Kép: Magyar - Маджар város a Kaukázus északi előterében

Ma Bugyonovszk, melynek öt neve a következő: Magyar - Маджар (VI (?)-XVI sz.) • Karabaglü - Карабаглы (1796 - 1799 évek) • Szent Kereszt - Святой Крест (1799 - 1921 évek) • Prikumszk - Прикумск (1921 – 1935 évek), (1957 - 1973 évek) • Bugyonovszk - Будённовск (1935 – 1957 évek) és 1974 – től máig.

Haszarov Alan tanulmánya Madzsar városról

Az „Anzsi-Kala” Kumikföldi Tájtörténeti Társaság gondozásában ez év májusában jelent meg az Alán–Kazár című tanulmánykötet az észak-kaukázusi törökökről, többek között Ju- M. Idriszov, S. M. Batcsajev, Aszlan-Gerej  és a kötet szerkesztője, A. A. Haszarov cikkeivel. A  cikkgyűjteményben szó esik többek között az Észak-Kaukázus alán-jász onomasztikájáról, az Észak-Kaukázus török népeinek (kumikok, karacsáj-balkárok, nogajok) genealógiai és történeti kapcsolatairól. A cikkgyűjteményben egy tanulmány Madzsar városról szól, amely többszáz éven keresztül a régió török szuper-etnoszát egységbe forrasztó központ volt. [http://kumukia.ru/?id=726, letöltve: 2017-01-01] Ezt a cikket ajánljuk most az olvasó figyelmébe.

A kumikok és karacsáj-balkárok régiójában különösen fontos szerepet játszott Madzsar városa, a Kuma folyó középső folyásánál, Bugyonnovszk város közelében.

Ezen a tájon folytatták nomád életüket Nyugatra távozásuk előtt a magyarok. Moravcsik Gyula úgy véli, hogy a magyarok (onogurok)  már az V. században megjelentek az Azovi Tenger keleti partvidékén. Elképzelhető, hogy ők alapították Madzsar városát, erre mutat a magyarok önelnevezése, a „magyar”. Ezt az elméletet próbálta alátámasztani Jean Charles de Besse is, aki 1830 körül látogatott el Madzsar városába. Könyvében a következőket írta erről az utazásról:

”Végül itt van Olu, illetve Nagy Madzsar. Szememet végigjártatom a tájon minden irányba, de hiába: semmi nyom”

Karl Henrich Koch német botanikus, aki 1837-ben járt a romoknál, feltételezte, hogy Madzsar lakosságának egyrésze a mongol-tatár hódítás után hagyta el a várost, és települt le a kaukázusi hegyi népek között. Koch szavai szerint a hegylakók, balkárok, csecsenek, uruszbievek eredetüket a régi Madzsar városából származtatják. A badilett hegylakó nemzetség pedig egyenesen a madzsar kántól eredezteti magát.

Ibn Battuta arab utazó, aki 1333–ban látogatta meg Madzsar városát, „Ibn Battuta utazásai és vándorlásai” című művében a következőket írja:

„Madzsar nagy város, egyike a legjobb török városoknak, nagy folyó mellett, bő termésű kertekkel. Muhammad Elbataihnál, egy istenfélő, idős sejknél laktunk, aki az iraki Batiah nemzetségből származott.Az ő kolostorában 70 arab, perzsa, török és orosz, nős és nőtlen fakír élt, adományokból. Ennek az országnak a lakói nagyon hisznek a fakírokban, és minden éjszaka lovakat, teheneket, bárányokat hoznak a klastromba. A szultán és nejei maguk is meglátogatják a sejket és áldást kapnak tőle. Ők bőséges ajándékot adnak, különösen a nők, akik osztják az alamizsnát, és jótékonykodnak..

Madzsar város templomában elimádkoztuk a pénteki imát, Az ima végeztével Izz ad-Din prédikátor felment a szószékre. Ő egykor Bokhara egyik jogtudora és kiváló tudósa volt. Egész csoport tanítvány és Korán-olvasó tanult tőle, előtte szoktak recitálni. Intette a hívőket, és ékesen prédikált. Jelen volt az emír is, a város nagyjaival együtt. Mohamed al-Batasihi sejk felállt és így  szólt:

• Ha a jogtudós és prédikátor el akar utazni, mi ellátjuk úti készlettel. – Levetette finom kecskebőr köntösét: – Én ezt adom neki.

A jelenlévők közül erre ki ruháját vetette le, ki lovat adott, ki pedig pénzt, úgyhogy mindenféle hasznos holmi gyűlt össze.

A város bazárja én megláttam egy zsidót, aki üdvözölt,és arabul szólt hozzám. Kérdeztem, hová való. Azt közölte, hogy Andalúziából (Spanyolország) jött, de nem tengeren, hanem szárazföldön, Nagy Konstantinápolyon, Rum földjén és Csecsenföldön keresztül, Megemlítette azt is, hogy négy hónapon át utazott Andalúziából. Az országjáró kereskedők, akik számára ismert volt az útvonal, megerősítették szavainak igazságát.”

Feljegyzéseiben Ibn Battuta még egyszer megemlíti Madzsart, mint az Arany Horda egyik legnagyobb városát. Amikor Üzbek kánról ír, a következőket mondja:

„Birtokai, területei hatalmasak, városai nagyok. Közülük említésre méltó: Kafa, Krím, Madzsar, Azov, Szudak, Khorezm, és a főváros: Szaraj”.

A következő századok során, a mauzóleumok teljes pusztulásáig, Madzsart úgy látogatta a  környékbeli muzulmán lakosság, mint elődeinek szent temetkezési helyét.

A XIX. Század első felében még számos földalatti és néhány föld feletti kőépítmény volt ott, amelyeket később elhordtak Szvjátoj Kreszt (Szentkereszt) város építkezéseihez. A helyi lakosok által „mamaji téglának” nevezett égetett téglák több száz éves létük ellenére nemcsak tökéletesen alkalmasak voltak az építkezésekhez, hanem sokkal jobbak is voltak az újaknál. Az ásatásokon felszínre kerülnek a cserépgyárak kemencékkel és hatalmas salaktömeggel.

A feltárásokon felszínre került számos négyszögletes vályogtéglából és égetett téglából készült építmény: sokszobás lakóházak, mecsetek és mauzóleumok, mázas (kék, zöld vagy sárga rajzokkal díszített) majolikacserepek, domborműves feliratokkal. A mázas cserepeket esetenként virágos és növényminták díszítették. A nemesek házait, a középületeket és a mauzóleumokat mozaik borította: az apró mázas töredékeken különféle díszítések voltak, csillagok, színes cikcakkok és más geometriai formák alakjában. A mozaikokat az épületek párkányát, az ablakok és ajtók félfáit,a falakat és padlókat díszítették. A mecsetek és medreszék falait ezen kívül sötétkék és égszínkék mázas cserepek borították, Korán-idézetekkel (fehér, vagy fekete arab betűkkel).A gazdagok házainak építéséhez messziről hozott terméskőt is felhasználtak.

A szegénynegyedekben a négyszög alakú házak négyszögletes vályogtéglából épültek. Az ilyen házakban gyakoriak voltak az agyagpadlók, égetett téglából. A téglapadlón esetenként előfordult mázas színes tégla, az imahely kijelölésére. A fal mentén széles és keskeny kidudorodások voltak, szőnyegekkel borított padként. Szénával fűtöttek, a padlók melegek voltak, az alattuk lévő fűtés következtében. A ház bejárata az udvarról nyílt, a keskeny utca felé forduló oldalt  az utca felé zárt fal védte.

Felszínre kerültek a föld alatti kerámia vízvezeték maradványai. Ennek hossza 648 méter volt, henger alakú cső, égetett tégla árokban,  és északnyugati irányból délkelet felé haladt. A Kuma folyó meredek lejtőjén a város északi részén széles lépcső vezetett lefelé, nagy fehér cseréplapokból kirakva. Ezen lehetett lemenni a város alsó részébe, a Kuma völgyébe.

  Csak Madzsar városra volt jellemző a „kőjurta” mauzóleum, egyike az itt található három mauzóleum-típusnak. Ez nyolcszögű építmény, henger alapú oszloppal, piramis-szerűen szűkül fenn, nyolc oldalról, egy csúcsban végződik. Magassága általában 18 méter, a fal vastagsága 1 méter. A bejárat csúcsban végződő boltíves. Hasonló építmények másutt sehol nem találhatók.1

Az Észak–Kaukázusban széles körben ismertek „madzsar” települések és kurgánok, szablyák, kocsik, öltözet, stb. Ezeknek az elnevezéseknek a szokatlan szilárdsága természetesen nem véletlenszerű. Nyilvánvaló, hogy bizonyos magyar csoportok valóban éltek az adott területen, és jelentős nyomot hagytak a régió etnokultúrális történetében. A Terek-Szulak folyóközben élő nogajoknak van madzsar nemzetsége is2.

A legnépszerűbbek a magyar hagyományok az oszétoknál, a karacsáj-balkároknál, a kumikoknál, és néhány tanúbizonyság szerint jól ismertek a kabardoknál, ingusoknál és az adigéknél is. Emellett. S. B. Nogmov szerint, a kumikok és kabardok szájhagyományában fennmaradt, hogy a magyarok egy része Dagesztánba költözött.3 Erről a vonalról tanúskodik az a tény, hogy a  kumikoknál léteztek „olyan nemzetsékek, amelyek a magyaroktól eredeztették magukat”.4 Gróf Zichy Jenő magyar kutató a maga részéről a következőket jegyezte meg: „A magyarok mély nyomot hagytak a Kaukázus valamennyi népén, azonban ennek a befolyásnak a nyomai csak az Észak-Kaukázusban maradtak fenn, ahol a régi népek – türkök, magyarok – népvándorláskori összeolvadása révén alakultak ki a következő kaukázusi nemzetek: kumikok, karacsájok, kabardok, és mások”.5

A Derbent-Náme szerint (Muhammed Aktasli) a Kulak folyó mögött élő kumikoknál létezett egy  „Kicsi Madzsar” nevű erőd, 6 (Endirej közelében), amelyet a kumikok a XIX. Században orosz Kaukázus-kutatók tanúbizonysága szerint „a saját dicső bástyájukként” értékeltek.7

K . M. Alijev turkológus közli a  következő fennmaradt hagyományt: A balkárok, akiket esetenként malkárnak is neveznek, használják a baszián nevet is, Baszián vezérük emlékére. Ők határozottan úgy tartják, hogy a hagyományuk szerint közös őseik a buldagárok voltak (nyilvánvalóan bulgárok – K. M. Alijev) és görögök keverékéből származtak, de voltak közöttük kumikok is8. Basziántól, a dzsingiszida Dzsanibek fiától vezeti le származását valamennyi balkár hercegi nemzetség – az Abajevek, az Ajdabulovok, a Sahanovok, stb. Egy másik szájhagyományban fennmaradt történet szerint a balkárok ősei, Malkar és Miszaka vagy egy Bogaran- Madzsary helyről érkeztek annak idején Balkáriába, vagy a kumik síkságról, Madzsarból.  Azt is megjegyeznénk, hogy „bogaran” az egyik kumik törzs neve. A karacsáj-balkár szájhagyományban fenn maradt az egykori Bogaran város neve, amely mintha a kumikokat. Karacsájokat, balkárokat és egyéb észak-kaukázusi és Fekete-tenger-partvidéki török törzseket egyesítő kánság fővárosa lett volna.10

Régészeti leletek, antropológiai vizsgálatok, történelmi összefüggések

„Több, a magyarság tárgyi hagyatékához rendkívül hasonló leleteket már találtak a régészek a Kaukázus előterében is, sőt egy honfoglalás kori tarsolylemez analógiája került elő a mai Csecsenföldről. Ami viszont természettudományos tény, hogy a honfoglalás-kori koponyák antropológiai vizsgálata megmutatta, hogy jelentős (bár régiónként eltérő) mértékben kimutatható a kaukázusi hatás is, honfoglaló őseink csontleleteiben, valamint a kaukázusi típusok egy része a mai magyarság embertani típusai között is jelen van. Ezen kívül pedig genetikai összefüggés is van magyar minták és az észak kaukázusi minták egy része között ( kabarok, karacsájok, csecsenek , oszétek és Kubán -vidéki nogájok egyes csoportjaiból származó adatok alapján).

A Kaukázus előtere nem csak a Kazár kaganátus történetének helyszíne, hanem több, nagy nomád törzsszövetség történetének számos fejezete itt játszódik, valamint itt kapcsolódik egymáshoz. Atilla (Etele) hun nagyfejedelem 453-ban bekövetkezett halála után, a hun törzsszövetség a Kárpát -medencéből visszahúzódik a Fekete –tenger északi partja mentén egészen az Azovi tengermellékre és a Kaukázus északi előterébe, ahol létrejön a kaukázusi hun birodalom, ezután nem sokkal a bizánci krónikákban megjelenik egy új törzsszövetség neve is, az onoguroké (tiz-ogur). Ez a törzsszövetség valószínűleg szintén közép –ázsiai törökökből áll, illetve itt alakul valódi törzsszövetséggé, vélhetően főleg hun utódnépek jelentős részvételével. A területen közben az 500-as évek derekán, átvonulnak a nyugat felé tartó Belső –ázsiai eredetű avarok is, akik emlékét őrizheti a Kaukázus hegyei közé benyomult nomádok egy csoportja, akik megszervezik egy terület igazgatását a helyi kaukázusi lakosságra települő elit csapataikkal. Az ő emléküket őrizheti a ma kaukázusi nyelvű, dagesztáni avar nép. Az hegyi avarok genetikai vizsgálata is fontos eredményeket hozhat, főleg ha bizonyos csoportjaik adatai majd összevethetőek lesznek a kora avar-kori csontokból kinyert DNS- mintákkal. A 600-as évek elején az onogur törzsszövetség létre hozza a Kubán folyó mentén az első Bulgár birodalmat ( a bizánci források ezt nevezik Nagy Bulgáriának tehát Magna Bulgáriának) ahonnan később a nyugatra vonuló bulgárok eljutnak a Balkánra és annak jelentős részét meghódítva létre hozzák a balkáni vagy dunai Bulgáriát (amely később nyelvileg teljesen elszlávosodik, de nevében megőrzi a keleti hódító, és egyben birodalom alapítók nevét). Az egyik legérdekesebb kutatási terület pedig a Kaukázus keleti vonulatai és a Kaszpi tenger közötti átjáró, az úgynevezett Derbenti- kapu környékén megtelepedett nomádok kurgán sírjainak feltárása. A legtöbb kurgánt feltáró Ludmilla Gmirya orosz régész professzor asszony álláspontja szerint ezek a sírok főleg a Kárpát medence felöl erre a vidékre visszahúzódott hunokhoz köthetőek. Ezáltal ez az egyik legfontosabb kutatási terület lehet a jövőben. Tehát a Kaukázus vidék lehet az egyik legfontosabb összekötő kapocs a hun az onogur bulgár és a magyar törzsszövetség történetében.” [Szőke Mária: Őstörténeti kutatások a Kaukázus régióban, forrás: http://www.reggeliujsag.ro/ostorteneti-kutatasok-a-kaukazus-videken/, 2015. április 28.]

Madzsar város a lexikonokban

A vonatkozó szócikk a Brockhaus Enciklopédia 1890-1907 kiadásából:

Madzsary

A sztavropoli kormányzóság pjatigorszki kerületében fekvő  település, a Kuma folyó bal partján. Az utóbbi évszázad utazói (Herbert,Güllenschtedt, Pallace és mások a település helyszínén számos téglaépületet láttak, köztük mecseteket,és nagy számban nagyméretű mauzóleumokat. Az oroszok letelepülése folytán a Kuma mentén az 1780-as években ezeknek az emlékeknek csaknem valamennyiét elpusztították a letelepülők, tégláikat elhordták saját házaik építéséhez. A múlt század végén és a mi századunk elején az volt a város elnevezésére alapozott  általános vélemény,  hogy egykor magyarok laktak benne. A kutatók közül néhányan, így Heinrich Julius Klaproth (1808), aki terepfelméréseket végzett az adott helyen, valamint a Derbent-Náme is Madzsart kazár városnak nevezi, és azt mondják, hogy az i. sz. VIII. században Nagy és Kis Madzsar jelentős városok voltak. Abul-Gázi-Han (1282) és Abulfed is beszél a két városról geográfiai művében. (1321). Az orosz krónikák szerint Mihail Jaroszlav herceget, akit Üzbek kán, az Aranyhorda kánja 1321-ben megkínoztatott, Madzsari, vagy Modzsari kereskedővárosba vitték, ahol sok orosz kereskedő élt, és volt pravoszláv templom. A XVI. században a várost már nem említik, a településre csak egy 7 mecsetből álló negyed, az ún. „Mozsar jurta” emlékeztetett a Kuma partján. Vö.: Veidenbaum, Kaukázusi utazás, Tbiliszi, 1888.

A vonatkozó szócikk a Pallas Nagy Lexikon 1893-1897 kiadásából:

Magyar várost (a mai Ulu Majelâr és Kicskine Majelâr) Szasszanidák dinasztiájából való Anusirván persa király a VI. sz. derekán (528 körül) építette. (Ulu Madzsar és Kicsi Madzsar városokat egy XII. században született krónika, a Derbend-náme szerint Hoszrau Anúrsírván szászánida király (531-579) alapította, aki a turániak ellen számos erődített várost épített a Kaukázus keleti oldalán, a mai Dagesztánban. [az MTA BTK Őstörténeti Témacsoport gondozásában kiadott Magyarok a honfoglalás korában, Budapest, 2015. 157. o.]- a szerk.). Máig is megvan e két helység: Nagy-M. mintegy 1000 lak., a Kuma folyó balpartján magas fensíkon, hatalmas kunhalmok (kurgánok) által körülvéve, s tovább ÉK-felé mintegy 25 km. távolságban Kis-M., ugyancsak a Kuma balpartján, a népvándorlásra emlékeztető rengeteg sok kurgánnal a határban. A kettő között a mai Poksinoi falu régen Közép-M. nevet viselt. Mindhárom a Terek kormányzóságban, nem messze a Kaspi-tengertől, Asztrakántól. Nagy-M.-t 1839 óra, midőn az oda telepedett örmények régi hazájukról Kara-Baglinak nevezik, az oroszok most Szventa Kreszta (Szent keresztnek) hívják: de régi Madsar neve még most is él a köztudatban és a hivatalos névtárban is szerepel: külvárosát (ahol a régi M. város állott) Régi Magyarnak nevezik. A régi Kis-M.-t (melyet a tatárok Kicskine M.-nak neveznek) az oroszok most Burgon-Magyarnak hívják, mert földesura Skarzinski burgundi szőllőt ültetett határán, amely ott ma is szépen díszlik. Lakosai ennek most oroszok, a nogaji tatárokat kiszorították. 1319. még kolostoruk volt itt a ferencrendieknek. Itt temették el a megölt Tver herceget. Ibn Batjeltah korában még virágzott e város, de 1400 táján már romba dőlt és csak 1728. építették újra. 1808. Klaproth, 1829. hazánkfia, Besze János és legújabban 1895. a Zichy-expedíció tagjai e városoknak már romjaiból is csak nagyon keveset találtak. A föld alól kikerülő kékre festett zománcos téglák emlékeztetnek a régi M. város keleti műízlésben épült emlékeire. A régi város romjain emelkedett, a tatárok által máig is u. n. Ulu-M.-ban Besze 40 örmény, 30 német és 4 kalmuk családot talált, a Zichy-expedíció gazdag örmény és orosz telepet talált ott, akik földmíveléssel és szőllőtermeléssel foglalkoznak. Kis- és Nagy-M.-t kétségkívül a persák építették, de nevét minden valószínűség szerint a magyaroktól vette, aminthogy a magyar név a Kaukázus vidékén többször előfordul s Anusírván is kétségkívül róluk, mint ott lakókról nevezte el e két várost. Néhány mérföldnyire tovább a Volga felé egy sós tavat is M.-sónak hívnak. Ez is azt mutatja, hogy ezeken a Kuma vidéki pusztákon a népvándorlás idejében magyarok laktak. V.ö. Kuun, Relationes (II. 71-72.) és Szádeczky L. levele Nagy-M.-ból az Ellenzék 1895 jun. 4. tárcájában

1 wikipedia http://ru.wikipedia.org.wiki/Madzsar.

2 Идрисов Ю. Мю Ногайцы в Терско-Сулаком междуречье. «De Caucaso”. Карачаевск, 2009, 51.

 3 А лиев Кю Мю Влияние Золотой Орды на этнос и культуры Кавказа.

4 Дебу. О кавказской линии... Спь. 1826, 112,

5Идрисов Ю. М. Евгкеий Зичи о Кавказе и кумиках.

6 Дербент-Наме, Махачкала 1993б 61ю

7 Буковский А.Мю Выдержки из описания Кавказской губернии // История, география и этнография Дагестанаю М, 1958, 241sk.

8 К. М. Алиев, Влияние Золотой Орды на этнос и культуры Кавказа.

10 Uo.