team. Mr. Kushkumbayev published more than 60 papers, five books. One of them is concerned with the history of the Golden Horde in the 13th-15th centuries.

КУШКУМБАЕВ АЙБОЛАТ КАЙРСЛЯМОВИЧ, доктор исторических наук, доцент.

(19.12.1969 г.р.), Омская область, РФ. В 1987-1993 гг. учился в КазГУ им. Аль-Фараби. В 1993-1998 гг. работал в Институте востоковедения им. Р.Б. Сулейменова НАН РК, научным сотрудником, ведущим научным сотрудником. В 1996 г. был награжден почетным дипломом за лучшую научную работу среди молодых ученых АН РК. В 1998 г. защитил кандидатскую диссертацию в КазГУ им. Аль-Фараби по теме: «История военного дела казахов XVII-XVIII вв.». С 1998 г. на преподавательской работе в вузах гг. Астана, Кокшетау. Был старшим преподавателем, доцентом, зав. кафедрой, зам. директора по учебной работе. В настоящее время является доцентом кафедры «Политология и история» Кокшетауского университета. Основные научные интересы связаны с изучением военного дела кочевых народов Центральной Азии и Казахстана эпохи древности и средневековья. Входит в состав международной (венгеро-казахской) научно-исследовательской группы по изучению древних этногенетических взаимосвязей между казахским и венгерскими (мадьярским) народами. Автор более 60 научных публикаций, в том числе 3-х книг, 2-х учебных пособий. Основные научные труды: «Военное дело казахов XVII-XVIII вв.», «Военное дело Золотой Орды XIII-XV вв.».

 

6. Hozzászólások a könyvbemutatóról készült 3. pont szerinti Riporthoz

1

T. F.

2012-02-09 14:19

 

"Baski Imre, az MTA Közép-ázsiai Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársa". Érdemes hozzátenni, hogy életében még IBUSZ utazáson sem járt pl. Kazakisztánban, arról nem is beszélve, hogy kazakul sem tud. Elméleteket gyártani inkább...hiszen ehhez nem kell utazni, tanulni és kutatni...

  •  
  •  

2

micimackó

2012-02-10 01:13

 

a Magyar Tudományos Akadémián miért kellene elvárni valakitől, hogy szakszerűen ismerje azt a területet, amit kutat? Nézzétek meg a bátor Glatz Ferencet.

  •  
  •  

3

T. Zs.

2012-02-10 10:00

 

T. F.

Baski Imre nem tud kazah nyelven?

Érdekes, pedig török és tatár nyelvet tanít az ELTE-n, s KAZAH, kirgiz, türkmén, török, karakalpak, üzbég, török és tatár nyelvű fordítások és műfordítások tömegét készítette el.

Minden bizonnyal ezt mind nyelvtudás nélkül. Tud még persze néhány nyugati nyelven, írt néhány szótárt. Bagatell.

Nem járt Kazahsztánban? Évekig tanult a Szovjetunióban, 1983-ban három hónapot töltött Kazahsztánban egy tanulmányúton. Utána konferenciákon számolt be a kutatási eredményeiről. Járt még itt-ott a környéken hónapocskákra, de minden bizonnyal ez semmit sem számít.

Nem egészen értem, hogy miért kell róla valótlanságokat állítani.

  •  
  •  

4

T. Zs.

2012-02-10 10:08

 

Volt egy szóismétlés, bocs.

  •  
  •  

5

Ferenc

2012-02-10 10:14

 

ha olyan nagy szakember, akkor miért nem védi meg a szakmai álláspontját? erről szólt a cikk..

  •  
  •  

6

Inda

2012-02-10 10:21

 

aha, 30 éve járt Kazahsztánban, szép teljesítmény egy kazak kutatótól:) ilyen egy igazi tudós a Magyar Tudományos Akadémián, akkor annyi tudást felszívott, hogy elég lesz az unokájának is:)

  •  
  •  

7

T. F.

2012-02-10 10:59

 

én nem azt írtam, hogy nem tanít, hanem azt, hogy nem tud. Csak egy példa: ha már elhangzott Glatz Ferenc neve, ha én fele akkora marhaságokat mondtam volna az egyetemen, vagy írnék, mint Glatz, akkor kb 1 héten belül kipenderítettek volna a szakmából. Erre mi a helyzet, az, hogy Glatz megy, megy, mondja, mondja, mint egy elszabadult hajóágyú, és mindenki tátott szájjal bámulja. És miért? Mert a hierarchiában magasabb szinten van és a kis gonosz manó bizony tud egy két kellemetlenséget okozni, és mindenki be van tojva ettől.
Utánajárok az 1983-as útjának, de hát nagy tudósról van szó, neki bizonnyal elég 30 évenként járkálni oda, amiről tanít

  •  
  •  

8

Balogh Mátyás

2012-02-12 15:01

 

Kurultájosok, Obrusánszkyt istenítők, ti dilettánsok vagytok, nem értetek sem nyelvészethez sem történelemhez, ezért nem is fogátok megérteni, miért nincs igazatok.

  •  
  •  

9

T. F.

2012-02-12 16:01

 

íme Balogh Mátyás, a tudományos akadémiáról:)

  •  
  •  

10

Amanhoteppp

2012-02-12 23:28

 

ha ez az a Balogh Mátyás, aki az ELTE tanársegéde, akkor annyit tudok róla mondani, hogy ő az egyik legtehetségtelenebb tanársegéd, kb. olyan, mint az itteni véleménye. Nagyképű beképzelt, ugyanakkor unalmas, száraz, hallgathatatlan,nulla, inkább a kőfejtőbe való, mint az egyetemre:)szóval, biztosan akadémikus lesz belőle:)

  •  
  •  

11

Győri Dezső

2012-02-13 10:00

 

ha Baski Imre 30 éve volt Kazahsztánban akkor mondjuk úgy , hogy a Szovjetunióban volt, lehet, hogy élő kazakkal nem is találkozott.. De a legnagyobb baj, hogy Baski a "tudását " is 30 de inkább 40-50 éves orosz nyelvű Szovjetuniós lexikonokból meríti. Így juthatott a fantasztikus (a szó szoros értelmében) turkológiai "tudást" tükröző "Muhamadyar elmélet" előráncigálásáig.

  •  
  •  

12

Szabolcs

2012-02-13 11:05

 

Én egy fórumon személyesen ott ültem amikor Baski Imrétől megkérdezték, hogy tud e kazakul.Ő azt válaszolta, hogy nem. . . Igaz, ez 2008-ban volt Azóta megtanult (vagy csak fordít . .) ?
Ön pedig folyamatosan kazahot ír a kazak helyett, ami ugyan nem helytelen csak oroszul van, és keleten meg a tudományban már senki nem használja így (az oroszokat leszámítva) Csak nem Baskitól tanul?

  •  
  •  

13

Mustafa Kemal

2012-02-13 12:26

 

Kedves Balogh Mátyás!

Esetleg felvilágosíthattál volna minket, pontosan mihez is nem értünk? Mert, hogy a Baski & Co. mihez nem ért, az itt elég világosan kiderült... Talán jobb lett volna személyeskedés helyett érvelni, nem? (Persze, csak ha van mivel...)

  •  
  •  

14

Nyitray Szabolcs

2012-02-13 17:24

 

Mondjuk ez így meglehetősen szabadon értelmezhető és amorf kereteket takar, hogy "Kurultájosok" meg "Obrusánszkyt istenítők". Ennélfogva csak B.G. tudja eldönteni, hogy egész konkrétan kiket is sorol a "dilettánsok" körébe. Leereszkedve az ő észjárásához, szerintem valami olyasmit érthet alatta, hogy mindenki "dilettáns", aki nem hisz a finnugor mesevilágban. Én soha nem hittem, viszont mégsem lehetek dilettáns, hiszen történész vagyok. Amúgy ezek az emberek már annyira abnormálisak és gátlástalanok, hogy szakember létére mindenkit ledilettánsoznak, aki történetesen nem hisz a meséikben. Nekik először ajánlanám, hogy üssék fel Bakos Ferenc Idegen szavak szótárát és mellé a magyar nyelv értelmező szótárait, mert még a "dilettáns" szó jelentésével sincsennek tisztában. Szóval nehéz valakivel úgy kommunikálni, hogy az illető mást ért a szavak alatt, mint ami a jelentésük, így egyelőre még a vitaképesség állapotát sem érték el.

Abban nem tudok állást foglalni, hogy Baski Imre tud e kazahul vagy sem, azt viszont tapasztalatból mondom hogy neves turkológusok még törökül is csak amolyan erős középfokú szinten vannak, amikor meg beírják az önéletrajzukba, hogy tudnak azerbajdzsánul...stb..."perzsául alapfokon" azon pedig már csak mosolygok... NEHOGY MÁR BÁRKI IS KOMOLYAN VEGYE, HOGY EZEK AZ EBEREK ILYEN MEG OLYAN NYELVEKEN TUDNAK, EZEK EGYMÁST VIZSGÁZTATTÁK LE...!

Anélkül, hogy feleslegesen belemennék a konkrét lényegi témába, megjegyzem Baski Imre már ott "ellőtte magát", amikor írásban "15 milliós Azerbajdzsánról" regél, és nem elírásról van szó hiszen még magyarázza is a hülyeséget...

Mivel látom, hogy Erdélyi sziporkázott a könyvbemutatón, sajnos nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg; Baski Imre hozzá képest minden tekintetben egy istenkirály. Persze most biztos többen összehúzzák a szemöldöküket, hogy miért vagyok ilyen rosszindulatú... A konkrétumok írásban megjelentek, akit érdekel könnyű szerrel elérheti de többet nem mondok, mert az már reklámnak minősülne.

  •  
  •  

15

Nyitray Szabolcs

2012-02-13 18:33

 

Gyorsan beírom, mielőtt még Balogh Mátyás engem is ledilettánsozna, hogy éppen a munkahelyének a tankönyvboltjában kapaható a második könyvünk, ami az újonnan feltárt tényadataival apjaiban cáfolja meg a finnugrászatukat és tényszerűen bizonyítja a hunszabír-magyar azonosságot. De hogy ne kelljen "messzire mennie" érte, megrendelheti a www.jegyzetelte.hu-n is (Az ELTE BTK jegyzet és tankönyvboltjának internetes portálja)

  •  
  •  

16

Gonda Péter

2012-02-14 14:22

 

Már egy másik cikk kapcsán is kifejtettem azon véleménye, mely szerint a MTA kissé le van maradva. Igazán nem értem, hogy "nagy tudású" akadémistáink miért nem érzik magukénak, hogy minden erejükkel és tudásukkal a valós magyar tudatot derítsék fel és tegyék közkincsé ?!
Kinek az érdeke a hamis nemzettudat ( finnugorista ) erőltetése ??!!

Ha Baski Imre hinne abban amit állít akkor elfogadta volna a meghívást és egy parázs szakmai vitának lehettünk volna tanúi.
Így azonban, hogy megfutamodott, saját maga adta bizonyítékát, hogy Ő sem hiszi el azt a sok zagyvaságot ami állít.
Ergo, kinullázta magát mint szakember.

  •  
  •  

17

Laci

2012-02-21 13:45

 

Baski Imre lépjen vissza, le, takarodjon a fenébe! Petíciót is indítunk ellene ha kell. Elég volt a hazugságokból!

  •  
  •  

18

Molnárka

2012-02-24 23:05

 

A „nagy tudású akadémistáink” idősebbjei a kommunista rendszerben tanulták a Moszkvából átíratott „magyar” történelmet. Pozícióba is csak az kerülhetett, aki megfelelt a párt hivatalos történelemszemléletének. Belőlük pedig még sok itt maradt. Legjobb példa a MTA Történettudományi Intézetének (ez ma az 1. számú magyar történészműhely) Glatz Ferenc az igazgatója.

Az a Glatz Ferenc, aki az utolsó kommunista kormányunk művelődési minisztere volt!!!!!!!

AGYRÉM!
Ezek az őskövületek át vannak itatva a baloldali magyargyűlölettel, és a fiatalabb tanoncaik pedig a jobb (?) esetben is internacionalista liberálisok. (Tisztelet a kisszámú kivételnek.)

Hát ők ma a megmondó emberek és a pénzelosztók.

Rendet kéne már tenni a történelemtudományban (is)!

  •  
  •  

19

Csandra

2012-02-26 13:11

 

Üdv mindenkinek!
Örömmel vettem tudomásul, hogy végre nem csak a finnugorizmus célirányos, abszolute péteri szilárdságú alapjaira épített tudományos munkák vagy az azokról szóló hírek jelennek meg. A vita is tetszik. Nincs haladás enélkül. Ám az is jó volna, ha végre mindenki felfogná azt a tényt, miszerint kb. az 1849-es esztendő óta tombol a két irányzat közötti véres háború: finnugorizmus kontra iranno-turanid elméletek. Nem merülnék el ebben jelen pillanatban. Viszont érdekes az is, hogy Európában szinte minden népnek úgy írták meg a történelmét, főleg a XVIII - XIX. századokban, ahogyan az a legoptimálisabbnak mondható az illető népre nézve (pl. MGH a németeknél). Alig van olyan nép, amelynél ez nem így történt. Mégis ellenpéldaként említhetem meg a saját népem, a magyar történetét. A XX. század során azok a kutatók, akik nem a finnugor tábor tagjaiként tevékenykedtek, külföldre kényszerültek (Dr. Padányi Viktor stb.) Miért is? Nem biztos, hogy ez a dolog is elintézhető egy kézmozdulattal... A génkutatások eredményei mellett csak röviden térnék ki két dologra: a régészet eredményeire (László Gyula stb.) és a zürichi központból tevékenykedő ZMTE munkásságára (www.zmte.org/hu/). Nyílt titok, hogy a győztesek írják a történelmet...de attól még létezik és fontos a vesztesek történelme. Minden oldalt figyelemmel kéne kisérni, már csak az objektivitás miatt is. Végül még csak annyit szeretnék elmondani: népünk története nem az Álmos-házi - Árpád-házi időszakkal kezdődik el, hanem ezt megelőzően jóval előbb. S nem halszagú ez a történelem...

  •  
  •  

20

Molnárka

2012-02-27 11:17

 

T. Csandra!
A „miért is?” kérdésre a legegyszerűbb a válasz:

A történelmet mindig is politikai indítatással átszínezték.

Hazánkban ez túl erősen sikeredett. A Habsburg korszak óta mindig az aktuális idegen birodalom érdekei szerint módosították és átírták a magyar történelmet. Kezdetben a Habsburgok, majd a szovjetek, most az észak-atlanti entitás megmondó emberei vannak hatalmon. Itt lényeges a szervilis magyar történészek folyamatos talpnyalása. Sajnos ez ma is gőzerővel folytatódik.

Ez egy beteges, egymásra épülő folyamat. A Habsburg hű birodalmi történészeink anno a 19. századtól kezdve eltorzították a történelmet. Ezt átvéve a moszkovita történészeink már teljesen hamis és MAGYARELLENES irányba tolták el a történelemírást. Erre a kettőre épül MA IS a történelemoktatás az egyetemeken!! Ráadásul ’90-óta kiegészült a nemzeti gondolat nélküli „liberális”, konformista fiatal történészek tömegével.

Aki valamilyen tudományos kutatóintézetben dolgozik (dolgozott), az pontosan érti, miről írok. Ha nem simulsz bele a mainstream történészek vonulatába, vagy éppen van egy minimális hazaszereteted, akkor ez a közeg pillanatok alatt kivet magából. Lehet itt bárki kiváló történész, eltűnik a süllyesztőbe a hamis vádak özöne alatt.

  •  
  •  

21

Beni

2012-03-13 15:43

 

Majd ha egyszer lesz egy nemzeti kormányunk, és nem az árulókat fogják finanszírozni állami pénzen, akkor fog helyreállni a történelem írásunk és kutatásunk, mert addig csak az ilyen "senkiháziak" lehetnek az mta megmondói.
Beni

  •  
  •  

22

spenót

2012-03-13 21:46

 

Azt gondolom, hogy egy történésznél nagyon nem mindegy, hogy a történelem mely korszakával, és azon belül is mely szűkebb időtartamával foglalkozik. Ahogy a történelemnek is megvannak a korszakai, a nyelveknek is, hiszen azok is fejlődésen mentek át. Nem mindegy, hogy valaki tanulta a közép-görög nyelvet, vagy az ógörög nyelvet.

Azt tapasztalom viszont, hogy fordítások esetében megjelennek recenziók is, nyelvészet területén is. A recenziók sokszor rámutatnak a fordítás tévedéseire, hibáira, értelmezési zavaraira, ami azt mutatja, hogy vagy a vizsgált korszakot, vagy az vizsgált korra jellemző nyelv megfelelő változatást nem ismeri egy-egy fordító. Legutóbb a neves közgazdász, Keynes egyetemi beszédét fordította le egy szakember, melyet Keynes Newton születésnapi évfordulója alkalmából mondott. Egy folyóiratban lehetett olvasni. Ugyanebben a folyóiratban jelent meg a fordítás recenziója. Hááát, kicsit meglepődtem:)

  •  
  •  

23

Pető Imre

2012-10-08 20:15

 

Jó, hogy lehet kérdezni és van már több értelmes válaszadó is. Most zajlott a világ finnugorjainak hatodik kongresszusa. A rádió bemondta, hogy százötven millió forintot dobtak ki erre a jeles alkalomra. Megszólalt Hammerstein Judit asszony is az erőforrás cégtől. Gondolom, ő a főfő finnugrista, ő rendelkezett az összegről. Mennyibe kerülnek még ezek a magyaroknak? Meddig?

  •  
  •  

24

Szabó Sándor

2013-10-09 17:17

 

Látta valaki a hozzászólók közül Bíró A. madjarokkal kapcsolatos genetikai vizsgálatainak eredményét ?
Ha igen , akkor hasonlítsa össze O.Semino-ék 2000-ben kiadott vizsgálati eredményeit rólunk MAGYAROKRÓL !
Az összehasonlításból világosan látszik , hogy vérrokonságról szó sem eshet ! Ettől még barátok lehetünk , főleg , ha az üzleti haszonnal jár , elsősorban Bíró A-nak .
Ha már mindenképpen rokonokat keresünk Keleten , akkor vegyük fel a kapcsolatot : a hegyi Kirgízekkel , a Lengyelekkel, az Ukránokkal, az Oroszokkal, a Beloruszokkal, bizonyos Afgán törzsekkel és dél-Indiai népcsoportokkal , hogy csak a közelebbi ROKONOKAT említsem .

  •  
  •  

25

ketni

2013-10-10 15:18

 

Kedves Pető Imre!

Ameddig a szavazóknak így is jó, addig biztosan.

  •  
  •  

26

Forró Imre

2013-11-03 12:08

 

Kedves Pető Imre!
Lenne szives megírni erre az e-mail: címre elérhetőségét?..... Köszönöm!
Forró Imre

  •  
  •  

27

Kerekes Márton

2014-01-12 11:13

 

Kedves Szabó Sándor, egy nonprofit rendezvény általában nem jár haszonnal- bár lehet, hogy Önnél igen... Szerencsére a Kurultajt nem Ön szervezi. A Semino cikket is, meg a Bíró András Zsolt által jegyzett tanulmányt is olvastam -ellentétben Önnel. A két állítás két teljesen különböző dologról szól. Az apai vonalak vizsgálata egzakt, azt bármelyik bíróság elfogadja mondjuk egy apasági perben. Ezen alapul Bíróék munkája. Seminoék pár tucat mintából egész népcsoportokra vonatkozó jellemző ismétlődéseket vizsgáltak, és milyen meglepő, megállapították, hogy nem találnak. Azaz mindegyik minta mindegyikhez hasonló volt. Ez nem cáfolja (nem is érinti) az apai vonalakkal kapcsolatos konkrét eredményeket. A Semino vizsgálat nem is ezzel a céllal készült, csak kapóra jön az egyébként dilettáns szkeptikusoknak, mint amilyen Ön is. Nem baj, itt egy cikk, amit a nem szakembereknek írtak, hogy értsék ők is: kurultaj.hu

  •  
  •  

28

Zoltánfi

2014-01-12 12:15

 

Szabó Sándornak!
Én olvastam mindkét tanulmányt. A Semino sokat emlegetett cikke egy elvont és kevésbé alkalmazott (ma már nem használt) genetikai mintavételezési és feldolgozási eljáráson alapul. Állításai részben igazak, csak a legtöbb laikus olvasónak nincsenek meg az alapvető antropológiai, történet-földrajzi és egyáltalán történettudományi ismeretei.
1. Az ukrán (+lengyel is) rokonítás természetes elképzelés, hiszen Ukrajna nagy része genetikailag TÖRÖK! Hiszen ott élt, illetve átvonult vagy birodalmat alkotott az összes türk lovasnomád nép. Ám ettől nem a vérrokonaink!!!!!!!!! Csak közel állnak hozzánk a türk génkészletük miatt. Azonban Bíróék 2007-es vizsgálata a legkorszerűbb apai felmenőket érintő y kromoszoma vizsgálatokon alapult. Aki olvasta az angol nyelvű eredeti tanulmányt, az pontosan láthatja, hogy milyen fontos megállípításokat tettek, illetve mértek a genetikus szakemberek. Ezekből kiderül, hogy a kazakisztáni madjarok nagy valószínűséggel a kárpát-medencei magyarok egy korábban keleten maradt néptöredéke.

  •  
  •  

29

Pető Imre

2015-05-07 18:15

 

Forró Imrének és más érdeklődőnek küldöm az elérhetőségemet, üdvözlettel.
Pető Imre

  •  
  •  

30

Pető Imre

2015-05-07 18:17

 

Tehát üdvözlettel.
Pető Imre, peto.imre1@gmail.com

  •  
  •  

31

Varga Géza

2017-02-26 20:05

 

Ahogy fentebb olvasom, itt a hozzászólók vagy finnugrászok, vagy obrusánszky-hívők, vagy nem is tudom mik. Tessék mondani, nincs több csoport? Esetleg kivételesen egyénileg is indulhatnék?

MUAGERISZ KIRÁLY

A szakirodalom alapján az eredetmondánkban szereplő Magor neve megfelel a 6. században a Meotisz vidékén felbukkant Muagerisz hun király nevének. Magor tehát valóságos történelmi személy volt. Megvizsgáljuk, milyen összefüggés lehet Muagerisz/Magor neve és önelnevezésünk között.

csodaszarvas1.jpg 

Kép: A csodaszarvas a Képes Krónikában (A képes krónika (latinul: Chronicon Pictum) egy latin nyelven írt krónika, illetve az azt tartalmazó kódex, amely 1360 körül készült Nagy Lajos budai udvarában, szerzője feltehetően Kálti Márk.)

A sztyeppei népek nevének kialakulásáról az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport hivatalos kiadványaként 2015-ben megjelent könyv a következőket tartalmazza: „A sztyeppei népek nagyon sokszor – okkal vagy ok nélkül – korábbi jeles vezetőktől származtatják a nevüket: az özbegek Özbeg kántól, a nogájok Nogáj emírtől, az edigék Edigétől. E példák mongol koriak, de ismerünk jóval korábbi elképzeléseket is: a karlukok birodalmát egy Karluk nevű vezér hozta létre – legalábbis a legendák szintjén. A bolgárok esetében egy Bulgár nevű vezérről szól a történet, s a baskírokat is visszavezetik egy Baskurd nevű főemberre. A magyar hagyományok szintén ismerik ezt a logikát: első krónikáink szerint a magyarokat Magyarról, a hunokat Hunorról nevezték el. Elméletileg tehát semmi akadálya, hogy népnevünk egy hajdanvolt uralkodóról nyerje eredetét. A történeti forrásokban fel is bukkan egy ilyen nevű személy: Muegerisz király, aki az Azovi-tenger (antik forrásokban: Meotisz – B. I.) környékén élt a 6. században. A bizánci történetírók hun királyként említik...” [SUDÁR 2015: 122.]

Muagerisz hun királlyal (528-530) neves tudósunk, Moravcsik Gyula - Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja - foglalkozott. A király nevét Joannes Malalas (491-578) és Teophanes (758-817), bizánci történetírók említik krónikáikban [MORAVCSIK 1927: 259]. Moravcsik Gyula részletes nyelvészeti és történeti elemzése alapján megállapította hogy a Muagerisz név megfelel a krónikáinkban megtalálható Magor személy-, illetőleg megyer törzs-, illetőleg hetumoger nép névnek. majd a következő végkövetkeztetésre jutott: „Kutatásaink végeredményeként tehát megállapíthatjuk, hogy a bizánci krónikás feljegyezte Muageris a kutrigur nép királya volt. Minthogy pedig a név a névadó ős, illetőleg a Megyer törzs nevével megegyezik, ez az egyezés a kutrigurok és az ősmagyarság közti esetleges kapcsolatokra irányítja a figyelmünket.” [MORAVCSIK 1927: 271].

Tudományos óvatossággal megfogalmazva tehát Moravcsik megállapítja, hogy a meótiszi hunoknak volt egy Magor nevű királyuk. Ehhez hozzátennénk: tehát a Hunor–Magor legenda Magor neve biztosan nem felnémet legendákból, hanem ősi magyar hagyományok alapján került Kézai mester krónikájába.

kercsi-szoros1.jpg 

Kép: A Kimmériai Boszporos, ma Kercsi szoros domborzati képe, a mai Ukrajna körvonalaival és az antik forrásokban használt földrajzi nevekkel. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kercsi-szoros, letöltve: 2018-03-17

Az utrigur és kutrigur nép nevét is bizánci krónikák őrizték meg. A magyar eredetmonda egy változatának tekinthető Kaiszareai Prokopiosz (500 körül – 562 körül) leírása, melyben szerepel a szarvas, a két testvér és a Meotisz vidéke is. [ERDÉLYI 2012: 45] A monda szerint a hun király két fia, Utrigur és Kutrigur, egy szarvast követve keltek át a Kimmériai Boszporoszon (ma Kercsi szoros, mely a Fekete-tenger és az Azovi tenger között található, előbbi neve az antik forrásokban Pontosz Euxeinosz, az utóbbié Meotisz). Tőlük származik az utrigur és kutrigur nép. A tengerszoros a legkeskenyebb részén 4,5 km széles, a rajta való átkelés nem lehetetlen, a hunok ennél szélesebb folyókon is átkeltek. A télen befagyott tengerszoros jegén csatákat is vívtak. A két hun-utód nép, az utrigur és kutrigur a 6. század végén játszott szerepet, a bizánciak egymás ellen uszították őket a régi „divide et impera” elv alapján, aminek következtében felmorzsolták egymást.

Muagerisz király történetét - a bizánci krónikák alapján - Moravcsik Gyula a következőképpen ismertette:

„Ugyanabban az évben – mondja szövegünk, tehát Justinianos uralkodásának első évében (527/28.) – a Bosporos (itt a Kimmériai Boszporoszról, vagyis a Meotisznál található tengerszorosról, a Kercsi szorosról van szó – B. I.) közelében lakó húnok királya, Gordas szövetkezett a császárral, Konstantinápolyba jött s megkeresztelkedett. A császár maga tartotta keresztvíz alá a barbár fejedelmet, gazdagon megajándékozva bocsátotta vissza hazájába, s rábízta a római birtokok és Bosporos városának őrizetét, mely utóbbit – mondja a naív krónikás – Herakles alapította, s amelynek – minhogy a város pénz helyett tulkokkal adózott a rómaiaknak - Βόσπορος (=Boszporos) volt a neve. Ugyanakkor a császár római helyőrséget és egy tribunust küldött oda, hogy azok a várost a húnok ellen megoltalmazzák és az adót behajtsák. A városban ugyanis élénk kereskedelem folyt a rómaiak és húnok közt. Gordas király hazatérvén a Bosporos közelében lévő földekre, elmesélte testvérének a történteket, a bizánci császár jóindulatát és ott hagyván őt hún segítséggel [Bosporosban] eltávozott. A kereszténnyé lett király aztán összetörette és beolvasztatta azokat az arany és ezüst bálványokat, melyeket a húnok tiszteltek. Ezeket aztán Bosporos városában becserélték bizánci pénzre. A papok azonban felbőszültek ezen, összeesküdtek a király testvérével, felkeresték Gordast és megölték, s helyette tesvérét, Mugerist tették meg fejedelmükké. Mithogy pedig az összeesküvők féltek, hogy a bosporosi bizánciak Gordasért bosszút fognak állni, titkon belopóztak a városba, s Dalmatios triunust és az őrséget lemészárolták. Amikor a császár tudomást szerzett a dologról, büntető expedíciót küldött a húnok ellen. Vezetését az úgynevezett feketetengeri szorosok comes-ére, Ruphinos patricius fiára, Hohannesre bízta, aki a feketetengeri bejáró ázsiai parján (abban az időben a Meotisz-ba folyó Tanaist, a mai Don folyót tekinteték Európa és Ázsiai határának – B. I.) levő Hieronban székelt. A haderő egy részét, melyben gót segédcsapatok is voltak, a Fekkete-tengeren át hajók szállították, egy másik része pedig Godilas és Baduarios strategosok vezetésével Odyssopolisból szárazföldi úton indult el. A húnok pedig meghallván ezt,, eltűntek, Bosporos városában nyugalom lett, s a bizánciak tovább uralkodtak rajta.” [MORAVCSIK 1927: 266-267].

Gordas és Muagerisz az óbolgár kánlista [LIST] második helyén szereplő Irnik (Ernák) fiai. A kánlista szerint Irnik apja Avitochol, akit Attila hun uralkodóval azonosítanak. Ernák Attila legkisebb fia volt. A kánlista első két tagja azonban legendás jellegű, több uralkodó korszakát foglalhatja össze, mivel a lista szerinti uralkodási idejük 300 illetőleg 150 év. Figyelemre méltó a kánlistán szereplő kínai évmegjelölés: „ökör éve, kígyó éve”, ami a hunok belső-ázsiai eredetére utal. Gordas a kánlistán Gostun-ként szerepel, aki két évig uralkodott. Ez megfelel Malalas előzőekben ismertetett közlésének, mely szerint uralma hamar véget ért. Muagerisz-ről a kánlista nem tesz említést. Negyedik helyen a Bizáncban nevelkedett Kuvrat (605-665) szerepel, aki bizánci segítséggel lerázta az avar uralmat, és 635-ben megalapította a Bizánccal szövetséges Nagy Bolgár birodalmat. Kuvrat halála után öt fia egy-egy néprésszel különböző helyekre költöztek új hazát keresve.

Kuvrat egyik fia, a Kárpát-medencébe költöző Kuber népében ugyanúgy lehetett magyarul (hunul?) beszélő néprész, ahogy Muagerisz király népében. Árpád népe tehát bejövetelekor találhatott a Kárpát-medencében magyarul beszélő néprészeket. Ugyanakkor „A magyarok máig legelterjedtebb külső elnevezése az ugri, ungri, hongrois, Hungarian, ungarisch…” [SUDÁR 2015: 123] Kuber népének elnevezéséből (onogur-bolgár) származhat.

Mindebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a Meotisz vidékére visszahúzódott hunok politikai egysége – a Bizánccal ápolt kapcsolatok törésvonala mentén – kettévált. A a térséget elhagyó, keresztény hitre térni nem szándékozó Muagerisz király népe a továbbiakban magyarként, míg a Meotisz vidékén maradt hunok (on)ogurként majd bolgárként szerepeltek.

Felmerül a kérdés hogy hova tünt Muagerisz király népe a Meotisz vidékéről és hol volt egészen a 9. századig?

A Kaukázus északi és déli előterében a 6. században elkeseredett vetélkedés folyt két nagyhatalom, Bizánc és a Szasszanida Perzsa Birodalom között. Figyelemre méltó, hogy Muagerisz király népének a Meotisz vidékéről történt eltűnését közvetlenül követően Anúsírván perzsa utalkodó (531-579) két „Madzsar” nevű erődítményt épített a Kaukázus északi előterében. Az erődítmények neve a helyőrség etnikai származására utalhat. „Valamikor, talán a 12. században született egy krónika, amely a Kaukázus és a Kaszpi-tenger között vezető, keskeny – ám annál fontosabb – átjáró történetét tárgyalja. A terület nevéről a munka a Derbend-náme címet kapta. A számos különböző kéziratban, törökül és perzsául is fennmaradt mű  … elemzése eddig nem készült el (!? – B. I.) … A munka egyik fejezete szerint Hoszrau Anúsírván szászánida király a turániak ellen számos erődített várost építtetett, köztük Ulu (’Nagy’) Madzsart és Kicsi (’Kis”) Madzsart. A leírás ugyan földrajzi fogódzókat nem nyújt, de a felsorolás ismert települései Derbent városától északra, a Kaukázus keleti oldalán helyezkednek el, a mai Dagesztánban.” (SUDÁR 2015: 157. o.).

kaukazus-pontus-meotisz.jpg 

Kép: A Kaukázus északi előtere a Kimmémiai Boszporosszal, Madzsar és Derbent városokkal.

A szászánida uralmat Perzsiában az Omajjád arab-iszlám kalifátus döntötte meg 651-ben. Az Omajjád kalifátus egészen megszűnéséig, 750-ig hatalmas nyomást fejtett ki a kaukázusi átjárókon történő áttörés érdekében. Ekkor már a Kaukázus északi előterét a Kazárok uralták. A derbenti átjáró védelmében fontos szerepet játszhattak a magyarok is. Derbent városában ma is látható a 40 hős emlékműve, akik a 728-as arab támadás idején áldozták életüket. Hősiességük a thermophülei szorost védő 300 spártai harcos dicsőségével vetekszik, évente megemlékeznek róluk. A magyarok és kazárok fegyverbarátságáról Bíborbanszületett Konstantin megemlékezik De administrando imperio (A birodalom kormányzása) című, 950 körül született művének 38. fejezetében.

Magyar király népének másik része északra húzódhatott a Don és az Ural közötti térségbe. Földrajzi nevek formájában a mai napig kimutatható ebben a térségben is a hajdani magyar jelenlét. [VÁSÁRY 2008: 37-72]

mozsar-vasary.jpg 

Kép: A možar és mišer/meščer néptöredékek megtelepedése a mongol kor után, a földrajzi nevek alapján. Forrás: Vásáry 2008: 72.

Szkítiából, vagy ahogy a Julianus barát 1236-os útjáról készült jelentés írja, Ungaria maiorból (Nagyobb Magyarország) jött ki a hét magyar vezér[1] - akiket Anonymus hetumoger-nek nevez -, hogy visszafoglalja Attila örökségét. Kézai szerint Szkítia három tartományból áll, melyek neve: Barsac, Dent és Mogoria. Ezek a tartományok Don vidékével, Baskíriával és a Kaukázus északi előterével azonosíthatóak.

A „Nagyobb Magyarországban”, keleten maradt magyarok a 13. században betagozódtak a Mongol Birodalomba. A Kárpátoktól Nyugat-Szibériáig terjedő területet uraló Aranyhorda fennhatósága alá kerültek.

1329-ben XXII. János pápa Avignonból a Kaukázus térségébe küldött levelet Jeret-amir (emír?) [BENDEFY 1977, ERDÉLYI 2012: 122] részére, melyben őt a magyar utalkodó ház véréből valónak nevezi. A levél ugyan nem tartalmazza a címzett szállásterületének földrajzi meghatározását, de említést tesz a magyarok mellett a szomszédos Malkaitákról is. Ez azt jelenti, hogy a címzett szállásterülete a Malka folyóhoz közel volt. A Malka folyó ma Kabard-Balkár földön található. Ettől nem messze északra, a mai Buggyonovszk mellett, a Kuma folyó partján feszik Al-Madzsar romvárosa. Al-Madzsart 1332-ben vagy 1333-ban Ibn Battuta arab utazó kereste fel, és az Aranyhorda egyik legszebb városának nevezte. A várost 1396-ban Timur-Lenk pusztította el az Aranyhorda ellen vezetett háborúja során. A térségben ma is több kisebb néptöredék a hajdani városból származónak vallja magát. [HASZAROV 2017]

Az Aranyhorda felbomlása után a térség a Nogaj Kánság uralma alá került. A Nogaj Kánság törzsi-nemzetségi nomenklaturájában a XVI–XVIII. században adatoltak magyar törzset, és feljegyezték annak felségjelét (tamgáját) is [TREPAVLOV 2001. 437, 489, 502, SZEMENOV 1895]. Egy nogaj regős hőskölteménye is ismert, melyben „a hős magyar nemzetségből származó Koján”-ról ír [KAZAK 1999: 47]. A XV-XVI században az Aranyhorda is új hazát keresett. A kazak és üzbég kánságok megalapításában a keleti krónikák tanúsága szerint magyarok is résztvettek. [BENKŐ 2005]

nogaj-tamgak.jpg  

Kép: A nogaj törzsek felségjelei Forrás: SZEMENOV 1895.

„Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Идрисов 2009]

A Nogaj Kánság egy időben keleti irányban kiterjedt a mai Kazahsztán Torgaj-vidékére  is. Itt talált dr. Tóth Tibor 1965-ben magát ma is magyarnak nevező népcsoportot [TÓTH 1966a, 1966b], melynek temetőiben a sírokra felírják, hogy a halott  a „magyar” nemzetséghez tartozik. A sírfeliratokat annakidején  Tóth Tibor nem fotózhatta le, mert ezt a szovjet hatóságok nem engedélyezték. Benkő Mihály 2003-ban ismételten felkereste a torgaji argün- magyarokat és útjáról temetőikben a „madiar taipaszü” (magyar tőrzs) feliratú sírkövek fotóit is leközlő - róluk szóló könyvet jelentetett meg magyarul, oroszul és kazak nyelven. [BENKŐ 2003.].

A mongol kori és azt követő népmozgások hatalmas területen szórták szét a magyar néptöredékeket. Tóth Tibor az említett Torgaji magyarok után Üzbegisztánban [ACZÉL 1968], majd Benkő Mihály Nyugat-Mongóliában Ölgij megyében és Nyugat-Szibériában az Omszki területen találkozott kazah törzsszövetségekhez csatlakozott magyar néptöredékeket [BENKŐ 2001, BENKŐ 2004, BENKŐ 2008].

kara-tal-sirko.jpg 

Kép: Magyar-Küpsak (Kipcsák) feliratú sírkő a Kara Tal-i (Nyugat-Szibéria) magyar temetőből. Fotó: Benkő Mihály

 kazak-etimologia.jpg

Kép: A MAGYAR és MAZSAR címszó a kazak értelmező szótárban. [KAZAK 1999: 47.]

A kazak-nogaj kapcsolatok kutatója, a kazahsztáni magyar származású tudós, Aibolat Kuskumbajev, aki 2012-ben jelentette meg a  Magyarok keleten és nyugaton című könyvét. Ebben ismerteti a keleten maradt magyarok sorsát a Mongol-korban és azután.  Tudomásunk van róla, hogy Dagesztánból, az Észak-Kaukázusi térség Orosz Föderációhoz tartozó tagállamából megüzenték neki, hogy ha magyarokat nogaj-magyarokat akar keresni, régészeti, történeti, néprajzi, antropológiai adatokat gyűjteni róluk, szívesen látják, látogasson el hozzájuk.

Rubruk francia szerzetes 1255 ben keltezett útleírásában a következőképpen foglalja össze a magyarok mintegy 1500 éves történelmét, kitérve a nevük változására is: „…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus (kiemelések tőlem – B. I.) szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981: 95-100.]

A Rubruk által hivatkozott Szevillai Szent Izidor (556-636) pedig már a 6. század végén vagy a 7. század elején megemlíti a hunok nevének megváltozását:

 „…A magyarokat azelőtt hunoknak hívták, és utána – királyuk neve után – avaroknak, és ezelőtt ezek a távoli Maeotis és a jeges Tanais (Don) a masszagéták vad népe között éltek. Aztán a fürge lovaikon kitörtek a Kaukázus sziklái közül, ahol Nagy Sándor Kapui (a Derbend szorosnál található erődítményrendszer – B. I.) visszatartották a vad népeket. A keletet húsz évig tartották rabságban, az egyiptomiaktól és etiópoktól pedig évi adót szedtek...” [A latin Patrologia 82-ik kötet kilencedik könyv második fejezet 66. cikk, Migne Patrologia latina Tomus 82. page 334. S. Isidori: Originum sive Etymologiarum liber. IX. caput II. § 66, Ford: Némäti Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001.]

A fentiek megerősítik a magyar krónikák megállapításait, melyek szerint a magyarok a hunok utódai. A magyarok önelnevezése egy 6. századi hun uralkodó, Muagerisz nevéből, míg a magyarok külső elnevezése a bolgár kán fiával, Kuberrel a 7. században a Kárpát-medencébe érkező részben vagy egészben magyar nyelvű néptől származhat. A két magyar nyelvű nép a Kárpát-medencében egyesült a honfoglalás korában. Ugyanakkor Muagerisz király népének nagyobb része keleten maradt. Tehát Muagerisz/Magyar király népétől származtak a honfoglaló magyarok és a keleten maradt magyarok egyaránt.

Irodalom

ACZÉL Kovách Tamás:
1967 Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6.

ACZÉL Kovách Tamás:
1968 Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

AHMETOV, B. A.:
1965 
Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

BURY, J. B.:
1923 The Huns, in: History of the Later Roman Empire by J. B. Bury Published by Macmillan & Co., Ltd.

DIODORUS of Sicily:
1967 Bibliotheke in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, (The Loeb Classical Library).

BENDEFY László:
1936 Az ismeretlen Julianus.Budapest,

BENDEFY László:
1937 
Fontes authentici itinera (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest

BENDEFY László:
1977 Sources concernant les hongries orientaux aux archives du Vatican, in: Erdélyi István (szerk.): Les anciens hongrois et les ertnies voisines a l’ Est, Studia Archaeologica VI., 253-270.

BENKŐ Mihály:
2001 Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest,

BENKŐ Mihály:
A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest,

BENKŐ Mihály – BABAKUMAR Khinajat:
2004 Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

BENKŐ Mihály:
2007a Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

BENKŐ Mihály - BABAKUMAR Khinayat:
2007b A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

BENKŐ Mihály:
2008a
Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest,

BENKŐ Mihály:
2008b Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.)

BÍRÓ A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.:
2009 A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

BENKŐ Mihály – ERDÉLYI István:
2003 Néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. Eleink II/1, (2003),

BENKŐ Mihály:
2005 Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. Eleink IV. évfolyam 2. szám (2005) 18-29.).

ERDÉLYI István:
2008 Schytia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó.

ERDÉLYI István:
2012 Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest.

FODOR István:
2006 Az ősmagyarság etnikai tudata és a Csodaszarvas-monda, Csodaszarvas II., Budapest, 2006, 9-37.

GABUJEV, T. A. = ГАБУЕВ, Т. А.:
Аланский всадник. Сокровища князей I—XII веков: Каталог выставки. Участники выставки: Государственный музей Востока (Москва), Государственный исторический музей (Москва), Азовский историко-археологический и палеонтологический узейзаповедник (Азов), Северо-осетинский государственный объединенный музей истории, архитектуры и литературы (Владикавказ). Мocквa: ГМИНВ.

HASZANOV, H.:
2008 A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Európai Folklór Intézet Budapest,

HASZAROV Alan:
2017 Madzsar/Magyar város, ford.: Benkő Mihály, http://julianusbaratai.blog.hu/2017/01/01/madzsar_magyar_varos, letöltve: 2018-03-16

HORVÁTH Gábor:
2013 Invázió a közel-keleten 395-ben, hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

IDRISZOV = Идрисов Ю.:
Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009, 51, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2017-01-01

KATONA Tamás (szerk):
1981 A tatárjárás emlékezete, Bp., 95-100. Fordította: Györffy Gy

KAZAK:
1999 Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

KÉZAI Simon:
Magyar Krónika, (ford.: Szabó Károly), http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2017-11-07

KIRÁLY Péter:
A honfoglalás vitás eseményei, Nyíregyháza

KISS Bálint:
1839 Magyar régiségek, Pest

KUSKUMBAJEV, A.:
2012 Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

LIGETI Lajos:
1964
A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

LIST:
The List of Names of Bulgarian Khans, http://old.omda.bg/engl/history/imennik.htm, letöltve: 2018-03-16

MAGAUIN, Muhtar:
2013 A kazah történelem ábécéje, (ford.: Benkő Mihály) ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

 MATERIALÜ = Материалы:
1969 Материалы
по истории казахских ханств. XV–XVII веков., Алма Ата, 1969.

MORAVCSIK Gyula:
1927 Moravcsik Gy.: Muagerisz király. Magyar Nyelv 23 (1927) 258–271.

MÜBARIZ Helilov – NYITRAY Szabolcs:
2008 Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Hun-idea Kiadó, Budapest

NAGY Iván:
2016
Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

NÉMÄTI Kálmán:
2001 Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya, 1911., reprint 2001.

RÓNA-TAS András:
1986
A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

RÓNA-TAS András:
2004
Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

SUDÁR Balázs (szerk.):
2015 Magyarok a honfoglalás korában, (Magyar őstörténet sorozat 2.) Budapest

SZABADOS György:
2013 Állam és ethos a IX-X. századi magyar történelemben, http://real.mtak.hu/9251/1/Szabados%20Gy%C3%B6rgy%202013%20Acta%20Historica.pdf,letöltve: 2018-03-18

SZABADOS György:
2016 Vázlat a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről, in: Kovács Lászlő – Révész László (főszerk.): Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. Tanulmányok Mesterházi Károly tiszteletére. Budapest, 629-648, https://www.academia.edu/29685912/Szabados_Gy%C3%B6rgy_V%C3%A1zlat_a_magyar_honfoglal%C3%A1s_K%C3%A1rp%C3%A1t-medencei_h%C3%A1tter%C3%A9r%C5%91l._Kov%C3%A1cs_L%C3%A1szl%C3%B3_R%C3%A9v%C3%A9sz_L%C3%A1szl%C3%B3_f%C5%91szerk._N%C3%A9pek_%C3%A9s_kult%C3%BAr%C3%A1k_a_K%C3%A1rp%C3%A1t-medenc%C3%A9ben._Tanulm%C3%A1nyok_Mesterh%C3%A1zy_K%C3%A1roly_tisztelet%C3%A9re._Budapest_2016._629_648, letöltve: 2018-03-18

SZEMENOV = СЕМЕНОВ:
1895 Семенов, Н.
: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

SZERELMEY Miklós:
1847 Magyarok a Kaukázusban, Pest

SZULOVSZKY János:
2015 Régi problémák, új adatok, újragondolt magyar őstörténet, ETHNOGRAPHIA 126/2015. 4. sz., http://real.mtak.hu/31151/1/Szulovszky_2015_Regi%20problemak-uj%20adatok_Ethn_126_nr4_652-669.pdf, letöltve: 2017-11-08

TÓTH Tibor:
1965 A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája, in: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz.

TÓTH Tibor:
1966a
 Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4)

TÓTH Tibor:
1966b Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966.

TÓTH Tibor:
1969 Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

TREPAVLOV = ТРЕПАВЛОВ:
2001 Трепавлов В. В. История Ногайской Орды. Москва 2001.

VÁSÁRY István:
2008 Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

VERES Péter:
1985 Magyarok a Kaukázus előterében. Újabb régészeti, nyelvészeti és növényföldrajzi eredmények az előmagyarok vándorlásának rekonstruálásához. Ethnographia 1985. XCVI. 1. 114–126.

VINOGRADOV, V. B.:
1983 Altungarische Paralellen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae Bd. 35. 211–220.

ZAKHAROV, Aleksei Alekseevich – ARENDT, V. V.:
1935 Studia Levedica. Régészeti adatok a magyarság IX. századi történetéhez. Budapest: Magyar Történeti Múzeum. /Archeologica Hungarica XVI.

ZIMONYI István:
2012 A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf

 

Kapcsolódó cikkek:

MAGYAROK A KAUKÁZUSBAN

Benkő Mihály: A TURGAJI MADIAR TÖRZS

AZ ÓBOLGÁR FEJEDELMI NÉVSOR ÉS A MAGYAR ATTILA HAGYOMÁNY

A HONFOGLALÁS ÉS ELŐZMÉNYEI

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

KELETI MAGYAROK NYOMÁBAN – POLITIKA ÉS TUDOMÁNY

ATTILA HÁRMAS KOPORSÓJÁNAK BELSŐ-ÁZSIAI PÁRHUZAMAI

DERBENT ÉS MADZSAR VÁROSOK

SZKÍTA-HUN-AVAR-MAGYAR FOLYAMATOSSÁG KORABELI FORRÁSOK ALAPJÁN, TÉRKÉPEKKEL

Ajbolat Kushkumbajev: A MAGYAR (MADIJAR, MADŽAR) ETNONYM KÉRDÉSÉHEZ, KÖZÉP-ÁZSIAI FORRÁSOK ALAPJÁN

NAGY SÁNDOR KAPUJA

Horváth Gábor: A HUNOK 395. ÉVI ÁZSIAI HADJÁRATA A RÓMAI BIRODALOM KELETI TARTOMÁNYAI ELLEN

MADZSAR/MAGYAR VÁROS 

HUN-MAGYAR KAPCSOLAT – ÁLLÍTÁS ÉS CÁFOLAT II.

A HUN-MAGYAR SZÁRMAZÁS KUTATÁSA - Állítás és cáfolat

 

[1] A Riccardus jelentésben: „Invetum fuit in gestis Ungarorum christianorum, quod esset alia Ungaria maior, de qua septem duces cum populis suis egressi fuerant,…” [Bendefy 1937: 21]

EGY TANULMÁNYKÖTET ELŐSZAVÁNAK MARGÓJÁRA

Így működik a tudományos maffia

MEGGYALÁZTA a szerző emlékét a Mándoky Kongur István írásainak gyűjteményes kötetéhez írt előszavában Molnár Ádám.

A Molnár Kiadó 2012-ben jelentette meg Mándoky Kongur István: Kunok és magyarok című tanulmánykötetét. A könyvhöz a kiadó tulajdonosa, Molnár Ádám írt előszót, melyben a tanulmánykötetben közreadott írásoktól függetlenül felmelegítette a Benkő Mihály történész, keletkutató, író elleni koncentrált támadás (2006-2010) azóta többszörösen is megcáfolt érveit.

A koncentrált támadás egyes lépéseit és módszereit Benkő István részletesen ismerteti [Keleti magyarok (Ellenszélben). Eleink, IX/2 (18), 2010,67-74.], így erre itt nem térünk ki. A tanulmány interneten hozzáférhető: www.eco-invest.hu/Keleti.pdf .

Ugyanakkor az a körülmény, hogy a most megjelent, Mándoky írásait tartalmazó kötet elé a szerző nézeteivel homlokegyenest ellenkező, tanítványát, barátját és munkatársát támadó, csúsztatásokat és megalapozatlan megállapításokat tartalmazó előszót ír a kiadó, nem minősíthető másként, mint a szerző emléke meggyalázásának.

Molnár Ádám szerint az észak-kelet-kazahsztáni madjar etnikai név és a magyar népnév közötti összefüggés állítása, melyet Benkő Mihály könyvtáros és ifjúsági könyvek írója terjeszt, nyelvészetileg nyilvánvalóan hibás.

Most itt arra sem térünk ki, hogy Benkő Mihály szakmai tevékenységének könyvtáros és ifjúsági könyvek szerzőségére történő leszűkítése enyhén szólva csúsztatás, hiszen hazai és külföldi akadémiai és szakfolyóiratokban megjelentetett tudományos cikkeinek, terepkutatásairól készített - fotókkal dokumentált - könyveinek, fotókiállításainak hivatkozási listája bárki számára interneten hozzáférhető: http://eco-invest.hu/bmbibl.pdf

Azzal sem érdemes most itt részletesen foglalkozni, hogy nem mindegy, hogy az észak-kelet nem azonos az észak-nyugattal (a helyi dialektusokra is figyelemmel), továbbá azzal sem, hogy Benkő Mihály és korábban Tóth Tibor nem csak Kazahsztánban, hanem Üzbegisztánban (Tóth Tibor), a nyugat-szibériai és a nyugat-mongóliai kazakok között (Benkő Mihály) is talált madiar, mazsar, elnevezésű etnikai csoportot.

Azonban a torgaj-vidéki madjarok, pontosabban a ciril betűs etnikai elnevezés betű szerinti átírásával: madiarok, madijarok vagy madyarok ejtsd mindhárom változat esetén: magyarok nevének összefüggésbe hozása népnevünkkel nyelvészetileg nem lehet nyilvánvalóan hibás, hiszen az 1965-ben közöttük járt Tóth Tibor antropológus figyelmét a két elnevezés feltételezhető közös eredetére éppen egy nyelvész, Szeitbek Nurhanov hívta fel [DR. BENKŐ ISTVÁN: Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője kazak szemmel, In: Eleink IX. évf, 3. szám (19), 2010, 41-50. o.].

Mándoky Kongur István is nyelvész volt, mégsem tartotta nyilvánvalónak a két elnevezés közös eredetének kizárását. Sőt, szükségesnek tartotta Tóth Tibor antropológus kutatásainak továbbfolytatását, történész, etnológus bevonásával történő kiterjesztését. Ezt bizonyítja a Mándoky özvegye és Vad László etnológus által Benkő Mihály rendelkezésére bocsátott kézirat, melyet a magyar őstörténet kutatásáért és a magyar kazak kapcsolatok fejlesztéséért 2011-ben a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tisztikeresztjével kitüntetett tudós publikált [Benkő M., Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 78-83. o.].

Álljon itt ennek a cikknek a teljes szövege:
" Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról

/Egy levél margójára/

Mándoky Kongur Istvánnal, az 1945. utáni Kazaksztánt és Közép-Ázsiát személyes tapasztalatai alapján a legjobban ismerő magyar turkológus-nyelvésszel, és feleségével, a kazak származású Ongajsával 1986-ban ismerkedtem meg. Az idő tájt terveztem, hogy végigjárom Vámbéry Árminnak a Káspi-tenger partvidékéről a Kara-Kum sivatagon át Bokharába, Szamarkandba vezető, manapság sem veszélytelen útját. Erre vonatkozólag kértem Mándoky tanár úrtól tanácsot. Keleti magyarok leszármazottainak keresésére azonban akkoriban még csak nem is gondoltam. Első beszélgetésünk során kiderült, hogy Mándoky olvasta a Históriában, 1985-ben megjelent cikkemet Dzsingisz kán közép-ázsiai hadjáratának előzményeiről, és ez a cikk felkeltette irántam, illetve munkásságom iránt az érdeklődését. A nagy tudós már első találkozásunkon erőteljesen bíztatott arra, hogy foglalkozzam a honfoglaló magyarság keleti kapcsolatainak feltárásával. Később, amikor az ősmagyarok temetkezései szokásainak közép- és belső-ázsiai párhuzamait nemcsak könyvtárakban, hanem belső- és közép-ázsiai terepen is kutattam, Mándoky a legjobb mongol-altaji hegyi vezetőt, fogadott testvérét, a magyar főiskolát végzett mongóliai kazak Töletajin Edigét adta mellém kísérőként a Mongol-Altaj nomád kazak auljaihoz vezető útjaimra. A következő években ismerkedtem meg Mándoky Kongur Istvánnak egy másik, magyarul szintén kitűnően beszélő kazak tanítványával, Babakumar Khinayattal is. 2002–2006 között, az almati Történeti Múzeum és a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének főmunkatársaként, ő lett kazakföldi terepmunkáimon az egyik kísérőm és munkatársam.
Mándoky Kongur István a közép-ázsiai törökség Európa-szerte egyik legjobb ismerője tehát nemhogy lebeszélt volna engem keleti kutatásaimról, hanem éppen ő ösztönzött munkám megkezdésére, napjainkig tartó folytatására, és azt 1993-ban bekövetkezett korai és váratlan haláláig támogatta is. Nem véletlen, hogy első, „Nomád világ Belső-Ázsiában” című, színes képekkel illusztrált könyvemet éppen az ő emlékének szenteltem.

A kazak-magyarokról, tíz évvel az után hallottam először, hogy Mándoky Kongur Istvánnal megismerkedtem, és három évvel tudós barátom halála után. 1996-ban, honfoglalásunk 1100. évfordulójának évében a független Kazak Köztársaságból hazánkba látogató küldöttségek tagjai nem győzték hangsúlyozni, hogy országuk területén él egy törzs, amelynek tagjai magukat magyarnak nevezik, és feltehetőleg a Keleten maradt magyarság leszármazottai. Bíztattak minden magyarországi kutatót, hogy utazzanak el a Kazak Köztársaságba, keressék fel ezeket a törzseket, tisztázzák az adott kérdést. „Mi szabad utat engedünk kutatásaiknak, és támogatjuk önöket! – mondták. Korábban, a Szovjetunióban ez messzemenően nem volt így. Mándoky a rendszerváltás előtti évenkénti kazakföldi útjai során odakint több alkalommal is kérvényezte, hogy elutazhasson a kosztanaji kormányzóságba, a Torgaj-vidékre, az argün-magyarok közé. Nem kapott rá engedélyt. Tóth Tibor antropológus 1965-ös útja után Moszkva letiltotta ezt a kutatást. További magyarok a Szovjetunió széthullása és a független Kazak Köztársaság kikiáltása előtt nem juthattak el a kazak-magyarok lakta távoli vidékekre. Még a széles körű kazakföldi tudományos kapcsolatokkal rendelkező Mándoky Kongur István sem. Ő azonban – ahogy Halasy-Nagy Endre ezt joggal feltételezte (csak nem olyan értelemben, ahogy ő mondja) – „akkor már tudott valamit”. Nagyon is foglalkoztatta a kazak-magyarok tudományos vizsgálata lehetőségeinek kérdése. Ez derül ki egy, az 1970-80-as években a Magyar Tudományos Akadémia számára készült úti jelentésének kéziratából. A kéziratra nemrégiben bukkantak rá Mándoky Kongur István fennmaradt jegyzeteinek tanulmányozása közben, a tudós özvegye, Mándoky Ongajsa, második férjével, a kun néprajzot és történelmet kutató Bajandur Vad Lasinnal. A szöveget a feltárói rendelkezésemre bocsátották.

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.
Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”*

Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is.

Mándoky, a kazak nyelvben közismert madjar (magyar) etnikai név etimológiai elemzésével egyáltalán nem foglalkozott a jelentésében. Már csak azért sem tette ezt, mert úgy vélte, hogy erre az adott esetben nincs szükség. Ugyanis Mándoky a „magyar (madjar) szóval kazahsztáni könyvtári és archívumi kutatásai során a „madzsar” és „mazsar” etnikai nevek szövegkörnyezetében találkozott. Köztudott, hogy a középkori arab, majd közép-ázsiai krónikák szerzői az ősmagyarokat, a honfoglaló magyarokat, majd a keleti magyarokat is, éppen a „madzsar”, „mazsar” elnevezések segítségével azonosították. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy - hasonlóan a Kárpát-medence magyarjaihoz - a Keleten maradt magyarok is másképp nevezték és nevezik meg önmagukat, mint a kívülállók őket. Kazak és üzbég tudományos munkákból kiderül, hogy, a Kaska-Darja mentén (Üzbegisztán) és a Torgaj-vidéken (Kazakisztán) élő két, „magyar” önelnevezésű etnikai csoportot napjainkban a kazakok „magyarnak” (a kazakisztáni törzset „kazak-magyarnak”), az üzbégek pedig „madzsarnak” nevezik

Mohamed barátaira, (Mad-i-jar, Muhammad-jar, stb.) mint a „madjar” (és nem mad-i-jar!) szó esetleges etimológiai eredőjére Mándoky természetesen nem is gondolt. Jelentéséből világosan kiderül, hogy a kazakisztáni „madzsar-mazsar-madjar” etnikai nevek ugyanazon törzsre vonatkoznak. Mándoky nyilván tisztában volt azzal, hogy kazak törzsnevekben Mohamed neve még csak véletlenül sem fordul (nem is fordulhat) elő. Egyébként arab törzsnevekben sem! Az argün-magyar és kipcsak-magyar törzsek temetőiben a sírkövekre felvésett „magyar” etnikai nevek előtt minden esetben ott van a „törzs, nemzetség” szó. A „magyar törzs” (nemzetség) „szóösszetétel” feltétlenül etnikumra utal, és nem vallási hová tartozásra, illetve, ahogy Halasy-Nagy Endre meglehetősen furcsa kifejezéssel írja, „vallási világnézetre”!

Mándoky jelentésében kiemelte azoknak az eredetlegendáknak, a fontosságát, amelyek szerint a kazak-magyar törzs tagjai egy Nyugatra távozott nagy nép leszármazottainak tekintik önmagukat. Úgy vélte, hogy ezek a legendák indokolttá teszik a kutatás kiterjesztését ebben az irányban. Mándoky a kazakságnak a magyarság iránti testvéri szeretete „figyelemreméltó okának” tekinti azt a tényt, hogy Kazakföld pusztáin évszázadok óta él egy magyar törzs, amely a XV–XVI. századok fordulóján – ahogy ez a közép-ázsiai krónikákból kiderül – 92 más, jórészt ma is létező törzzsel együtt, részt vett a kazak honfoglalásban, államalapításban.

Mándoky, tanítványait éppen úgy, mint a maga idején Vámbéry Ármin, rendszerint a lakásán fogadta. Diákjai körében híres volt nemcsak hatalmas tárgyi tudásáról, hanem pontos, tömör megfogalmazásairól, és esetleges kritikájának keresetlen szavakkal történő kifejezésre juttatásáról is. A „Muhammad-Jar – Matjar – Madjar” ötletre Mándoky, – ha az már az életében felmerült volna, – bizonyára ugyanúgy reagált volna, mint azok a kazak orientalisták, akikkel erről a problémáról Babakumar Khinayat és jómagam 2006-ban, Almatiban konzultáltunk. A nemzetközi hírű kazak tudósok, kérdésünkre, hogy mit szólnak ehhez a felvetéshez, egyetlen rövid szóval válaszoltak: „Baromság!” Hozzátették: „Etnikai nevek így nem keletkeznek. "

Mándoky Kongur István kéziratának fotója:

mandkez-kicsi.JPG

Kapcsolódó weblap:

http://eco-invest.hu/b01.htm

Kapcsolódó linkek jegyzéke:

Dr. Tóth Tibor, a keleti magyarok felfedezője

Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája (Anthr. Közlem. IX. évf., 1965. 4. sz. 139-149. o.)

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról (MTA II. Oszt. Közl. 19. 1969, 85-95. o.)

Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról

Benkő Mihály: Mádoky Kongur István a kazak-magyarokról /Egy levél margójára/

Benkő Mihály publikációinak listája

Halotti maszk és sírobolus

A halotti arctakaró történetéhez

Aranymaszkos ősmagyar vezérsír

Borzsák István: Serendipity

Egy ajándékba kapott könyv margójára

Makkay János: A finnugor halotti szemfedő

Erdélyi István - Benkő Mihály: A SZÁRGÁTKAI KULTÚRA ÉS A HUNOK

Omszki Sezsere

Az Omszki sezserék jelentőségéről

Keleti magyarok - Ellenszélben, tudománytörténet jelenidőben

Hogyan ejtik ki Torgaj-vidéken a "magyar" etnikai elnevezést (video)

Publications on English language in connections with Eastern Hungarians

BENKŐ, Mihály: Burial masks of eurasian mounted nomad peoples in the migration period

KUSHKUMBAYEV, Aybolat: The Magyar (Madzar, Madiar) Ethnonym in Medieval Written Sources

BENKŐ, István: Dr. Tibor Tóth (1929-1991) - Discoverer of the Eastern Hungarians in Modern Times

Публикации на русском языке в сязи с восточными мадьярами

Кумеков Б.Е.: КАЗАХИ И ВЕНГРЫ ОБЩИЕ ИСТОРИЧЕСКИЕ КОРНИ

Бабакумар ХИНАЯТ: Великая степь и ее поклонник

Биография Кушкумбаева А.К.

Кушкумбаев А.К.: Взаимодействие охоты и оружия в кочевом обществе народов Центральной Азии

Кушкумбаев А.К.: стань, мадьяр, зовет отчизна!

Benkő Mihály - Benkő István: SZÉKELYEK EGY CSALÁDTÖRTÉNETI KUTATÁS TÜKRÉBEN

2018. február 11.

Bevezetés

Az emberiség népekből, a népek pedig családokból állnak. A családi hagyományoknak etnikai identitásképző jelentősége van. A családtörténeti kutatás vitás történeti kérdésekre is választ adhat. Ez a körülmény késztetett arra, hogy utánanézzek családom - és ehhez kapcsolódóan a székelység - történetének. Ebben nagy segítségemre volt az internet, illetőleg az internet útján felvett kapcsolatok, elsősorban Benkő Lázár atomfizikus, Kocs János genealogus és Kisgyörgy Zoltán újságíró támogatása, amiért ezúton is köszönetet mondok.

Ezt a tanulmányt előzetes véleményezésre megküldtem Egyed Ákos erdélyi történész tudósnak, az MTA külső tagjának, akitől a következő levelet kaptam:

"Kedves Benkő István! Immár harmadszor olvastam el tanulmányodat. Érdekelt a kérdésfelvetés, és a kifejtés módszere, valamint a következtetések is természetesen. Véleményem szerint nagy munka és merész is egyben. Azért tartom kivételesen érdekesnek a tanulmányt, mert ilyenszerű írást még talán nem is olvastam: nemzetségi láncolatokból, családnévből országos történelmet botani ki. És olyan jelentős következtetésekhez jutni, amelyeket közölsz. Amelyek persze hatalmas tudományos érdeklődére tarthatnak számot."

1-kep.JPG

Kép: A legrégebbi adatolt székely címer 1480-ból, Beszterce város lutheránus templomának poltáléjáról (Beszterce-Naszód vármegye).

1. Nemzetségnév, családnév

Az itt használt alapvető jelentőségű fogalmak:

A Wikipédia szerint: nemzetség általában férfiágú leszármazáson alapuló, rokonsági, vagy más összetartozási viszonyt tartalmazó társadalmi csoport. Ezalatt a köznyelvben elsősorban egy törzsatyától, a nemzetség alapítójától származó, a történeti múltban szereplő jeles és nagyszámú rokon családok összességét értjük.

A nemzetség – a családdal ellentétben – nem képez gazdasági egységet, nem feltétel az együttlakás vagy a közös gazdálkodás. Ugyanakkor fontos a közös családnév (ezért kiemelt a férfiág) és az együvé tartozás érzése. Ez utóbbi miatt viszont a férfiágon kívül a nemzetségbe tartoznak az esetleges oldalágon meghalt ősök is.

Nézzük meg ugyanezt a fogalmat a Pallas Nagylexikona szerint:

A Nemzetség a régi magyaroknál, u. m. minden hunn-szkiítha népnél a köz- és magánjogi rendelkezésnek alapja. A politikai és társadalmi jogok teljében csak azok részesültek, kik valamely N.-hez tartoztak. Ilyen N. (generatio v. genus) a honfoglalás idejében 108 volt, mely szám természetesen csakhamar szaporodott, és pedig a hazának ama régibb lakosaival is, kik a honfoglaló magyarokhoz barátilag csatlakozván, jutalmul a nemzet kapcsolatába felvétettek, s N.-ek alapítására jogot nyertek. A N.-ek minden tagja nemes volt, a N.-i jogon kívül állók lehettek ugyan szabadok, de nemességgel nem bírtak. Most N. egy törzsatyától származó rokon családok összessége. A leszármazás feltüntetésére az u. n. leszármazó-táblák és családfák szolgálnak.

Egyes családnevek nemzetségnévből történő kialakulásának folyamatát a következők szerint foglalhatjuk össze /egy családnevekkel foglalkozó internetes feldolgozás alapján/:

Bár adatok vannak róla, hogy a honfoglalás kori magyar társadalom nemzetségenként és törzsenként szerveződött, de mégsem bizonyított tény, hogy a 13. századi nemzetségek ezek egyenes utódai. Oklevelekben az első hiteles előfordulásuk 1208-ból való, s a században folyamatosan bukkannak fel. Körülbelül 200 nemzetség nevét ismerjük. Fénykorukat a 13. században élték, majd családnevekké alakultak át. Nevüket a legelső ismert ősről, birtokukról, vagy a legjelentősebb tagról vették. [Erdélyi László: A magyar lovagkor nemzetségei 1200-1408]

A Benkő név eredetéről a Révai Lexikon a következőket írja:

Bánk (Banko). Árpád-kori személynév, amely a Benedek név délszlávos kicsinyítéséből, a Benko-ből van magyarosítva a Benkő névvel együtt.”

(Révai Lexikon, 2. köt )(Arány-Beke), 547 o.)

Hasonló - és szintén a bibliai eredetű - szlávos név pl. a Márk/Marko/Markovics vagy a János/Janko/Jankovics. A Benkő névnek is előfordul Benko/Benkovics változata, továbbá különböző régies írású változatok is fennmaradta, mint pl.: Benkoe, Benkeo, valamint ugyanezen név változatai: Benke, Benk, Benkó, Bence, Benkö.

A Benedek, Benkő és Bánk név tehát közös gyökerekre vezethető vissza. 

  1. A honfoglalás előtt

A név Bánk változata első előfordulását a Csiki Székely Krónika tartalmazza.

A krónika ad egy hosszú névsort, amely a székelyek főrabonbájait Attila fia Irniktől vezeti le Zandirhamig, Árpád kortársáig: „A nagyobb Rabanbánok lehetnek vala Nemzet fővezérei, milyenek voltak: Uopoulet, Zandir Hám, Boud Hám, Khán Ursulczon, Honat, Csolha, Zeke, Nüros, Nüroi, Asmindios, Trokhinos, Bauda, Khio Baudara, Igio adectos, Norokhilikos, Nypapharis, Düdoreküni, Admesada, Yas, Ustulu, Uopour, Apa, Bank, Halab Irnák, Ez az utosó Halab Irnák jöve az apja birodalmának felfordulása után az Havasos Daciába…”

Az itt említett Bank lehetett az első ismert ős, vagy jelentős tag, akiről a nemzetség nevét kapta.

A Benkő név másik lehetséges forrása a latin kereszténységhez köthető benedictus (áldott) szó, melynek felvételére Frank uralom alatt kerülhetett sor. A Frank Birodalom határain belül 805-ben Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján létrehozott avar enklávéban a székelyek, ezen belül pedig a Benkő nemzetség jelenlétét mutathatja Szentbenedek (ma Sveta Benedict) járás és Benko település elnevezése.

Avaria kialakításáról Hováth Lajos: Észrevételek az avar főhatalom hanyatlásához 795-822. c. cikkében (Eleink IX. évf. 3. szám (19.) 2010. 5-6. o. a következőket írja:

Theodorus kapkán, akit jó kereszténynek neveztek „a szlávok zalatásai elől menekülő avarok fejedelmeként 805 tavaszán személyesen járult Nagy Károly császárhoz kéréssel, hogy letelepedhessék népével Sabaria (Szombathely) és Carnuntum (Petronell és Deutschaltenburg között egykori település) táján. A császár hozzájárult kérése teljesítéséhez és ajándékokkal együtt hazabocsátotta Theodorus kapkánt, aki hazaérve rövidesen elhunyt.” (Szadeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Bp., 1998., 306-307.)

„Tehát Theodorus kapkán az, aki egy szorongatott avar néprésszel a frank birodalom határára, a Rába mellé telepedve létrehozta ezt az avar enklávét 805-ben. Még ebben az évben elhunyt, ekkor a császár felújította a kagáni tisztséget, nagy valószínűséggel csakis erre a kis terülere, melyet Avariának is neveztek. Ennek a zárt avar területnek a saját főméltóságai, a kagán, a kanizsauci, a tudun stb. jelentek meg azután a 811-es, 822-es frank birodalmi gyűléseken. II. Jenő pápa (824-826) egyik kiadmányában még olvashatjuk erre a területre nézve: „Hunnia, quae et Avaria Dicuntur.” Vagyis ezekben az években Avaria még ezen a néven egzisztált. A 830-as évek elején élére frank őrgrófot neveztek ki és betagolták az új szervezeti egység, az Oriens keretébe. Ez a a kis Avaria tehát a 805-830-as évekig állt fenn avar előkelők igazgatása alatt, utána frank grófok ügyeltek rá. Bizonyos mértékig zárt avar közössége még 871-ben is létezett, ezt az itteni avar adófizetők említése igazolja. A frank birodalom 876. évi újraosztásakor az avarokat már meg sem nevezték.” Az avarok (székelyek) keleti irányban kivonulhattak a Frank Birodalom területéről és felvehették a kapcsolatot az akkor már Etel-közbe költözött magyarokkal.

  1. A honfoglalás kora, a gyepüterületek kijelölése

Az alábbiakban ismertetem, hogy egyes – a Benkő névhez vagy családhoz kapcsolható - településekre vonatkozó földrajzi, településtörténeti adatok milyen módon támasztják alá Anonymus Gesta Hungarorumának a gyepüterületek (határőrvidékek) kialakítására vonatkozó részeit. 

A Középiskolai történelmi atlasz (Budapest, 2003., Cartographia Kft.) 21. oldalán található egy térkép, mely a honfoglalás eseményeit ábrázolja.

honfoglalas-letelepedes1.JPG

E szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségében volt a 894-ben Pannoniára támadó magyarok visszavonulási területe. Ez egy a honfoglalást megelőző felderítő támadás lehetett. A visszavonulási területet jelző körben "kabarok, székelyek" megjelölés szerepel.

 Ugyanezen térkép szerint a honfoglalást követően - már 900 körül - kialakításra kerültek az ország határait jelző legfontosabb gyepüterületek. A térképen Nyitra, Bécsi-medence, Barcaság térségében "székely gyepüőrök" megjegyzés szerepel.

Anonymus Gesta Hungarorumában is említésre kerül az ország határainak kijelölése. Először Böngér fia Bors az "ott lakók" intelmeire, közös elhatározással, gyepüakadályokkal erősítette meg az ország határát a lengyelek földje felé, majd Árpád fia Zolta határozta meg az ország déli, nyugati és északi határait. Zolta megerősítette a korábban Böngér fia Bors által kijelölt északi gyepüterületet. Böngér a gesta szerint a Kiev mellett magyarokhoz csatlakozott egyik kun vezér volt. Talán ők vettek részt a Pannónia elleni felderítő jellegű támadásban és ők találkoztak először az "ott lakók"-ként jelölt székelyekkel.

A székelyek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei jelenlétét jelzi Benk község neve. A név feltételezhetően a hajdan ott élő Benkő családtól származhat, de a korabeli latin betűs írás nem ismerte az "ő" betűt. Így válhatott a Benkőből Benk. Az első feljegyzések a településről 1297-ben kerültek rögzítésre, ekkor itt már székelyek nem voltak, a település földesura Apaj fia Apaj a Gutkeled nemzetségből.

Az előzőekben említett lengyel határ melletti székely gyepüőrséget jelzi a hajdani Benkócz, a kiegyezés után Benkőfalva, jelenleg Benkovce település, mely 1920. előtt Zemplén vármegye Varannói járásához tartozott. Ez nem azonos az Árpád fia Zolta által kijelölt gyepüterülettel, mely ettől nyugatra, Szepesi (kabar) lándzsás szék néven vált kiváltságos területté. „Benkőfalva nevét a valaha ott élt Benkő családról kapta. Az első információk már a település elnéptelenedéséről szólnak: „1491-1492-ben a lengyel hadsereg e területre való behatolásával befolyásolta az itteni települési és demográfiai viszonyokat. A Budai Káptalan 1493-as összeírása szerint a porták több, mint fele üresen állt. Az 1585. évi urbárium szerint ruszin lakosságú pásztorfalu. A pásztor- és ruszin lakosság a XVI. század első felében telepedett le a nagyrészt elhagyatott faluba.” /Pallas/

Az említett atlasz 28. oldalán található a Tatárjárás és új honalapítás Magyarországon című térkép, mely szerint a XIII. század második felében székelyek voltak a Dél-nyugati határ mellett, a Mura-vidéken és Somogy déli felében is (Lindva és Váty térségében).

Ugyancsak a székelység jelenlétét jelzi a hajdani Vas vármegye Ausztriához csatolt részén található Felsőőr (ma Oberwart) település. Erről a Vas megye nemesi családjai c. könyv a következőket írja: "Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó-Felső-Eőrre adományt nyertek." Az adományt nyert családok között található a Benkő család is.

Érdekes összefüggés állapítható meg a Bereg-megyei Mátyus, a Nyitra megyei Mátyusföld, és a Székelyföldi Mátyusfalva között. A Bereg-megyei Mátyus közvetlenül Benk mellett, a Tisza túloldalán található. (Nem messze innen található Székely település is.) A Nyitra-megyei gyepüterület már Mátyusföldként lett megjelölve. A székelyföldi Mátyusfalván 1602-ben a Basta féle lustra szerint primor nobilisként (székely főnemesi rang) Benkő Mihály lett katonai nyilvántartásba véve. Talán a matyók nevének eredete is összefüggésbe hozható ezekkel a településnevekkel. A matyók, akár a székelyek Attila népének tartják magukat.

A Gesta Hungarorum következő részei utalnak kifejezetten a székelyekre.

Anonymus: Gesta Hungarorum, fordította: Pais Dezső (Részlet)

„….  Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. (Kiemelés: a szerk.) A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.

Mikor Mén-Marót meghallotta, hogy Árpád vezér legjelesebb vitézei: Ösbő meg Velek erős csapattal, elöljáróban a székelyekkel, ellene vonulnak, kelleténél jobban megrémült, és nem mert ellenük menni, mivel hallotta, hogy Árpád vezér és vitézei erősebbek a harcban, meg hogy a rómaiakat Pannóniából elkergették, a murai karantánok határait elpusztították, a kardjuk élétől sok ezer ember elhullott, a pannónok országát elfoglalták, és ellenségeik még a színük elől is megfutottak. Hanem Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette át lakását. Ösbő meg Velek, valamint egész seregük most Bihar vára ellen kezdett lovagolni, és a Jószás vize mellett ütött tábort. Harmadnap pedig elrendezték seregeiket, s aztán hadakozva a vár felé indultak. Viszont szintén harcolni kezdtek a különböző nemzetekből összegyülekezett katonái Ösbő meg vitézei ellen. A székelyek és magyarok sok embert lenyilaztak. Ösbő meg Velek hajítógépeikkel százhuszonöt katonát megöltek. Folyt a harc köztük tizenkét napig, és Ösbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik napon pedig, amikor a magyarok és székelyek a vár árkait behányták, s a hágcsókat oda akarták támasztani a falhoz, Mén-Marót vezér katonái a magyarok merészségének láttára elkezdték kérlelni a seregnek szóban levő két kapitányát, majd a várat megnyitva, mezítláb, könyörögve Ösbő meg Velek színe elé jöttek. Ösbő meg Velek őrizet alá vetették őket, maguk pedig bevonultak Bihar várába, és sok becses jószágot találtak ott, ami azoké a katonáké volt. ..”

Kórógy-ér Szentes mellett van, ott ömlik a Kurca patakba. Bő rév pedig ma Szentes egyik városrészének neve. Más források (Kézai) szerint a székelyek a Csigla mezején várták meg a magyarokat. A Kórógy-értől nem messze nyugatra van Csengele település, melynek neve Csigla mezejével hozható összefüggésbe.

A gesta szerint Velek és Ösbő is az - Árpád népéhez csatlakozott „ott lakók” közé tartozott:

"Követségbe két igen derék vitézt küldtek, Szalók apját, Ösbőt és Veleket, akinek utódaitól származik Torda püspök. A követek nemzetségükre nézve a legkiválóbbak közé tartoztak, hasonlóan azokhoz, akik Szkítia földjéről keltek útra, s Álmos fejedelmet népeik sokaságával követék." /Anonymus G.H. 19. fejezet/

Ezek szerint Ö. és V. - akik a Ménmarót elleni hadjáratot is vezették, és akikhez a székelyek Kórógy érnél (Szentes mellett, Csengele közelében) csatlakoztak - Árpád seregével együttműködő helyi (avar v. székely) előkelőségek lehettek.

A székelyek Bihar megyei jelenlétét igazolja Székelyhíd település neve. A településről készített helytörténeti leírás szerint első lakói székelyek voltak, akik - bár vitéz nép - a kunok elől a mocsárba húzódtak úgy, hogy pallókat fektettek le, melyeket maguk után felszedtek, így nem érték el őket a kunok nyilai. Később a székelyeket más állomáshelyre küldték. A település a Gutkeled nemzetség birtoka lett. Nem messze ettől a helységtől, Érdmindszenten született a Gutkeled nemzetség egyik leszármazottja, Ady Endre. 

  1. A székelyek honalapító nemessége

Magyarországon, történeti szemszögből nézve, megkülönböztetjük

- a honalapító nemességet

- a későbbi, középkori nemességtől.

Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. 

Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet (és rendszerint címert is). Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a címer adományozása vagy birtoklása még egymagában nem utalt a nemesség voltára. 

Erdélyben viszont - történeti és geopolitikai okokból eredően - a székelyek közül mindenki nemes és ezáltal hadköteles volt. A székely nemesség három osztályra osztódott: a főnemesek (primores) a XVI. században a gazdagabb lófők közül váltak ki és alkottak külön osztályt. A lófők, lófőnemesek (equites, primipilii) a lovasságot alkották a háborús időben, végül a gyalogságot kitevő közszékelyek (pedites, pixidarii). 

A birtokadományozás a király elhatározására alapján, illetve egyes személyek kérelmére történt. Egy éven belül az adományost bevezették, beiktatták a birtokába (introductio). A beiktatást a király személyes kiküldöttje végezte el az adományozott birtokhoz legközelebb lévő hiteleshely, káptalan, konvent képviselőjének jelenlétében. A címereslevél által történt nemesítés esetében azt egy éven belül ki kellett hirdetni annak a megyének a közgyűlésén, ahol a nemes lakott, így szerezvén érvényességet a nemesítésnek. 

A birtokjogot illetőleg különbség volt a székely birtok v. székely örökség (haereditas siculica) mint első foglalásu jószágok (bona primaeveae occupationis) s a fejedelmi adomány mellett birt javak között. Az elsőben királyi jognak nem volt helye és igy az sem háramlásnak, sem adományozásnak tárgyát nem tette. De úgy élők közti átruházásoknál, mint örökösödés alkalmával a rokonoknak és a szomszédoknak nevezetes jogaik voltak. Nevezetesen élők közti átruházásnál elővételi joguk volt és pedig első sorban a rokonoknak, ezek után a szomszédoknak, kiket ily sorban megkinálni kellett, s a jószágot csak akkor lehetett másnak eladni, ha ezek azt megvenni nem akarták. Sőt a régibb időben, ami azonban már 1848 előtt szokásilag mellőztetett, a székely katona földét örökáron egyáltalán el nem adhatta, 500 forint pénzbüntetés terhe alatt; az elővételi jogot az 1853-iki (máj. 29.) ősiségi pátens szüntette meg. 

Az örökjogban az alpelv az, hogy a fitestvérek a nőtestvéreket kizárják, de ezeknek az u. n. hajadoni joggal (tartás, kiházasítás) tartoznak. A leány csak figyermek hiányában örököl, az ily leány neve «fiu-leány» (naturaliter praefecta); fi- és leányleszármazók hiányában a legközelebb álló firokonokat s ilyeneknek teljes hiányában (ha t. i. fiu-leány sincs), a legközelebb álló nőrokonokat illeti az örökség. Ilyeneknek is hiányában a birtok nem a fiskusra, hanem a legközelebbi szomszédokra száll. Arra nézve, hogy ki a legközelebbi szomszéd, a belső telek az irányadó. 

  1. A székelyek eredetének és megtelepedésének folyamata /Egyed Ákos tanulmánya, részlet/

a) A katonai szolgálat: a székely szabadság jogforrása és záloga. A székely hadszervezet a Hunyadiak koráig

A székelység középkori történetéből világosan kiderül, hogy szabadságának jogforrása és záloga a katonai szolgálat volt. Addig őrizhette meg kollektív szabadságjogait, ameddig teljesíteni tudta a hadi kötelezettségeit, illetve ameddig az államnak szüksége volt a székelyek fejenkénti általános katonáskodására. Ennek a székelység teljesen tudatában volt, ezért az egyének hadi kötelezettségének teljesítésére féltő módon vigyázott, s az ellene vétőket a legszigorúbban büntették a belső törvények, de a közösség is. A házrombolásokat és száműzetéseket, ami nem volt ritka dolog, a legtöbb esetben a katonai kötelezettségek elmulasztása váltotta ki.

A középkori Magyarország katonai szempontból három részre tagolódott: 1. a nyugati rész, azaz Magyarország, amelynek haderejét a nádor vezette; 2. a keleti rész, Erdély, amelyet a vajda igazgatott; és 3. az Erdély délkeleti csücskében kialakult Székelyföld hadereje, amely a székely ispán hatósága alatt állt. Mindhárom említett vezető egymástól független királyi tisztségviselő, királyi zászlósúr volt. Később az erdélyi vajda és a székely ispán tisztségét általában ugyanaz a személy töltötte be. A székely ispán hatásköre a Székelyföldön levő királyi várakra, valamint a régi Fehér megye idejéből fennmaradt településekre, kistérségekre nem terjedt ki.

[…]

A székely katonai rendszer és társadalom történetében négy eléggé elhatárolódó szakaszt különböztetünk meg, amelyek egyébként nem mindig esnek egybe a magyar történelmi korszakolással. Az első időszak a székelységnek a magyarság történetében való feltűnésével kezdődik, s nagyjából a Hunyadiak uralmáig tartott. A második szakasz ettől az 1562-es nagy felkelésig, a harmadik pedig a felkeléstől az önálló erdélyi fejedelemség fennállásáig, pontosabban a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leveréséig számítható, míg a negyedik a Habsburg-kort ölelte fel 1848-ig.

Az első szakaszban a székelység még törzsi-nemzetségi szerveződésben élt, s haderejét a könnyűlovasság alkotta. Katonai szerepének köszönhetően a központi hatalom nem avatkozott be a belső társadalmi szerkezetébe. Az első időszak végére azonban határozott jelei mutatkoztak a nemzetségi társadalom átalakulásának s a vagyoni rétegződésnek, és létrejött a székely társadalom három rendje, a trium generum Siculorum (1339), amely a rendi differenciálódást is elősegítette, s egyben világosan jelzi a székely rendek kialakulását: a lovasokból lófőrend, a szegényebb családok tagjaiból a gyalogrend alakult, 1407-től említik a főrendet, a primorokat is. Az előkelő s a lófőrend tehetősebbjei viselték a székely nemzetségi szervezet tisztségeit, a hadnagyságot és a bíróságot. A társadalmi rétegződés már a 15. század elejére nagyobb méreteket öltött, mint általában tudott; erre vall az is, hogy 1437-ben a székelység mint nemzet (natio) vett részt a Kápolnai unióként emlegetett szövetségben a magyar nemesek és szászok mellett. A primori rend megkísérelte tőle függő helyzetbe hozni a vármegyei példa szerint a székely katonai rendeket, de a központi hatalom közbelépett, s védelmébe vette ezeket.

[…]

b) A hadrendszer

A falurendszer kialakulása után a hadszervezet a korábbi nemzetségi forma helyett a faluszervezetbe épült bele. A falvakat tízes részekre osztották eredetileg, kétségkívül katonai szempontokat követve. A falvanként egy-egy tizedből való harcosok alkották a hadszervezetben a tizedeket, amelyek falvak vagy falucsoportok szerint századokba szerveződtek; ezt nevezték ,,székely száz”-nak. Egy-egy nagyobb egységet a hadnagy (eredetileg had nagyja, a had vezetője értelmében) vezetett. A székek külön alakították hadseregüket. A hadnagy a szék első tisztségviselője volt, és ez mindennél világosabban kifejezte, hogy a székely társadalom alapjában katonai szervezettségben élt. Az 1307-es és 1309-es oklevelek a székely katonai vezetőt primipilusnak nevezték, de már 1320-ban feltűnt a hadnagy, majd a kapitány kifejezés; utóbbi a széki had főparancsnoka volt. Az egész székely hadnak, amint láttuk, a székely ispán volt a vezetője.

A székelyeknek saját, önálló hadi vállalkozásokra is képes hadseregük volt, amellyel a tatárok ellen a 13–14. században többször is hadjáratot indítottak. A királyi haderőhöz való csatlakozást viszont hadi törvény szabályozta, Zsigmond király 1429-i honvédelmi szabályzata szerint a székely ispánnak a török ellen két bandériumot kellett kiállítania, akár az erdélyi vajdának. Amennyiben közvetlenül Erdélyt érte támadás, a székelyek és szászok négyezer fős haderőt állítottak ki. Ebből 3500 főt adott a székelység. Zsigmond király rendeletét Mátyás megerősítette s kiegészítette. Mátyás király idején még pontosabban meghatározták a hadrendszert. 1473-ban a király külön lajstromba íratta fel a gyalogokat, illetve lóval szolgálókat, s elrendelte katonai szemle tartását. Aztán II. Ulászló (1490–1516) adott ki részletes hadiszabályzatot. II. Ulászló hadiszabályzata régi szokásokra emlékeztetve írja, hogy amikor a királyi had kelet felé vagy Havasalföld felé indul, a székely lovasok és gyalogok kötelesek a király vagy képviselőjének hada előtt menni, s visszatérőben a király seregét hátul követni. Ez a szabályzat pontosította azt is, hogy amikor szükség van rájuk, a székelyeknek fejenként, tehát minden fegyverképes férfinak kötelessége bevonulni, illetve azt, hogy mikor kell csak a felének vagy a harmadának hadba menni. Keletre s délre a fejenkénti hadra kelést írta elő, de ha a király nyugati irányba hadakozott, akkor tíz telek után egy, északi hadjárat esetén pedig minden húsz telek után állítottak ki egy harcost.

A székely hadszervezet sajátos társadalomfejlődést eredményezett. A katonáskodás feltételeit az egyes családok teremtették meg; gazdaságuk főként az állattenyésztésre, kisebb részben földművelésre épült. Ezek egyéni gazdaságok voltak. A falu élete és szokásrendje a katonai rendszer követelményei szerint alakultak. Ezt látjuk a faluhatár földjének használati szokásában. A közös faluhatárt időnként kiosztották. A lovasok több ,,nyílföldet” kaptak, mint a gyalogok, s a vezetőknek mindenkinél nagyobb rész járt. (…)

c) A hadba hívás

Fontos mozzanata volt a székely felkelésnek a hadba hívás. Erről az 1463-as rendelet a már régóta létező gyakorlat alapján a következőket írta elő: az összehívás történhetett véres kard körülhordozásával, a székely ispán levelével vagy a vajda levelével, ha ő egyszersmind székely ispán is volt. Más forrásokból további részleteket ismerhetünk meg. A jól informált Kállai erről ezeket írta: ,,Hogyha a felkelésnek hirtelen kellett megesni, lármatűz gyújtatott, és lármafák állíttattak fel minden székben. (…) Mikor a szükség hirtelen felkelést parancsol, minden széknek kapitányai dobokkal és dobosokkal (Zaldobonibus, innen Száldobos helység neve Erdővidéken) lármáztasson, meggyújtatván egyszersmind az esmeretes tűzhalmokon nagy rakás fákat, és aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Az 1463-as hadiszabályzat ezt is pontosan rögzítette. (…) 

A hadi szolgálat teljesítését valóban a legalaposabban ellenőrizték, azért is, mert ennek teljesítésétől függött a székely szabadságjogok megtartása, a székely alkotmány, amely, ismételjük, gyakorlati szokásokat gyűjtött össze, ezeket írta a hadba hívásról: ,,Aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Álljunk meg ennél a szokásnál, amelynek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Oláh Miklós, az erdélyi származású esztergomi érsek és Verancsics Antal, aki szintén betöltötte ezt az egyházi méltóságot, a 16. század közepén keletkezett krónikáiban leírja, hogy ha a gyűlésen bárki a székely szabadság elleni javaslattal áll elő, vagy pedig a hadba hívó parancsnak nem engedelmeskedik, az egész közösség csoportosan az illető házára ront, azt lerombolja, s a vétkest megöli. Tegyük ehhez hozzá, hogy ez a szokás még évszázadok múltán sem veszett feledésbe. 1848. november 28-án az árulással vádolt Balázs őrnagyot a felháborodott nép Sepsiszentgyörgy főterén kivégezte.

5. Török idők /XV-XVII. század/

A székelyföldi Benkő családra vonatkozó első adatok a XV-XVI. század fordulójából származnak. Ekkor a család egyes tagjai a székely előkelőkhöz (primorok) tartoztak. Míg székely előkelők között a lófő rang elsősorban azt jelentette, hogy viselőjüknek lovas katonaként kell hadba vonulnia, az előkelők egy szűk rétegét, akik közül a vezető tisztségviselők, a kapitányok és bírók kerültek ki, primornak (főember, előljáró) neveztek. 

1500-ban az árkosi családból származó Benkő György Háromszék főkapitánya volt, egy ugyancsak 1500- ban keltezett iratban Mathizfalvi Benkő bíróról van szó. A XVI. század közepéig ritkán adtak nemességet székelynek, mivel az egész székely közösség helyi nemességgel rendelkezett. Ez katonáskodási kötelezettségükből adódott. A székelyek kiváltságainak János Zsigmond által 1562-ben történt eltörlése után viszont az erdélyi fejedelmek nemességet adtak a háborúkban kitűnt székely katonáiknak. 

Az árkosi Benkő család egyes ágai, így különösen a középajtai, köpeczi, lukafalvi ága nemességét az 1614-es árkosi lustrában nemesként szereplő Benkő Jánosra vezeti vissza, aki a családi hagyomány szerint Bátori Zsigmond (1581-1602) katonája volt. A királyi könyvek alapján 1611-ben szerzett Benkő János, Bátori Gábor testőreként címereslevelet. 1616-ban Bethlen Gábor testőre – talán ugyanez a Benkő János – címereslevelet és birtokot szerzett. 1624-ben Bethlen Gábor nemességet és Maksán két jobbágyot adományozott Benkő Balázsnak. Az 1602-3., 1614., 1619., és 1624. évi lustrákban 7 különböző településen 11 Benkő szerepel primor nobilisként. Pálmay József székely családok történetét feldolgozó művében így ír: „Tekintve a Benkő család birtokviszonyait, az egyes községek földrajzi fekvését, a Benkő családokat két részre kellett osztanom, egyik részének Árkos lehetett bölcsője, míg a másik részének Mátisfalván keresendő közös törzse. Úgy az árkosi, valamint a mátisfalvi Benkő-család multja 1500-ig vezethető vissza, hogy már most e két családnak törzsük közös volt-e? azt megállapítani nem lehetett.” 

6. A Benkő család (nemzetség) megtelepedése, négy ága

A Benkő családról elnevezett helységek, a család birtokai és címerlevelei alapján a család nyugati, keleti, északi és déli ága különböztethető meg.

A címerek a XVI-XIX. században keletkeztek, de korábbi, X-XV. századi eseményekre is utalnak. Ebből a szempontból először Felső- és Alsó-Eőr (Vas vármegye, ma Oberwart, Ausztria) alapítását említem meg, melyet Róbert Károly csapatösszevonásának tulajdonítanak. A csapatok tagjairól azt írja a Vas vármegye nemes családjairól szóló könyv [15], hogy „Az Árpádház kihaltával támadt belzavarok lecsillapítása után I. Károly király az északról jövő támadások ellen törekedett a vármegyét biztosítani. E végből már a XIII. században Borostyánkő és Német-Ujvár között letelepített és megelőzőleg is szabadalmakkal bírt határőröket 1327-ben a királyi nemes szolgák sorába emelte és Miklós ispán vezetése alatt egy területre összevonta. Ezeknek az őröknek az utódai (65 külön nevű család) 1582. február 28-án Rudolf királytól Alsó- és Felső-Eőrre adományt nyertek. Ezen adománylevélben a következő családok vannak felsorolva:

  1. Ádám, 2. Adorján, 3. Alberth, 4. Andorkó, 5. Balás, 6. Balla, 7. Barthomej, 8. Becsker, 9. Beökeös, 10. Benkő, 11. Bertha, 12. Berthók, 13. Dongó, 14. Eördögh, 15. Fábián, 16. Fajt, 17. Farkas, 18. Filep, 19. Finta, 20. Folta, 21. Gáll, 22. Gángol, 23. Geörögh, 24. Gerötz, 25. Hágen, 26. Hegedős, 27. Hegyi, 28. Heöbök, 29. Imre, 30. Jáky, 31. Jost, 32. Kántor, 33. Kázmér, 34. Kelemen, 35. Kiss (máskép Steft), 36. Kondor, 37. Kollár, 38. Leeb, 39. Magyar, 40. Merth, 41. Miklós, 42. Müer, 43. Nagy, 44. Orbán, 45. Oswalth, 46. Otth, 47. Pajor, 48. Pált, 49. Patyi, 50. Pongrácz, 51. Pyerker, 52. Seyper, 53. Simon, 54. Siskó, 55. Stelcser, 56. Steft, 57. Thisba, 58. Tóth, 59. Török, 60. Tornyos, 61. Varga, 62. Vas, 63. Zabó, 64. Zámbó, 65. Zarka. Az adománylevél 1611. február 16-án ujból megerősíttetett”

Felsőőrről Fényes Elek a következőket írja:

" Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu, Vas vmegyében, …Mind Alsó mind Felső-Őr sok tekintetben igen nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak MAGYAR nyelvünket, hanem a reformatusok hitüket is fentartották, holott ezen az egész vidéken reformatusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik I. Károly 1328-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már Béla, István és Lásszló királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy ez oklevélben az őriek Őrnagyság czimmel neveztetnek. Régi szabadságaikat Rudolf 1582. megerősitvén, jelenleg F. Őrben. 41 nemes család és 106 háznép, A. Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre való végre, hogy e nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. Ádám, Adorján, Albert, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb." [Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest: Fényes Elek. 1851.]

Az osztrák, magyar, szlovén hármashatár szlovéniai oldalán található Benedikt járás, melyben az egyik település neve Benko. Ez azért különösen érdekes, mert a Benkő nevet a Benedek (Benedikt) névből származtatják. 

A legnagyobb Benkő népesség a történelmi Magyarország keleti határvidékén, Háromszék (ma Kovászna, Románia) vármegyében található. Háromszék vármegye az újkorban Kézdi-, Sepsi- és Orbaiszékből, valamint a negyedik Miklósvárszékből kialakított közigazgatási egység. Ezen belül található az Erdővidék nevű református egyházkerület, melynek egyik települése Középajta. 

Háromszék vármegye és a Benkő család kapcsolatának jellemzéseként a következőket emelem ki:

  • 1500-ban Benkő György volt Háromszék főkapitánya,
  • a XVI-XVII. század fordulóján a katonai összeírások 7 településen 11 Benkőt jegyeztek fel primor nobilisként,
  • Háromszék megye Erdővidék református egyházkerületének esperese a XVIII. század folyamán középajtai Benkő Mihály, majd fia, középajtai és árkosi Benkő József volt,
  • a következőkben bemutatásra kerülő összesen 22 címer közül 8-at adományoztak háromszék-megyei Benkőnek.
  • a címerleírásokban és a nemesi családokat ismertető könyvekben a Benkő-családdal kapcsolatosan megjelölt 32 település közül 22 található Erdélyben, ezek közül 19 Háromszék megyében,
  • van olyan helység, ahol szinte csak Benkő, Benedek és Boda nevű székely családok élnek (Kisbacon)

A harmadik szóbanforgó terület az északi határvidék, Nyitra, a régi Zemplén és Ung vármegye. 1363-ban történik először említés a Zemplén vármegye Varannói járásában található Benkőfalva (Benkócz, Benkovce, ma Szlovákia) településről, melyet a hajdan ott élt Benkő családról neveztek el. A címerek a Benkő-család Nyitra, Zemplén és Ung és Nógrád vármegyei jelenlétét jelzik.

A család déli ágáról nevezték el a Horvátországi Benkovác helységet, mivel az ott található várat a nemes Benkovich család építette, és a helységet is ők alapították. Az alapítás pontos időpontjára nem találtam adatot, de ez is legfeljebb a XV. század elején történt. A címerleírásokban szerepel Zágráb (Agram) várának Benkovich nevű hadnagya, valamint az ősnemes Benkovich de Plavno család. Valószínűleg Horvátországból települt át Benkovich Ágoston pálos szerzetes, aki 1675-től magyarországi tartományfőnök, 1681-től leleszi prépost. 1681. december 28-án nevezték ki nagyváradi püspökké, 1688. február 24-től pedig bihari főispánná, mely tisztet 1702-ben bekövetkezett haláláig töltött be.

A Benkő-család négy ágának letelepedési helye, valamint a címerekben található ábrázolások között több párhuzam állapítható meg, melyek egy régebbi közös törzsre/nemzetségre utalnak. A nemzetség együttélésének időpontját talán a honfoglalás idejére tehetjük. Mind a négy terület címereinek nagy része katonai érdemeket jelez. Mindenhol határőrvidékre telepített csapatok tagjairól lehet szó. A 65 katona-családnak, közöttük a Benkő-családnak adományozott felső-eőri címerben szereplő jelképek - a csillag illetőleg a félhold - megtalálhatók a szintén vasvármegyei Szombathely, Erdély valamint a székely címerben, továbbá az egyes magyarországi és horvátországi Benkő címerekben is. A csapatmozgásokat - melyek során a Benkő nemzetség egyes tagjai különböző szolgálati helyekre kerültek - először a nyugati védelmi vonal kiépítése, majd a keletről (kunok, tatárok) illetőleg északról (lengyelek) és a délről (Bizánc, törökök) támadt fenyegetés indokolhatta. 

A címerek legnagyobb részének adományozása a török időkből származik és az előbb említett mind a négy határőrvidékről származó személyeket érint. 

Mindezek alapján megállapítható, hogy a Benkő család különböző ágai a székelység egyik régi, vezető, jellemzően határőrfeladatokat ellátó nemzetségéből származnak. Helyi nemességgel rendelkeztek, de közülük többen kaptak országos, illetőleg birodalmi nemességet. 

A Benkő család története valószínűsíti azt a feltételezést, hogy a honfoglalás idején közös, nemzetségi, törzsi keretek között tevékenykedő, különböző etnikai eredetű, elő- és utóvéd feladatokat ellátó harci egységeket először a magyar királyok a határvidékekre telepítették, majd a korábban határvidékekre rendelt csapatok jelentős részét a kun majd a tatár fenyegetés miatt keletre csoportosították át. A XIII. század elején a mai Székelyföldre áthelyezett csapatok a már ott lévő besenyőkel együtt (Csikszék, csik besenyő nyelven határt jelent) eredményezték a székely székek, a sajátos határőr közigazgatási egységek kialakulását. Ugyanakkor a székelyek egy része - köztük Benkők is - a korábbi telepítéseknek megfelelő nyugati, északi és déli határvidékeken maradt. Az előbbiek – elszigeteltségük és sajátos közigazgatási szervezetük miatt megőrizték nevüket és részben kultúrájukat, míg az utóbbiak az őket körülvevő népek, elsősorban a magyarok, horvátok közé olvadtak be. 

7. Thököly, Rákóczi kora

Egy rövid mondat Nagy Iván Magyarország családai … c. könyvéből az árkosi és közép-ajtai Benkő család címszónál:

„Közpályán találjuk … Mihályt, ki 1673-ban sepsi szék jegyzője, eleintén Thököly híve, majd a forradalom elleni hivatalnok, miért Rákóczytól elfogatott."

A kor jól megérthető a következő nagyajtai Cserei Mihály történetíróról írt tanulmányból, mely bár csak egy utalást tartalmaz Benkő Mihályra, de értelemszerűen a történet fontos szereplője lehetett. 

 „Abban a korszakban, mikor minden nemes ember született katona volt, Cserei sem kerülhette ki a háborús élet viszontagságait. Már 1686-ban, a Budavára visszavétele által halhatatlan emlékű esztendőben, egyrészt a Hunyadmegyébe betört Thököly Imre, másrészt a már Kolozsvárig vonult német hadak ellen, »épen pünkösd első napján a szebeni mezőn«, táborba szállott erdélyi hadak között jelen volt az »igen ifjacska*: Cserei is. A hadak egyrésze Thökölyt kiűzte Hunyadból, a másik portyázni ment a német ellen, de Szeben falai alatt szétveretett, a főhad Bethlen Gergely »commendója alatt« Harságon szállt táborba, de innen a szebeni vereség után, a nélkül, hogy, tekintve a megváltozott politikai helyzetet, a némettel csatába bocsátkozott volna, a Székelyföldre vonult. Itt a köznép haza szökdösvén, a tisztek és nemesek, köztük Cserei is térítvény mellett, hogy szükség esetén újra bevonulni készek, haza bocsáttattak. Ezen táborozás alatt az ifjú Cserei ütközetben nem vett részt. x)…

1689-ben ismét táborban látjuk Csereit, ezúttal Macskási Boldizsár vezérlete alatt a Bodzán, hol a nyár és ősz folytán »az Erdélyben levő német és ugyan az erdélyi hadak . . . táborban lőnek, hogy Havasalyfölde felől valami non putaram ne következzék ; akkor nem is lőn semmi, de elkövetkezék a jövő esztendőben.« *) Ekkor ismét, az öreg fejedelem halála után, Erdély elfoglalására betörni készülő Thököly ellen őrt álló bodzái táborban Teleki Mihály generálissága alatt jelen volt Cserei is. Ezen táborozásnak s különösen a zernyesti csatának rendkívül élénk, szemléletes leírása fénypontját képezi Cserei Históriájának.5) Thököly hadvezéri lángesze teljes diadalt aratott a.német taktika felett.

Szétverettek a német és erdélyi hadak, Hájszler és Dória fogságba estek, Teleki »Kálmán paripája elbotolván egy búzakalangyában«, holtan maradt a csatatéren. A székelység »rettenetes zúgással megszalada« s kénytelen volt a nemesség; közte Cserei is. A jó Cserei menekülését csodával haláros körülménynek köszönheti. Beérték már az üldöző török és kurucz lovasok, de ő a kendőt balkarján, mely azokat a magyarokat jeleié, kik a némettel voltak, elledé farkasbőrével s mintha kurucz volna *űzőleg viszi vala a hegyes tőrt a német után.«

A szerencsés megmenekülés után o is felesküdött Thököly hűségére s talán nem is oly igen kedve ellenére, mint azt 1709. után, elkeseredett labancz korában írta.

Jelen volt azután 1691. szept. 21-én a diadalmas Thököly fényes keresztényszigeti inauguráltatásán.1) Thököly fejedelemsége csak pünkösdi királyság volt; még az őszön ki kellé vonulnia Moldovába, hová Cserei is követte őt kénytelen-kelletlen több száz erdélyi nemessel.

Míg az ősz derűit napjai tartottak, tűrhető volt sorsuk ott a plojesti mezőn, hol negyedlél hétig táborozlak; de majd oly szörnyű hidegre fordult az idő, hogy majd »meg nem ölte magukat és lovaikat; « hiányzott az elegendő élelmiszer is, »a fák alatt megfagyott vadalmát szedték ki a hó alól s jóízűen megették. < 2) Az idő és táborozás viszontagságainál még törhetetlenebb volt ezen önérzetes nemes urak előtt Thökölynek vérig sértő gyanakodása, ki szavaival s intézkedéseivel világos jelét adta annak, hogy nem bízik »bot-csinálta<- kuruczaiban. Azt is láták szegény erdélyiek, hogy Thököly fejedelemségének napjai már megvannak számlálva s bizony nem nagy kedvük volt a sülyedező hajóval együtt elveszniök. így hát »mintegy háromszázan, sok becsületes főemberek és nemesek . . . egyben végezének, hogy Erdélybe bemenjenek s jó hajnalban meginduljanak.« 3) Másnap ötvenen, a többi visszariadván a veszedelmes merénylettől, megindultak be Erdély felé. A mint a Csiga-hágójánál mentek volna, ím az őrként hátrahagyott kurucz csapat szembe jő velük. Isteni sugallatképen eszébe jut Csereinek egy mentő gondolat. Leszállanak lovaikról s hozzá látnak nagy-serényen Benkő Mihály holtan az útfélen fekvő szolgájának eltemeíéséhez. «Szöktök ti most hazafelé ilyen s ilyen teremtették, de majd megtanítunk.* «Hazudtok ilyen s ilyen fiai, hiszen látjátok, ezt a szegény legény holttestét akarjuk eltemetni.» A kuruczok elhiszik, tovább lovagolnak, az erdélyiek szerencsésen hazajutnak, «hol beesküsznek a császár hűségére.

Rövid kurucz bujdosásából azt a tanúiságot meríté Cseréink, hogy soha többet hazáját el ne hagyja, »mert könnyű a hazából kimenni, de nehéz visszajönni."

[SZIGETHY LAJOS, Erdélyi Múzeum XI. 23 ]

8. Produkcionális (nemességigazoló) perek:

A nemességigazoló perek előzményei közé tartozott a "Neoaquistica Comissio", az un. Újszerzeményi Bizottság működése. 

A 150 éves török uralom alatt, a hódoltsági területek birtokoviszonyai rendezetlenek voltak. A korábbi urak - arisztokrácia - elmenekültek, a magánirattárak jó része megsemmisült, birtoklevelek alig maradtak. A törököt nem érdekelte a földhasználat jogszerűsége. Ha befolyt az adó minden rendben volt.  Buda visszafoglalása - 1686 - után helyre kellett állítani akorábbi jogrendet, a tulajdonviszonyokkal együtt.Iratok hijján megyénként bizottságokat állítottak fel a török alatt kialakult földhasználat jogosságának tisztázására. Ez volt az Újszereményi Bizottság.

A feudalizmusban csak a nemeseknek és részben a felszabadított jobbágynak volt földtulajdona. Tehát a Bizottság előtt azt kellett bizonyítani, hogy az illető vagy nemes, vagy felszabadított jobbágy, és így jutott földhöz.  Okiratok hiján hosszadalmas ejárás, tanúkihallgatások során tisztázódtak a dolgok, ha egyáltalán, mindenki megelégedésére tisztázódhattak. 

Az adófizetés megállapítása céljából végrehajtott összeírás következtében a nemesek panaszt emeltek s ezért Mária Terézia 1750. ok. 1-én kiadott leiratában azt parancsolta, hogy azok a nemesek, kik az adófizetés alóli mentességet követelik, az arra vonatkozó leveleiket a királyi helytartótanácsnak adják be, okt. 8-iki leiratában pedig kinyilatkoztatta, hogy a producens azon leveleit is mutassa be, melyekkel nemes és birtokos ősöktől való származását bizonyítja. Továbbá 1753. febr. 15-én kiadott leiratában elrendelte, hogy azon egyházi és armalista nemesek, kik 1753 előtt nyertek nemességet és legalább 2 adózó jobbággyal bírnak, azok mentesek legyenek. Ellenben azok, a kik 1753 után nyertek nemességet, csak abban az esetben élvezzenek mentességet, ha legalább 10 adózó jobbággyal bírnak. 

A nemességigazoló perek intézményét (processus legitimatorius v. productionalis), Mária Terézia 1769-1771-ig kibocsátott rendeleteivel hozta be az addig divatozott nemesség általános vizsgálata helyébe. A pert a megyei tiszti ügyész indította az ellen, akinek nemessége kétes volt, vagy pedig a tiszti ügyész ellen az, aki nemesnek állította magát, de nem volt a nemesség gyakorlatában. A bizonyítási teher mindig azt illette, akinek nemességéről szó volt. A bizonyítás kétféle volt: vagy gyökeres (proba radicalis), mellyel az illető magát a nemesi jogot bizonyította, ami nem volt könnyü dolog, mert a gyökeres bizonyításhoz szükséges volt a nemességnek alapul szolgáló privilégiumnak, tehát adománylevélnek, címeres levélnek vagy honfiusítási oklevélnek előmutatása és a nemesség első szerzőjétől való törvényes származásnak bizonyítása. Bizonyos esetekben azonban kevesebbel is beérték. A bizonyítás második és könnyebb módja az volt, midőn az illető nem magát a nemesi jogot, hanem csak a nemsség gyakorlatát bizonyította. Ennek bizonyítására a vármegye bizonyítványa elegendő volt, de más módon is lehetett biznyítani, p. ha valaki bebizonyította, hogy 1844 előtt nemesi hivatalt viselt (mert általános hivatalképességgel a nem nemeseket csak az 1844. V. t.-c. ruházta fel). A pernek illetékes birája a megyei törvényszék volt, másodfokban a helytartó tanács, legfelsőbb fokban az udvari kancellária útján a király döntött. Ez tehát közigazgatási per volt. Az ügy végleges eldöntéséig a status quo fenmaradt. 

Pálmay József [5, 66. o.] a Benkő családdal kapcsolatos productionalis perekről a következőket írja: E család nemessége kétszer nyert megerősítést: „egy ízben 1786. junius 19-én Benkő József, Pál és János (Dr. Illésy és Pettkó KK.), másod ízben 1798. október 12-én Benkő de Középajta et Köpetz-család nemesíttetett meg (u.o.), illetve utóbbi két ág a család "árkosi" származása és nemessége igazolása végett hosszadalmas igazolási pert folytatott, a perben II-ik Ferencz császár és király 1798. év okt. 12-ről 2988. udvari szám alatt kelt határozatával döntött s a Közép-Ajtán és Köpeczen lakó s névszerint megnevezett Benkőket Árkosról származó nemeseknek nyilvánította.” 

benko-cimer-16-kicsi.JPG

Kép: A középajtai és köpeczi (árkosi) Benkő család címere. Forrás: Béldi féle címertár, OSZK Kézirattár.

9. Kecskeméti ág XVIII-XX. század

Családom őseinek kutatását a kecskeméti anyakönyvekben még nagyapám, Benkő Ede kezdte el a második világháború előtt.

A családunkra vonatkozó információ, amit nagyapámtól, Benkő Edétől kaptam, annyi volt, hogy mi Középajtáról, Székelyföldról száramazunk. Azt is elmondta, hogy az ő nagyapja, Benkő Sándor, Baranyában, Kákicson volt református lelkész, apja, Benkő Kálmán pedig az első magyar-olasz szótár szerkesztőjeként tett szert némi hírnévre. Apjának testvére, Benkő Gyula ügyvéd volt, és Pécs közelében, Szentlőrincen élt. Nagyapám érdekességként megjegyezte, hogy ennek az ügyvédnek három lánya, Benkő Ilona, Benkő Margit és Benkő Jolán a Baranya vármegyében jelentős szerepet játszó köznemesi család, a Sey család három férfitagjához ment férjhez a XIX. század vége felé.

A középajtai Benkő családon belül a mi águnkkal kapcsolatban kutatásaim során a következőket tudtam meg: A XVII. század második felében élt középajtai Benkő István primipiláris székely, akinek apja “Nagy Benkő János volt, a Nemzeti Fejedelmek és a Nationalis Insurrectiok alatt Székelyek Hadnagyja”[1]. Benkő Istvánnak még három testvérét: Benkő Jánost, Benkő Györgyöt és Benkő Lászlót írták össze lovasként (lófőként) az 1680 április 20-i nagybölöni lustrán, Középajtáról, és egy negyediket Mártont gyalogosként, Köpecről.[2] Benkő László egy 1793-as, nemességigazolással kapcsolatos okirat szerint magtalanul halt el,  Benkő Györgynek csak lányai voltak.[3] Benkő Istvánnak és Benkő Jánosnak azonban bőven voltak utódaik.

A tudós Benkő József az erdővidéki református egyház történetéről szóló művében, a „Filius posthumus”-ban írta le családágának történetét. Nagyapja, Benkő István családja a Rákóczi szabadságharc idején “a sok revolutiokban, mint mások is nem kevesen” annyira elszegényedett, hogy - második feleségétől, Orbán Annától származó – Mihály nevű fiukat nem taníttathatták. Amikor Benkő Mihály egy alkalommal – az igavonók elkobzása miatt – kénytelen volt maga kocsit húzni, a szokatlan munkától nagyon elment a kedve. Inkább a tanulást választotta. Isten csodálatos segedelmével - szülei segítsége nélkül - folytatott tanulmányai befejezése után református papként tevékenykedett, erdővidéki esperes lett.[4] Az ő harmadik életben maradt fia volt a nagy középajtai tudós, Benkő József.

Benkő Mihály négy testvére közül István Kutyfalván, majd Süllyén, Herepén lett református pap. Két másik testvére: Benkő Sámuel, és Benkő Márton Középajtán maradtak. István legkisebb fiát, Benkő Jánost a családfa említi, azonban sem utódairól, sem sorsáról nem tud. Valószínűnek látszik, hogy a középajtai Benkők közül éppen ő az, aki Mihály nevű unokatestvérével együtt Kecskemétre költözött, és tőle származik a mi águnk. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következők jutottak tudomásunkra:

1720-tól kezdődtek meg a Rákóczi szabadságharc utáni nagy elvándorlások Erdélyből. Ahogy fentebb említettük, a Háromszékből kapott családfa alapján a középajtai Benkőknek azon a két ágán, amelyből a család ma Középajtán élő tagjai származnak: a családfa készítői Benkő István ágán egy János nevű fiúnak, Benkő János primipiláris székely ágán pedig egy Mihály nevű fiúnak sem helyben, sem másutt nem ismerték az utódait. Viszont abban az időben, amikor a családfa szerint a két fiú élhetett: a XVIII. század első évtizedeiben, pontosabban az 1730-as évek második felében jelenik meg egy Benkő János és egy Benkő Mihály a kecskeméti anyakönyvekben, majd egymás után jönnek fiú-és lány utódaik. A kecskeméti Benkő család jellegzetes fiúnevei a Benkők már Erdélyben is évszázadok óta használt nevei: pl. Mihály, István, János, József. Leánynevek: Júlia, Erzsébet, Judit, Ilona, Anna, Mária. A keresztelési adatok alapján az 1730-as években Kecskemétre érkezett Benkők jól beágyazódtak a város református közösségébe. A következő évtizedekben tősgyökeres helyi magyar és kiskun családok kérték őket fel gyermekeik keresztszüleinek. A család állattenyésztéssel is foglalkozhatott. Erre utaló adat, hogy az 1770-es évek közepén egy Benkő Mihályt kint a pusztán agyonvertek a gulyások, eltemettetett Kecskeméten.

Benkő Pál, Benkő Mihály szépapánknak az apja 1759 júliusában született Kecskeméten, Apjaként az anyakönyv Benkő Jánost jelzi, ugyanazt a Benkő Jánost, aki Középajtáról feltehetőleg Kecskemétre költözött. Benkő Pál édesanyjának nevét a keresztelési bejegyzésben nem olvashatjuk. A Benkő Pálról szóló következő adattal a a kecskeméti református anyakönyvben leírt  házasságkötések között találkozunk. 1783 január 3–án vette feleségül Benkő Pál Kovács Csoma Ferenc lányát, Zsuzsannát (Kecskeméten sok lehetett a szülőföldjéről elvándorolt székely. A Csoma név is háromszéki származásra utal).

Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna gyermekeiről vonatkozó adatok találhatók a kecskeméti református anyakönyvben:

  1. július 21-n keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Jánost
  2. február 10-én keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Pált.
  3. május 2-án keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Mihályt, szépapánkat.
  4. november 7-én keresztelik Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna fiát, Sándort.

Benkő Pál és Csoma Zsuzsanna harmadik fiának, Mihálynak és feltehetőleg helyi származású feleségének, Német Sárának 1812. december 1-én született az első fia, akit Sándornak kereszteltek. Ez a gyerek feltehetőleg az akkoriban igen gyakori gyermekhalál áldozata lett. Ugyanis Benkő Mihálynak és Német Sárának 1814. április 14-én született kisfiát szintén Sándornak keresztelték, Ősi erdélyi (és magyarországi) szokás szerint, a házaspár azért nevezte el újszülöttjét ugyanúgy, mint elsőszülött, elhunyt gyermekét, hogy szeretett kisfiuk képzeletükben „újraszülethessen”.

Benkő Mihály és Németh Sára második Sándor névre keresztelt kisfia élve maradt. Baranya vármegyében, Okorágon lett református segédlelkész, majd Kákicson lelkész. Ő a mi ükapánk.

Megjegyeznénk, hogy a Benkő családnak azok a tagjai és leszármazottaik, akiknek árkosi nemességét a XVIII századi és XIX század eleji produkcionális eljárások során igazolták – így a továbbra is Háromszékben, Középajtán élő, „középajtai” előnevű Benkők is – a XIX. század első felében az „árkosi” nemesi előnevet kezdték használni. A mi águnk leszármazottainak kapcsolatai a Háromszékben maradtakkal megszakadtak (ez nem csoda, hiszen Erdély a XVIII. század elejétől – 1848-49-ben rövid megszakítás után - 1867-ig külön fejedelemség volt), így az elvándorlásuk után több évtizeddel lezajló, Benkőkre vonatkozó produkcionális eljárásokról és azok pozitív eredményéről, vagyis Árkosi „Nagy” Benkő János Árkosról elkerült utódai: a középajtai, köpeci és lukafalvi Benkők nemességének igazolásáról bizonyára nem szereztek tudomást. Magukat  középajtai Benkőnek, és székely lófő származásúnak vallották.

 

Következtetések

Az ismertetett történelem-földrajzi adatok, dokumentumok alapján megállapítható:

- a székelyek a honfoglalás előtt már itt voltak a Kárpát-medencében, Árpád népe a Kárpát-medencében magyarul beszélő, keresztény hitre tért lakosságot (is) talált,

- a KM-ben már itt élő, Anonymus megfogalmazásában "ott lakó", magyarul értő népek csatlakoztak Árpád népéhez,

- az "ott lakók" (avarok, hunok, besenyők) a bolgár, frank és szláv támadások miatt felszabadítóként fogadhatták Árpád népét és szövetkeztek velük, ezáltal a honfoglaló nemzetségek közé számlálták őket, határőrfeladatokat kaptak.

- az „ott lakók”  ősi nemzetségi szervezetüket Székelyföldön őrizték meg, mindenhol máshol beolvadtak a magyar nemességbe.

benko4.JPG

Kép: Avar - székely kapcsolatot jeleznek a különböző nemesi előnevű Benkő családok címerei, illetőleg az előnév - adományozott birtokok helyét jelző - településnevei.

benkocimerek1.JPG

 

[1] Benkő Ferenc: Közép Ajtai és Árkosi Nemes Benkő József biográfiája. Kolozsvár, 1822. In: Benkő Mihály (szerk.), Hunok és székelyek. Barót, 2014, 129. 

[2] Székely Oklevéltár V. (Új sorozat), Kolozsvát 2004, 303, 349.

[3] Benkő Mihály: Hunok és székelyek, Sepsiszentgyörgy, 2014. 99.

[4] Benkő József, Filius posthumus. Kolozsvár, 2004, 87 sk.

Kapcsolódó cikkek:

ANONYMUS ÉS A SZÉKELYEK CSATLAKOZÁSA

ATTILA HÁRMAS KOPORSÓJÁNAK BELSŐ-ÁZSIAI PÁRHUZAMAI

A SZÉKELY JELKÉPEK HUN EREDETRE UTALNAK

J. Harmatta: FRIAR JULIAN AND THE EASTERN MAGYARS

Preface to the book of Mihaly Benkő: On the Tracks of Friar Julian, Budapest 2001

x028.JPG

Picture: Hungarian graves. Mongolia, Bajn-Ölgly, Foto: Mihaly Benko

The title of Mihály Benkő’s book, facing the reader, refers to the Eastern journey of Julian Dominican friar three other members of the Dominican order. They set out discover the whereabouts of the Eastern Magyars in the spring of 1235. It was Prince Béla, the heir of the Hungarian throne, (Béla IV. Hungarian king from 14 October, 1235) who covered the costs of their journey and he also gave escort to the friars. First they travelled overland into Constantinople, there they embarked on a galley and sailed on the Black Sea to the Taman Peninsula where they disembarked in the port of Matrica (Matarcha). He antecedents of this journey were that a few years earlier, in 1232 an other group of Dominican friars set off in order to meet the Eastern Magyars. They were away for three years, but they couldn’t  reach their aim “because of the dangerous roads”. Only one of them, Friar Otto was successful. He travelled as a merchant, and found some Hungarian-speaking people “in a Pagan country”. He got to know from them the whereabouts of the Eastern Magyars. However, instead of visiting them he rather returned into the Hungarian Kingdom. He wished to go back to the East  with other friars of his order, to spread the Christian religion among the Eastern Magyars. Alas, only eight days remained from his life. He had just given a report before he died. Julian and the other three friars set off using the information got from his report.

Now we have a look at those  historical events which made this journey necessary. Having obtained the rule over all Mongolian tribes in 1206 Genghis Khan conquered the Asian countries one after the other. His campaign against Chwarism took place in 1219. This great Middle Asian empire collapsed under the strikes of the Mongolian army. Muhammad Xvarismsah himself was pursued by the Mongolian vanguard led by the two best  army-leaders of  Genghis Khan: Subotei  and Jebe. He fled to an island of the Caspian Sea, where he died. The Mongolian generals instead of  returning to the main army of  the Great Khan, continued their reconnaissance raid in East Europe. After ravaging  the Transcaucasia they broke through into  Ciscaucasia at Derbent, where they defeated the Alans and later also the Eastern Cumanian tribes. The Eastern Cumanians made an alliance with the southern Russian princes then, but the allied Cumanian-Russian army suffered a crushing defeat at the Khalkha River, in the neighbourhood of  Mariupol (northward of the Azovian Sea.) from the Mongols. Having heard these disquieting news the Western Cumanian tribes turned to the Hungarian King for protection. In 1227 Bars Cumanian ruling prince bapticized  and declared himself and his people to be subjects of the Hungarian Kingdom. The surrendered Cumania got under the reign of Prince Béla (the later King Béla IV.) in 1227. In 1229 the Archbishop of Esztergom established the Cumanian Episcopate, its centre was in  Southern Moldavia. This new situation necessitated the extension of the Hungarian intelligence towards the East. The danger of a Mongolian invasion got more and more threatening. At the same time, the influence of the Hungarian Kingdom increased significantly in the East because of the surrendering and bapticizing of the Western Cumanians. So, unexpectedly, an ancient tradition, preserved in the Gesta Hungarorum, got to new life. This tradition told that the Land-Conqueror Hungarians came from Scythia, bordered by the Don /Tanais/ River into the Carpathian Basin. There they converted to Christian religion, but their brothers, staying in the East, remained Pagans. After the surrender of the Western Cumanian tribes the Dnieper-Don river got into the sphere of the Hungarian Kingdom. So, it is understandable that the thought of visiting the Eastern Magyars in Scythia (the Dnieper-Don Region) and bapticizing them arose in the Hungarian royal court, especially because the conversion of the Eastern Magyars would have meant their political integration too, as it was in case of the Western Cumanians.

That’s why Prince Béla, the ruler of Eastern Hungary and the sovereign over the surrendered Cumanians supported the exploratory journey of the Dominican friars in 1232. The organisation of the Dominican Order began in Hungary only in 1221 but the members of this order had already proved that they are ready to endure all possible difficulties and even to give their lives for  their objectives. The so-called Riccardus report gives an account of the first journey of Friar Julian. According to this report Friar Otto and his three comrades  travelled “overland and on sea, going through a great deal”. We can conclude that the Julian and his company began their journey following the instructions of Friar Otto, so the initial route of the two journeys was about the same. There were two reasons, why they selected to sail to the northern coast of the Azovian Sea. Firstly, they were looking for the Eastern Magyars in the Scythia of the medieval geographic world concept. Secondly, the roads were dangerous on the East European steppes after the Battle at the Khalkha River. It was more secure to sail to the Taman Peninsula.

The last determined point of localisation of the Riccardus’s report about the journey of Friar Julian was the port of Matrica. So, we may conclude that the information got from Friar Otto about the location of the Eastern Magyars had to be uncertain, dim and quite unreliable. We can’t be surprised at this fact. How could have been marked a punctual route on a roadless steppe, extending to several hundred thousand miles without  maps, compass, or any fix points of  orientation?  Julian and his co-travellers did not know, how to continue their journey from Matrica. At the end their host, a  princess helped them. “They crossed a lowland plain without  people and houses in thirteen days’ time. Then they arrived to the land named Alania”.

The science of history gave much thoughts to the problem: which was the place where Friar Julian and his comrades arrived from Matrica, and where they tried to find the Eastern Magyars? The descendants of the Alans are the Ossetes, whose country and its centre, Dzauidzaku lays northward of  Georgia, in the Caucasus. So, according to a widely spread historical conception, Friar Julian endeavoured to find a people, named sevordi in Armenian, siyavardija in Persian language, which was living South of the Caucasian Mountains. Some researchers argue that they were the Hungarians who remained in the East before the Land Conquest. The source of this conception is the work of Constantine VII Porphyrogenitus: “The ruling of the Empire”, The Byzantine Emperor tells that when the Hungarians were in contact with the Khazars they were named  Sabartoi asphaloi (plural in Greek) and the Eastern Magyars, separated from the bulk of the Hungarian tribes by the Pechenegs preserved this name. The researchers of the history of the ancient Hungarians identified the Magyars,  named Sabartoi asphaloi with the sevordi-s of the Armenian chronicles and the siyavardiya of the Arabian sources. However, this conception is mistaken and unwarrantable. The sevordi-s or siyavardiya-s were the descendants of those Sabirs who were settled by the Byzantines at the Kura River in 574  A. D. As the events described by Constantine Porphyrogenetus took place in the last  third of the IX. Century A. D., we can conclude that neither the sevordi-s nor the siyavardiya were Hungarians. So, Friar Julian had no reason to look for the Eastern  Hungarians in Transcaucasia, especially because there are no references of their being there in the Hungarian historical tradition either. The source of this idea was an improper translation of the above mentioned report of Constantine Porphyrogenetus. According to this translation the Byzantine Emperor stated: “One part of them settled down Eastward, near to Persia”. However, the proper translation of this sentence is the following: “One part of then lived in the East, towards Persia”. So, Persia appeared as representative of the eastern direction in the text, because for the Byzantine Empire East and Persia was the same notion. By the way, the real living place of the sevordi-s did not belong to the Persian Empire at all. The Hungarians, separated by the  Pechenegs could remain only in the Volga Region.

We can draw the conclusions that Friar Julian couldn’t hope to find the Eastern Magyars in Trancaucasia. The Riccardus report doesn’t tell anything like this. True, “Alania” is mentioned in it, but this fact doesn’t mean that the route of Friar Julian touched the territory of  Ossetia. The territory ruled by the Alans was quite large in the Middle Ages. For example their fortification, Sarkel controlled the communication across the Don River at the end of the 1st Millennium A. D. The description of Riccardus tells that Friar Julian passed through plains without houses and people. So, we can exclude the possibility that he approached even the foot-hills of the Caucasus.  Taking into account the road network of our days which most probably follows the track of the ancient caravan routes we see two possibilities for Friar Julian for the continuation of his journey. One of the roads led Northward to the mouth of the Don River. Had Friar Julian selected this road he would have got to the territory of the Cumanians and not into the Volga Region. The other possibility was for him to direct his way towards the East. Having travelled for thirteen days through the dry steppe region he could have reached into the town Stavropol  of our days. From there an important road starts in north-eastern direction through Stepnoj to Caricyn, where it turns northward. This road was certainly the most important long distance caravan route leading from the ports of the Taman Peninsula to the Caucasus Region to the Volga Bulgarians (Magna Bulgaria). It couldn’t happen by chance that Friar Otto travelled on this route in the disguise of  a trader.

According to an earlier interpretation of the route of Friar Julian in our historical literature, the original itinerary of the Dominican monks was to visit the Savard-Hungarians in Transcaucasia and they changed their plan only because of the danger of Mongolian raids. Apart from the fact that the Savard-Hungarians did not exist in the Transcaucasia there are no references of a possible modification of Julian’s itinerary in the Riccardus report. It mentions only  that “the monks could not find co-travellers (guides) for proceeding (procedendi) because of the fear from the Mongols”. The Mongols mentioned in the report could not be the troops of Cormayan army leader, fighting in Persia, because his troops stationed thousand kilometres southward from the lower riches of the Kura river in those years. However, the headquarters of  Genghis Khan’s eldest son, Juci were near to the Ural River that time (and to the Uralsk town of our days). His troops controlled the territory at least to the lower reaches of the Volga River, and he also ruled over those territories of the eastern Cumanian tribes which were conquered by Jebe and Subotei in 1222-1223. The route of Friar Julian went through these territories. So, the “fear from the Mongolians” was not without reason. After all, Friar Julian could recruit a few “Pagan” co-travellers and set off together with Friar Gerhardus, but the two other Dominican monks returned into Hungary. Enduring incredible hardships, they crossed “a plain without roads and tracks” in thirty seven days, and arrived into a town named Bundaz on a Muslim territory. Then they continued their journey up to a town, not named in the report, where Friar Gerhardus died. In thirty seven days’ time Julian could cover about 1100 kilometres distance and could get to the line between two towns of our days, Penza and Kuzneck  located on the left bank of the Volga River. But he did not find the Eastern Magyars. He stepped into the service of a mullah and travelled with him into Magna Bulgaria. At the end, he met a Magyar woman there who explained to him, how to get to the Magyars who were living in two days’ distance from them. So, Friar Julian arrived to the Eastern Magyars “at the Large Etil River”. As more then one river was named “Etil” in the Volga-Ural Region, there were many disputes, which river is the “Large Etil” mentioned in the report  However. this problem is settled without doubt by the epithet “”large” in the text. The “Large Etil River” can only be the Volga River, because this river was named Uluy Etil (Large Etil) in contrast with the Belaja River, the Aq Etil.

There is a striking common motif of journeys of the two groups of the Dominican friars, marked by the names of Friar Otto and Friar Julian, not noticed by the science of history up to now. Namely, that both groups found the Eastern Magyars by chance. However, important conclusions can be drawn from this fact. First of all, the political organisation of the Eastern Magyars was not independent on such a degree that that people living around the main caravan-routes or in the towns of East Europe would have known about them as about “Magyar” or Madzhar” ethnical entity . Both Otto and Julian found them incidentally: they met such persons who spoke Hungarian and so they could identify them as Magyars. Indeed, when Julian reached the Magyars of the Volga Region, he could give account only about their houses and about the settlements of their clans  (villa) Obviously, the Eastern Magyars lived in the frames of the political organisation of the Volga Bulgarians and they could be found and identified only on the basis of their Magyar language.

At the time when Friar Julian met the Volga Magyars they were already living in Mongolian political and military organisation. As the Riccardus report tells: The Tartars … suffered defeat in their first battle. (against the Volga Bulgarians) For this reason they recruited them (namely the Volga Magyars) as friends and comrades” The report tells about the events of the year 1223 here when the Mongolian vanguard  having defeated the Eastern Cumanians, on the way back to the Ural River invaded the Volga Bulgarians and suffered defeat. Then, using their usual dividing tactics, the Mongols induced the Eastern Magyars to form an alliance with them. The Volga Magyars joined the Mongolian military and political organisation and this fact determined their further fate. The Volga Magyars belonged to that part of the empire (ulus) where the ruler was Genghis khan’s eldest son, Djuci, followed by his son, Batu. A few decades later a complicated reorganisation of the Mongolian army and its allied troops took place in the course of the war for the complete conquest of China and of the feud between the four branches of the family of Great  Khan. For example even European Alan troops got into the élite body-guard troops of the Great Khan that time. The Volga Magyars were also dispersed in the Mongolian Empire. One part of them remained in the ulus and army of Batu Khan (the so-called Golden Horde). The relics of  these Magyars are the Mad’yar place-names and clan-names in Western Kazakistan. An other significant group of them got into the ulus of Cayatai. The Madzar clan, having appeared in the army of Seibani Üzbek khan who conquered Transoxania; the Üzbek people-group, named Madzar living between Bukhara and Samarkand,; and also the Madzar clan living among the Khivan Üzbeks were and are their descendants.

Now, when we try to value the exploratory expedition of Mihály Benkő led into the Mongolian Altai to the Mazsars and to compare it with the journey of  his foregoer, Julian (meantime considering the historical fate of the Volga Magyars remaining in the east), a common feature of these endeavours may immediately strike into our eyes. It is extremely difficult to find the Eastern Magyars. Practically it can happen only by chance. In the age of Friar Julian the fact that they preserved  the Hungarian mother tongue made their identification somewhat easier, but our former common language had already disappeared among them. Mihály Benkő made photos of the Mazsars of the Mongolian Altai without knowing whom  they are in the course of one of his earlier expedition. He needed long years to win their friendship and trust on such an extent that they uncovered themselves before him. Namely for this reason we cannot overvalue the fact that they could preserve their traditions, the relics of their ancient culture, their identity consciousness. Also, we cannot overvalue the fact that Mihály Benkő succeeded in finding them, recording their ancient genealogical legends, making photos of the relics of their ancient culture which bring our Land-Conqueror ancestors to new life.

043.jpg

Picture: Europian faces. Bajn-Ölgly, Mongolia. Foto: Mihaly Benko

Mihály Benkő succeeded in documenting the cultural inheritance of the ancient Hungarians as living tradition of the Altaian Magyars-Mazsars in three important spheres. The most ancient one of these strata is the Legend of the Miraculous Stag which has important role in the traditions of the Land-Conqueror Hungarians too. It is an interesting observation that this legend survived among the Altaian Magyars-Mazsars in a negative reflection: they ceased to follow the Miraculous Stag and returned into Asia. The same negative attitude is reflected in their other genealogical legend which seems have historical background. Maybe their fights in the army of Seibani Khan are preserved in their following tradition: when a great battle took place at the Syr Dar’ya River they were not willing to fight: they hid away. Having done so they lost their face, gave up their original name and from that time they named themselves as “mogd”. A Turkish text from Turfan throws light on the social-psychological roots of this experience. The Türkish “boyd” word, analogy of the Kipchak “moyd” word is put down in the given text: eski atin tegsilip yani boltun boydam atin tegsilip tatyílyí boltun  “your old name had changed, you became a new man; your stained name had changed, You became an acceptable man”. This way it gets understandable why they are unwilling to tell their “stained” name to anybody. However, they preserved their ancient culture. Their traditional belts and saddles fitted with palmetto-ornamented silver mounts might have been excavated from the graves of the Land-Conqueror Hungarians. Their horse sacrifices, their burials, the flagged spears on their graves are relics of the life and death of the ancient Magyar mounted warriors. Taking in our hand Mihály Benkő’s photo album the pompous richness of the ancient life of our Land-Conqueror ancestors  presents itself to our eyes.

magyar05_1.jpg

Picture: Hunting eagle. Bajn-Ölgly, Mongolia. Foto: Mihaly Benko

konyv-julianus.JPG

Balassa Zoltán: CZAKÓ GÁBOR A SZABÍR TITOKRÓL TARTOTT ELŐADÁST A ROVÁSBAN

2014. 05.26., http://felvidek.ma/2014/05/czako-gabor-a-szabir-titokrol-tartott-eloadast-a-rovasban/

czakogabor.jpg

Kép: Czakó Gábor Fotó: Magyar Hirlap

Czakó Gábor Kossuth-díjas író a Rovás Akadémia vendége volt másodszor. Ez alkalommal a szabír titokkal foglalkozott előadásában.

Az a nyelvészeti felfogás, amit Hunfalvy Pál kialakított, sok sebből vérzik – kezdte az előadó. – Úgy képzelték el, hogy pl. had szavunk a kikövetkeztetett ősfinnugor *kunta szóból ered. Hogyan, hogyan nem, a *kunta ősszó azonos a mai finn kuntával. Tehát 8000 éve nem változott. Hasonló „tudományos levezetéseket” tömegével találhatunk a mai hivatalos főszótárban, a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (TESz.)
A nyelvek életük során, különböző változásokat szenvednek el. Közéjük tartozik a p-f átmenet, miszerint finnugor pu, puu, stb. szavakból lett a magyar ‘fa’. A finnugor nyelvekben f hang nincs. A magyarban viszont számos az f-fel kezdődő szó. De akkor a magyar nem tartozik a finnugor nyelvek közé? Nem az-e a valószínűbb, hogy a magyar f alakult p-vé a finnugor nyelvekben? Vagy más olyan hanggá, ami létezik náluk? Ahogy a facebook Helsinkibe érkezve veispuukki lett.
Mi volt 8 ezer éve? Sejtelmünk sincs. Nézzük a kör-ker szócsaládot. E két gyök ugyanazt jelenti, de külön választották őket, mivel a finnugor nyelvekben nem tartoznak össze. A TESz. német kiadásában azonban ezt már nem merték megtenni, mert nemzetközi porondon lebuktak volna.
Az ugor kor emlékezete, írásos és régészeti emlékei délre utalnak az ún. andronovói kultúracsaládra, mely kiterjedt a Dél-Uralon túl, az Altáj és a Szaján vidékére. Valószínűleg az andronovóiak hátaltak először lovat, addig csak szekérbe fogták. A kengyel az ókor legnagyobb katonai találmánya, mely forradalmasította a harcot. Kialakult a lovasság: a katona kengyelben állva döfött, harcolt, sőt hátrafelé is nyilazhatott. A hunok és más népvándorlási népek éppen ennek köszönhetően értek el sikereket. A rómaiak a kengyelt nem ismerték.
A magyar és ugor között számos párhuzam figyelhető meg a zene és mitológia körében. A középkori oklevelek, örmény, arab és vatikáni források sokat beszélnek a magyarokról. Pais Dezső a szovárd szó és Csaba között kapcsolatot talált. Anonymus sobamogerok-jait Pais Csaba-magyaroknak fordítja. A lejegyzett szövegekkel persze óvatosan kell eljárni, mert a latin nyelv alig alkalmas arra, hogy pl. Csaba nevét leírja, mivel se a, se cs hang nincs a latinban. Így torzul a cs sz-é.
Czakó eddig 34 szabír-gyanús helynevet talált a történelmi Magyarország terültén. A Zobor helynév is nyilván a szabírra megy vissza. (Tehát nem szláv.)
Ahhoz hogy állattenyésztéssel foglalkozzon egy népesség, kiterjedt vidéket kell megszállnia. A magyarok két ágra szakadtak. Egy részük dél felé, Perzsia vidékére települt Bíborbanszületett Konstantin híradása szerint. Ez a vidék abban az időben a Kaukázus, a Kaspi- és Fekete-tenger közé esett. Erről később. A többiek nyugat felé tartottak. Belőlük lett Árpád népe.
A szabirokkal számos korabeli és újabb forrás foglalkozik. Sz. Patkanov szabír kutatásai derítettek rá fényt (Ethnographia, 1900. 9-10.), hogy a szabírokhoz igen közel lakó ugor népek az ezüstöt ‘szaber fém’-nek, ‘szabernek’ hívták. Róluk kapta nevét Szibéria. Csud földvárakat építettek a fémlelőhelyek mellé Kr. sz. e. 18. sz.-tól kezdve. A szabolcsi földvár hasonlít az elébb említett védművekre. Ez is háromszögletű földvár. Ezekben a várakban jellegzetes díszítésű cserépedényeket, valamint réz, bronz, később vasfeldolgozással kapcsolatos tárgyakat találtak. Ezek nyugat felé elterjedtek egészen a Lapp-földig, a Csud-tóig, s bizonyítják a szabírok kereskedelmi-kulturális hatását. A csud szóról a Czuczor-Fogarasi-szótár Hunfalvyra hivatkozva (!), azt írja, hogy – lapp értelmezése szerint – összefügg a magyar csatangol szóval, csatanépet jelent és végső fokon azonos a régi sküth, vagyis szittya névvel.
Ebben az időben arrafelé még nem léteztek államok. A szabiroknak sem volt államuk, mert nem volt ellenségük. Akkora műszaki fölénnyel rendelkeztek, hogy nem volt rá szükségük, hogy hatásukat érvényesítsék. Anonymus azt írja, akik ott laknak, azok dentü-mogyerok és nem viselnek más igát. Juliánusznak a keleten maradt magyarok egy szóval sem említették, hogy királyuk lenne.
Reguly Antal gyűjtésének szövegeit a manysi tolmács 4-5 évtizeddel később már alig értette. Ha egy nyelv nyelvjárásokra szakad, ezt a folyamatot nem lehet leállítani. Ezzel szemben Juliánus tökéletesen értette 1235-ben a Volga-Káma-Ural vidékén élő magyarokat, és ők is őt, mert „nyelvük teljességgel magyar volt” – olvassuk a Vatikáni levéltárban őrzött, 1236-ból származó Rogerius-Jelentésben. Tehát a magyar nyelv az állítólagos „ősmagyar korában” fél évezred alatt sem szakadt egymástól távolódó nyelvjárásokra – miként azt hivatalos nyelvtudományunk – a szó szoros értelmében alaptalanul – állítja.
Juliánus miről beszélgetett a keleti magyarokkal? Kik vagytok, mi a hitetek, hogyan, miből éltek? A Kárpát-haza és a Volga-Urál közti haza éghajlata, vallási-politikai, társadalmi, műszaki viszonyai gyökeresen különböztek. Mintha egy mai ember beszélgetne Dózsa Györggyel és Zápolya Jánossal…
Ott nem műveltek földet, mégis a szókincs alkalmas volt rá, hogy teljesen új jelenségekről lehetett beszélni. A szabírnak nevezett nép ivadékainak tartották magukat. A szabír szónak sok változata található a Reguly-féle gyűjteményben is. Sok szép éneke van a manysiknak. Az aranyfejedelem éneke az egyetlen mű, ami úgy-ahogy ismert Magyarországon. Kiderül belőle, hogy a manysi fejedelemnek szabír felesége van, az ő révén érkeznek jóféle ételek és mézsör a szabíroktól, akik olyan fegyvereket viseltek, mint a honfoglaló magyarok. Vasing átlövő nyilat használtak, lovon jártak stb.
Mondavilágunk Hunor és Magor (Magyar) az utolérhetetlen és sebezhetetlen csodaszarvas történetén alapul. A rege a manysiban alaposan átalakult. Az egyik vadász, a mós repülni tud, a másik, a pór, szegény gyalogos. Találkoznak egy szarvassal, üldözni kezdik. Ám ez a lény nem természetfölötti. A szárnyas mós utoléri, lelövi, a zsíros részét megeszi. Visszamegy társához, és eligazítja a dög maradékához. A pór ott alapít országot. A magas metafizikai üzenet, amelyet a hun és magyar monda őriz, náluk nagyon evilági történetté alakult.
Borsszem Jankó emléke is megtalálható náluk, mint mós ember, aki megküzd a népét gyilkoló Jalany szörnnyel. Legyőzi, és népe megszabadul az üldöztetéstől. A mi Borsszem Jankónk az alvilágot győzi le, amikor megküzd a sárkányokkal, tehát a világrendet állítja helyre. Más szellemi térben mozog, mint „Az asszony térdéből született mós ember”.
Érdemes arra is fölfigyelni, hogy a magyar sárkány emberszabású, és nyugatival ellentétben nem eszi meg az elrabolt lányt, hanem feleségül veszi. A Jalany szörny csak öl, válogatás nélkül.
A terülj-terülj asztalkám az ugoroknál mézsörös asztalka lett, mert a szesz az északi népek elsőrangú hiánycikke.
Összefoglalva: mivel az ugoroknál a magyar mondavilág töredékei megtalálhatók, a kapcsolat nyilvánvalóan létezett, ám fordított irányúnak kellett lennie az átadásnak. Inkább tőlünk vettek át, mint mi tőlük.
A szabír-magyarok az ugorokhoz fémtárgyakat vittek, prémeket vettek tőlük (Iordanes: Getica, 37). Az üzletelést régi falusi vásárként kell elképzelnünk, ahol nemcsak adtak–vettek, de érdekesebbnél érdekesebb történeteket meséltek egymásnak. A kereskedő addig maradt, amíg el nem kelt az áruja. Közben beszélgettek. Hol jártál? Mit láttál? A manysi szó egyik jelentése ‘mesélő’. Átvették magukra vonatkoztatva. Mi is magyarázunk. A kultúra áramlik.
Kodály és Bartók fölfedezték, az emberiség egyik zenei ősnyelve a magyar. Nagyjából 250 ezer magyar népdalt rögzítettek, ebből 60.000 önálló dallam, a többi variáns. A németek 7.000-et tudnak felmutatni. Juhász Zoltán matematikai elemzéssel forradalmasította a népzenekutatást, de a nyelvösszehasonlítást is. Márai Füveskönyvét vetette össze hasonló méretű latin, angol, török, lengyel és finn szövegekkel. A feladat az volt, hogy a program keresse ki az értelmes elemeket a szavakban. Márai szövegében 95 %-os biztonsággal megtalálta a gyököket. A magyar szövegben tehát van matematikailag értelmezhető rendszer, a többiben nincs. Később összefüggést talált a dakota és equadori indiánok zenéje között – ismét nagyszámú dal elemzése után.
A Bering-szoros egykor átjárható volt, át lehetett gyalogolni Amerikába. A dakoták átvitték az egykor közös kultúrából a „magyar” népdalt. A hantik és manysik is megőrizték, de csupán egy, esetleg két sort. A legközelebb az ugor zene áll a magyarhoz, de töredék, akár a nyelv és regevilág. Egy sorra éneklik reggelig a hosszú hősénekeket.
Az equadori indián esküvői szertartáson a leggyorsabban futó fiút szarvasnak öltöztetik be, s a többiek üldözik. Menekülnie kell. Ha bejut a várba, amelyet újasszony öle képvisel, akkor megmenekül. Ez sem azonos a magyar szellemiséggel, de közelebb áll hozzá, mint a manysi, ahol megeszik a szarvast.
A manysik és a hantik őszinte hálánkat érdemlik, hogy megőrizték a szabírokra vonatkozó emlékeket.
A régi örmények két fejedelmünkről tudtak. Egyik volt a tarkány/tárkány, aki a vasipari miniszter szerepét töltötte be. Emlékét több helynevünk őrzi.
Őseink a közelharcban a roppant hatékony, a hegyénél kétélű, ám mindössze 60-80 cm hosszú szablyát használták. A német lovagok kétszer ekkora és igen súlyos kardokkal hadakoztak. Így a csatában gyorsan elfáradtak. A tőlük zsákmányolt fegyvereket a mieink csak nyersanyagként tudták használni. Hasonló volt a helyzet a nyílhegyekkel, vértekkel, kengyelekkel is. A hegy nélküli füttyösnyilak hangjeleket adtak a távoli csapatoknak. Ez sokkal gyorsabb volt bármilyen futárnál. A sereghez tehát komoly „műszaki osztály” tartozott. Egy csata vas-szükséglete sok mázsára rúgott.
Bendefy László mérnök grúz, örmény, arab és vatikáni forrásokra támaszkodva, valamint helyszíni kutatással sokat megtudott a kaukázusi Kummagyariáról, a Kuma folyó menti régi Magyarországról, ahova a honfoglalás utáni időkben magyar követek jártak a Kárpát-medencéből Bíborbanszületett Konstantinnak a Bulcsútól és Tormás hercegtől szerzett értesülései szerint. Magyarváros alapításáról ír a Derbendnáme, Ibn Battúta. Létéről pápai bullák szólnak. A város romjait még a XIX. századi utazók is látták a Kuma folyó mellett. XXII. János pápa (1254-61) püspökség alapítását engedélyezte. Hat püspökének, két fejedelmének, néhány településének nevét ismerjük. Ferences kolostorok is álltak a fővárosban és a Kaukázusban. Kummagyariát Timur Lenk pusztította el 1395-ben.

madzsar_varos6.JPG

Kép: A kaukázusi 'Magyar' várának képi ábrázolása Szerelmey Miklós 1847. évi művében.Galéria: Magyarok a Kaukázusban (Fotó: Országos Széchényi Könyvtár)

Szentkatolnai Bálint Gábor Zichy Jenő kaukázusi expedícióján megtanulta a kabard nyelvet és a magyarral rokonnak találta. Ezért kabard nyelvtant és kabard-magyar-latin szótárt is készített. Ez a nép genetikai térképünkön hozzánk közel állóként szerepel a csecsenek, azeriek és több kaukázusi nép társaságában, akik Kummagyaria bukása után föltehetően befogadtak onnan érkezett menekülteket. Bendefy Heinrich Julius Klaprothra, Nyikolaj Mihajlovics Karamzinra, Jerney Jánosra hivatkozva írja, hogy „Az abkházok és az oszétek hagyományaiban egyaránt él az a tudat, hogy ők hajdan Madzsarban laktak.”
E tények nem lépték át a hivatalos magyarságtudomány ingerküszöbét Szabados Györgynek az utóbbi években megjelent disszertációjáig.
Mindebből az következik, – fejezte be előadását Czakó – hogy az egész magyar őstörténetet újra át kell gondolni. Itt az ideje! – tegyük hozzá.

MAGYAROK A KAUKÁZUSBAN

Szkíta-hun-magyar

Nyelvészeti és régészeti adatok alátámasztják azt a megállapítást, hogy a magyarság legrégebbi őshazája, néppé alakulása összefügg a ló háziasításával, a küllős, kétkerekű, íjásszal felfegyverzett harci szekér felfedezésének magterületével, a magyarság útvonala pedig ezeknek elterjedésével. A harci szekér és a lovas-íjász hadviselés elterjedésének kérdésével korábban foglalkoztam. Ez a cikk a Kárpát-medencébe történt hun (IV. század), majd magyar (IX. század) bejövetel előtti fontos állomással, a Kaukázus térségével foglalkozik.

Rubruk francia szerzetes 1255-ben készült útleírásában a következőket írja: „„…Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus (kiemelés tőlem - B. I.) szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok….” [KATONA 1981, 95-100] Isidorus valójában – forrásmegjelölés nélkül - Hieronymus (347-420.) szavait idézte, aki a hunok 395. évi, a Római Birodalom keleti tartományai ellen - a Kaukázuson keresztül - indított hadjáratáról írt 77. levelében megemlíti a hunok egy korábbi hadjáratát is: „… Ezekről a hunokról mondja Hérodotosz, hogy Dáriusz méd király idején 20 évig rabságban tartották és az egyiptomiaktól és etiópoktól éves adót szedtek. ...” [HORVÁTH 2013] Hieronymus közlése korrekcióra szorul. Hérodotosz szkítákról és Cyaxares méd királyról (i. e. 625-585) beszél és a Kaukázustól délre lévő területek megszállásának időtartamát 28 évben határozza meg. [HÉRODOTOSZ 2007.] Rubruk és Isidorus tehát evidenciának tekintette a szkíta-hun-magyar continuitást.

A hunok a történeti források szerint 370 körül keltek át a Volgán, ezt követte a hunok említett 395. évi hadjárata. A hadjárat hídfőállása értelemszerűen a Kaukázus északi előterében volt. A Kaukázuson – déli irányban – a Dariel hágón (Alán szoroson) keresztül keltek át, majd a Kaukázus és a Kaszpi tenger közötti keskeny folyósón, a későbbi Derbend átjárón keresztül tértek vissza. A Kaszpi tenger menti folyósó már a szkíták említett, Méd Birodalom elleni hadjárata idején is ismert volt, később Nagy Sándor épített itt erődítményrendszert az északi népek ellen (Nagy Sándor Vaskapuja), a hunok ezt lerombolták és a folyósót egészen az arab hódításig megszállva tartották. Joannes Malalas (491-578) bizánci krónikaíró Chronographia című műve szerint a hunok vezére 530 körül Muageris (ejtsd: Magyar) király volt, aki Meotisz (Azovi tenger) menti szállásterületét bizánci büntetőhadjárat miatt kénytelen volt elhagyni [MORAVCSIK 1927, 258–271.]. A Kaukázus északi előterének keleti oldalán ebben az időben építette meg I. Kavádh Szaszanida uralkodó (488-496 és 498-531) Derbend erődítményét, majd fia, I. Huszrau Anorsíván (531-579) több erődítményt, köztük Kici Madzsart és Ulu Madzsart. [DERBENT-NAMEH] Az erődítmények neve a helyőrség nemzetiségére utalhat. Muagerisz király népe ennek alapján a bizánciak vetélytársának, a Szasszanida Perzsa Birodalomnak a szolgálatába állhatott. Itt, a Kuma folyó partján adatolták Al-Madzsar várost a XIV. században, melyet 1396-ban Timur Lenk csapatai pusztítottak el.

derbent01.jpg

Kép: Derbend erődítménye

A hunok 370 körüli megjelenése előtt a Kaukázus északi előterének urai a szarmaták, előttük pedig a szkíták voltak. Ezeket a népeket a hunok birodalmukba integrálták. A magyar eredetmonda, a csodaszarvas legenda három nép, a magyarok, türkök és az alánok egyesülését írja le. Az eredetmonda szerint Hunor és Magor egy szarvast követve Perzsiából költözött a Meotisz (Azovi tenger) mocsarai közé, majd onnan Szkítiába. Közben Belár (bolgár) asszonyait, leányait rabolták el, akik között volt Dul király két leánya is (alánok). Ezt a két lányt Hunor és Magor vette el, és utódaik a hunok vagy magyarok. [KÉZAI]. A magyar eredetmondában szereplő Meotisz mocsarai a Don (az ókori forrásokban Tanaisz) torkolatvidékét jelentik. A magyar eredetmonda párhuzamát jegyezte le Prokopiosz, aki szerint két testvér, Utigur és Kutrigur szarvast követve a Kimmer Boszporuszon (keskeny tengerszoros a Krim-félszigeti Kercsnél) kelt át és tőlük származik a hunok két ága. [ERDÉLYI 2012, 45.] A magyarok kaukázusi tartózkodásának emléke a mai napig megmaradt az ott élő népek körében.

„Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is.” [Идрисов Ю. 2017] A Dél-Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén is több „madzsar” etnikai nevet tükröző földrajzi név mutatható ki: Madzsar-garaoglan, Madzsarli, Madzsar-jeri [HASZONOV 2008.]

A magyar eredetmonda összhangban van Diodorus Siculus (i. e. 90 körül – i. e. 27 körül) feljegyzésével, mely szerint a szkíták a Kaukázus déli előterében található Ara(s) folyó mellől származtak, majd átkelve a Kaukázuson északi irányban, meghódították a Fekete-tenger északi partvidékét. A szkíták magukkal hozták a vasfeldolgozás tudományát. Keleti és nyugati irányban terjeszkedve az Eurázsiai sztyeppeövezet urai lettek. A szkíták Médiából (ókori neve: Madaj) telepítették a szarmatákat a Tanaisz (Don folyó) mellé. A szarmaták nyelve Herodotosz szerint a szkítáékhoz hasonló, bár kissé eltér, de megértik egymást. Az áttelepítésre a korábban említett méd-szkíta háború idején kerülhetett sor. Később a szarmaták elhatalmasodtak, és elfoglalták a korábbi szkíta területeket.

Diodorus Siculus (i. e. 90– i. e. 27 körül) a következőket írta: [a szkíták] „…Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: … Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig – B. I.), és a további területet egészen a Donig. … Nem sokkal később … meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkíták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. … alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriából … a másikhoz Médiából szállították el a népet a Tanaiszhoz (Don folyó - B. I.), mely nép a Szauromata (A Szauromaták másik neve: Szarmata – B. I.) nevet kapta. Sok évvel később ez a nép megerősödött, vélgigpusztította Szkítia nagy részét, mindenkit elpusztítottak akit legyőztek és a földet sivataggá változtatták." [DIODORUS 1967, 28-29. o.]

A magyarság embertani arculata kialakulásával kapcsolatosan Dr. Tóth Tibor a következőket állapítja meg: "Összefoglalóan, a rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Ural melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe." [TÓTH 1965, 139-149.]

A nyelvészeti adatok is a Kaukázus északi előterében való hosszabb tartózkodásra utalnak. Zimonyi István doktori disszertációjában a nyelvészeti adatok alapján idézi Róna-Tas András Kaukázus északi előterére utaló, növény és életföldrajzi adatokhoz kapcsolódó megállapításait: „A táblázat 14 növénynevéből kilenc esetében alán megfelelő is adatolható, ami arra utal, hogy az alán, a török és a magyar között szoros nyelvi érintkezés lehetett. Alán eredetű a magyarban a tölgy és alán eredetű török közvetítéssel a som, komló. Török eredetű a magyarban és az alánban a kőris, kökény, körte, gyékény,  mogyoró, komócsin. Végezetül török eredetű a magyarban a bükk, dió, gyűrű(fa), gyertyán, gyümölcsény. Mindez alapján egy viszonylag hosszan tartó érintkezést feltételezhetünk az alán, a nyugati-török és a magyar nyelvű csoportok között. Róna-Tas szerint az alánokra vonatkozó forrásokat is figyelembe véve az alánok lakhelye a Kaukázus–Don–Azovi-tenger keleti partja által határolt terület lehetett, de alánok éltek a Krím félszigeten is. .. az életföldrajzi adatok egyáltalán nem utalnak a Volga-vidékre, emellett az átvétel több generációs együttélést feltételez… Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a faneveink és más növényneveink, halneveink és szőlő- és borkultúránk arra utal, hogy a honfoglaló magyarság kialakulásában a Kaukázus előtere [Kiemelés tőlem – B. I.] fontos szerepet játszhatott” [ZIMONYI 2012., 93-94.]

Itt jegyzem meg, hogy ezzel a kérdéssel Veres Péter is foglalkozott több munkájában [VERES 1985, VERES 2009. 78. sk.].

Egy nép identitástudatának három legfőbb jellemzője: a közösen használt nyelv, az antropológiai arculat és a közösség önelnevezése. Őseink közösséggé alakulásuktól kezdődően a Kárpát-medencébe költözésig megőrizték katonai fölényüket, integritásukat. Ebben nagy szerepet játszott kezdeményező szerepük a ló háziasításában, a harci szekér alkalmazásában, a lovas-íjász harcmodor kifejlesztésében, ugyanakkor az iráni és türk nyelvi (kölcsön) hatások alapján megállapítható, hogy történelmük során jelentős idegen etnikumot tudtak integrálni. [VERES 2009 53. sk.]

Arendt és Zakharov „Studia Levedica” című alapvető munkájukban megállapították, hogy annak a területnek egy részét, amely a VII- IX. századok során a kazárok hatalma alatt állott, a IX. század első felében a magyarok lakták. Ez volt Levedia, amely valahol a Dnyeper és Don közötti pusztákon terült el [Arendt-Zakharov 1935,42.].  A magyarok valószínűleg már a IX. század elején a Fekete-tengernél voltak. A nyugati krónikák feljegyzése 839-ből jelzi, hogy nem sokkal az események feljegyzése előtt egy orosz követség nem érhetett vissza hazájába, mert az utat egy sztyeppei nép vágta el [Arendt–Zakharov 1935, 43.]. Ez a nép csak a magyar lehetett. A jelek arra mutatnak, hogy éppen a magyarság volt az a nép, amely a szablyákat, öv-, lószerszám-, tegez-vereteket Keleten korábban a türköktől átvette (szerintem fordítva volt - B. I.), a Kazár Birodalom területén használta, majd tovább vitte magával Nyugatra.[Arendt–Zakharov 1935, uo.].

A magyar tudományos érdeklődés a keleti magyarok keresése, és a honfoglaló magyarok útjának állomásai rekonstruálása terén már korán a Kaukázus és a hozzá kapcsolódó puszták területe felé irányult. Julianus a XIII. században ezen a területen átjutott el a Volga–vidékre, ahol a magyar nyelvet is beszélő keleti magyarokat is talált. [Harmatta  János: Julianus és a keleti magyarok. In: Benkő Mihály, 2001, 6.].  A XIX. Század első felében Jerney János bejárta Dél-Oroszországot, hogy a magyarság nyomait keresse. Az Első Világháború előtt Zichy Jenő gróf keleti expedíciójának tagjai: Posta Béla és Jankó János végeztek régészeti és néprajzi tanulmányokat Oroszország területén. Fettich Nándor 1926. évi oroszországi tanulmányútja a magyarok részéről megkezdett oroszföldi kutatások folytatása volt. [Zakharov-Arendt 1935, 5. .Zichy István gróf, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának  előszava a műhöz.]. Azonban ez a folyamat megszakadt a második világháború után, amikor Sztálin utasítására tilos lett a Szovjetunióban a kazárok – és velük együtt a Volga-Don-Kaukázus-Azovi Tenger-Fekete tenger északi partvidéke által határolt területen a IX. században állomásozó magyarok - emlékeinek kutatása is. [Benkő M, Erdélyi I, 83 sk.].  Így ezek a kutatások tudománypolitikai okokból hosszú időre megszakadtak. Jelenlegi megújulásuk arra vezethet, hogy a régészeti, történeti, néprajzi, nyelvi és antropológiai bizonyítékok alapján reálisabb kép alakulhat ki az ősmagyaroknak a Kárpát-Medence felé vezető délkelet-kelet- európai útja állomásairól, és ezen belül a Kaukázus és a tőle északra fekvő doni sztyeppék szerepéről.

madzsar-derbent-terkep.JPG

Kép: A Kaukázus északi és déli előtere Derbent és Madzsar városok megjelölésével Forrás: Google map

Irodalom:

AHARONI Y. et al.:
1999 Bibliai Atlasz, Budapest

BENKŐ Mihály
2001: Benkő Mihály, Julianus nyomdokain Ázsiában. Budapest, 2001.

BENKŐ M-ERDÉLYI I.
2003: Benkő Mihály, Erdélyi István, Néhány érdekes tudománytörténeti momentum a kazárok kutatása egykori lehetőségeiről. Eleink II/1, (2003),

BURY, J. B.:
1923 The Huns, in: History of the Later Roman Empire by J. B. Bury Published by Macmillan & Co., Ltd.

DERBEND-NAMEH
1853 Derbend- Nâmeh, or the history of Derbend, Publ. With the Texts and Notes by A. Kazem-Beg, St. Petersburg

DIODORUS of Sicily
1967 Bibliotheke in Twelve Volumes. II. London-Cambridge, (The Loeb Classical Library).

ERDÉLYI István
2008: Schytia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó

ERDÉLYI István
2012 Magyar őstörténeti minilexikon, Budapest,

GABUJEV, T. A. = ГАБУЕВ, Т. А.
2005 Аланский всадник. Сокровища князей I—XII веков: Каталог выставки. Участники выставки: Государственный музей Востока (Москва), Государственный исторический музей (Москва), Азовский историко-археологический и палеонтологический узейзаповедник (Азов), Северо-осетинский государственный объединенный музей истории, архитектуры и литературы (Владикавказ). Мocквa: ГМИНВ.

HASZANOV, H.:
2008 A közös azerbajdzsáni-magyar etnikai gyökerekről, Európai Folklór Intézet Budapest,

HÉRODOTOSZ:
2007 A görög-perzsa háború, Osiris Kiadó

HORVÁTH Gábor:
2013: Invázió a közel-keleten 395-ben, hagibal.blogspot.hu/2013/04/hun-invazio-kozel-keleten-395-ben.html, letöltve: 2017-01-12

Идрисов Ю.
2009. Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009, 51, http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2017-01-01 (ford.: Benkő Mihály)

KATONA T. (szerk):
1981 A tatárjárás emlékezete, Bp., 95-100. Fordította: Györffy Gy

KÉZAI Simon:
Magyar Krónika, (ford.: Szabó Károly), http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm, letöltve: 2017-11-07

KISS Bálint:
1839 Magyar régiségek, Pest

MÉSZÁROS Gyula:
1938 Chattiak és Skythak, Szeged, 1938., http://eco-invest.hu/chattiak_es_skythak.pdf, letöltve: 2017-11-07

MORAVCSIK Gyula
1927 Muagerisz király, Magyar Nyelv, XXIII. (1927) 258–271.

MÜBARIZ Helilov – NYITRAY Szabolcs:
2008 Ősmagyarok Azerbajdzsánban, Hun-idea Kiadó, Budapest 

SZERELMEY Miklós:
1847 Magyarok a Kaukázusban, Pest

SZULOVSZKY János:
2015 Régi problémák, új adatok, újragondolt magyar őstörténet, ETHNOGRAPHIA 126/2015. 4. sz., http://real.mtak.hu/31151/1/Szulovszky_2015_Regi%20problemak-uj%20adatok_Ethn_126_nr4_652-669.pdf, letöltve: 2017-11-08

TÓTH Tibor:
1965 A honfoglaló magyarság ethnogeneziséne problémája, in: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz.

VERES Péter:
1985 Magyarok a Kaukázus előterében. Újabb régészeti, nyelvészeti és növényföldrajzi eredmények az előmagyarok vándorlásának rekonstruálásához. Ethnographia XCVI. 1. 114–126.

VERES Péter:
2009 Mérföldkövek a magyar őstörténetben, Budapest 2009.

VINOGRADOV, V. B.:
1983 Altungarische Paralellen zu einigen Gräbern des alanischen Gräberfeldes bei Martan-Ču. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae Bd. 35. 211–220.

ZAKHAROV, Aleksei Alekseevich – ARENDT, V. V.:
1935 Studia Levedica. Régészeti adatok a magyarság IX. századi történetéhez. Budapest: Magyar Történeti Múzeum. /Archeologica Hungarica XVI.

ZIMONYI István:
2012 A magyarság korai történetének sarokpontjai, Szeged, 2012, http://real-d.mtak.hu/597/7/dc_500_12_doktori_mu.pdf, hozzáférés: 2017-09-26

Kapcsolódó cikkek:

AZ ŐSTÖRTÉNET „HARCKOCSIJA” ÉS A MAGYAR ETNOGENEZIS

Horváth Gábor: A HUNOK 395. ÉVI ÁZSIAI HADJÁRATA A RÓMAI BIRODALOM KELETI TARTOMÁNYAI ELLEN

DERBENT ÉS MADZSAR VÁROSOK

NAGY SÁNDOR KAPUJA

MADZSAR/MAGYAR VÁROS

ISTEN SZAVUNK EREDETE ÉS A SZKÍTÁK

Benkő Mihály: A TURGAJI MADIAR TÖRZS

A kazakisztáni keleti magyar néptöredékről, Valóság 2003. január XLVI. évfolyam 1. szám

(I.) A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete

A Turgaj-vidéki madiarok (ejtsd: magyarok) közé tett kazakisztáni utazásom előtörténete néhány évvel ezelőtt kezdődött. 1996–97 telén orosz nyelvből magyarra fordítottam Nurszultan Nazarbajev kazak elnök A XXI. század közepén című könyvét. Munkám befejezése után több alkalommal is meghívtak különféle budapesti kazak kulturális rendezvényekre és kazak küldöttségekkel való találkozásokra. Szinte valamennyi alkalommal előfordult, hogy a követség egy munkatársa vagy a küldöttség egy tagja ekképp fordult a magyarokhoz: szeretnénk felhívni figyelmüket arra, hogy Észak-Kazakisztánban él egy madiar népcsoport. Kétségtelenül az önök rokonai, a keleti magyarok leszármazottai. Jöjjenek, találkozzanak velük, kutassák múltjukat és néprajzukat! Mi szívesen látjuk önöket, szabad utat engedünk kutatásaiknak.

Ezekről a magyar tudománynak szóló kazak felhívásokról beszélgettem több alkalommal is a témához értő barátaimmal: Jaczkovits Miklóssal, hazánk jelenlegi kazakisztáni nagykövetével (akkoriban a Külügyminisztérium munkatársa volt) és Erdélyi István régésszel, akivel már több mint egy évtizede sokrétűen együtt dolgoztam a magyar őstörténet kutatásában. Elmondtam nekik azt az elképzelésemet, hogy szívesen elmennék Kazakisztánba. Nem forrásokat kutatnék ott, hanem magukat a madiarokat kérdezném meg arról, mit tudnak önmagukról: kik ők, honnan származnak? Régebbi, a mongóliai kazak nomádok között végzett kutatásaim többszörösen bizonyították, hogy a nomádok szájhagyományaiban több száz évvel ezelőtti események is elevenen élnek. Úgy véltem, bármit mondanak is magukról a kazakisztáni madiarok — akár a mongol vitte őket keletre a tatárjárás idején, akár az oszmán török vagy a krími tatár a XVI–XVII. században, ahogyan több tudósunk is feltételezte —, minden, amit megtudunk róluk, új adatnak tekinthető, hozzájárulás népünknek, a magyarságnak a történetéhez.

Barátaim helyeselték tervemet. Erdélyi István felhívta figyelmemet arra, hogy az 1960-as évek közepe táján már járt a kazakisztáni madiarok között egy magyar antropológus, Tóth Tibor, a Természettudományi Múzeum embertani tárának akkori vezetője, de eredményei és felfedezései valahogy elsikkadtak.

Tóth Tibor 1964 őszétől 1965 tavaszáig tartó féléves tanulmányútja során embertani vizsgálatokat folytatott a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. Háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Alma-Atában, amikor a Kazak Szovjet Köztársaság területén élő kipcsakokhoz készült, Szeitbek Nurhánov nyelvész, a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa tájékoztatta őt arról, hogy Kosztanáj városa környékén él egy magyar (madiar) népcsoport. 1965 áprilisában Tóth Tibor három hetet töltött a Kusztanáji Terület argün és kipcsak csoportjai között, antropológiai felméréseket végezve. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz-kilencszázötven főből áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép középső és kis hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Felfedezését Tóth Tibor Budapesten és Alma-Atában egyaránt közölte tudományos folyóiratokban. Népszerű formában a Magyar Nemzetben írt róla Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Tóth Tibor azt remélte, hogy nagyobb nyelvészeti, régészeti és néprajzi expedícióval térhet vissza a színhelyre, s alapos kutatással meg tudják majd állapítani, milyen kapcsolatban állhatnak az argün-madiarok a magyarsággal. Jogos várakozásában azonban csalódnia kellett. Soha többé nem jutott vissza a kusztanáji madiarokhoz, vagyis ahhoz a keleti magyar néptöredékhez, amellyel hazánkból ő találkozott először (legalábbis a XX. században). Kőrösi Csoma Sándornak a keleti magyar testvéreket kereső álmaihoz mérhető felfedezése úgy elsikkadt, mintha sohasem lett volna. Emlékét mindössze néhány, szinte senki által sem olvasott oldal őrzi tudományos folyóiratokban és a Magyar Nemzetben.

Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.

Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: „A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus »nyet«.”

A mai Kazak Köztársaság földrajzát, középkori, újkori és legújabb kori történetét alig ismerjük. Pedig sok magyar kutató szerint Kazakisztán északi határvidékén és a hozzá közvetlenül kapcsolódó nyugat-szibériai területen, az Isim és a Tobol folyó közötti sztyeppeken zajlottak le a magyar őstörténet korai eseményei. A későbbi századok során is sok olyasmi történt Kazakisztánnak, ennek a több mint négy és fél millió négyzetkilométernyi országnak a területén, ami közvetlenül kapcsolódik a magyarság, különösen a keleti magyar töredékek történetéhez.

Az Észak-Kazakisztánban elterülő Turgaj sztyepp mintegy kétszázezer négyzetkilométer, vagyis kétszer akkora, mint Magyarország. Észak–déli irányban a Nyugat-szibériai Alföldtől az Aral-tó vidékének sivatagi zónájáig terjed hétszáz kilométeres hosszúságban, kelet–nyugati irányban pedig kétszázötven–négyszáz kilométernyi kiterjedésű. Száraz, mocsaras és szikes sztyeppek, tóvidékek váltogatják ott egymást. A terület kevés folyója meglehetősen bővizű. Az éghajlat szélsőségesen kontinentális: nyáron plusz harmincöt-negyven Celsius-fokig mehet fel, míg télen mínusz harmincöt-negyven Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet. A tavaszi olvadáskor és az őszi esőzések idején az egész vidéken áradások táplálják a nagy kiterjedésű mocsarakat. A vad- és halállomány bőséges. A vidék mindig is nagybani állattenyésztő terület volt. A XIX. században a helyiek mind az öt nomád állatfajtát tenyésztették: lovat, tevét, birkát, kecskét és szarvasmarhát. A turgaji kereskedők tevéikkel Taskentig és Szamarkandig jártak kereskedelmi útjaikon. Az orosz archívumok feljegyzései szerint 1869-ben 2212 család élt ott, s egyik senki sem volt szegénynek mondható. Turgaj városa kazak kulturális és iskolai központ volt. A cári rendszer mindenütt a letelepedést és a földművelést akarta a kazak nomádokra rákényszeríteni, akár alkalmas volt rá a terület, akár nem. Ebből a szempontból nem változott az 1917-es forradalmak utáni szovjet bel- és gazdaságpolitika sem. E problémák lehettek a fő okai annak, hogy a szabadságot és a nomád életet szerető turgaji kazakok alaposan kivették részüket valamennyi, a cári és a szovjethatalom elleni felkelésből.

A Keneszari Kaszimov, az utolsó dzsingiszida kazak kán által 1837–1847-ben az oroszok ellen vezetett szabadságharcnak a fő fészke éppen a Turgaj-vidék volt. Jórészt onnan indult ki az 1910-es évek kazak függetlenségi mozgalma, az Alas is. Ez a kezdetben békés mozgalom 1916-ban, az első világháború idején, amikor a cári hadsereg kazakokat akart sorozni hátországi szolgálatra, nyílt függetlenségi harcba ment át. A madiarok nagy számban vettek részt e harcokban. Emiatt az irtó hadjárattá váló cári büntetőexpedíciók, amelyek közül hármat is küldtek a Turgaj-medencébe, sokat megöltek közülük is. Az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Turgaj-vidéken független fejedelemség alakult, amely jó ideig tartotta magát, fehérek és vörösök ellen egyaránt.

Az Alas mozgalom ideológiai vezetője, az 1885-ben született Mir-Jakub Dulatov költő, író, matematikus és újságíró madiar származású volt, a középosztály felső rétegéből. Írásait gyakran írta alá Madiar álnéven. Az ő szellemi alkotása volt az Ébredj, kazak! című versgyűjtemény, amely a maga nemében nemcsak hasonlított Petőfi Sándor Talpra, magyar!-jához, hanem hatására nézve is a nagy magyar költő forradalmi verséhez volt mérhető kazak földön. A cári cenzúra betiltotta a verseskötetet, szerzőjét pedig három évre börtönbe zárták. Dulatov a szovjet időkben megpróbált beilleszkedni a rendszerbe, a bolsevik pártba azonban sohasem lépett be. Sorsa a kolhozosítás miatt újból kirobbanó kazak lázongások idején vált tragikussá: 1930-ban tizennégy vádlott-társával együtt a sztálini bíróság tíz év javító-nevelő munkára ítélte. Büntetését a fehér-tengeri csatorna munkálatain és a Szolovecki-szigeten levő táborban töltötte. Szülőhazájától távol, a közép-ázsiaiak számára nehezen elviselhető orosz északon a tábor gyorsan elemésztette. Karéliában temették el 1935-ben. Vele együtt a sztálini rendszer valamennyi argün-madiart „a nép ellenségé”-vé nyilvánította, éppúgy, mint később, a második világháború idején a krími tatárokat vagy a csecseneket. Hosszú ideig még Dulatov nevének kimondása is börtönnel fenyegette azokat, akik vissza mertek emlékezni rá. Végül 1990-ben rehabilitálták. Holttestét 1993-ban, a Kazak Köztársaság függetlenné válása után egy főként turgajiakból álló kazak küldöttség hantolta ki, helyezte koporsóba, s vitte vissza a Turgaj-medencébe, ahol mauzóleumot és múzeumot emeltek neki.

Mindezek a körülmények érthetővé teszik, miért „igazította ki” Moszkva, amilyen gyorsan csak lehetett, azt a „hibát”, hogy Tóth Tibor a Kazak Akadémia kutatási engedélyt adott a turgaji magyarok között. Az is világos, hogy ettől kezdve egészen a Szovjetunió bukásáig és a Kazak Köztársaság függetlenné válásáig miért nem járhatott egyetlen magyar, még a Kazakisztánban oly alapos kutatásokat végző Mándoky Kongur István turkológus sem a Turgaj-vidéki magyaroknál.

(II.) Szeitbek Nurhanov visszaemlékezése

Asztanában, Kazakisztán fővárosában kazak segítőmmel és útitársammal, Babakumar Kinayattal, a Kazak Nemzeti Múzeum és az almati Keletkutató Intézet munkatársával együtt turgaji utazásunk előtt meglátogattuk a hetvenöt éves Szeitbek Nurhánovot. A híres kazak nyelvész évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. Annak idején ő kísérte el Tóth Tibort az argün-magyarokhoz. Szeitbek Nurhánov, aki napjainkban nyugdíjasként él Asztanában, felkészülten várta jövetelünket. Ahogy a tudós kiterítette jegyzeteit az asztalra, s beszélni kezdett, látszott, hogy az a harmincnyolc évvel azelőtti út élete legemlékezetesebb eseményei közé tartozik.

„Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fővárosa környékén élő kazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után előadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisről. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Előadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, s ő válaszolni fog rájuk. Én két kérdést írtam fel neki:

  1. Hogy nevezik a különböző európai nyelveken Hungariannek, Ungarnak, vengrnek stb. nevezett magyarok saját magukat?
  2. Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Turgaj-medencében élő madiaroknak az önök népével?

Jómagam ugyanis a Turgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950–51-ben tanító voltam odahaza, s argün-madiar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.

Tóth Tibor első kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdésre mindössze ennyit mondott: »Kérem, hogy aki ezt a kérdést feltette, maradjon még, hogy magunk között tudjunk beszélni.«

Az előadás végén odamentem hozzá. Izgatottan kérdezte, hogy hányan lehetnek az argün-madiarok a szülőföldemen. »Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren« — válaszoltam. »Kérem, hogy ne beszéljen erről senkinek! Most nagyon kevés itt az időm, de a jövő évben, ha élek, visszatérek.«

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Turgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Várnunk kellett. Pár nappal Tóth Tibor fővárosunkba érkezése után magához hívatott a Kazah Akadémia káderpolitikai osztályának vezetője, egy titkos állomású KGB-ezredes, származására nézve kazak. A következő kérdést tette fel: »Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanájba?« »Igen.« »Van önöknek közös kutatási témájuk?« »Nincs. Ha ez a kérdés így merül fel, már vissza is léptem az úttól.« »Semmi baj, csak érdeklődtem. Menjenek el nyugodtan! Jó munkát kívánok önöknek!«

foto-tt.JPG

Kép: Balról jobrra: Tóth Tibor antropológus, Szeitbek Nurhanov, nyelvész, egy helyi tisztviselő 1965-ben.

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj–Turgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elől szigorúan elzárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsőbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, Tóth Tibor viszont épp Leningrádban készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy az akadémia elnöke is szilárdan mellettünk állt. Ezekben a napokban találkozott az akadémia tudományos titkárával, s azt mondta neki: »Segítsünk a vendégünknek!«

Végül április 7-én indulhattunk. Emlékszem, a repülőgép a rossz idő miatt nem szállt fel időben. Ott aludtunk az alma-atai repülőtéren a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaji terület titkárához, s megtanácskoztuk vele a teendőket. A Turgaj-vidéken éppen olvadás és áradás volt, a területet nem lehetett autóval megközelíteni. Végül U2-es kis repülőn mentünk Turgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarükopa-tavak melletti központi helyiségbe, szintén repülőn. Tóth Tibor itt gyűlést hívatott össze, s ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madiar törzsbelit mért meg a Szarükopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrukat, leírta szemük vágását és színét, hajuk, szőrzetük színét és sűrűségét. Felhívta figyelmemet arra, hogy bizonyos ottani helyiség- és nemzetségnevek Magyarországon is léteznek. Ilyen a Sümegti és a Tomaj: Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevű város és egy Badacsonytomaj nevű falu. A szagai temetőben meglátogattuk egy nagyon híres madiar cseréptetős sírját, s a helyi mullahhal beszédet mondattunk felette. Sajnos, sem a jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetőről, sem a leírt emberekről nem készíthettünk fényképeket, ugyanis a fényképezést megtiltották Tóth Tibornak.

A turgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondák, hogy ha legközelebb jövünk, repülőt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Turgaj-vidéki kipcsakok között is, de körükben is akadt néhány madiar.

Ezután Kosztanajba utaztunk. A város körzetében élt néhány madiar Mir-Jakub Dulatov rokonságából. Tóth Tibor köztük is végzett méréseket. Egyikük arra kérte őt, hogy az Alma-Atában mezőgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel rá ezzel a hatóságok figyelmét.

Mindezek ellenére úgy vélem, nem kis mértékben a Dulatov családdal való találkozás is oka lehetett annak, hogy a következő évben Tóth Tibor hiába repült Alma-atába, nem utazhattunk el Kosztanáj-Turgaj vidékére, sőt, később nekem is támadtak kellemetlenségeim. Ez nem a Kazak Akadémián múlott. Ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Például elküldtek valakit anyagot gyűjteni egy Nyugat-Szibéria határán élő madiar akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét.”

Sajnos, Szeitbek Nurhánov gyenge egészségi állapota miatt nem tudott velünk utazni a Szarükopa vidékére. Szívesen jött volna, mert tizenhat éve nem járt odahaza. Összehozott viszont bennünket néhány Asztanában élő emberrel, például egy újságíróval Dulatov rokonságából, aki részt vett a kazak mártír holttestének hazavitelében, s könyvet is írt róla. A vele folytatott beszélgetés során határoztam el, hogy ha sikerül eljutnom a Szarükopára, feltétlenül meglátogatom az írásait Madiarként aláíró kazak nemzeti hős mauzóleumát és múzeumát.

(III.) Benkő Mihály 2001. szeptemberi kutatóútja a Turgaj medencébe

Argalyknál tért rá bérelt autónk a turgaji útra. A várost aszfaltozott út köti össze Turgajjal. Ez a tény némi csalódást, de megkönnyebbülést is okozott nekem. Úgy hallottam, hogy a Turgaj környéki puszta vad vidék. Mégis van kiépített útja, majdnem olyan hosszú, mint az általam annyira kedvelt nagy, belső-ázsiai nomád országnak, a másfél millió négyzetkilométernyi területű Mongóliának az összes kiépített útja. „Csalódásom” azonban még másnap elmúlt, amikor Turgajból a szarükopai madiarok zömének lakhelye, Szaga felé indultunk. Itt ugyanis aszfaltnak nyoma sem volt. Még a kijelölt út nyomvonalát is alig tudtuk követni. Mocsaras vidéket, madaraktól hemzsegő, nagy tavakat, a Szarükopa-tavakat láttuk az útnak nevezett csapás mentén. Változatosságként időnként szikes, száraz puszta is került a szemünk elé. Vadakban és halban végtelenül gazdag őspuszta ez, többek között háromszáznál több madárfajjal. Sofőrünktől azt az információt kaptuk, hogy a tavaszi és az őszi esők idején itt nincs közlekedés. Szerencsére szeptember közepe táján még száraz idő volt, a nyáron hemzsegő bögölyök és szúnyogok viszont már eltűntek. A hőmérő higanyszála nappal még a tizennyolc-húsz fokot is elérte, ám az őszi rossz idő bármikor megkezdődhetett. Sietni kellett kutatásainkkal.

Szain, Szaga elöljárója fogadott és látott vendégül minket. Igazi argün volt, csak nagyanyja volt madiar. Mégis örült annak, hogy megint jár egy magyar a Szarükopán. Tóth Tiborra mindenki jól emlékszik ott, tudják, merre, melyik családoknál járt, hol mérte meg az embereket, s hol vágott mintákat a nők hajából. Mondtam, hogy én nem mérek meg senkit. Engem csak a legendák érdekelnek: mit tudnak eredetükről, arról, hogy miként kerültek erre a vidékre? Szain a gyűjtésnek ezt a formáját jó elgondolásnak tartotta, s megígérte, hogy mindenben segít. Megnéztük Szaga múzeumát, s az iskolában lefényképeztem a madiar tanítókat és gyermekeket.

Amikor elindultunk Szain kocsiján Mir-Jakub Dulatov mauzóleumához, zömök, kajla bajuszú, kék szemű akszakal csatlakozott hozzánk: Musztafa Sahanbai, a helyi madiar közösség vezetője. Nagy örömmel üdvözölt engem és Babakumart. Elmondta, hogy jelenleg százötven madiar család él a körzetben. Kérdésemre, hogy ismer-e valamilyen legendát törzse vagy nemzetsége múltjáról, őszinte sajnálkozással válaszolt: „Ó, nem emlékszem én semmire. Apáink még ismerték ezeket a történeteket, de nekünk már nem adták őket tovább. Azt mondták nekem is: jobb, ha semmit sem tudsz minderről. De ma, ha időben hazaérünk, vagy holnap elviszlek titeket egy kilencvenhat éves madiar akszakalhoz. Ő biztosan emlékszik még, s mesél majd nektek.

Mir-Jakub Dulatov mauzóleuma Szagától mintegy harminc kilométernyire északra, egy volt kolhoz területén épült fel, régi muzulmán mauzóleumok mintájára. A mauzóleum őrét hamar megtaláltuk. Kinyitotta az ajtót, beléptünk, s az első magyarként ott álltam egy olyan kazak nemzeti hős sírjánál, aki „Dulatov, a madiar”-nak nevezte magát. Tehát a mi hősünk is. A magyar nép nevében letérdelve, fejemet a sírkőre helyezve tiszteletemet tettem előtte.

x052.jpg

A mauzóleumhoz múzeumot építettek. Érdeklődéssel néztem Dulatovnak és rokonainak, a Sztálin idején kiirtott madiar értelmiséget képviselő családnak a fényképeit. Szép emberek voltak, antropológiai szempontból hasonlónak látszottak a magyarsághoz. Láttam Dulatov Gulag-cellájának rekonstrukcióját és néhány, a KGB archívumából származó fényképet a fehér-tengeri csatorna építéséről. A nehéz körülmények ellenére is megpróbáltam mindezt fényképezőgépemmel rögzíteni. Ezután teáztunk a múzeumőr családjával. Ő is madiar volt, de őseiről semmit sem tudott, akárcsak az a néhány ottani madiar, akiket a helyi szokások szerint velünk együtt meghívott teázni.

Az éjszakát Szainnál töltöttük. Megismerkedtünk a Szaga és még három község felett őrködő rendőr öccsével, másnapi útitársunkkal is.

Reggel együtt indultunk a nevezetes kilencvenhat éves akszakalhoz. Útközben Szain megmutatta a madiar temetőt, de nem vállalta, hogy jó ötszáz méternél közelebb vigyen minket. A temető szent hely Kazakisztánban, a család, a nemzetség, a törzs tagjainak nyugvóhelye. Kívülálló a törzs engedélye nélkül nem zavarhatja nyugalmát, még helybéli kazak sem.
Musztafa akszakal öreg, legalább harmincéves Volgájával várt minket. Ő mutatta az utat remélt adatközlőnknek a Szarüüzeny partján álló házához. Az akszakal teával fogadott bennünket, de a legendákkal kapcsolatos kérdésünkre a következő választ kaptuk tőle: „Kezdek megsüketülni, s mindent elfelejtek.”

Az akszakal felesége, egy szibériai kazak asszony elmondta nekünk, hogy férje tizennyolc évet ült Sztálin idejében. A nő is fogoly volt, a lágerben ismerkedtek meg, és szabadulásuk után házasodtak össze. Fényképeket készítettünk a családról. Éreztem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, s ezt az asszony is megerősítette: „Nálunk, kazakoknál búcsúzásnál nem szokás kezet fogni.”

Musztafa ezután elvitt minket egy nyolcvanéves madiar akszakalhoz is. Bár lefényképezhettük, ő sem akart semmit sem tudni a régi dolgokról. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy ismerik ők a legendáikat, csak nem akarják az első jöttment idegennek elmondani. Sejtésem rövidesen bizonyosságot nyert. Szainnál a búcsúebédünkön Musztafa akszakal, aki akkor már baráti érzéseket táplált irántunk, s nyilván nem akarta, hogy eredmény nélkül térjek haza a szarükopai ősmocsarakból, sóhajtozva jött oda hozzánk: „Eszembe jutott valami…”

Ő, aki egy nappal azelőtt még nem emlékezett semmire, elmondott egy szép kerek történetet Madiar vezérről és testvéréről, Aldiarról, aki feleségül vette bátyja szerelmét. Madiar később öccse fiának nevelőapja lett. A Dzsenibek nevű fiú a Középső Horda népi ünnepén legyőzte a Kis Horda legyőzhetetlennek vélt birkózóját.

Ezután Musztafa akszakallal már a temetőhöz is elmehettünk. Ő maga mutatta meg, melyik sírokat találja a legérdekesebbnek. Engem különösen egy, a téglasírok közepette fából épült sír érdekelt, amelynek pontos mását a Mongol-Altajban, a mazsarok temetőjében láttam. Az altaji temető egy fenyőerdő mellett áll, itt a legközelebbi erdő mintegy kétszázötven kilométernyire lehet. A sír építői tehát komolyan vették az ősi hagyományok betartását. A sírkövön ez áll: MADIAR. E szó kazak nyelven azt jelenti, s úgy is ejtik ki: MAGYAR.

Mielőtt Szainnal és öccsével Turgaj felé indultunk volna, még vagy hét sírkövet lefényképeztem a következő törzsi, nemzetségi megjelöléssel vagy annak valamilyen változatával: ARGÜN-MADIAR TÖRZSBÉLI, AZ AITKUL NEMZETSÉGBŐL. Alatta az elhunyt neve, neme, születésének és halálának ideje.

047.jpg

Kép: Sírkő a turgaj-vidéki Szaga magyar temetőjében. A sírfelirat első két szava: MADIAR RUÜ, magyar nemzetség

Az Aitkul egyike az argün-madiar törzs Tóth Tibor által gyűjtött hat nemzetségnevének (akbai, aitkul, boz, kalmambet, abüz, seru).

Elbúcsúztunk Musztafa akszakaltól, aki iránt nagy hálát éreztem. Még hogy nem foghattunk kezet! Sőt, lehetőség nyílt egy baráti ölelésre is. „Visszavárunk titeket jövőre — búcsúzott. — Addigra összegyűjtjük számotokra legendáinkat. Eddig nem fordítottunk figyelmet e témára, de most majd gondunk lesz rá.”

Szóval, emlékezni fognak. Akkor már nem leszünk többé idegenek.

Ezután Szain és öccse közölte, hogy Turgaj felé még útba ejtünk néhány adatközlőt. A két testvér ekkor már nagyon komolyan vette azt az önként vállalt feladatát, hogy segítsen nekünk. Átkeltünk a Szarüüzeny hídján, s nemsokára ismét egy faluban, Kumsiqban voltunk. Két öreghez vittek minket kísérőink. Kérdésünkre a következő választ kaptuk:

„Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madiar és Khudiar, akik a Volga mentén éltek, egy szarvast követve elindultak nyugat felé. Madiar el is jutott oda, ahová indult, Khudiart viszont útközben elfogták, megölték és kettévágták. de ez csak mese, s többet nem tudunk mondani.”

Babakumar arra hívta fel figyelmemet, hogy a kettévágott testvér a kazak nemzetiségi törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelzi: a szóban forgó törzs vagy nép kettévált.

Továbbindultunk. Észrevettem, hogy Szain egészen másfelé viszi az autót, mint amerre Szagába jöttünk. Az új utat csak a helyiek használták száraz időben. Legalább száz kilométerrel lerövidíti az utat Turgaj felé.

Rövidesen eltűntünk a sásban. Visszagondoltam a mongóliai terepen megtett autóútjaimra és a kiváló ottani sofőrökre. Egy fontos különbséget észleltem az ő vezetésük és Szainé között. A legjobb mongóliai sofőrrel is előfordult, hogy nem volt egészen bizonyos abban, merre kell menni. Szain azonban minden esetben gondolkodás nélkül fordult jobbra vagy balra a mély sásban, egészen addig, amíg el nem értük a betont, éppen Albarböjetnél, annál a telepnél, ahol a következő remélt adatközlőnk élt. Később térképen láttam, hogy a „rövidebb út” a Szarükopa-tavak két legnagyobbja közötti keskeny sávon vezetett, zsombékosok és lápok között. Itt csakugyan nem lehetett egy métert sem tévedni. Az is világossá vált számomra, hogy Oroszországban annak idején miért emelték meg a Zsigulik alvázát. Az eredeti Fiat 1200 vagy Fiat 1500 ezeken az utakon nem lett volna képes járni.

Kamal Dajirov madiar származású egykori nyelvtanár is azzal fogadott minket, hogy nem tud semmit. Amikor azonban még tíz perc múlva is egyedül ültünk a teázóban, megjegyeztem Babakumarnak, hogy Szain és öccse talán rábeszélik az öreget a megnyilatkozásra. E pillanatban be is léptek, az akszakal hóna alatt egy füzetköteggel. Úgy döntött, hogy elmond mindent, amit tud.

A kezében tartott füzeteken az 1953-as évszámot olvastam. Kamal Dajirov még fiatalkorában másolt le egy írásos törzsi-nemzetségi leszármazási táblázatot, egy úgynevezett sezserét, amelyet csaknem ötven évvel azelőtt titokban őrzött egy akszakal. Amikor vendéglátónk elkezdte felolvasni, felesége, aki a teát szolgálta fel nekünk, rászólt: „Mit meséled már megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget? Gondolod, hogy soha többé nem jönnek vissza?” „Elhallgass, asszony!” — intette le a férfi.

A cári elnyomás korszakát is beleszámítva majdnem kétszáz éves terror félelmeit nehéz leküzdeni. Nem könnyű megszokni a függetlenséget, azt, hogy a Kazak Köztársaságban ma már mindenki kimondhatja, amit gondol. Az asszony aggodalmának az is oka lehetett, hogy annak a Mir-Jakub Dulatovnak a neve is szerepelt a sezserén, aki miatt az argün-madiarok Sztálin idején a nép ellenségévé váltak. A cári és a szovjet rendszer ellen harcoló kazak hazafiak történetének kutatását a szovjet időkben csírájában nyomták el.

A táblázatban szerepelt a három kazak horda, a Nagy, a Középső és a Kis horda, valamint a Középső Hordának mind a hat törzsszövetsége is: a kipcsak, az argün, a kerei, a kongirat, az uak és a najman. Az argünök leszármazása végig követhető volt rajta. A szövegből az derült ki, hogy Argün leszármazottjának, Sarizsetinnek balkézről vett, harmadik feleségétől származó dédunokája volt a három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar.

Amikor fényképeztük Kamal Dajirov családját, odajött hozzánk még egy madiar férfi. „Befogadnának minket a Kárpát-medencében, ha odaköltöznénk?”

Így tehát végül is sikeresnek bizonyult a szarükopai vidék madiarjaihoz tett utazásunk. Turgajban forró kézfogással búcsúztunk helyi pártfogóinktól és segítőinktől, Szaintól és testvérétől.

Két nappal később Kamal Dajirov sezseréjének egy másik változatát és a Musztafától hallott legenda bővebb variációját olvasta fel nekünk most készülő, a turgaji kazakok leszármazásáról szóló művéből Orunbaszar Turasov, egy Turgaj vidékről származó asztanai történész, fél órával vonatunk Almatiba indulása előtt. Ebben a sezserében is Aldiar és Khudjiar volt Madiar két testvére, s a sezserében meg a hozzá fűzött legendákban is szó esett Madiar és Aldiar leszármazottainak szerepéről az orosz gyarmatosítással szembeni ellenállásban.

Ahogy vonatunk dél felé száguldott a kazak pusztákon keresztül, eszembe jutott az a naplemente, amelyet a Szarükopán fényképeztem le a Turgaj-vidéki utolsó estén. A vörösen a vízbe ereszkedő nap időváltozást jelzett.

Szeptember vége volt már. A szibériai jellegű tájon szokatlanul hosszú, száraz, meleg, szinte nyárias idő bizonyára nemsokára véget ér. Megkezdődik az ősz, az esők, a kemény fagyok. A szikes puszták száraz füvét hó, a mocsarakat, a tavakat jég borítja majd.

Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a szagaiak a kemény tél hosszú estéinek baráti, rokoni beszélgetései során nemegyszer emlegetik majd, hogy harmincnyolc évvel Tóth Tibor után ismét járt náluk vendég a távoli Magyarisztánból.

A beszélgetésekhez a pusztán süvöltő jeges szél és farkasüvöltés szolgáltatja majd a kísérőzenét…

(IV.) Madiar és Aldiar történetének két változata.

  1. Musztafa Sahanbai szagai lakos meséje

Két testvér élt a Szarükopa környékén: Madiar és Aldiar. Madiar volt az idősebb, vezíri (bírói) rangú. Az alábbi esemény nyári szállásra költözésükkor történt.

Volt egy szolganő az auljukban, aki valószínűleg hadifogolyként vagy hadizsákmányként került hozzájuk. Madiar feleségül akarta venni ezt a nőt, de a költözéskor öccse, Aldiar korábban indult el. Magával vitte a nőt, s asszonyává tette, még mielőtt Madiar a nyári szállásra ért volna népével és állataival. Ekkor Madiar így szólt testvéréhez:

— Jól kitoltál velem, Taz [tetves, sebes fejű)!

Mégis megmaradtak jó testvérnek. Aldiarnak a szolganőtől fia született, akit Dzsenibeknek neveztek el, s akit azután Madiar vezír nevelt tizenöt éves koráig.

Ekkor történt, hogy nagy ünnepet rendeztek, valószínűleg abban a törzsszövetségben, amelybe a madiarok tartoztak. Egy másik törzsből jött egy híres, nagy erejű birkózó, aki mindenkit legyőzött. Dzsenibek háromszor is kérte nevelőapját, Madiart, hadd küzdjön meg ezzel a harcossal. Madiar kétszer így válaszolt:

— Nem lehet, kisfiú vagy te még ehhez.

Harmadszor azonban megengedte neki a küzdelmet, s azt kívánta a fiúnak, hogy a szellemek neki juttassák a győzelmet. Az ünnep szervezője, akit szintén Dzsenibeknek hívtak, megkérdezte a fiút:

— Mivel bizonyítod, hogy elég erős vagy a harcra?

— A birka bokacsontjából zsírt tudok kicsavarni.

Megkezdődött a küzdelem. A nagy erejű birkózó kétszer is eldobta a fiút, de ő mind a kétszer talpra esett, tehát a harc döntetlenre állt. A harmadik összecsapáskor nagy port kavartak. Amikor a por leszállt, kiderült, hogy a fiú földhöz vágta híres ellenfelét. A nagy birkózó, amikor felkelt, meg akarta támadni a fiút, az életére tört, de ő Madiarhoz menekült, a köpenye alá bújt. A vezír megvédte a gyereket.

A fiú ezek után visszatért igazi apjához, Aldiarhoz. A mérkőzés óta Kara Balvannak (Erős Feketének) nevezték. Nagy hírű vitéz lett. Ivadékai Aldiarnak nevezték ősapjukat, s a geneaológiai táblázatban Aldiar vagy Taz néven szerepelnek. A nemzetségből sok híres ember és államférfi származik.

  1. Orunbaszar Turasov asztanai történész gyűjtése

Az argün madiarok az argün törzsszövetségbe tartoznak. Ősük, Argün százhat éves korában harmadik asszonyaként vette feleségül Ajnaközt (Holdas Szemet), akitől Tembiszopi nevű fia születetett. Utódaikat tokal-argünnek (szarvatlan, nem teljes jogú argünnek) nevezték. Hatodik nemzedékükbe tartozott három testvér: Aldiar, Madiar és Khudiar. Khudiarnak kevés leszármazottja volt, ők beolvadtak a magyar ágba. Aldiartól származott a taz törzs és nemzetség.

A három testvér közül Aldiar volt a legidősebb fiú, szorgalmas, ügyes állattenyésztő. Mindig elsőként költözött a téli és a nyári szállásra. Öccse, Madiar vezír, bíró lett a törzsben. Egyszer a két testvér auljában megjelent egy szegény nő, Karatölke, aki egy kulkainak nevezett nemzetségből származott. Első férje meghalt. Ekkor a nomád szokások szerint férje öccsének lett a felesége. Meghalt azonban a második férj is, ezért az asszonyt anyósa meggyűlölte és elzavarta. A nő Aldiar és Madiar auljába költözött, s ott élt szolganőként. Erős volt, szorgalmas és szép is, ezért mindkét testvér beleszeretett. Észrevették, hogy amikor pisilt, vizelete szétverte a talajt. A kazakok hite szerint ez azt jelentette, hogy az asszonynak erős méhe van. Ezért Madiar vezír nőül akarta őt venni, második vagy harmadik feleségként.

Egyszer Aldiar hamarább ment a nyári szállásra, mint Madiar vezír. A szolganő ezután többé nem ment Madiar jurtájához. A vezír megkérdezte feleségét, miért nem megy hozzá ez az asszony. Felesége azt felelte neki, hogy a rabszolganőt a sógor szertartásosan, esküvőn feleségül vette. Ekkor Madiar így szólt bátyjához:

— No, Sebes Fejű (Taz), sikerült megelőznöd engem, s elvenned ezt az asszonyt. Kívánom, hogy erős fiad szülessen tőle.

Valóban fiuk született Aldiaréknak, akit Zsanzaknak (hosszú életű) neveztek el. Ez volt a fiúnak a születéskor fülébe kiabált neve. Az is tény, hogy igen erős fiú lett belőle.

Egyszer Sakszak Zsenibek kán (turgaji, 1693-ban született) nagy ünnepet rendezett a Középső Hordában. Minthogy a Kis Horda birkózóját egyetlen alattvalója sem tudta legyőzni, így szólt a kán:

— Talán a Középső Horda asszonyai nem szültek fiút?

Ekkor felállt Zsanzak, s így szólt:

— Én legyőzöm a Kis Horda óriását!

A kánnak arra a kérdésére, hogy mivel bizonyítja erejét, így válaszolt:

— Három éve száradó sztyeppi szakszaulbokrot kitekerek, és zsírt préselek ki belőle.

Erre a fiú megkapta az engedélyt a harcra. Földijei nagy megelégedésére a Kis Horda birkózóját legyőzte, megsebesítette. Vitézi névként a Kara Balvan nevet kapta. Sok vitéz utódja született.

Az 1720-as években a kazak sztyeppről elkergették a kalmüköket. Ekkor, talán Madiar vezér korában a környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a terület elosztását. Aldiar és Madiar utódainak meg állatainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Turgaj-medencébe, ahol máig is élnek. Aldiar törzse, nemzetsége Kosztanaj megye Altin szarin járásában, az Obagan folyó vidékén nagy számban él. Sokan közülük művelt, értelmiségi emberek voltak, és sokan azok ma is. Például Dzsaz Zsanov, aki az omszki kadétiskolában tanult, a XIX. század elején befolyásos ember lett a környéken. Ő volt a kormányzóság határőrségének vezetője, s e minőségében is népe érdekében próbált tevékenykedni. Az Isim és a Tobol folyó mentén tizenöt kilométer hosszúságban dombokat emeltetett, s azookn túl nem engedélyezték az orosz parasztok letelepedését. Ezért az oroszok el akarták távolítani Dzsazt. Először börtönbe próbálták zárni. Egy határőrségi távcső nagy lencséjét betörték, s őt vádolták tönkretételével. Dzsaz érezte, hogy bajban van. Tanácskozott a többi aldiarral és madiarral arról, hogy mit tegyen. Kérdezték népüket: ki tudna távcsőlencsét készíteni? Jelentkezett egy Szüjündik nevű mester, aki azt mondta, hogy negyven zsák átlátszó kő összegyűjtése esetén tud lencsét készíteni a távcsőhöz. A népnek sikerült elegendő követ összegyűjtenie, a lencse elkészült, s Dzsaz megmenekült az orosz börtöntől. Ekkor az oroszok elhatározták, hogy megölik. Végül sikerült is nekik: kígyómérget kentek papucsára, s az végzett vele.

(V.) Visszatérés Almatiba

Almatiban még nyár volt, amikor visszaértünk. Az időjárás-jelentésekből azonban megtudtuk, hogy fenn, északon, Turgaj környékén valóban megkezdődött a hideg ősz.

Almati szállodámból, a Hotel Kazakisztánból ragyogó kilátás nyílt a Tien-sannak a város fölé emelkedő havas csúcsaira. Utazásom utolsó napjaiban arra is szakítottam időt, hogy kiránduljak a hegyekbe. Síliften feljutottam az Almati feletti havas régiókba. Megbámultam a csipkés ormokat és a gleccsereket. Kazak barátaimmal jártam a több száz méter mély, hajmeresztő Csarin-kanyonnál és az égre törő fenyőkkel övezett, gyönyörű, mélyzöld Kulszaj-tengerszemnél is.

A kínaiak és a nomádok nem véletlenül nevezték a sivár puszták között elterülő hatalmas, ezerötszáz kilométer hosszú és több mint hétezer-négyszáz méteres hegységet Tien-sannak, vagyis „Mennyei Hegyek”-nek. A Tien-san és a lábainál fekvő Hétfolyó-köz Közép-Ázsia legtermékenyebb, természeti szépségekben leggazdagabb vidéke. Nem csoda, hogy Almati, „Közép-Ázsia Svájca” is bővelkedik minden jóban. A kétmilliós város fölé magasodó hegyláncnak, az Ilintuli Alataunak huszonkét hegyorma éri el a négyezer-ötszáz métert. Legmagasabb csúcsa, a Talgar 4974 méteres.

Jártam Mándoky Kongur István sírjánál is. A fiatalon elhunyt nagy magyar turkológus a Kensai-temetőben, a kazak nép nevezetes művészei és tudósai között alussza örök álmát.

Utolsó kazakisztáni napjaim nagyobb részét azonban nem kirándulással, hanem Almatiban élő kutatóknak, így Babakumar Kinayatnak, Bolat Kumekovnak, a Kipcsak Kutatóintézet igazgatójának, Anuar Galijevnek és másoknak a társaságában töltöttem. Értékeltük az összegyűjtött anyagot, s közösen próbáltunk képet alkotni a kazakisztáni madiarok történetéről.

A kutatók elmondták nekem, hogy a madiarok a Batu kántól származó Abulhair kánnal érkeztek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről, a XV. század közepe táján. Az Abulhair kán által vezetett Fehér Hordában a három legerősebb csapat az orjátoké, a kipcsakoké és a madiaroké volt. Részt vettek a madiarok a későbbi, Sejbani kán által a mai Üzbekisztán területéért vezetett harcokban is. Északra, a Turgaj-vidékre valószínűleg 1723-ban vándorolhattak, a kalmükök legyőzése és távozása után. Ezeknek az adatoknak nem mond ellent az sem, amit Csingiz Baszilovtól, egy kipcsak-madiar akszakaltól hallottam még Asztanában. A kipcsak-madiarok szájhagyománya szerint a madiarok Turkesztán város környékéről, a Kara Tau-hegységből költöztek fel északra, ahol kipcsakok lányait vették feleségül. Testvéreik viszont nyugat felé vonultak. Így alakult ki a kipcsak törzsszövetség madiar törzse, amelyből már csak öt család él Asztana környékén. A többiek az Irtis partján, a Kazak Köztársaság és Nyugat-Szibéria határvidékén élnek.

A leszármazási táblázatokat elemezve a kutatók kiemelték azt a fontos tényt, hogy mindkét megismert kéziratos táblázatban és egy mondában is egymás mellett, testvérként szerepelt Khudiar és Madiar neve. Szerintük Khudiar ebben az esetben a magyarországi Hunor megfelelőjét, tehát a hunokat jelenti. Ez a magyarázat egyébként nyelvészeti szempontból nem okoz semmiféle nehézséget. A Khudiar név nyugodtan lehet nyelvi átváltozás a Hunyorból, de képződhetett a név a hun szóból is, a madiar mintájára.

Babakumarral együtt Almatiban Mir-Jakub Dulatov nyolcvanhét éves lánya, Gulnar Dulatova és családja is fogadott bennünket. Gulnar Dulatova is elmesélte nekünk, hogy apja szívesen írta alá cikkeit Madiar néven. Az idős hölgy nagyon örült annak, hogy végre találkozhat magyarországi magyarral. Apja rehabilitálása előtt ezt nem engedték meg neki, így nem találkozott a magyar kutatók közül sem Tóth Tiborral, sem Mándoky Kongur Istvánnal. Megkaptam apja két eredeti fényképét és a cikkeiről készült másolatokat, valamint a Mir-Jakub Dulatovnak és testvérének, Aszkar Dulatovnak a posztumusz rehabilitálásáról szóló igazolások másolatait.

Dulatova elmesélte nekünk, hogy 1930-ban, apja letartóztatása után kicsapták őt az orvosi egyetemről. A Kazah Szocialista Köztársaság akkori pártfőtitkárához, Mirzojanhoz fordult kérvényével, hogy folytathassa tanulmányait. A főtitkár így fogadta őt: „Éppen most olvastam kérvényedet. Te nem vagy bűnös semmiben, s ha tanulni akarsz, az egyetem kapui nyitva állnak előtted.”

Mirzojan vidékre küldte dolgozni Dulatovát, a Turkesztán–Szibéria Vasúti Igazgatósághoz. Másfél év múlva onnan ajánlották az egyetemre. A főtitkárt már rég kivégezték, amikor Gulnar Dulatova 1939-ben befejezte orvosi tanulmányait. A hasonló helyzetbe kerülők túlnyomó többségének nem volt ekkora szerencséje a sztálini rendszer idején. Dulatova lánya is orvosprofesszor lett, lányunokája menedzserképzőben tanul.

Közvetlenül hazautazásom előtt tanulságos beszélgetést folytattam Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral is. Minthogy most készíti elő a kazak nép antropológiai leírását tartalmazó könyvét, adatgyűjtés céljából a hetvenkét éves professzor nyaranként Kazakisztán más és más tájaira vezet expedíciót. Iszmagulov tájékoztatott arról, hogy nemcsak az argünöknek van madiar törzsük és nemzetségük, hanem a Középső Hordában a kipcsakok és az uakok, valamint Kelet-Kazakisztánban, a Zajszan-tó és az Irtis forrásvidéke környékén élő kereik között is élnek madiar törzsbeliek és nemzetségűek. Azt azonban nem tudta róluk a kutató, hogyan kerültek oda.

Az Iszmagulov professzortól kapott információ azért különösen fontos számomra, mert a Zajszan-tótól százötven kilométernyire levő Mongol-Altajban, Bayan Ölgiy megyében élő kereik között végzett kutatásaim során magam is találkoztam madiar-mazsarokkal. Feljegyeztem és könyvben is kiadtam gyűjtésemet legendáikról, életmódjukról, ősi mintájú, ezüstveretes, palmettás nyergeikről, öveikről és törzsi temetőjük fából készült sírjairól.

Ahogy tehát kiderült, sok rejtély, feltáratlan anyag és kutatnivaló maradt még Közép-Ázsiában az ott élő keleti madiar néptöredékek múltjával és jelenével kapcsolatban. A független Kazak Köztársaság és Magyarország baráti viszonya, valamint a hatalmas közép-ázsiai országban uralkodó békés viszonyok pedig — több száz év óta először — végre lehetővé teszik a kutatásokat.

Benkő Mihály 2002. évi Torgaji kutatásairól 2003-ban képes utikönyv jelent meg a Timp/Pillangó Kiadó gondozásában.

konyv-torgaj.JPG

Kép: Benkő Mihály Torgaji kutatásairól készült könyv címlapja. A könyv megrendelhető: http://www.pillangokiado.hu/konyv.php?id=52

Kapcsolódó cikkek:

DR. TÓTH TIBOR TRAGÉDIÁJA

A KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉRŐL

KELETI MAGYAROK FELFEDEZÉSÉNEK HAZAI FOGADTATÁSA

MADIAROK KÖZT KAZAHSZTÁNBAN

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

 

Czakó Gábor: ATTILA ÉS ÁRPÁD NYELVE

Őstörténetünk vitatott kérdései, Magyar Idők 2017. december 26.

László Gyula (1910–1998) több okból lett a magyarságtudomány fekete báránya. Például túltanulta magát. Először szobrász lett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet következett, sőt bölcsészdoktori oklevelet is szerzett, és tanulmányutakat tett Angliától Görögországig. Mindebből művész volta a leglényegesebb. Műgyártó ugyanis bárki lehet, művész azonban csak az, aki a Teljességhez méri magát.

attila-solyommal.jpg

Kép: Attila hun király sólyommal, Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította: Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 49. oldal. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

http://magyaridok.hu/lugas/attila-es-arpad-nyelve-2393302/

Ebben különbözött kortársai zömétől, akik a szakemberséget választották a siker végett. A szakember a szakmához, mestersége szerinti szabványokhoz méri magát.

Nos, ezért mulatságos például az a többségi szaktudományos vélekedés László Gyula alapvető fölismeréséről, amit sokaktól idézhetnénk, de most éppen Györffy György (1917–2000) történésztől tesszük: „…a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”

Nos, ha a lényeget nézzük, akkor eme iskolapélda hangoztatói minden célszemélyüknél jobban tudják, hogy a magyarságtudományban Hunfalvy Pál uralkodása óta egyetlen alaptétel létezik, a magyar népnek, vagy ha ez nem megy, akkor a magyar nyelvnek, a finnugor származásába vetett hit. Ebben rejlik a „törvényszerűség”. Minden, ami erre árnyékot vet, netán bajuszát cibálja, az tudománytalan eretnekség. Sőt!

Engel Pál történész akadémikus (!) leszögezte a Népszabadságban (2001. május 12.): „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen a ponton túl van, az a szellemi és politikai alvilág.”

Természetesen Györffy Györgytől Engel Pálon át a Glatz Ferencig, s még rajtuk is túl, mindenki tudja, hogy a finnugor rokonságról „történeti és nyelvészeti forrásanyag” nem szól, mert ilyen, sajnos, lényegében nincsen. Ismétlem: sajnos.

Ami közösnek látszó mondamaradék fönnmaradt az ugoroknál, az jobbára magyar eredetű, ámde eredeti alakjából, világlátásából kiforgatott töredék. Lásd például: csodaszarvas-legenda. El kell olvasni a magyar és a manysi változatot, s meg kell nézni Jankovics Marcell finnugor szellemben készített filmjét. Hiteles. A finnugorok vették át a történet foszlányait, s a maguk képére formálták.

László Gyula válasza: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Igen finom fogalmazás!

*

Az igazság igazságos. Fölragyogtatja, ami már előbb is közkincs volt krónikáinkból. Például Anonymus (1200 körül) a Gesta Hungarorumban (50–51.) a székelyekről mint Attila király népéről írt.

Ennyi elég is lehetne, hiszen a székelyek Csaba – a Tarih-i Ün­gürüszben: Kaba – népének elvonulása után, a honfoglaláskor, a Névtelen idejében is ugyanúgy beszéltek, mint mindmáig: magyarul. Ahogy korábban is, amikor ők jöttek be a Kárpát-medencébe. A hunokkal vagy az avarokkal! Létük az Árpád előtti honfoglalás eleven bizonyítéka.

szekely-telepules.JPG

Kép: Székely község címere

Kézai Simon írja: „Az Úr megtestesülésétől számított 677-ben, száznégy évvel Attila magyar király halála után […] miként a rómaiak krónikájában meg van írva, a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából.” Tehát a honfoglalás most elfogadott idejénél több mint két évszázaddal korábban! Ám ekkor már „másodszor jöttek ki Scythiából”. A magyarok! Akiket a hatályos tudomány avarnak nevez.

*

A hunfalvyzmus szégyencsillagainak egyike a Tarih-i Üngürüsz – A magyarok története – című, talán éppen egy elveszett corvina fordításának elrejtése a magyar tudósok és az igényes közönség elől. A mű eredetijét Mahmud Temüdzsán, Nagy Szulejmán szultán (uralkodott: 1520–1566) főtolmácsa mentette meg a tűzhaláltól 1543-ban, amikor Székesfehérvár elfoglalásakor a törökök elégették a királyi könyvtárat.

Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintől Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tűzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek. Mahmud a könyvet latinból a szultáni udvarban divatozó úgynevezett „népi desztánok” – értsd: népi regények – cirkalmas török nyelvére fordította.

Vámbéry Ármin 1860-ban vásárolta Isztambulban, s hazajövet az Akadémiának ajándékozta. Hunfalvy Pál főkönyvtáros azonnal kiadta Budenz Józsefnek (1836–1892), aki 22 évesen, 1858 májusában érkezett Pestre, és három év alatt akadémiai levelező taggá érett! Természetesen lesújtó bírálatot írt róla. Bírálatot egy történelmi dokumentumról…

A művet Hunfalvy rögtön a zárt osztályra helyezte! Ott porladt 110 évig! 1971-ben (!) hazafiak kalandos körülmények között filmmásolatot készítettek róla, amelyet Prágába csempésztek a Károly Egyetem turkológusprofesszorához, Blaskovics Józsefhez, aki magyarra fordította. Az első kiadás 1982-ben, a Magvetőnél jelent meg.

Szalay Károly, a kötet szerkesztője több életveszélyes fenyegetést kapott! Később Hazai György akadémikus fordítását és kritikáját az Akadémiai Kiadó adta közre (1996).

*

A Tarih-i Üngürüsz 26. fejezetében olvasható: „Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.

Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

»Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?« – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált.”

A mű szerint ez volt a magyarok első bejövetele Pannóniába, ám mégsem, hiszen az itt lakók magyarul beszéltek! Óvatos kérdés: az avarok itt netán hun maradékot találtak?

A könyvben több helyen olvasható, hogy a Kárpát-medencében „az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

A Tarih-i Üngürüsz szerint egy bizonyos Kattar nevű fővezér alatt a hunok újra bejöttek. Majd a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött, és itt telepedett le.

A székelyek egyértelműen hunok, akik Erdélyben élnek – vallja e krónika szerzője is.

*

Érthető Hunfalvy Pál rettegése a könyvtől, hiszen ha Anonymus mellett más középkori írók is azt állítják, hogy Pannóniában már Árpádék bejövetele előtt magyarul beszélők, tehát magyarok éltek, akkor a finnugor tervnek lőttek – hogy közös hun–magyar szólással éljünk. (Lőttek neki – hun–magyar–ujgur–mongol szokás a koporsó lebocsátása előtt belelőni a sírba.)

Tökéletesen fölismerte, hogy a kétszeri, netán többes honfoglalás az ő finnugor elképzelését sírba döntötte volna, hiszen a Pamír környéki hunok és az Altaj térségében élő avarok aligha járogattak a finnugorok messze északnyugati honába nyelvórákat venni.

*

A hivatalosság gondjai időközben erősen megszaporodtak. Nem elég, hogy az avarok régészeti hagyatékából, az úgynevezett griffes-indás motívumokból László Gyula a mi magyar őseink kézművességének és szellemének nyomát olvasta ki.

Az úgynevezett írottasokat azért nevezik így, mert olvashatók! Éppenséggel László Gyula kiváló tanítványa, a hozzá hasonlóan sokoldalú Vékony Gábor turkológus, történész, régész, nyelvész, rovástudó jóvoltából, aki sorra fejtette meg az úgynevezett avar kori rovásírásokat. Magyarul!

Mi derült ki?

E nép valóban elődünk volt, hiszen magyarul beszélt. Ez egyértelmű a Vékony Gábor által elolvasott környei és szarvasi rovásokból, melyek jelenlegi legöregebb nyelvemlékeink, mégis csodálatosan üdék, és meglepően közel állnak mai beszédünkhöz. Rá­adásul annak is bizonyságai, hogy 670 után megszaporodtak az itteni magyarok!

*

Az igazi tudóst túlélik fölismerései. Király Péter (1917–2015) nyelvészprofesszor megállapította, hogy a VIII–X. századi nyugat-európai forrásokban (főleg a német nyelvterület kolostori névjegyzékeiben) előforduló mintegy hatvan (!) Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynév szintén a magyarok külső elnevezésére megy vissza, és nem valamely német köznévre.

Ez pedig azt jelenti, hogy már a honfoglalás előtt létezett nyugaton magyar „diaszpóra”! (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei – A kalandozások és a honfoglalás éve. Szerkesztette és az előszót írta: Udvari István. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2006)

(Német) Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében egy határhegy neve „marcha uengeriorium”; Widukind krónikájában (A szászok története): „Avares, quos modo Ungarios vocamus” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”) – idézi László­ Gyula. (Múltunkról utódainknak, Püski Kiadó, 1999., I. kötet)

A Szent Wandregisilius-kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” Tehát az avar kori krónikás e három név viselőit egy népnek tudta!

*

László Gyula látta, amit félénk vagy dogmatikus pályatársai nem mertek észrevenni, ennélfogva a haladás irányát is észlelte.

A 2000-ben történt Semino-vizsgálat óta fölélénkült a genetika iránti érdeklődés. Különösen, amikor kiderült, hogy hiányzik belőlünk az uráli népekre egyöntetűen jellemző TAT (EU13 + EU14) gén. Vajon származhattunk-e azoktól, akik nem lehetnek őseink? Ezt a kérdést senki nem tette föl.

Mismásolás kezdődött: ha nem biológiai, akkor nyelvi leszármazottai vagyunk a finnugoroknak. Hogyan? Bronzkori magaskultúra hordozójaként és művelőjeként, de némaként érkeztünk az andronovói kultúra térségébe, hogy ott végre megtanuljunk beszélni a derék kőkoriaktól?

Az idén fejeződött be az a kutatás, melynek során a karosi honfoglalás kori temetők teljes genetikai anyagát elemezte Neparáczki Endre doktorandusz.

Adjuk át a szót a fiatal tudósnak: „…a karosi honfoglalás kori temetők újabb, immár tán teljes genetikai elemzése során 89 mtDNS genom elemzésével megállapítottuk, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek 41,5%-a xiongnu (ázsiai hun), 42,7%-a skandináv-germán, 6,7%-a kaukázusi (közel-keleti), 2,2%-a szláv és 6,7%-a egyéb európai származású lehetett. Adatainkat egyéb genetikai, antropológiai történeti adatok is alátámasztják.” Tehát Árpáddal nem jöttek finnugorok!

Neparáczki Endre ezt is írja: „Eredményeink támogatják középkori krónikáink hitelét, miszerint a »honfoglalás« népünk második bejövetele, és Árpádék itt már magyar nyelvű népességet találtak. Adataink hihetővé teszik az eredetileg is magyar nyelvű székelyek hun hagyományát és a honfoglalást megelőző jelenlétüket a Kárpát-medencében.

Ezzel magyarázatot nyer a régészeti anyagból levont következtetés, miszerint a honfoglalás kori népesség régészeti hagyatékból becsült csekély létszáma alapján nem adhatta alapját a 11. századi, Árpád-kori tömbmagyarságnak (Kniezsa, 1993; Révész, 2016).

A finnugor–honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya arra utal, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem lehet a honfoglalókhoz kötni, ellenben a magyar nyelvben meglévő masszív török nyelvi réteget nagy valószínűséggel hun eredetűnek tekinthetjük. Ez újabb kérdéseket és kutatási irányokat nyit a magyar nyelv lehetséges eredetéről és rokonsági viszonyairól.”

Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gőzerővel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezető tanárát, Török Tibort, aki időközben a maga kutatását is megjelentette.

Néhány észrevétel kér szót: a nem finnugor Árpád-nép miként lett magyar ajkú?

A finnugorok – vagy legalább a hantik és a manysik – miért nem őrizték meg magyar nyelvüket és kultúrájukat?

A finnugor elem tán csak nem azért hiányzik teljes mértékben genetikai állományunkból, mert őseink valamilyen – milyen? – okból nem álltak szorosabb kapcsolatban a finnugorokkal?

Mikor és hol tanultak magyarul a finnugor népektől és tőlünk is roppant távolról érkező avarok és hunok?

arpad-cimer.JPG

Kép: Iniciálék a Képes krónikából.

*

Az utolsó szó legyen László Gyuláé: „A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.

A szerkesztő kiegészítése

A cikk elolvasása és utánközlése után a következő e-mail-t küldtem a szerzőnek, bízva abban, hogy a cikk a történelemkutatás és ezen belül az MTA tevékenységének megtisztulásához fog vezetni:

Kedves Czakó Gábor Úr! Olvastam az Attila és Árpád nyelve c. cikket a Magyaridok.hu weblapon, és a forrást megjelölve a saját blogomon is közzétettem: http://julianusbaratai.blog.hu/2017/12/26/czako_gabor_attila_es_arpad_nyelve?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare
Megtisztelne, ha elolvasná a témához kapcsolódó cikkeimet, melyek megtalálhatók a blogomon
http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/01/az_aranyhorda_titka

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/05/20/a_keleti_magyarok_felfedezesenek_hazai_fogadtatasa

http://julianusbaratai.blog.hu/2016/12/03/a_hun-magyar_szarmazas_kutatasa_allitas_es_cafolat

Különös figyelmet érdemel Tóth Tibor antropológus és Benkő Mihály keletkutató felfedezéseinek elhalgat(tat)ása, továbbá az is, hogy az MTA BTK MÖT üléseit rendszeresen éppen az a Vásáry István vezeti, aki tudománytalannak minősítette a Magyar Nemzet 2015. február 18-i számában a hun-magyar kapcsolat kutatását, és aki korábban kijelentette, hogy a magyarok soha nem jártak sem az Uralon túl, sem a Kaukázus északi előterében.

A cikkében felvetett kérdésekre talán választ talál az őskor harci szekeréről írott cikkemben:

http://julianusbaratai.blog.hu/2017/08/07/az_ostortenet_harckocsija_es_a_magyar_etnogenezis

 

Üdvözlettel: Benkő István

-----------------------

P. s.: Javasolom még a következő cikk elolvasását is:

MAGYAROK BELSŐ- ÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN

Tudomány és politika