Magyar őstörténet

Julianus barátai

Benkő István–Benkő Mihály: MIT ÜZEN AZ ŐSMAGYAROK MAI RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE

2016. november 19. - Benkő István

Az ősmagyarok mai relictumainak felfedezése Nyugat-Kazahsztánban, a Torgaj vidéken és a Kazahsztánnal szomszédos országok kazak nemzetiségei között [Tóth: 1966.a, 139-143., Tóth: 1966.b. 283-299., Benkő: 2001, Benkő: 2003., Benkő: 2008., Bíró: 2009.], lehetővé tette annak megállapítását, hogy a magyar szót már a hét vezér Magna Hungáriából (Nagyobb Magyarországból)[1] történt kijövetele (IX. század) előtt is ugyanúgy ejtették ki, ahogy ma.[2]

Az 1999-ben Almatiban megjelent kazak értelmező szótár a magyar népnévről

A magyar népnévre vonatkozó szöveg ebben a szótárban a következő:

MADYAR Venger nép régi elnevezése, mazsar

MAZSAR Madijar (Venger) Aranyhorda idejében való elnevezésének egyik változata. A mazsar nemzetség legnagyobb hőse, Kojan vitéz is itt van. (Salkiiz zsürau) (1. Kép)

magyar-etimologia.jpg 

  1. Kép: A kazak értelmező szótár MADYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak: 1999. 447. o.]

Kazahsztánban tehát ma a modern nyelvben a magyarokra vonatkozólag mind az oroszoktól átvett „Venger” szót mind a „Madijar” (Madiar) szót használják, a korábban, az Aranyhorda idején elterjedt Mazsar szóval együtt.

Az Orosz Föderáció, elsősorban Tatárföld és Baskíria területén található településnevek (több, mint 20) az etnikai név Mozsar változatát is megőrizték (Például: Mozsary, Mozsarovka, Mozsarovo, Mozsarovszkaja, Mozsarki, stb.) A mozsar népnév XV. századi orosz dokumentumokban is előfordul. [Vásáry: 2008. 41-43. o. lj.] Üzbegisztánban a magyar néptöredék önelnevezése madzsar, de a nemzetség tagjai megjegyzik, hogy etnikai nevük korábban a „magyar” (madyar) volt. [Aczél: 1968. nov. 7., 9.][3]

A Kazahsztánban élő kazak-magyar (argün, illetve kipcsak-magyar) nemzetség, törzs elhunyt tagjainak sírkövein a Madiar vagy Madijar szót használják az etnikai származás megjelölésére: (pl.: ruü Madiar: Magyar törzs, nemzetség, vagy Madiar taipaszü: magyar törzs.) A sírkövekre vésett szó kiejtése „magyar”, vagyis ugyanaz, mint nálunk itt, a Kárpát-medencében, méghozzá az oroszok által nem használt mély „a” hang használatával.

02-szagasir.JPG

  1. Kép: Sírkő a szagai magyar temetőben. A felirat a következő szöveget tartalmazza: „ruü Madijar” (magyar nemzetség). Forrás: Bíró András Zsolt.

 

A legrégebbi olyan sírkő, melyen a magyar etnikai nevet tükröző személynév látható 1311-ből származik és a csisztopoli temetőben található.

 03-csisztopol.JPG

  1. Kép: A majar nevet tartalmazó sírkő 1311-ből a csisztopoli temetőben. Forrás: Róna Tas András, a szöveg: Ebubekir Ferenczi. (Megjegyzés: A mellékelt térképen látható Bolsije Tiganiban van a keleti magyarok legnagyobb feltárt IX–XII. századi temetője. Vö.: J. A. Halikova-A. H. Halikov: Altungarn in der Kama Im ural. Régészeti Füzetek, Ser. II,m No. 21, 1981).

A csisztopoli arab betűs szövegben az arab betűs magyar név latin betűs átirata: majar. Mivel az arab írásban nincsenek magánhangzók, valójában csak a mássalhangzók vannak leírva: mjr. Ennek ciril betűs átirata az előzőekben említett mazsar népnév.

Ligeti Lajos szerint a mongolkori "maˇjar (mazsar) szó egy eredeti "magyar" alakra megy vissza. Feltételezése szerint a magyar>majar szó kun közvetítéssel került mongol közegbe: [Ligeti: 1964. 388-389.]

Magyarázatra szorul az értelmező szótár zárójeles szövege.

Salkíiz zsürau (1465–1560) a nogaj regős irodalom jeles képviselője volt. Az idézett versrészlet az El Soban című hőskölteményéből származik.

A történetben El Soban nogaj vezér egy csata előtt felsorolja csapatának tagjait. Miután szót ejt arról, hogy csapatában harcol a hős magyar vitéz, Kojan batür, az ellenség a csata elől elmenekül.

Az orosz néprajzi feljegyzésekben fennmaradt a Nogaj kánság népeinek (törzseinek, nemzetségeinek) listája és az egyes törzsek  – köztük a Nogaj Hordában a XVI–XVII. Században dokumentált magyar törzs tamgája (etnikai jelképe) is. (4. Kép)

04-nogajjelek.JPG

  1. Kép: A nogaj nemzetségek etnikai jele (tamgája) [Семенов: 1895]

Felmerül a kérdés, hogy ha ma mind keleten, mind hazánkban azonos módon ejtjük ki a magyar nevet, akkor annak írása korábban miért tért el mai kiejtésüktől? A magyar név írásképe a Anonymusnál Hetumoger, Dentumoger, Kézainál Magor, Mogoria. (A keleti magyarok mongolkori nevének írásképét fentebb ismertettük). Az íráskép és a kiejtés eltérését az okozza, hogy sem a latin, sem az arab, sem a cirill írás nem ismerte a „gy” betűt, ezen kívül sem a latin, sem az orosz nyelv nem ismeri a magyar (mély) „a” betűt (hangot), helyette „á”-t ejtenek ki. Az írás nyelvhez, a szavak kiejtéshez igazításának igényét a reformáció idején magyarra fordított biblia (XVI. század), később pedig Magyarországon a hivatalos nyelv felváltása latinról magyarra (1820) és a XIX. Század eleji nyelvújító mozgalom vetette fel, majd valósította meg.. Hasonló folyamatok a cirill betűs írás során is lezajlottak, így alakult ki a kiejtést jobban követő íráskép.

Mikor és hogy kerültek a keleten maradt magyarok az Aranyhordába, a Nogaj kánságba, majd a Kazak kánságba?

Ajbolat Kuskumbajev kazak történész a keleti magyaroknak az Aranyhordába történt integrálásáról a következőket írja.

„Julianus barát … a magyarok szívós ellenállásáról értesít bennünket a mongolokkal szemben. A magyar származású dominikánus szerzetes 1235–1238 között kétszer is ellátogatott a keleti magyarokhoz. Julianust azzal a feladattal küldték Keletre, hogy találja meg a keleti magyarokat, a Kárpát-medencei Magyar Királyságban élő nép rokonait. Ez az önfeláldozó ember hosszú útja során nagy szükséget szenvedett, éhség és szomjúság gyötörte, eltemette kísérőit, azonban végül megtalálta azokat, akiket oly elszántan keresett. Találkozott egy magyar nővel Volgai Bulgáriában. Ez az ország a magyarok országától keletre, vagy délkeletre terült el. Az asszony megmutatta Julianus barátnak a szülőföldje felé vezető utat. A következőket olvashatjuk a vonatkozó írott forrásban:

„Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják -, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, és azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket keres. Ez így is történt….Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae Magne. In: Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus. Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak az Atil folyótól már nem kellett hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil-folyó alatt ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a Bjelaját. A. K.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil, Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve, Julianus barát valóban megtalálta a messzi távolban élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyarul. Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja: „Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették őt, és ő is azokat.

Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek.

A régiek hagyományaiból tudták, hogy azok a magyarok (ui. a nyugati magyarok – ford. megj.) tőlük származnak, de hogy hol laktak, azt nem tudták….A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak”. [Bendeffy L., id. m., 33.]

Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával nem váltak mongol alattvalókká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt) ittak”. A következő itt a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet, vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238 után mongol uralom alá kerültek, a keleti magyar népességet besorolták a mongol tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként, aktívan részt vettek a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. Azt, hogy milyen hosszú ideig tartott a háború a mongolok és a keleti magyarok között, nem tudjuk pontosan. Julianus és a mongol krónikák adataiból arra következtethetünk, hogy a harci cselekmények néhány évig, talán 5–6 évig folytak, (1229 és 1235 között), vagy akár több mint tíz évig is folyhattak[4]. A magyarok „önkéntes” (pontosabban szükségszerű) behódolása a mongoloknak, ahogy az elbeszélésekből kitűnik, közvetlenül Julianus barát utazása előtt mehetett végbe.

A „magyar” név nemcsak az üzbégek, hanem velük szomszédos rokonaik: a nogajok etnonomenkatúrájába is bekerült. (Nogaj Horda, Mangyt Jurta, vagyis a mai Kis Horda). Ezt hiteles adatok is bizonyítják. V. V. Trepavlov alapvető munkájában a Nogaj Horda történetéről megnevezi a nogaj törzsi-nemzetségi szervezeteket, ezeken belül említi a „madzsarokat” is. A magyar „el” (ulusz) elnevezése szerepel XVI-XVII. századi orosz hivatalos dokumentumokban is – „mozsar nemzetség” néven. [Trepavlov, 2002, 502, Kuskumbajev: 2012.]. Vársáry István is közöl több XVI. századi orosz dokumentumot, melyekben a magyar népnév „mozserjan”, „mozsjar”formában szerepel [Vásáry: 2008. 41/26. lj, 43/32-33. lj.]

A Nogaj Kánság, a magyarok és a kazakok

A Nogaj Kánságra vonatkozó legfontosabb információkat a következők szerint foglaljuk össze:

A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1299-ben lett az Aranyhorda keleti területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes csoportjaik Moldvában is megjelentek.

Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben (a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: V. V. Trepavlov: 2001, 437,489, 502] Ezt igazolja az előzőekben bemutatott 4. Kép is.

Eredetileg a Nogaj Horda az Arany Horda része volt, és annak felbomlása idején vált önálló nomád országgá. Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később szomszédságukba került hódító  kalmükökkel.

A Nogaj Kánság egészen a XVII. Század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is – azokra a vidékekre, ahol az utóbbi évtizedekben magyar törzseket fedeztek fel [Vö.: Nogaj Horda térképe XV-XVIII. században: 5. Kép]

Muhtar Magauin kazah történész a Kazanyi Kánság - Rettegett Iván cár által folytatott - 1552. évi ostromát, elfoglalását és megsemmisítését követően kialakult helyzetről leírja, hogy „akkoriban még a tatárok, baskírok, nogajok, kazahok között nem voltak pontos nemzetiségi határok. … Két-három évvel később (Kazany elestét követően – a szerzk.) az egész Volgántúlt belakó nogajok is megsemmisültek… a Kazah Horda még kétszázötven éven át megőrizte függetlenségét…. Ebben az időszakban majdnem az egész nogaj nemzet, jaiki (Urál-vidéki) földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát… A Kazah Horda erős állam volt a XVI. század második felében….Csak Abülaj kán 1781-ben bekövetkezett halála után kezdett Oroszország aktív hatást gyakorolni a Kazah Hordára. A nagy kánok nélkül maradt kazah népet … csak ötven évvel később tudták az oroszok végképp leigázni. Valójában orosz csizma csak a XIX. század hatvanas éveiben lépett Közép-Ázsia földjére.” [Magauin: 2013. 144-145.]

 

05-nogajterkep.JPG

  1. Kép: A Nogaj Horda térképe a XV-XVIII. században. A Nogaj Horda a XVII. század negyedik évtizedéig, a nagy kalmük (ojrát) támadás kezdetéig gyakorlatilag egész Észak-Kazahsztánt uralta, beleértve ebbe Torgaj vidékét is.

Közép-ázsiai krónikák magyarok (mazsarok, madzsarok) részvételéről a Kazak és Üzbég Kánságok megalapításában

1966-ban publikálta Tóth Tibor antropológus 1964-65-ös kazahsztáni expedícióinak eredményét, nevezetesen a Torgaj-fennsíkon élő argün-magyar törzs felfedezését. [Tóth: 1966.b. 297. sk.]. Az argün-magyarok között végzett antropológiai méréseinek eredményeit közreadó tanulmány végén - „Néhány auxiliáris problémáról” címszó alatt -, Tóth Tibor közli a közép-ázsiai magyarokra vonatkozó történeti források adatait. Ezek között említést tesz két olyan XVI–XVII századi krónikáról is, amelyek akkoriban még nem voltak lefordítva középkori közép-ázsiai (török, perzsa) nyelvekről oroszra. Tóth Tibor nem olvasott ezeken a nyelveken, és csak másodkézből értesülhetett tartalmukról. B. A. Ahmetov nyomán [Ahmetov, 1965] írja Tóth Tibor, hogy Mahmud ibn Vali XVII. századi balkhi tudós és krónikás szerint „Abulhair XV. századi „üzbég fejedelem” csapataiban nemcsak kipcsakok, hanem madzsarok is szolgáltak.” A magyar antropológus 1965-ös kazakisztáni útja idején sok kutatóval tanácskozott, köztük P. A. Jugyin nagynevû kazahsztáni keletkutatóval is, aki éppen abban az időben fordította oroszra egy nevezetes közép-ázsiai, XVI. századi kéziratos krónika, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat-Náme szövegét. Ezt a mûvet P. A. Jugyin szerint maga Muhammad Sejbani kán, Abulhair kán unokája írta. P. A. Jugyin arról értesítette Tóth Tibort, hogy e forrás szerint „a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben madzsar omakbeliek is részt vettek”. Ezekben a másodlagos információkban vannak pontatlanságok, mert - ahogy fentebb említettem - Tóth Tibor az eredeti forrásokat még csak fordításban sem olvashatta. Például Abulhair kán (1428-1468) nem „üzbég fejedelem” volt, hanem a Volgától az Irtisig elterülő sztyeppék (az un. „Keleti Dest-i-Kypsak) Dzsucsida uralkodója, aki a növekvő orosz nyomás miatt kiszorulóban a Volga-Urál vidékről, a birodalmától délre elterülő termékeny folyóvölgyek (a Szir-darja és Amu-darja völgyei), valamint a Szemirecsje meghódítására törekedett. Így keveredett sikeres harcokba a Timuridákkal, akik később vazallusai lettek; valamint a Szemirecsjén Dzsenibek és Girej kánokkal, és lett belőle a XV. század második felében Kazakisztán megalapítója. B. A. Ahmetov a Tóth Tibor által idézett helyen egyébként azt írja, hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott [Achmetov: 1965. 16.]. Üzbég fejedelemnek” inkább lehetne Abulhair kán unokáját, Muhammad Sejbani kánt nevezni, aki a XVI. század elején elfoglalta Bokharát, Szamarkandot és kiirtotta a Timuridákat. Tóth Tibor kutatásai a kazakisztáni argün-magyarok, valamint az üzbekisztáni kipcsak-magyarok között a Kacska-Darja folyó mentén, nem kerültek bele a magyar köztudatba politikai és tudománypolitikai okokból [Benkő-Khinayat: 2004, 9.]. Így aztán az sem lett Magyarországon ismert, még tudományos körökben sem, hogy a két krónikát, amelyekre 1966-os cikkében hivatkozott, 1969-ben orosz nyelven publikálták Alma Atában. [Materialy: 1969.]. A hivatkozott műben a XV–XVII. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit jelentették meg orosz nyelvre fordítva, amelyek közvetlenül a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. Így azok a krónikás  szövegrészletek, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak kánságok megalapításáért folyó harcokban, ebben a forrásgyûjteményben közlésre kerültek. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt. A keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Naméból, és Mahmud ibn Vali „Bahr-al Aszrar-jából magyarra fordítva korábban már leközöltem. [Benkő: 2007.a. 139-151.][5]

Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról

Végzetül álljon itt Mándoky Kongur István, a fiatalon, 1992-ben a Dagesztáni Mahacskalában elhunyt neves magyar turkológus-nyelvész álláspontja a kazak-magyarokról, a köztük folytatandó kutatás szükséges irányáról.

A Kazahsztánbnan évenként kutató Mándokyt komolyan foglalkoztatta a kazak-magyarok tudományos vizsgálata lehetőségeinek kérdése. Ez derül ki egy, az 1970-80-as években a Magyar Tudományos Akadémia számára készült úti jelentésének kéziratából. A kéziratra nemrégiben bukkantak rá Mándoky Kongur István fennmaradt jegyzeteinek tanulmányozása közben, a tudós özvegye, Mándoky Ongajsa, második férjével, a kun néprajzot és történelmet kutató Bajandur Vad Lasinnal. A szöveget a feltárói rendelkezésemre bocsátották.

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is. Kiderül belőle az is, hogy Mándoky a kazak-magyar problémát – annak ellenére, hogy turkológus-nyelvész volt – nem nyelvészeti-, hanem „bonyolult etnikai és történeti kérdésnek” tekintette. 

Következtetések

Az előzőekben ismertetett névtörténeti, néprajzi és történelmi adatok:
- megerősítik Róna-Tas András megállapítását, mely szerint "...a keleten maradt magyarok is magyarnak hívták magukat, a magyar népnév tehát régebbi, mint a magyarok nyugatra történt vándorlása, a két csoport elválása. ”,
- megerősítik Ligeti Lajos megállapítását is, mely szerint "...a mongolkori "maˇjar (mazsar) egy eredeti "magyar" alakra megy vissza.". A magyar önelnevezés Keleten nemzedékek során szájhagyomány útján megőrzött kiejtése tehát már a kettéválást megelőzően is ugyan az volt mindkét néprésznél,
- a keleti magyar nemzetségek - türk-szláv környezetben megőrzött - önelnevezésének szóbeli formája nyilvánvalóan a korábbi magyar nyelv maradványa.

Irodalomjegyzék:

Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar Nemzet, 1967. nov. 6

Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar Nemzet 1968. nov. 7.

Ahmetov, B. A.: Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965.

Bendeffy László: Az ismeretlen Julianus.Budapest, 1936,

Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.

Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2001;

Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.

Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben, in: Eleink III. (2004)/2, 5-20.

Benkő M.: Közép-Ázsiai krónikák a keleti magyarok részvételéről a kazak kánságok megalapításában. - In: Kőrösi Csoma Sándor és Keleti Hagyományaink, ISSN 1842-9645, Kovászna, 2007. 139-151. (2007.a.)

Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)

Benkő M.: Magyar-kipcsakok Timp Kiadó, Budapest, 2008. (2008.a.)

Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2. szám(14.) 2008. (2008.b.)

Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009.

Kazak tilinin szezdigi (Kazak értelmező szótár), Almatü, 1999

Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0 Budapest 2012.

Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404.

Magauin, Muhtar: A kazah történelem ábécéje, ISBN 978-963-087171-6, Budapest, 2013.

Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969.

Nagy Iván: Adalékok a madjar-magyar kérdéshez, http://julianusbaratai.blog.hu/2016/10/31/nagy_ivan_adalekok_a_madjar-magyar_kerdeshez, letöltve 2016-11-19

Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.

Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-92.pdf, letöltve 2016-11-14

Семенов, Н.: Туземцы Северо-Восточного Кавказа. Cпб., 1895

Tóth T.: Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában). Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4) (1966.a.)

Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966. (1966.b.)

Tóth T.: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról, MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85–95.;

Trepavlov, V. V.: A Nogaj Horda története, Moszkva, 2002.

Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek, Budapest, 2008. 37-72

 

[1] A Julianus barát 1236-os útjáról készült Riccardus jelentésben „Ungaria maior”, in: Bendeffy 1937.21. Érthetetlen, hogy „Magna Hungaria-t és „Ungaria maior”-t,  Vásáry István miért fordítja „régibb vagy „ősi” Magyarországnak. [Vásáry 2008. 37.]

[2]  Itt szeretném kifejezni köszönetemet Ajbolat Kuskumbajevnek, Babakumar Khinayatnak, Mándoky Ongajsának a cikk megírásához adott segítségért, Bíró András Zsoltnak a szagai magyar temető sírfeliratát tartalmazó fotó (2. Kép), Ebubekir Ferenczinek a Csisztopoli sírfelirat arab-latin betűs olvasata rendelkezésemre bocsátásáért.

[3] A madzsar szóalakot használják a XV-XVII. századi krónikák, melyeket már Tóth Tibor is megemlít. [Tóth: 1966b]

[4] Korábban úgy véltem, hogy ez a háború mintegy 10 éven keresztül tartott, azonban vannak más interpretációk is. L. N. Gumiljev változata szerint a mongolok alapvető célja a Volga-Urál folyóközben a kipcsakok végleges szétzúzása volt, azonban ennek a célnak az etnikai akadályául szolgált Magna Hungária. A mongol-magyar háború (L. N. Gumiljev ezt „mongol-baskír” háborúként írja le, ahol is baskírként a magyarokat érti), 14 éven keresztül tartott, 1220-tól 1234-ig. A keleti magyarok („baskírok”) először „győztesen kerültek ki a támadásból, azonban végül is a mongolokkal „barátsági és szövetségi szerződést kötöttek”, és egyesültek a hódítók hadseregével, megerősítve annak hadi erejét. Ez a tényező, valamint Julianus jellemzése a keleti magyarokról, megmutatja a magyarok magas szintű katonai potenciálját a szomszéd népekkel összehasonlítva. Ez a kialakult katonai erő az addigra már régen végbement hun-ugor szimbiózis és keveredés eredménye [Gumiljev 1993, 459–460]. Számomra mégis valószínűbb, hogy a katonai cselekmények a mongolok és magyarok között rövidebb ideig, az 1220-as évek végétől az 1230-as évek elejéig tarthattak.

[5] A magyar részvételre utaló szövegrészek a következők:

  1. a) Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name: „…Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt…”
  2. b) Bahr-al Aszrar: „…A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt…” [Benkő: 2007.a.139-151.]

A bejegyzés trackback címe:

http://julianusbaratai.blog.hu/api/trackback/id/tr5311973426

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.